FELAJÁNLÁS

Az emberek már kezdetektől fogva vittek felajánlást Istennek. Az első feljegyzett eset az volt, amikor Ádám legidősebb fia, Káin felajánlást vitt a föld terméséből, a kisebbik fia, Ábel pedig a nyája első elléséből. Úgy tűnik, más-más okból vitt a két fivér felajánlást, mivel Isten Ábel felajánlását szívesen fogadta, Káinét viszont nem. (A törvényszövetség később lehetővé tette, hogy állatot is, és gabonát is felajánljanak.) Ábel nyilván hitt Istennek abban az ígéretében, hogy az eljövendő mag meg fogja szabadítani az emberiséget. Mivel a prófécia szerint valakinek ’a sarka szét lesz zúzva’, ebből minden bizonnyal azt is felismerte, hogy vérontás szükséges ahhoz, hogy az emberiség ugyanolyan tökéletes lehessen, mint amilyen tökéletes volt Ádám és Éva a kezdetekben (1Mó 3:15). Tisztában volt bűnös mivoltával, és hitből vitt olyan felajánlást, amely vérontással járt. Ez megfelelt Jézus Krisztus bűnökért felajánlott áldozatának (1Mó 4:1–4; Héb 11:4).

A patriarchák idejében: Noé, amikor kijött a bárkából, családfőként hálaáldozatot mutatott be, ami „megnyugtató” volt Jehovának. Isten ezután megkötötte a szivárványszövetséget Noéval és az utódaival (1Mó 8:18–22; 9:8–16). A későbbiekben a hűséges patriarchák áldozatokat mutattak be Jehovának (1Mó 31:54; 46:1). Jób családfőként pap is volt, és égő felajánlást mutatott be a családjáért (Jób 1:5). A legismertebb felajánlás az ókorban az volt, amikor Jehova kérésére Ábrahám megkísérelte felajánlani Izsákot. Miután Jehova látta, milyen hite van Ábrahámnak, és hogy kész engedelmeskedni, szeretettel gondoskodott arról, hogy inkább egy kost áldozzon fel. Ábrahámnak ez a tette megfelelt annak, hogy Jehova felajánlotta az egyszülött Fiát, Jézus Krisztust (1Mó 22:1–14; Héb 11:17–19).

A Törvény hatálya alatt: A törvényszövetségben előírt összes áldozat Jézus Krisztus áldozatára mutatott előre, illetve arra, hogy milyen áldások származnak az áldozatából (Héb 8:3–5; 9:9; 10:5–10). A feláldozott állatoknak épnek és hibátlannak kellett lenniük, hiszen Jézus Krisztus is tökéletes volt (3Mó 1:3, 10; 3:1). Az izraelitákon kívül a Jehovát imádó jövevények is bemutathatták az előírt felajánlásokat (4Mó 15:26, 29).

Égő felajánlás: Az égő felajánlásokat teljes egészében Istennek áldozták. Az állat egyetlen részét sem tarthatta meg az, aki a felajánlást vitte. (Vö.: Bí 11:30, 31, 39, 40.) Ezzel igazából azt kérték Jehovától, hogy fogadja el, illetve hogy valahogy fejezze ki, hogy elfogadja a bűnért való felajánlást (a bűnért való felajánlással együtt időnként égő felajánlást is bemutattak). Jézus Krisztus „égő felajánlás” volt abban az értelemben, hogy teljes egészében feláldozta magát.

Mikor és hogyan mutatták be az égő felajánlásokat?

1. Rendszeresen: minden reggel és este (2Mó 29:38–42; 3Mó 6:8–13; 4Mó 28:3–8); sabbatonként (4Mó 28:9, 10); a hónap első napján (4Mó 10:10); a pászka napján és a kovásztalan kenyerek ünnepének mind a hét napján (3Mó 23:6–8; 4Mó 28:16–19, 24); az engesztelés napján (3Mó 16:3, 5, 29, 30; 4Mó 29:7–11); pünkösd napján (3Mó 23:16–18; 4Mó 28:26–31); és a lombsátorünnep minden napján (4Mó 29:12–39).

