Exodus — a zsarnokságból a teokratikus rendbe

JEHOVA meghallotta „a zsarnokság alatt sinylődő rabszolgák” kiáltásait. Itt volt az idő a cselekvésre, és mindenható Megszabadítójuk közbelépett. Nem sokkal azután Isten jól szervezett teokráciába tömörítette választott népét.

Lényegében ezt az izgalmas történetet találhatod a Biblia Exodus című könyvében [ami Kivonulást jelent]. Ezt a könyvet a héber próféta, Mózes írta, és az izraeliták i. e. 1657-től 1512-ig tartó történetét írja le. A könyv fő vonásai közé tartoznak a megdöbbentő csodatettek, valamint a nagyszerű törvénykódex.

De hát van-e valóságos értelme ennek a könyvnek ebben a huszadik században? Természetesen van, amint a most következő vizsgálódásunk be is bizonyítja.

Az Exodus rövid kivonata

Jákob leszármazottai, mint idegen lakosok, igen hamar elszaporodtak Egyiptomban, és királyi rendelet következtében „zsarnokság alatt rabszolgaként” sinylődtek. A fáraó még azt is megparancsolta, hogy öljék meg az izraeliták fiúgyermekeit. Egy kisgyermeknek sikerül elkerülnie ezt a sorsot, mivel az anyja papiruszból készített kis bárkában elhelyezte őt a Nílus vizén. A fáraó leánya megtalálja és örökbe fogadja a gyermeket, és a Mózes nevet adja neki, ami azt jelenti: „vizből kimentett”. Bár a királyi udvarban nő fel, Mózes 40 éves korában saját, elnyomott népe pártjára áll, és megöl egy egyiptomit. Emiatt menekülnie kell, és Midián földjére kerül, ahol megnősül, és pásztorként éli életét. Időközben a fáraó meghal, de másik fáraó zsarnokoskodik most Izrael felett. Idővel Isten meghallgatja segélykiáltásukat. (2Mózes 1:1—2:25.)

Egy napon Mózes észreveszi, hogy egy bokor égni kezd, de csodálatos módon nem ég el. Ekkor Jehova — egy angyal által — azt a megbízást adja Mózesnek, hogy térjen vissza Egyiptomba, és vezesse ki az izraelitákat a kegyetlen rabszolgaságból. Isten Áront, Mózes fivérét jelöli ki szóvivőként Mózes mellé. (2Mózes 3:1—4:31.)

Mózes Áron kiséretében megjelenik a fáraó előtt, és arra kéri az uralkodót, hogy engedje el az izraelitákat, hadd üljenek ünnepet Jehova tiszteletére a pusztában. Az egyiptomi uralkodó bizalmatlanul elutasítja a kérést, ámde Jehova olymódon cselekszik, hogy hírnevet szerez magának. A gőgös fáraó és mágusai természetesen nem versenyezhetnek Mózessel, akit Jehova felhasznál arra, hogy bejelentse a csapásokat. Ámde még kilenc csapás után is makacs marad az egyiptomi zsarnok? (2Mózes 5:1—10:29.)

A 10. csapás előtt Jehova megparancsolja az izraelitáknak, hogy tartsák meg a „pászkát”. Nizán 10-én, minden háztartásban válasszanak ki egy hím bárányt. Az állatot Nizán 14-én öljék le, vérével hintsék meg a házak ajtófélfáit. A bárány husát tűzön süssék meg, és naplemente után fogyasszák el keserű fűvekkel és kovásztalan kenyérrel. Mialatt minden izraelita család a házában tartózkodik, éjfél körül Jehova angyala átvonul az országon, de kihagyja az izraeliták otthonait. Ekkor történik a 10. csapás. Halállal sújtja az angyal Egyiptom minden elsőszülöttjét, a fáraó fiát is beleértve. A fáraó ekkor már hajlandó elengedni az izraelitákat. (2Mózes 11:1—12:36.)

De az egyiptomi elnyomó és haderői nemsokára üldözőbe veszik az izraelitákat. Ámde Jehova megszabadítja népét úgy, hogy utat nyit számukra a Vörös-tengeren át. Amikor az izraeliták biztonságban vannak a tulsó parton, Isten a tenger vizét ismét egybe ereszti; a fáraó és hadserege a hullámokban leli halálát. Mily csodálatos módon ismerteti meg Jehova az ő nevét és félelmetes hatalmát! (2Mózes 12:37—15:21.)

