FŐPAP

A legfőbb személy, aki képviselte a népet Isten előtt. A többi pap az ő felügyelete alá tartozott.

A Biblia többféle kifejezést használ a főpapra: „főpap [szó szerint: ’nagy pap’]” (4Mó 35:25, 28; Jzs 20:6, Rbi8, lábj.), „felkent pap” (3Mó 4:3), „papi elöljáró [szó szerint: ’vezető’]” (2Kr 26:20, Rbi8, lábj.; 2Ki 25:18, Rbi8, lábj.), ’fő’ (2Kr 24:6) vagy egyszerűen „pap” (2Kr 26:17). Ez utóbbi esetben a szövegkörnyezet általában egyértelművé teszi, hogy a főpapról van szó. A Keresztény Görög Iratokban a „papi elöljárók” kifejezés nyilvánvalóan a papság főembereire utal. Ilyen főemberek voltak a korábbi főpapok, akiket leváltottak, továbbá feltehetően a főpapi családok felnőtt férfi tagjai, valamint a 24 papi osztály fejei is (Mt 2:4; Mk 8:31).

Isten nevezte ki Izrael első főpapját, Áront (Héb 5:4). Izraelben a főpapság Áronnal vette kezdetét, és a tisztség az apáról a legidősebb fiúra szállt, kivéve, ha a fiú meghalt, vagy ha alkalmatlan volt a feladatra, mint például Áron két legidősebb fia, akik vétkeztek Jehova ellen, és meghaltak (3Mó 10:1, 2). Isten próféciájának beteljesedéseképpen Salamon király az egyik főpap helyébe egy másik képesített férfit nevezett ki, aki szintén Áron leszármazottja volt (1Ki 2:26, 27, 35). Később, amikor a nemzet pogány fennhatóság alatt volt, a pogány uralkodók saját kényük-kedvük szerint távolítottak el és neveztek ki főpapokat. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy ezek az uralkodók szinte mindig Áron leszármazottai közül választottak főpapot Izrael történelme során, egészen Jeruzsálem i. sz. 70-ben bekövetkezett pusztulásáig. Bár lehettek kivételek, mint például Menelaos, vagyis Óniás (Josephus: A zsidók története. XII. könyv, 5. fej., 1. bek.), aki a 2Makkabeusok 3:4, 5 és 4:23 (Káldi) szerint benjáminita volt.

Milyen követelményeknek kellett megfelelnie? A főpapnak szigorú követelményeknek kellett megfelelnie, hiszen a tisztsége nagy méltósággal járt, valamint nagyon közel került Jehovához, miközben a nemzetet képviselte, és amiatt is, amit ez a tisztség előrevetített.

A 3Mózes 21:16–23-ban olyan testi hiányosságokról olvashatunk, melyek alkalmatlanná tettek valakit arra, hogy pap legyen. A főpapra még további megkötések vonatkoztak: csak izraelita szüzet vehetett feleségül, özvegyasszonyt nem (3Mó 21:13–15). Továbbá nem szennyezhette be magát halott miatt, vagyis nem érinthette meg senki holttestét, még az apjáét vagy az anyjáét sem, mert azzal tisztátalanná vált volna. Nem hagyhatta ápolatlanul a fejét, és nem szaggathatta meg a ruháit egy halottért (3Mó 21:10–12).

A Biblia nem ír arról konkrétan, hogy hány éves kortól lehetett valaki főpap. Míg a lévitáknak 50 évesen vissza kellett vonulniuk a szolgálatból, a papok visszavonulásáról nem esik szó, és a leírtakból úgy tűnik, hogy a főpapi kinevezés életre szóló volt (4Mó 8:24, 25). Áron 83 éves volt, amikor Mózessel a fáraó elé állt. Kétségtelenül az ezt követő évben kenték fel főpappá (2Mó 7:7). 123 évesen halt meg. Ez idő alatt végig főpapként szolgált, nem vonult vissza (4Mó 20:28; 33:39). A menedékvárosokkal kapcsolatos rendelkezések is utalnak rá, hogy a főpapi kinevezés egy életre szólt, hiszen annak, aki nem szándékosan ölt embert, a főpap haláláig kellett a menedékvárosban maradnia (4Mó 35:25).

