Elfogadható áldozatok felajánlása Jehovának

VALAMIKOR a történelem folyamán az Éden kertjéneka keleti bejáratánál szembeszökő jelenség keltette fel a figyelmet. Nagy hatalmú kerubok őrködtek ott, vészjósló tekintetük nem hagyott kétséget afelől, hogy senki sem merészkedhet a kertbe. Ugyanilyen visszatántorító volt a forgó kard lángoló pengéje is, mely éjszaka kísérteties fényt vethetett a környező fákra (1Mózes 3:24). Bármennyire érdekes volt is mindez, tisztes távolságban tartotta a szemlélőt.

Kain és Ábel talán sokszor látogatott el erre a helyre. Mivel Ádám és Éva gyermekeiként az Éden-kerten kívül látták meg a napvilágot, csupán találgatásaik lehettek arról, hogy milyen volt a paradicsomi élet, szüleik egykori élete, milyen volt a Paradicsom bőven öntözött, dús növényzete, milyen volt a rengeteg gyümölcs és zöldség. Most még az a kis rész is, ami az Édenből látható maradt, kétségtelenül gondozatlannak, elgazosodottnak tűnt.

Ádám és Éva minden bizonnyal elmagyarázták gyermekeiknek, hogy miért gondozatlan a kert, s hogy miért űzték ki onnan őket (1Mózes 2:17; 3:6, 23). Micsoda csalódást érezhetett Kain és Ábel! Láthatták a kertet, de nem léphettek be oda. Oly közel voltak a Paradicsomhoz, és mégis oly távol tőle. A tökéletlenség rájuk nyomta bélyegét, Kain és Ábel pedig vajmi keveset tehetett ellene.

Szüleik viszonya biztosan nem javított helyzetükön. Éva elítélésekor Isten ezt mondta: „epekedel a te férjed után, ő pedig uralkodik te rajtad” (1Mózes 3:16). E próféciát beigazolva Ádám most minden bizonnyal hatalmaskodott felesége felett, s talán már nem társaként, segítőjeként bánt vele. Éva pedig, úgy tűnik, egészségtelen függőségbe került e férfitól. Egy szövegmagyarázat Éva ’epekedését’ még „beteges vágyakozásként” is jellemzi.

A Biblia nem mondja el, hogy ez a házastársi viszony milyen mértékben befolyásolta a fiúk tiszteletét szüleik iránt. Kétségtelen azonban, hogy Ádám és Éva olyan példát mutattak, amely zavart keltett gyermekeikben.

Eltérő utakat választanak

Végül Ábel pásztor lett, Kain pedig földműveléshez fogott (1Mózes 4:2). Ábelnek, miközben nyájait terelgette, minden bizonnyal sok ideje volt arra, hogy elgondolkodjon azon a különleges prófécián, amely azelőtt hangzott el, hogy szüleit kiűzték Édenből: „ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1Mózes 3:15). Ábel kétségtelenül eltűnődött: Hogyan fog beteljesedni Isten ígérete a magról, amely összezúzza a kígyót, s hogyan lesz majd ennek a magnak a sarka megsebezve?

Bizonyos idő elteltével, feltehetően már érett felnőtt korukban, Kain és Ábel külön-külön áldozatot készítettek Jehovának. Ábel pásztor volt, így nem meglepő, hogy „juhainak első fajzásából és azoknak kövérségéből” mutatott be áldozatot. Vele ellentétben Kain „a föld gyümölcsét” ajánlotta fel. Jehova elfogadta Ábel áldozatát, „Kainra pedig és az ő ajándékára nem tekinte” kegyesen (1Mózes 4:3–5). Miért nem?

Némelyek arra a tényre hivatkoznak, hogy Ábel áldozata „juhainak első fajzásából” volt, míg Kainé csupán „a föld gyümölcséből”. A hiba azonban nem a Kain által felajánlott termés minőségében volt, hiszen a beszámoló azt mondja, hogy Jehova kegyesen tekintett „Ábelre és az ő ajándékára”, „Kainra pedig és az ő ajándékára” rosszallással tekintett. (Kiemelések tőlünk.) Jehova tehát elsősorban imádója szívállapotát figyelte. S mit vett ekkor észre? A Zsidók 11:4 azt mondja, hogy Ábel „hit által” ajánlotta fel áldozatát. Tehát Kainból kétségtelenül hiányzott a hit, amely Ábel áldozatát elfogadhatóvá tette.

Ebből a szempontból figyelemre méltó, hogy Ábel áldozata vér kiontásával járt. Arra a helyes következtetésre juthatott, hogy Istennek a magra vonatkozó ígérete, akinek a sarkát majd megsebzik, magában foglalja egy élet feláldozását. Ábel felajánlása így engesztelő kérelem volt, s hitet fejezett ki abban, hogy Isten a neki megfelelő időben gondoskodik majd egy bűnengesztelő áldozatról.