Ettől a helyszíntől az arábiai Sinai hegység az izraeliták ismételten sok mindent megtudnak Jehováról, amikor a keserű vizet édessé változtatja, bőséges húseledelről gondoskodik fürjek formájában, majd ízletes ételt ad nekik, amit mannának hívnak. Az egyiptomi zsarnokság alóli felszabadulásukat követő harmadik hónapban az izraeliták letáboroznak a Sinai hegy lábánál. Ott Isten törvényt ad nekik, köztük a „Tízparancsolatot” [Tíz Szót]. Az izraeliták szövetséges viszonyba kerülnek Jehovával, mindenható Szabadítójukkal. (2Mózes 15:22—24:18; 5Mózes 4:13.)

Mózes 40 napot tölt a hegyen, és meghallgatja Jehova utasításait a tiszta imádatra és Jehova szentélyére a hordozható sátortemplomra vonatkozóan. Időközben az izraeliták aranyborjút imádnak. Visszatérve a hegyről, Mózes látja ezt, és oly haragra gerjed, hogy darabokra töri a két kőtáblát, amelyre Jehova csodálatos módon felvéste a Tízparancsolatot. Miután méltóképpen megbüntette a bálványimádó bűnösöket, Mózes ismét felmegy a hegyre, és újabb kőtáblákat vesz át. Mózes látomást kap Isten dicsőségéről, és meghallja, hogy Isten irgalmas ugyan, de nem tekint el a kiérdemelt büntetéstől. (2Mózes 25:1—34:7.)

Amikor Mózes másodszor tér vissza a hegyről, megkezdődik a szentély építése a Jehovától elrendelt minta szerint. Izrael szabadságának első esztendeje végén ez a csodálatos sátor és annak minden berendezése készen áll. Amikor a szent sátor és annak minden kelléke elkészült, Jehova betölti azt dicsőségével. (2Mózes 34:8—40:38.)

Bizonyára mélyen megindított ezeknek az izgalmas eseményeknek a rövid áttekintése. De a kivonulás személyes elolvasása egyben bizonyos kérdéseket is felvet, amelyekre úgy kaphatunk választ, ha megvizsgáljuk kérdés-felet formájában a könyv néhány főbb részletét.

„Zsarnokság alatt sinylődő rabszolgák”

• 3:1 — Miféle pap volt Jetró, Mózes apósa?

Jetró nyilván egy midianita törzs pátriarkális feje volt, így ő volt a felelős a világi és a vallási tanítás és vezetés ügyeiben. Mivel a midianiták Ábrahámtól származtak Keturah révén, még emlékeztek Jehova imádatára, ahogyan azt Ábrahám házanépének meghagyta. Nem tudjuk biztosan, mennyire volt tiszta e törzsnek az imádati formája Mózes napjaiban, de Jetró nagy tiszteletben tartotta Jehovát, bár Isten nem nevezte ki őt kifejezetten papnak. (2Mózes 18:1–24.)

• 4:11 — Vajon Jehova felelős az olyan fogyatékosságokért, mint például a vakság?

Nem, Jehova nem felelős az ilyen testi fogyatékosság minden egyes esetéért, mint például a vakságért vagy a süketségért. Ezek főként azért fordulnak elő, mert Isten megengedte, hogy bűnös emberi faj jöjjön létre annak következtében, hogy Ádám és Éva elvesztette tökéletességét, s ezzel azt a képességét is, hogy tökéletes gyermekeket hozzon világra. (Jób 14:4; Róma 5:12.) Miután leszármazottaik is utódokat hoztak világra, egyre több tökéletlenség és testi fogyatékosság vált nyilvánvalóvá. Azzal, hogy megengedte ennek az állapotnak a kifejlődését, Isten elmondhatta önmagáról, hogy ő maga ’jelölte ki’ a némát, a süketet és a vakot. Különleges célból, de csak egyes esetekben, Jehova közvetlenül is előidézett testi vakságot és némaságot. (2Királyok 6:18; Lukács 1:20–22, 62–64; Cselekedetek 13:8–11.) Ha az emberek úgy döntenek, hogy szellemi vonatkozásban süketek és vakok akarnak lenni, Isten megengedi, hogy kitartsanak hitetlenségükben, és üzenetének elutasításában, így szellemi értelemben süketekké és vakokká ’teszi’ őket. (Ésaiás 6:9, 10.) De Jehova megadja a szellemi jó hallást, és tisztán látást mindazoknak, akik az ő tetszését keresik. Jézus Krisztus általi Királysága révén pedig Jehova, a szerető Isten az egész emberiséget megszabadítja majd a testi vakságtól, és egyéb fogyatékosságtól. (Ésaiás 61:1, 2; 1János 4:8; Jelenések 21:1–4.)

• 4:24–26 — Kinek az élete forgott veszélyben, és mi történt?