Beiktatása: Áron nem sokkal az Egyiptomból való kivonulás után olyan feladatokat kapott, melyekből következtetni lehetett, hogy Jehova milyen tisztséget szán neki. A pusztában, a Sínai-hegyhez vezető úton Áron kapta a parancsot, hogy vegyen egy korsó mannát, és helyezze el a Bizonyság előtt, hogy megmaradjon. Ez még azelőtt történt, hogy a találkozás sátra vagy a szövetségláda elkészült (2Mó 16:33, 34, Rbi8, lábj.). Később teljesen Áron felügyeletére lett bízva a szent sátor és a szövetségláda. Áron és két fia abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy Izrael vénei közül hetven személlyel felmehettek egy darabig a Hóreb-hegyre, ahol aztán látomásuk volt Istenről (2Mó 24:1–11).

Jehova azonban akkor beszélt először arról a szándékáról, hogy Áront és fiait papokká teszi, amikor utasította Mózest, hogy készítse el a papi ruhákat (2Mó 28.). Ezen utasítások után Isten vázolta Mózesnek, milyen eljárással iktassa be a papokat, és ekkor egyértelműen kijelentette: „legyen övék a papság; időtlen időkre szóló rendelet ez” (2Mó 29:9).

Mivel Jehova fenséges és tiszta, Áron és a fiai csak azután láthattak el papi feladatokat, hogy a beiktatási szertartás során felszentelték és hatalommal ruházták fel őket (2Mó 29.). A törvényszövetség közvetítőjeként Mózes végezte el a beiktatást. Az i. e. 1512. niszán 1–7-ig tartó felszentelési szertartáson beiktatta a teljes papságot, és a papok keze hatalommal töltetett meg, hogy elláthassák a szolgálatukat (3Mó 8.). Másnap, niszán 8-án megtartották az első engesztelési szertartást a nemzetért (ez nagyon hasonlított az évenkénti engesztelés napi szertartáshoz, melyet tisri 10-én kellett megtartani; Mózes harmadik könyvének a 9. fejezete számol be a papságnak erről az első tevékenységéről). Ezt helyénvaló és szükséges is volt megtenni, hiszen Izrael népének meg kellett tisztulnia a bűneitől, például az aranyborjúval kapcsolatos vétkétől, melyet nem sokkal azelőtt követett el (2Mó 32.).

A főpap beiktatásakor Áron felkenése volt az egyik legjelentősebb feladat, melyet Mózesnek végre kellett hajtania. Ezt úgy tette meg, hogy Áron fejére öntötte a különleges összetételű, szent felkenetési olajat, melyet Isten utasításának megfelelően készítettek el (3Mó 8:1, 2, 12; 2Mó 30:22–25, 30–33; Zs 133:2). A későbbi főpapokra, Áron utódaira felkentekként utal a Biblia. Igaz, nem említ meg egyetlen más esetet sem, amikor egy papot szó szerint olajjal kentek fel, viszont a következő törvényt tartalmazza: „Áron szent ruhái legyenek őutána a fiaiéi, hogy azokban kenjék fel őket, és azokat viselve töltsék meg kezüket hatalommal. Hét napon át viselje őket, aki őutána pap lesz a fiai közül, és bemegy a találkozás sátrába, hogy a szent helyen szolgáljon” (2Mó 29:29, 30).