Vele ellentétben Kain valószínűleg csak felületes figyelmet szentelt a felajánlásnak, melyet készített. Egy XIX. századi bibliamagyarázó szerint „az ő áldozata mindössze annak az elismerése volt, hogy Isten jótevő . . . Áldozata világosan bizonyította, hogy nem ismert el tényleges szakadékot maga és Teremtője között, valamint nem ismerte el a bűn megvallásának, vagy egy engeszteléstől való függésnek a szükségességét.”

Ezenkívül, mivel ő volt az elsőszülött, Kain elbizakodottan még azt is feltételezhette, hogy ő maga volt a megígért mag, aki elpusztítja Sátánt, a Kígyót. Lehet, hogy Éva is táplált ilyen nagyra törő vágyakat elsőszülött fia felől (1Mózes 4:1). Természetesen, ha ez volt az, amire Kain és Éva számított, akkor nagyon is tévedtek.

A Biblia nem mondja el, hogyan jelezte Jehova, hogy elfogadta Ábel áldozatát. Egyesek szerint égből jövő tűz emésztette meg azt. Bárhogy is történt, „Kain haragra gerjede és fejét lecsüggeszté”, amikor rájött, hogy Jehova elutasította felajánlását (1Mózes 4:5). Kain a vesztébe rohant.

Jehova tanácsa, s Kain felelete

Jehova érvelt Kainnak. „Miért gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?” — kérdezte tőle. Ez elegendő lehetőséget nyújtott Kainnak arra, hogy megvizsgálja érzéseit, indítékait. Jehova így folytatta: „Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz; ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta” (1Mózes 4:6, 7). (Lásd a bekeretezett részt a 23. oldalon.)

Kain nem hallgatott Istenre. Ehelyett kivitte Ábelt egy mezőre, és meggyilkolta őt. Később, amikor Jehova megkérdezte tőle, hol van Ábel, Kain hazugsággal tetézte bűnét. Így feleselt: „Nem tudom, avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?” (1Mózes 4:8, 9).

Kain sem Ábel meggyilkolása előtt, sem utána nem volt hajlandó ’jól cselekedni’. Úgy döntött, hagyja, hogy a bűn eluralkodjon rajta. Kaint ezért kiűzték arról a területről, ahol az emberi család lakott. Jehova egy „jelet” adott — talán egyszerűen egy ünnepélyesen meghozott rendelet formájában —, hogy senki se ölhesse meg Kaint bosszút állva Ábel haláláért (1Mózes 4:15, Újfordítású revideált Biblia).

Kain később egy várost épített, és a fiáról nevezte el azt. Nem meglepő, hogy leszármazottjai hírhedtek voltak erőszakosságukról. Kain vonala végül megszakadt, amikor Noé idejének Vízözöne elsöpört minden igazságtalan embert (1Mózes 4:17–24; 7:21–24).

A Kainról és Ábelről szóló bibliai beszámoló nem csupán a szórakoztatásunkra maradt fenn. Inkább „a mi tanításunkra írták meg”, s „hasznos a tanításra, a feddésre” (Róma 15:4, Úf; 2Timótheus 3:16). Mit tanulhatunk ebből a beszámolóból?

A tanulság számunkra

Kainhoz és Ábelhez hasonlóan a keresztények ma felszólítást kapnak arra, hogy áldozatot ajánljanak fel Istennek, nem szó szerinti égő áldozatot, hanem a „dícséretnek áldozatát . . ., azaz az ő nevéről vallást tevő ajkaknak gyümölcsét” (Zsidók 13:15). Ez jelenleg világméretekben folyik, amint Jehova Tanúi Isten Királyságának jó hírét több mint 230 országban prédikálják (Máté 24:14). Részed van ebben a munkában? Akkor biztos lehetsz benne, hogy ’nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a te cselekedeteidről és a szeretetről, melyet tanúsítottál az ő neve iránt’ (Zsidók 6:10).

Jehova, mint ahogyan Kain és Ábel felajánlásait, úgy a te áldozatodat sem a látszat alapján ítéli meg, például csupán a szolgálatban töltött órák száma alapján. Ő mélyebbre tekint. A Jeremiás 17:10 szerint a ’szívet fürkészi’, sőt ’a veséket vizsgálja’ — egy ember egyéniségét meghatározó legmélyebb gondolatait, érzéseit és indítékait. Tehát amiről igazán szó van, az az indíték, és nem a mennyiség. Igen, legyen az nagy vagy kicsi, egy áldozat csak akkor értékes Isten előtt, ha szeretettől indított szívből ajánlják fel. (Vesd össze a Márk 12:41–44-et a 14:3–9-cel.)