2. Egyéb alkalmakkor: a papság felszentelésekor (3Mó 8:18–21; lásd: BEIKTATÁS); a léviták beiktatásakor (4Mó 8:6, 11, 12); amikor szövetséget kötöttek (2Mó 24:5; lásd: SZÖVETSÉG); a közösségi felajánlások, valamint néhány vétkességért és bűnért való felajánlás mellett (3Mó 5:6, 7, 10; 16:3, 5); amikor fogadalmat tettek (4Mó 15:3, 8); ha valaki megtisztult (3Mó 12:6–8; 14:2, 30, 31; 15:13–15, 30).

3. Milyen állatokat áldoztak fel, és hogyan mutatták be azokat? Felajánlottak bikát, kost, kecskebakot, gerlét vagy fiatal galambot (3Mó 1:3, 5, 10, 14). Az állatfelajánlás esetében (ha nem madarat ajánlottak fel) az, aki a felajánlást vitte, a kezét az állat fejére tette (ezzel elismerte, hogy a felajánlás az övé és érte van) (3Mó 1:4). Miután az állatot levágták, és a vérét körös-körül az égő felajánlás oltárára hintették (3Mó 1:5, 11), megnyúzták, darabokra vágták, a lábszárait és a beleit megmosták (ürüléket nem égettek az oltáron), majd az állat minden darabját, a fejét is az oltárra tették (a szertartást végző pap kapta meg a bőrt; 3Mó 7:8) (3Mó 1:6–9, 12, 13). Ha madarat ajánlottak fel, a begyét és a tollazatát eltávolították, majd a testét a fejével együtt elégették az oltáron (3Mó 1:14–17).

Közösségi felajánlás (v. békefelajánlás): A Jehova előtt elfogadható közösségi felajánlás az Istennel való béke jele volt. A felajánlást végző személy a háznépével együtt fogyasztott belőle (a hajlék esetében az udvarban, ahol a hagyományok szerint sátrak voltak felállítva az udvart körülvevő kárpiton belül; a templom esetében pedig az étkezőkben). A szertartást végző pap és a szolgálatban lévő papok is kaptak egy-egy részt a felajánlásból. Jelképesen Jehováé volt az égő kövérjének a kellemes illata, ahogy az életet jelképező vér is. Ezek alapján olyan volt, mintha a papok és a felajánlást vivők együtt ettek volna Jehovával, ami a békés kapcsolat jele volt. Ha valaki olyankor evett a felajánlásból, amikor saját maga tisztátalan volt (bármi miatt, amiről a Törvény említést tett), vagy a megszabott idő után evett (meleg éghajlaton megromlott az étel), ki kellett irtani a nép közül. Tisztátalanná tette volna az ételt, vagy azért, mert ő maga tisztátalan volt, vagy pedig azért, mert olyasmit evett, ami undorító Jehova Isten előtt, ezzel tiszteletlenséget tanúsítva a szent dolgok iránt (3Mó 7:16–21; 19:5–8).

Az Úr vacsorája (emlékünnep, utolsó vacsora) is közösségi étkezés (1Ko 10:16). A Jézus ’vérén alapuló új szövetség’ tagjainak ugyanaz a hitük, és közösen fogyasztanak a Jézus vérét és testét jelképező emlékjegyekből. Az új szövetség létrehozója, Jehova is részt vesz velük ezen a vacsorán. Jehova kegyét keresik, és nemcsak egymással vannak békében, hanem Jézus Krisztusnak köszönhetően Jehovával is. A közösségi étkezéseken részt vevőktől elvárták, hogy tiszták legyenek, és ezzel összhangban Pál arra figyelmezteti a keresztényeket, hogy tartsanak önvizsgálatot, mielőtt fogyasztanának a vacsorából az emlékünnepen. Ha valaki könnyelműen vagy megvetően tekintené az emlékünnepet vagy az emlékjegyeket – a bort és a kovásztalan kenyeret –, azzal szent dolgokat tenne tisztátalanná, és ítéletet vonna magára (1Ko 11:25, 27–29; lásd: ÚR VACSORÁJA).