Öltözéke a szolgálatban: A főpap a mindennapi tevékenységeihez az alpapokéhoz hasonló lenvászon ruhát viselt, de bizonyos alkalmakkor egy különleges, fenségesen szép ruházatot öltött magára. A Mózes második könyvének 28. és 39. fejezete leírja, hogyan néztek ki ezek a ruhák, és hogy Isten utasításának megfelelően, hogyan készíttette el őket Mózes. A főpap legalulra vette fel a vászonalsót (ez a ’csípőjétől a combjáig ért’, és minden pap viselt ilyet, hogy ’eltakarja meztelen testét’; 2Mó 28:42) és a köntöst (héb.: kut·tóʹneth), melyet kockásra szőttek finom (vsz. fehér) lenből. Ez a köntös kétségtelenül hosszú ujjú volt és bokáig ért. Valószínűleg egybeszőtt ruha volt, és egy övszalaggal lehetett megkötni, minden bizonnyal a derékrész fölött. Ez az öv finom sodrott lenből készült, melyhez kék, bíborpiros és karmazsinvörös fonalat szőttek (2Mó 28:39; 39:29).

A turbán szintén finom lenből készült, és nyilvánvalóan különbözött az alpapok fejfedőjétől (2Mó 28:39). A turbán elejére egy fényes, színaranyból készült lemezt rögzítettek. Erre a következőt vésték: „A szentség Jehováé” (2Mó 28:36). A lemezt ’az odaszenteltség szent jelének’ nevezték (2Mó 29:6; 39:30).

A főpap a lenvászon köntös fölé egy kék palástot (héb.: meʽílʹ) vett fel. Valószínűleg ez is egybeszőtt ruha volt, és a tetején lévő kivágást erősen beszegték, hogy el ne szakadjon. A kék palástot a főpap úgy vette fel, hogy a felső kivágáson át húzta magára. Ez a ruhadarab rövidebb volt, mint a lenvászon köntös, és az alján lévő felhajtásra felváltva aranycsengettyűket meg kék, bíborpiros és karmazsinvörös fonalból készített gránátalmákat helyeztek körös-körül. Miközben a főpap a feladatát végezte a szentélyben, hallani lehetett a csengettyűk csilingelését (2Mó 28:31–35).

Az efód egy kötényszerű ruhadarab volt, melynek volt eleje és hátulja, és valamivel a derék alá ért. Minden pap viselt efódot, és néha olyanok is, akik nem voltak papok (1Sá 2:18; 2Sá 6:14). A főpap gyönyörűséges efódja viszont különleges hímzőmunkával készült. Finom sodrott lenből, bíborpirosra festett gyapjúból, karmazsinvörös fonalból és aranyfonalból készítették. Az aranyfonalat úgy állították elő, hogy vékony aranylapokat vertek, és azokat fonalakká vágták (2Mó 39:2, 3). A hozzáilleszthető vállrészek mindkét oldalon valószínűleg válltól az övig értek. A vállrészek tetejére két aranyfoglalatba egy-egy ónixkövet helyeztek, melyekre rávésték Izrael (Jákob) fiainak a nevét születésük sorrendjében, hat nevet az egyik kőre, és hat nevet a másik kőre. Az öv ugyanolyan anyagból készült, mint az efód, és a deréknál fogta körül az efódot. Az öv „rajta” volt az efódon, valószínűleg hozzá volt rögzítve (2Mó 28:6–14).

Kétségtelenül az ítélet melltáskája volt a legértékesebb és legfenségesebb része a főpap öltözetének. Ugyanabból az anyagból készült, mint az efód, négyszög alakú volt, és kétszer olyan hosszú, mint széles, de mivel kettéhajtották, egy 22 cm oldalhosszúságú négyzet lett belőle. A kettéhajtással egy fajta zseb, vagy erszény jött létre. (Lásd: MELLTÁSKA.) A melltáskát 12, aranyfoglalatba helyezett drágakővel díszítették, melyek mindegyikére rávésték Izrael egyik fiának nevét. Ezeket a köveket – többek között rubint, topázt, smaragdot – négy sorba helyezték el. A melltáskához két aranyláncot sodortak kötélfonás munkájával, a sarkaira pedig aranykarikákat illesztettek. A felső két karikába fűzték az aranyláncokat, melyeket az efód vállrészeihez erősítettek. A két alsó karikán kék zsinórt fűztek át, melyet közvetlenül az öv alatt erősítettek a vállrészekhez (2Mó 28:15–28).