Mivel ez a részlet eléggé homályos, mi a következőket gondoljuk: Mózes fia halálveszedelemben volt, mivel nem volt összhangban a körülmetélkedésre vonatkozó korábbi szövetséggel. (1Mózes 17:9–14.) Miután eltávolította a fiú előbőrét, Cippóra úgy intézte a dolgot, hogy a szövetség megtartásának ez a bizonyítéka az emberi testet öltött angyal lábát érintse, és ezzel megmutassa, hogy nem volt többé ok arra, hogy a fia meghaljon. Ha az angyal személyén keresztül úgy szólította Jehovát, mint ’véren szerzett vőlegényt’, ez azért volt, mert elfogadta a feleségi szerepet a körülmetélésre vonatkozó szövetségben, amelyben Isten a férj szerepét töltötte be.

• 6:3 — Mivel Ábrahám, Izsák és Jákob használta Jehova nevét, milyen értelemben mondható, hogy Isten nem ismertette meg velük ezt a nevét?

A Jehova név betű szerint azt jelenti: „Aki előidézi, hogy létrejöjjön valami”, vagyis Isten szándéka szerint. Ábrahám, Izsák és Jákob használta az isteni nevet, és megkapta Jehova ígéreteit. Mégsem ismerték saját tapasztalatukból Jehovát olyannak, aki teljesen megvalósítja, beváltja ígéreteit. (1Mózes 12:1, 2; 15:7, 13–16; 26:24; 28:10–15.) Leszármazottaik, az izraeliták számára azonban Jehova neve rövidesen nagyobb jelentőséget és értelmet kapott. Az utódoknak meg kellett ismerniük Jehova nevének valódi jelentését, amikor Isten megvalósította Izraellel kapcsolatos szándékát, és megszabadította őket a zsarnokság alól, nekik adta az Ígéret földjét, az ősatyáikkal kötött szövetség teljesítéseként.

• 7:22 — Honnan vették az egyiptomi papok a vizet, amely még nem változott vérré?

Olyan vizet használhattak fel, amelyet még azelőtt vettek a Nílus folyóból, mielőtt a csapás bekövetkezett. A csapástól nem érintett vizet azonban úgy is nyerhették, hogy gödröt ástak a Nílus mentén levő nedves talajba. (2Mózes 7:24.) Talán így szerezték a papok a szemfényvesztésükhöz használt vizet.

• 12:29 — Vajon mind férfi, mind nőnemű személyek odatartozhattak az elsőszülöttek közé?

Az elsőszülöttek közé csak a férfineműeket számították. Ez abból is kitűnik, hogy később, amikor a léviták Jehovának való átadásakor a csere megtörtént, csak a férfineműeket számították be. (4Mózes 3:40–51.) A fáraó maga is elsőszülött volt, ámde nem halt meg, mert volt saját családja, és nem a család fejének kellett meghalnia, hanem a családban levő elsőszülött fiúnak azon a pászkaéjszakán. (2Mózes 12:12.)

A Jehovától jövő szabadítás

• 15:8 — Mivel a Vörös-tenger vizei „megmerevültek” [Károli], vajon ez azt jelenti, hogy megfagytak?

Az itt „megmerevültek” kifejezéssel fordított héber szó azt jelenti: összehúzódtak vagy megsűrűsödtek. A Jób 10:10-ben ezt a kifejezést használják a megoltott sajt esetében. Ez nem jelenti tehát szükségszerűen azt, hogy a vízfalak keményre fagytak. Mivel semmi látható dolog nem tartotta vissza a víztömegeket, úgy nézett ki a dolog, mintha megfagytak, megmerevedtek vagy megvastagodtak volna, mintha megállnának. Ha a korábban említett szél elég hideg lett volna ahhoz, hogy a víz megfagyjon, valamilyen utalás bizonyosan történt volna arra a rendkívüli hidegre. (2Mózes 14:21.)

Teokráciaként megszervezve

• 20:5 — Vajon azt jelenti ez, hogy a hűségeseket megbüntetik?

Nem, mert minden egyén, miután elérte a felelősség korát, a saját cselekedetei és viselkedése alapján kerül megítélésre. (Vö. Ezékiel 18:20.) Amikor azonban Izrael nemzete később bálványimádásra adta magát, a későbbi nemzedékek is szenvedtek ennek káros következményeitől. A hűségeseket nem egyénenként büntették meg a nemzet bűneiért, jóllehet ők is érezték valamilyen formában annak rossz hatását. Nehéz volt ugyanis a feddhetetlenségüket megőrző egyéneknek a nemzeti vallási bűnözésben az ár ellen úszni, de mivel mégis megtették, Jehova szerető kedvességében részesültek.