Ugyanakkor tudatában kell lennünk annak, hogy Jehova semmivel sem fogadja szívesebben a sánta áldozatokat, mint ahogyan Kain félszívű áldozatát fogadta (Malakiás 1:8, 13). Jehova megkívánja, hogy a tőled telhető legjobbat add neki, hogy teljes szívedből, lelkedből, elmédből és erődből szolgáld őt (Márk 12:30). Így teszel? Akkor jó okod van arra, hogy megelégedéssel tekints az áldozatodra. Pál ezt írta: „Minden ember pedig az ő maga cselekedetét vizsgálja meg, és akkor csakis önmagára nézve lesz dicsekedése és nem másra nézve” (Galátzia 6:4).

Kain és Ábel egyforma neveltetést kapott. Az idő és a körülmények azonban mindkettőjüknek lehetőséget adtak arra, hogy egyéni jellemvonásokat fejlesszenek ki. Kain magatartását egyre inkább a féltékenység, viszály és haragkitörés uralta.

Ezzel szemben Ábelre Isten úgy emlékezett, mint igaz emberre (Máté 23:35). Ábel az elhatározása miatt, hogy mindenáron tetszeni akar Istennek, felüdítően különbözött családja hálátlan tagjaitól — Ádámtól, Évától és Kaintól. A Biblia azt mondja nekünk, hogy noha Ábel meghalt, mégis „beszél”. Istennek végzett hűséges szolgálata része a Bibliában feljegyzett maradandó történelmi beszámolónak. Bárcsak követnénk Ábel példáját azáltal, hogy szüntelenül elfogadható áldozatokat ajánlunk fel Istennek! (Zsidók 11:4).

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész/kép a 23. oldalon]

Minta a keresztény tanácsadók számára

„MIÉRT gerjedtél haragra? és miért csüggesztéd le fejedet?” E kérdéssel Jehova kedvesen érvelt Kainnak. Nem kényszerítette rá, hogy megváltozzon, hiszen Kain erkölcsileg szabad egyén volt. (Vesd össze: 5Mózes 30:19.) Jehova azonban mégsem vonakodott attól, hogy feltárja Kain önfejű útjának a következményeit. Így figyelmeztette őt: „ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása” (1Mózes 4:6, 7).

Figyelemre méltó, hogy Jehova még e határozott feddés ellenére sem bánt Kainnal úgy, mint aki „reménytelen eset”. Ehelyett inkább elmondta neki azokat az áldásokat, amelyek akkor várnak rá, ha megváltoztatja útjait, s bizalmát fejezte ki abban, hogy Kain képes felülkerekedni a nehézségen, ha úgy dönt. „Ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz” — mondta neki Jehova. Majd még ezt kérdezte Kaintól gyilkos haragjára vonatkozóan: „te vajon legyőzöd-e azt?” (NW).

Napjainkban a keresztény gyülekezet véneinek utánozniuk kell Jehova példáját. Ahogyan a 2Timótheus 4:2 megjegyzi, időnként ’inteniük’ és ’feddniük’ kell; nyíltan fel kell tárniuk egy tévelygő önfejű útjának következményeit. Ugyanakkor a véneknek ’buzdítaniuk’ is kell. A görög pa·ra·ka·leʹo szó azt jelenti, hogy ’bátorítani’. Egy szótár (Theological Dictionary of the New Testament) szerint „az intelem nem szemrehányó, vitatkozó vagy bíráló. Maga az a tény, hogy a görög szó vigasztalást is jelenthet, ugyanezt erősíti meg.”

Egy rokon jellegű görög szó, a pa·raʹkle·tosz segítőre vagy jogi értelemben vett pártfogóra utalhat. Ezért még akkor is, amikor a vének határozottan megfeddnek valakit, emlékezniük kell arra, hogy segítői, nem pedig ellenségei a tanácsra szoruló egyénnek. Jehovához hasonlóan a véneknek bizakodóknak kell lenniük; bízniuk kell abban, hogy a tanácsot kapott személy képes legyőzni a nehézséget. (Vesd össze: Galátzia 6:1.)

Végső soron természetesen az egyéntől függ, hogy megfogadja-e az intelmet (Galátzia 6:5; Filippi 2:12). A tanácsadók úgy láthatják, hogy egyesek nem fogadják meg a figyelmeztetéseiket, hasonlóan Kainhoz, aki szintén úgy döntött, hogy figyelmen kívül hagyja a feddést, amely nem mástól, mint a Teremtőjétől származott. A vének azonban mégis biztosak lehetnek afelől, hogy ha Jehovát, a keresztény tanácsadók tökéletes Példáját utánozzák, akkor mindent megtettek, amit meg kellett tenniük.