Mózes „a melltáskába” helyezte az urimot és a tummimot (3Mó 8:8). Nem tudni, hogy mi volt az urim és a tummim. Néhány tudós úgy véli, hogy sorsvetésre használták, és a melltáskából Jehova utasítására húzták ki, vagy vetették ki, hogy egy kérdésre „igen” vagy „nem” választ kapjanak. Ha ez így volt, akkor talán a melltáska belső részébe helyezték őket (2Mó 28:30). Úgy tűnik, hogy ezt az elképzelést támasztja alá az 1Sámuel 14:41, 42 is. Mások azonban úgy vélik, hogy az urim és a tummim valamilyen módon a melltáskán lévő kövekkel hozható összefüggésbe, de ez kevésbé valószínű. A 4Mózes 27:21, az 5Mózes 33:8, az 1Sámuel 28:6, az Ezsdrás 2:63 és a Nehémiás 7:65 is megemlíti az urimot és a tummimot. (Lásd: URIM ÉS TUMMIM.)

A főpap akkor viselte ezt a pompás öltözetet, amikor Jehovától tudakozódott egy fontos kérdésben (4Mó 27:21; Bí 1:1; 20:18, 27, 28). Továbbá az engesztelés napján is viselte. Miután bemutatta a bűnért való felajánlást, átöltözött a fehér lenvászon ruhájából a fenségesen szép öltözékébe (3Mó 16:23, 24). Ezt a pompás öltözékét kétségkívül más alkalmakkor is hordta.

Az engesztelés napjával kapcsolatos utasítások, melyeket a Mózes harmadik könyvének 16. fejezete részletez, nem mondják konkrétan, hogy a főpap emelje fel a kezét és áldja meg a népet, miután felvette a díszes öltözetét. Viszont a papság beiktatása utáni napon megtartott engesztelési szertartással kapcsolatban – mely nagyon hasonlított az engesztelés napi szertartáshoz – ezt olvashatjuk: „Áron azután felemelte kezét a nép felé, megáldotta őket” (3Mó 9:22). Jehova elmondta, milyen áldást kell mondani, amikor a következőt parancsolta Mózesnek: „Beszélj Áronnal és fiaival, és mondd el nekik: »Így áldjátok meg Izrael fiait, ezt mondjátok nekik: ,Áldjon meg Jehova, és őrizzen meg téged. Ragyogtassa rád arcát Jehova, és találj kegyet az ő szemében. Emelje fel Jehova az arcát feléd, és rendeljen neked békét’«” (4Mó 6:23–27).

Feladatai és kötelességei: A főpapi tisztség méltóságteljes és komoly megbízatás volt, mely nagy felelősséggel járt. Ez abból is látszik, hogy ha a főpap vétkezett, azzal a népet is vétkessé tette (3Mó 4:3). Kizárólag a főpap mehetett a szentély szentek szentjébe, és csak évente egyszer, az engesztelés napján (3Mó 16:2). Amikor azon a napon bement a találkozás sátrába, egyetlen más pap sem tartózkodhatott ott (3Mó 16:17). Az engesztelés napján minden szolgálatot ő látott el. Különleges alkalmakkor engesztelést végzett a házáért és a népért (3Mó 9:7), és közbenjárt a népért Jehova előtt, amikor Jehova haragra gerjedt ellene (4Mó 15:25, 26; 16:43–50). Ha olyan kérdés merült fel, mely az egész nemzetet érintette, ő járult Jehovához urimmal és tummimmal (4Mó 27:21). Az ő jelenlétében vágták le és égették el a vörös tehenet, melynek hamvát aztán a tisztító vízhez használták (4Mó 19:1–5, 9).

A főpap, ha akart, nyilván részt vehetett mindenféle papi feladat ellátásában vagy szertartás elvégzésében. Dávid király idejére már sok pap volt, ezért 24 papi osztályba sorolta őket, hogy mindannyian részt vehessenek a szolgálatban (1Kr 24:1–18). Ezek az osztályok egészen addig léteztek, amíg a papság működött. A főpap, az alpapokkal ellentétben, bármikor részt vehetett a szentélynél való szolgálatban, nem csak meghatározott időszakokban. (Az alpapok is segíthettek bármikor, de bizonyos feladatokat csak azok a papok végezhettek, akik az épp soron lévő osztályhoz tartoztak.) Az ünnepi időszakokban volt a legtöbb feladata a főpapnak, az alpapokhoz hasonlóan.

