KÁRTÉRÍTÉS

Egy veszteségért vagy sérülésért adott vagy kapott ellenérték. A héber ige (sá·lémʹ), melyet úgy fordítanak, hogy ’kártérítést fizet’, a sá·lómʹ szóval áll kapcsolatban, melynek a jelentése ’béke’ (2Mó 21:36; 1Ki 5:12). Tehát ez az ige azt foglalja magában, hogy fizetség vagy kárpótlás által valaki helyreállítja a békét. A Mózes által közvetített Törvény hatálya alatt kártérítést kellett fizetni az okozott sérülésekért vagy veszteségekért, az emberi kapcsolatoknak bármely területét érintették is.

Személyeknek okozott sérülések: Ha valaki egy veszekedés során megütötte a másikat, köteles volt kártérítést fizetni neki a munkából kiesett időért, míg teljesen fel nem gyógyult (2Mó 21:18, 19).

Ha férfiak verekedtek, és közben sérülést okoztak egy terhes asszonynak, vagy ’világra jött’ annak a gyermeke (vagy gyermekei), de halálos szerencsétlenség nem történt, akkor a vétkes férfinak kártérítést kellett fizetnie, annyit, amennyit az asszony ura szabott ki rá. (Ha a férj túlságosan nagy kártérítést kért, akkor a bírák állapították meg a fizetendő összeget.) (2Mó 21:22)

Ha egy bika öklelős volt, és a tulajdonosát már figyelmeztették erre, de ő nem vigyázott rá, és a bika megölt egy rabszolgát, akkor a rabszolga ura 30 sekelt (66 dollár) kapott kártérítésként a bika gazdájától. Zsidó szövegmagyarázók szerint ez az idegen rabszolgákra vonatkozott, nem pedig a héber rabszolgákra. Ha a bika egy szabad személyt öklelt halálra, a gazdájának meg kellett halnia. Ám ha a bírák úgy ítélték meg, hogy a körülmények vagy más tényezők miatt enyhébb büntetést lehet kiszabni, akkor váltságot vethettek ki rá. Ebben az esetben az öklelős bika gazdájának akkora összeget kellett fizetnie, amekkorát a bírák határoztak meg. Ezenkívül a bikáját is elveszítette, hiszen azt halálra kellett kövezni, és a húsát nem volt szabad megenni (2Mó 21:28–32). Ezt a törvényt nyilvánvalóan más állatokra is alkalmazták, olyanokra, amelyek szintén képesek voltak halálos sebet ejteni.

Ha egy férfi elcsábított egy szüzet, aki nem volt eljegyezve, akkor feleségül kellett vennie őt; ha a lány apja egyszerűen nem volt hajlandó neki adni a lányt, akkor is ki kellett fizetnie a szüzekért járó menyasszonyárat (50 sekel; 110 dollár), hogy kárpótolja a lányt azért, hogy mint menyasszony veszített az értékéből (2Mó 22:16, 17; 5Mó 22:28, 29).

Rágalmazás: Ha egy férfi hamisan azzal vádolta meg a feleségét, hogy az félrevezetve őt, szűznek mondta magát a házasságkötésük előtt, akkor ki kellett fizetnie a felesége apjának a szüzekért járó menyasszonyár kétszeresét (2 × 50 sekel; 220 dollár), mivel rossz hírbe kevert egy izraelita szüzet (5Mó 22:13–19).

Akkor is egy fajta kártérítést kellett hogy adjon egy férfi, ha hamisan hűtlenséggel vádolta meg a feleségét. Ha a vád igaznak bizonyult, akkor az asszony szaporítószervei elsorvadtak, és ezzel elveszítette azt a kiváltságát, hogy gyermeke lehet. Ám ha az asszonyt ártatlannak találták, a férjének teherbe kellett ejtenie őt. Így a feleségnek gyermekáldásban lehetett része (4Mó 5:11–15, 22, 28).