A hálaadó felajánlás egy fajta közösségi felajánlás volt, mellyel Istent dicsőítették, amiért kedvesen ellátta őket mindenféle jóval. Ilyenkor ettek húst, valamint kovászos és kovásztalan kenyeret is (az oltárra viszont sosem tettek kovászos kenyeret). A felajánlást vivő ily módon alapvető élelmiszerrel, azaz mindennapi eledellel ünnepelt. Amikor így fejezték ki a hálájukat és dicsőítették Istent, a húst még aznap meg kellett enni, nem hagyhattak belőle másnapra (3Mó 7:11–15). (Más közösségi felajánlás esetében másnap is ehettek belőle.) Ez eszünkbe juttatja, hogy milyen imát tanított Jézus Krisztus a követőinek: „Add meg nekünk ma a mai napra való kenyerünket” (Mt 6:11).

Mikor és hogyan mutatták be a közösségi felajánlásokat?

1. Mikor mutatták be őket? Például amikor szövetséget kötöttek (2Mó 24:5); ünnepi időszakokban és a hónap elején (4Mó 10:10; 2Mó 12:2–14; 3Mó 23:15–19; 4Mó 29:39).

2. Milyen célból mutatták be őket? Egyrészt azért, hogy elnyerjék Isten helyeslését, másrészt így fejezték ki, hogy könyörögnek Istenhez a szerencsétlenség idején (3Mó 19:5; Bí 20:26; 21:4; 1Sá 13:9; 2Sá 24:25).

3. Milyen állatokat áldoztak fel, és hogyan? Szarvasmarhát, juhot és kecskét (madarat nem, hiszen egy madár húsa kevés volt ahhoz, hogy többen fogyaszthassanak belőle). Ezek lehettek hímek vagy nőstények (3Mó 3:1, 6, 12). A felajánlást vivő személy a kezét a felajánlás fejére tette; az állatot levágták; a pap körös-körül az égő felajánlás oltárára hintette a vért (3Mó 3:2, 8, 13); a kövérjét (a juh zsírfarkát is) az égő felajánlás oltárára tették (3Mó 3:3–5, 9); a szegyhúst a papoknak adták, a jobb combot pedig a szertartást végző papnak (2Mó 29:26, 28; 3Mó 7:28–36).

4. Fajtái: hálaadó vagy dicsérő; fogadalmi (lásd: 4Mó 6:13, 14, 17); önkéntes.

Bűnért való felajánlás: Ezek mind olyan bűnök voltak, amelyeket a gyarló test gyengeségéből fakadóan követtek el, és nem szándékosan, azaz nem „felemelt kézzel”, vagyis nem kihívóan, büszkén vagy tudatosan (4Mó 15:30, 31, MKB; Rbi8, lábj.). Bikától kezdve galambig különféle állatokat áldoztak fel, attól függően, hogy mire tellett annak, akinek a bűnéért engesztelést végeztek. A Mózes harmadik könyvének a negyedik fejezete olyan bűnökkel foglalkozik, amikor valaki ’olyasmit tett, amiről Jehova megparancsolta, hogy nem szabad megtenni’ (3Mó 4:2, 13, 22, 27). Az engesztelés napján bemutatott bűnért való felajánlásokról az ENGESZTELÉS NAPJA szócikkben olvashatunk.

Mikor és hogyan kellett bemutatni a bűnért való felajánlásokat?