A szentély, az ott végzett szolgálatok és a kincstár a főpap felügyelete alá tartozott (2Ki 12:7–16; 22:4). Úgy tűnik, hogy ezeknek a feladatoknak az ellátásában elsősorban a másodpap segítette (2Ki 25:18). Később ez a másodpap, akit szágánnak neveztek, végezte el a főpap feladatait, ha az valamiért nem tudta azokat ellátni (A. Edersheim: The Temple. 1874, 75. o.). Áron fiának, Eleázárnak egy különleges feladatot is el kellett látnia (4Mó 4:16).

A nemzet vallási oktatásában is a főpapnak volt a legnagyobb szerepe (3Mó 10:8–11; 5Mó 17:9–11).

A főpap és a nép vezetői (Józsué, a bírák, valamint a királyság idején a királyok) alkották a nemzet legfőbb bíróságát (5Mó 17:9, 12; 2Kr 19:10, 11). Később, a szanhedrin megalakulása után a főpap elnökölt ebben a testületben (egyes hagyományok szerint nem minden ügynél elnökölt, hanem csak azoknál, amelyeknél akart) (Mt 26:57; Cs 5:21). Józsué Eleázár főpappal együtt osztotta fel a földet a 12 törzs között (Jzs 14:1; 21:1–3).

A főpap halálának hírét el kellett vinni az országban lévő menedékvárosokba, hiszen ekkor azok a személyek, akik nem szándékosan öltek embert, és emiatt a város határain belül kellett élniük, szabadon elmehettek (4Mó 35:25–29).

A főpapok leszármazási vonala: A főpapok leszármazási vonalát és azoknak a nevét, akik betöltötték ezt a tisztséget, lásd a cikkhez tartozó táblázatban. A Biblia csak kevés főpapot nevez meg, de megadja Áron vonalának leszármazási jegyzékét. Kétségtelen, hogy sokan szolgáltak főpapként a nemzetségtáblázatban felsorolt személyek közül, noha a Bibliában nincs feljegyzés a tetteikről, és nem is nevezi meg őket mint főpapokat. A kevés megnevezett főpap aligha elegendő ahhoz, hogy a szolgálati idejük felölelje Izrael történelmét, különösen a papság létrejöttétől (i. e. 1512) a Jeruzsálem pusztulásáig (i. e. 607) tartó időszakot. Az is gyakran előfordult, hogy kihagytak neveket a nemzetségtáblázatból, így olyanok is betölthették a főpapi tisztséget, akik nincsenek megnevezve. Ily módon a táblázatnak nem az a célja, hogy egy teljes és pontos listát adjon a főpapokról, de segíthet jobban átlátni a főpapi vonalat.

Melkisédek papsága: Melkisédek az első pap, akit a Biblia megemlít. Ő „a legfelségesebb Isten papja volt”, valamint Sálem (Jeruzsálem) királya. Ábrahám azután találkozott Melkisédekkel, hogy legyőzte az elámi Kédorlaomer királyt, és a vele szövetségben lévő három királyt. Ábrahám azzal fejezte ki, hogy elismeri, hogy Melkisédek Istentől kapta a hatalmát, hogy tizedet adott neki a zsákmányából, és elfogadta Melkisédek áldását. A Biblia nem ír Melkisédek leszármazásáról, sem arról, hogy mikor született, és mikor halt meg. Sem elődje, sem utódja nem volt (1Mó 14:17–24; lásd: MELKISÉDEK).