Lopás: A Törvény elrettentette az embereket a lopástól. A tolvajokkal kapcsolatban ezt mondja: „Kártérítést kell fizetnie. Ha nincs semmije sem, akkor el kell őt adni a lopott dolgokért. Ha vitathatatlanul az ellopott jószágot találják meg kezében, méghozzá elevenen, legyen az akár bika, akár szamár, akár juh, akkor kétszer annyit fizessen érte.” Adhatott értük pénzt vagy más tárgyat, vagy akár állatot is. Ha a tolvaj levágta vagy eladta az ellopott állatot, akkor nagyobb kártérítést kellett fizetnie: ötöt kellett adnia a csordából a bikáért, és négyet a nyájból a juhért (2Mó 22:1, 3, 4, 7). Ez a törvény megvédte és kárpótolta az áldozatot, és arra kötelezte a tolvajt, hogy dolgozzon, és fizesse ki a kárt, melyet a bűntettével okozott. A tolvaj nem került börtönbe, mert akkor csak anyagi terhet rótt volna a közösségre, és az áldozat sem kapott volna kártérítést a veszteségéért.

Tulajdonban keletkezett károk: Ha valaki megölte egy másik ember állatát, akkor kártérítést kellett fizetnie érte (3Mó 24:18, 21). Ha egy bika megölt egy másikat, akkor az élőt el kellett adni, és az árát, valamint az elpusztult állatot egyenlő mértékben szét kellett osztani a két tulajdonos között. De ha tudták, hogy a bika öklelős, akkor az elpusztult állatért cserébe az öklelős bika gazdájának egy élőt kellett adnia, az elpusztult – ennélfogva sokkal értéktelenebb – bika pedig az övé lett (2Mó 21:35, 36).

Egy személynek a saját mezejének vagy szőlőjének a legjavából kellett kártérítést fizetnie, ha az egyik állata bement egy másik ember mezejére, és ott legelt. Ha valaki tüzet gyújtott, és az átterjedt egy másik ember szántóföldjére, és károkat okozott benne, akkor a szántóföld tulajdonosának az okozott kárral megegyező értékű kártérítést kellett kapnia. Azért esett súlyosabb ítélet alá az, ha egy állat okozott károkat, mert az állatokat könnyebb az embernek az irányítása alatt tartani, mint a tüzet, valamint a legelő állat igazságtalanul jutott eleséghez, akárcsak egy tolvaj; ezért nem csupán az okozott kárt kellett kifizetni, hanem annál nagyobb kártérítést kellett adni (2Mó 22:5, 6).

Megőrzésre átadott javak: Ha valaki egy tárgyat vagy árucikket átadott megőrzésre egy másik embernek, és ez alatt az idő alatt ellopták ezt a tárgyat, akkor a tolvajnak, ha megtalálták, kétszeres kártérítést kellett fizetnie. Ha valaki pénzt vagy tárgyakat adott megőrzésre másvalakinek, akkor ezekre nem kellett különös figyelmet fordítani, viszont biztonságos helyen kellett tartani őket. Ha valaki egy háziállatot adott megőrzésre, akkor annak a személynek, aki az állatra vigyázott (letéteményes), úgy kellett bánnia azzal, mintha a saját nyájából való lenne. Az ilyen letéteményeseknek általában kifizették az állat eledelét, és időnként még azokat a további munkákat is, amelyek egy állat gondozásával jártak. Ha az állat természetes úton pusztult el, széttépték a vadállatok, vagy elvitték a fosztogatók, akkor a letéteményes nem volt hibáztatható, hiszen nem tudta befolyásolni az eseményeket. Ugyanez megtörténhetett a saját állataival is. Ám ha az állatot ellopták (mert a letéteményes nemtörődöm volt, vagy egy olyan személy volt a tolvaj, akit megakadályozhatott volna), akkor a letéteményest terhelte a felelősség, és kártérítést kellett fizetnie (2Mó 22:7–13; lásd: 1Mó 31:38–42).

Ha valaki kölcsönkért egy állatot, mert szerette volna valamire felhasználni, és az megsérült vagy elpusztult, akkor a kölcsönkérőnek kártérítést kellett fizetnie (2Mó 22:14). Ha a jószággal ott volt a tulajdonosa, akkor a kölcsönkérőnek nem kellett kártérítést fizetnie, hiszen azt az elvet vették figyelembe, hogy egy személy óvja a saját tulajdonát. Ha az állat bérelt volt, akkor a tulajdonosát terhelte a kár, mivel feltehetőleg azt a kockázatot is figyelembe vette, amikor megállapította a bérlés árát, hogy bármi történhet a jószágával (2Mó 22:15).