1. Ha a főpap vétkezett, és ezáltal vétkessé tette a népet (3Mó 4:3): A főpap vitt egy bikát, a bika fejére tette a kezét, a bikát levágta, a vérét bevitte a szent helyre, és a függöny elé hintett belőle. Az illatszerfüstölő oltár szarvaira is kent a vérből, a többi vért pedig az égő felajánlás oltárának az aljára öntötte. A kövérjét (akárcsak a közösségi felajánlások esetében) elégette az égő felajánlás oltárán (3Mó 4:4–10). A tetemet (a bőrrel együtt) elégették a városon kívül egy tiszta helyen, ahová az oltárról származó hamut is vitték (3Mó 4:11, 12).

2. Ha az egész közösség vétkezett (és ez csak később jutott a vének tudomására) (3Mó 4:13): A gyülekezet vitt egy bikát, a vének a bika fejére tették a kezüket, és az egyikük levágta a bikát. A szertartás többi része ugyanúgy zajlott, mint amikor a főpap bűnéért mutattak be felajánlást (3Mó 4:14–21).

Ha a főpap olyankor követett el bűnt, amikor a szolgálatát végezte, és az egész nemzetet képviselte Jehova előtt, akkor az egész közösséget vétkessé tette. Ilyen vétek lehetett például, amikor téves ítéletet hozott, rosszul alkalmazta a Törvény valamely részét, vagy egy nemzetet érintő kérdésben rosszul döntött. Ilyenkor, illetve akkor, ha az egész közösség vétkezett, a legértékesebb áldozatra volt szükség, mégpedig egy bikára (3Mó 4:3, 13–15).

Ha egy átlag izraelita mutatott be bűnért való felajánlást, akkor a vér csak az oltárra került. Ha viszont a főpap vagy az egész gyülekezet bűnéért mutattak be felajánlást, akkor vittek a vérből a szent helyre is, a szentély első helyiségébe, és hintettek belőle a függöny elé, amelynek a túloldalán „lakott” Jehova. Ezt a szentek szentjében lévő szövetségláda fölött megjelenő természetfölötti fény jelképezte. (A szentek szentjébe, a második helyiségbe, csak az engesztelés napján bemutatott bűnért való felajánlások vérét vitték; 3Mó 16.). Egyetlen pap sem ehetett azokból a felajánlásokból, amelyeknek a véréből a szent helyre vittek (3Mó 6:30).

3. Ha egy fejedelem vétkezett: Az előzőekhez hasonló volt a szertartás, csakhogy egy hím kecskegidát kellett bemutatni, és a vérből nem vittek a szent helyre. A vérrel megkenték az égő felajánlás oltárának a szarvait, a maradék vért az aljára öntötték, és a kövérjét elfüstölögtették az oltáron (3Mó 4:22–26). A pap természetesen kapott a felajánlásból egy részt, amit megehetett, ahogy a többi bűnért való felajánlás esetében is (3Mó 6:24–26, 29). Az edényeket, amelyekben a hús főtt, ki kellett súrolni (v. össze kellett törni, ha cserépből készült), nehogy megszentségtelenítsék a „szentséges” dolgokat. Ez történt volna, ha az áldozat egy darabja az edény falához tapadt volna, és később, a hétköznapokban használták volna az edényt (3Mó 6:27, 28).

4. Ha egy átlag izraelita vétkezett: egy nőstény kecskegidát vagy egy nőstény bárányt ajánlottak fel; a szertartást ugyanúgy végezték, mint a fejedelem bűne esetében (3Mó 4:27–35).

A következő bekezdésben említett esetek eltérnek az előzőektől, mivel olyan bűnökre utalnak, amikor ’nem tettek eleget Isten minden parancsolatának’, vagyis mulasztás történt (4Mó 15:22).

5. Ha az egész közösség mulasztott el valamit megtenni, egy kecskegidát ajánlottak fel (4Mó 15:22–26); ha pedig egy egyén, akkor egy első életévében lévő nőstény kecskét (4Mó 15:27–29).