Jézus Krisztus mint Főpap: A Hébereknek írt levél rávilágít, hogy Jézus Krisztus, attól fogva, hogy feltámadt és belépett az égbe, „főpap. . . Melkisédek módja szerint örökre” (Héb 6:20; 7:17, 21). Annak érzékeltetésére, hogy Krisztus papsága mennyire nagyszerű, és mennyivel kiválóbb, mint az ároni papság, Pál leírja, hogy Melkisédek a királyi és papi tisztségét nem örökségként kapta, hanem Isten nevezte ki őt. Krisztus Jézus, aki nem Lévi törzséhez tartozott, hanem Dávid vonalán Júda törzséhez, nem Áron leszármazottjaként örökölte a tisztséget, hanem Isten közvetlenül nevezte ki, mint Melkisédeket (Héb 5:10). A Zsoltárok 110:4 ezt ígéri: „Jehova megesküdött (és nem fogja sajnálni): »Pap vagy te időtlen időkig Melkisédek módja szerint!«” Ennek a kinevezésnek az alapján Jézus király és pap is az égben. Ezenfelül azért is van királyi hatalma, mert Dávid leszármazottja. Így a dávidi szövetségben megígért királyság örököse lett (2Sá 7:11–16). Tehát Jézus egyaránt betölt királyi és papi tisztséget is, akárcsak korábban Melkisédek.

Krisztus főpapságának páratlan volta abból is látszik, hogy Lévi, a zsidó papság ősatyja tulajdonképpen tizedet adott Melkisédeknek, hiszen Lévi még Ábrahám ágyékában volt, amikor a patriarcha tizedet adott annak a személynek, aki Sálem papja és királya is volt egyben. Továbbá ilyen értelemben Lévit is megáldotta Melkisédek, és mindig a nagyobb áldja meg a kisebbet (Héb 7:4–10). Pál apostol arra is felhívja a figyelmet, hogy Melkisédeknek „nincsen apja, nincsen anyja, nincs nemzetségtáblázata, napjainak nincs kezdete, s életének sincsen vége”, így jól jelképezi Jézus Krisztus örökké tartó papságát, aki ’elpusztíthatatlan életre’ lett feltámasztva (Héb 7:3, 15–17).

Krisztus betölti mindazt, amit az ároni főpapság előrevetített, jóllehet Krisztus nem Áron leszármazottjaként kapta a papságát, illetve elődje és utódja sincs a tisztségben. Ezt a gondolatot teljesen világossá teszi Pál apostol, amikor rámutat, hogy a pusztában felállított, sátorhoz hasonló hajlék mintája „az igazi sátornak, amelyet Jehova állított fel, nem ember”, valamint hogy a lévita papok „az égi dolgoknak egy mintaképi ábrázolatában és árnyékában [végeztek] szent szolgálatot” (Héb 8:1–6; 9:11). Leírja, hogy Jézus Krisztus – aki nem állatáldozatokat, hanem a saját tökéletes testét ajánlotta fel – szükségtelenné tette az állatáldozatokat. Jézus ezután „átment az egeken”, de „nem kecskék és fiatal bikák vérével, hanem saját vérével lépett be egyszer s mindenkorra a szent helyre, és örök szabadítást szerzett nekünk” (Héb 4:14; 9:12; 10:5, 6, 9). A szentek szentje, ahova Áron belépett, egy szent helyet jelképezett, és ide, „magába az égbe” ment be Jézus, hogy „megjelenjen az Isten személye előtt értünk” (Héb 9:24).

Míg az ároni papok áldozatait újra meg újra meg kellett ismételni, a nagy Főpap, Jézus áldozatát nem, hiszen az valóban eltávolította a bűnt (Héb 9:13, 14, 25, 26). Továbbá a mintaképben egyetlen ároni pap sem élt olyan sokáig, hogy teljesen megmentse és tökéletességre juttassa mindazokat, akiknek szolgált, ellenben Krisztus „arra is képes, hogy teljesen megmentse azokat, akik általa járulnak az Isten elé, mert mindenkor él, hogy szót emeljen érdekükben” (Héb 7:23–25).