• 23:20–23 — Ki volt az itt említett angyal, és hogyan értendő az, hogy Jehova neve volt „őbenne”?

Jézus Krisztuson kívül — még emberi megszületése előtt — Jehova angyalokat használt fel arra, hogy törvényét átadják Mózesnek. (János 1:1–3, 14; Zsidók 2:2, 3.) De ésszerű úgy következtetni, hogy az angyal, akiről Jehova azt mondta: „az én nevem van őbenne”, maga Jézus Krisztus, emberré válása előtt. Őt használta fel Jehova, hogy az izraelitákat az Ígéret földje felé vezesse. (1Korinthus 10:1–4.) Jézus, akinek a neve azt jelenti „Jehova megmentése” a legfőbb személy, aki kiáll Atyja neve mellett, és igazolja azt.

• 32:25 — Miért nem kapott Áron büntetést, amiért elkészítette az aranyborjút?

Áron a nép parancsára cselekedett, nem pedig azért, mert szívbeli rokonszenvet érzett a bálványimádás iránt. Később nyilvánvaló módon csatlakozott lévita társaihoz a Jehova melletti állásfoglalásban, és azok ellen lépett fel, akik ez alkalommal szembeszálltak Mózessel. Mintegy 3000-en (valószínűleg a főkolomposok) kerültek levágásra, de ennél sokkal többen voltak vétkesek, mert a 3000 pusztulása után Mózes arra emlékeztette a népet, hogy nagyon súlyos bűnt követett el. Tehát nemcsak Áron részesült Jehova irgalmában annál az alkalomnál, hanem sokkal többen. (2Mózes 32:1–6, 26–35.)

• 34:26 — Mit jelentett az a parancs, hogy „Ne főzz gödölyét az anyja tejében”?

Megforralni vagy megfőzni a gödölyét vagy fiatal kecskét az anyja tejében pogány szertartás volt, amelyet esőért mutattak be. Az izraeliták azért kapták ezt a törvényt, hogy ne essenek ilyen szokásokba. Ez a parancs azonban — sok egyéb paranccsal együtt — azt látszik hangsúlyozni, hogy minden dologban van egy helyes és illő rend. Jehova azért gondoskodott az anyatejről, hogy az az újszülöttet táplálja. Ha abban főzik meg az ivadékot, az kárt és halált eredményez: pontosan az ellenkezőjét annak, amire a tejet szánták. Ez a törvény valószínűleg tanulságul is szolgált Isten szövetséges népe számára, mivel megmutatta nekik, hogy nem cselekedhetnek szívtelen módon, hanem könyörületeseknek kell lenniük.

Igazi jelentése a hűségesek számára

Az Exodus a zsarnoki fogságnak, az isteni szabadításnak és a teokratikus társadalom megszervezésének megható története. De vajon mit tanulhatnak belőle Jehova huszadik századi tanúi?

Jehova fenntartja az ő népét. Ezt tette az izraelitákkal is, amikor támogatta és megáldotta őket, mialatt „zsarnokság alatt sínylődő rabszolgák” voltak (2Mózes 1:7, 14.) Jehova ma is életben tartja modernkori tanúit, még ádáz üldözések közepette is.

Jehova páratlan szabadító. Mennyire nyilvánvaló volt ez a Vörös-tengernél! Ugyanúgy a jelenkori tanúi is bízhatnak abban, hogy mint csoport, túlélik az eljövendő „nagy nyomorúságot”, Hatalmas Szabadítójuk mindenható keze által. (Máté 24:20–22; Jelenések 7:9, 14.)

Jehova a teokratikus szervezet Istene. Törvényei — ha betartották azokat — képessé tették az izraelitákat, hogy rendezetten, biztonságban, örömteli módon végezzék az imádatot, és tiszteletet szerezzenek nagy nevének. Jehova hasonlóképpen mai tanúit is megszervezte, hogy rendezetten, biztonságban és boldog testvéri közösségben éljenek. A saját biztonságunk és boldogságunk érdekében szolgáljuk hát hűséggel Istenünket, mint olyan teokratikus társadalom tagjai, amely dicsőséget szerez szent nevének. (Zsoltárok 100:1–5; 1Péter 2:17.)

Ime néhány a sok-sok áldás közül, amit az Exodus könyvéből meríthetünk. Szolgáljon hát ez a könyv hitünk megerősítésére, miközben azon az izgalmas történeten gondolkozunk, amely elmondja, hogyan szabadította meg Isten az ő népét a zsarnokságból a teokratikus rendbe.

[Kép a 11. oldalon]

Jehova megszervezte Sinai hegyén a teokratikus Izraelt