Izrael főpapja, amellett, hogy áldozatokat mutatott be, megáldotta a népet, és neki volt a legnagyobb szerepe Isten igazságos törvényeinek az oktatásában. Ugyanez igaz Jézus Krisztusra is. Amikor megjelent Atyja előtt az égben, „e g y áldozatot ajánlott fel a bűnökért mindenkorra, és leült az Isten jobbjához, és attól fogva vár, míg oda nem helyezik ellenségeit zsámolyul a lábának” (Héb 10:12, 13; 8:1). Tehát „másodszor a bűntől külön fog megjelenni, éspedig azoknak, akik várva várják őt a megmentésükre” (Héb 9:28).

Még másból is látható, hogy Jézus Krisztus magasabb rendű Főpap. A „testvéreihez” hasonlóan hús-vér ember volt, teljes mértékben próbára lett téve, elszenvedett mindenféle ellenségeskedést és üldözést, végül pedig szégyenteljes halált halt (Héb 2:14–17). Ahogy a Szentírás kijelenti: „Jóllehet Fiú volt, engedelmességet tanult azokból, amiket elszenvedett; s miután tökéletessé tétetett, felelős lett mindazok örök megmentéséért, akik engedelmeskednek neki” (Héb 5:8, 9). Pál elmagyarázza, miért lehet áldásos számunkra, hogy Jézus így próbára lett téve: „Mert tekintettel arra, hogy ő maga szenvedett, mikor próbára tették, segítségére tud sietni azoknak, akik próbára vannak téve” (Héb 2:18). Akiknek segítségre van szükségük, biztosak lehetnek abban, hogy irgalmasan és együtt érzően odafigyel rájuk. Pál ezt így fogalmazza meg: „Hiszen nem olyan főpapunk van, aki nem tud együtt érezni gyengeségeinkkel, hanem olyan, aki minden tekintetben próbára lett téve, mint mi magunk, de bűn nélkül” (Héb 4:15, 16).

Keresztény alpapok: Jézus Krisztus az egyetlen pap, aki „Melkisédek módja szerint” pap (Héb 7:17), de Izrael főpapjához, Áronhoz hasonlóan, neki is vannak alpapjai, akiket az Atyja, Jehova nevezett ki. Ők azt az ígéretet kapják, hogy társörökösök lesznek Jézussal az égben, és hogy királyokként fognak uralkodni vele a Királyságában (Ró 8:17). Ők a „királyi papság” (1Pt 2:9). A Jelenések könyvében feljegyzett látomásban egy új éneket énekelnek, melyben azt éneklik, hogy Krisztus megvette őket a vérével, és „királysággá és papokká [tette] őket a mi Istenünknek, és királyokként fognak uralkodni a föld felett” (Je 5:9, 10). A látomásból később kiderül, hogy 144 000-en vannak. Azt is írja róluk a Szentírás, hogy őket ’a földről vették meg’ mint a Bárány követőit, „az emberek közül vették meg [őket] zsengéül az Istennek és a Báránynak” (Je 14:1–4; vö.: Jk 1:18). A Jelenések könyvének ez a fejezete (14.) figyelmeztet a vadállat jelére, és azt írja, hogy az jelenti a szentek kitartását, ha elutasítják a vadállat jelét (Je 14:9–12). Ennek a 144 000-nek a tagjai, akiket megvásároltak, hűségesen kitartanak, életre kelnek, királyokként uralkodnak Krisztussal, valamint „Isten és a Krisztus papjai lesznek, és királyokként fognak uralkodni vele az ezer év alatt” (Je 20:4, 6). Jézus főpapi szolgálata teszi lehetővé számukra, hogy ebben a dicsőséges állásban legyenek.

Kik fordítják javukra az égi papság tevékenységét? A Jelenések könyvében az Új Jeruzsálemről szóló látomás feltárja, hogy kik fognak hasznot meríteni a nagy Főpap és a vele együtt tevékenykedő égi alpapok szolgálatából. Áron és a családja, Lévi papi törzsével együtt, a Palesztina földjén élő 12 törzset szolgálta. Ami az Új Jeruzsálemet illeti, az ő „világosságánál járnak majd a nemzetek” (Je 21:2, 22–24).

Lásd még: PAP.