Úgy tűnik, amikor a papoknak meg kellett enniük a bűnért való felajánlás egy részét, akkor ők a bűnért való felajánlást bemutatóknak a ’vétkéért feleltek’ abban az értelemben, hogy szent szolgálatukból adódóan ’engesztelést végeztek értük Jehova előtt’ (3Mó 10:16–18; 9:3, 15).

Vétkességért való felajánlás: A vétkességért való felajánlások is bűnért való felajánlások voltak, hiszen a vétek is bűn. Ezeket bizonyos bűnök esetében kellett bemutatni, és némileg mások voltak, mint a többi bűnért való felajánlás, abban az értelemben, hogy feltehetően arra szolgáltak, hogy jóvátegyék azt, ha valakinek megsértették a jogát, legyen szó akár Jehova, akár az ő szent nemzetének a jogairól. A vétkességért való felajánlást azért mutatták be, hogy kiengeszteljék Jehovát, amiért valamiben megsértették a jogát, illetve hogy a bűnbánó személy újra jogosult legyen a szövetségben foglalt jogokra, és mentesüljön a bűnért járó büntetés alól. (Vö.: Ézs 53:10.)

A 3Mózes 5:1–6, 17–19-ben említett esetekben olyan bűnökről van szó, amelyet a vétkes nem szándékosan követett el, hanem meggondolatlanságból vagy figyelmetlenségből, és amikor felhívták erre a figyelmét, szerette volna jóvátenni a bűnét. A 3Mózes 6:1–7-ben viszont olyan bűnökről van szó, amelyeket ugyan szándékosan vagy tudatosan követtek el, de gyarlóságból és a vágyaiktól vezérelve, tehát nem számításból, önkényesen vagy Isten elleni tudatos lázadásból tették, amit tettek. A bűnt elkövetőt egy idő után gyötörte a lelkiismerete, ezért megbánta és megvallotta, hogy mit követett el, és miután jóvátette a bűnét, irgalomra és megbocsátásra vágyott (Mt 5:23, 24).

Ezekből a törvényekből kiderül, hogy a Törvény ugyan szigorú volt azokkal, akik szándékosan követtek el bűnt, és nem bánták meg, de figyelembe vette a bűnös személy indítékait, körülményeit, gondolkodásmódját, hogy irgalmat lehessen tanúsítani. Ez ugyanígy van a keresztény gyülekezetben is. (Vö.: 3Mó 6:1–7; 2Mó 21:29–31; 4Mó 35:22–25; 2Ko 2:5–11; 7:8–12; 1Ti 1:2–16.) Ám látható, hogy egyetlen bűn sem maradt büntetlenül. A bűnösnek kárpótlást kellett adnia a sértett félnek, és vétkességért való felajánlást kellett bemutatnia Jehovának. A vétkességért való felajánlásokat néhány kivétellel ugyanúgy mutatták be, mint a bűnért való felajánlásokat, és a papok kaptak belőle egy-egy részt, amit megettek (3Mó 7:1, 5–7).

Mikor és hogyan kellett bemutatni a vétkességért való felajánlásokat?

1. Ha valaki tanúja volt annak, hogy egy személy nyilvánosan átkot mondott, de nem jelentette; ha valaki tudtán kívül tisztátalanná vált, mert tetemhez vagy egy tisztátalan személyhez ért; ha valaki elhamarkodottan vagy meggondolatlanul esküdött, hogy megtesz vagy nem tesz meg valamit (3Mó 5:1–4): Meg kellett vallania, hogy miben vétkezett (3Mó 5:5). A vétkes anyagi helyzetétől függött, hogy milyen felajánlást vitt (3Mó 5:6–10). Ha gabonafelajánlást vitt, nem volt szabad olajjal vagy tömjénnel bemutatnia, mivel ez bűnért való, kötelező gabonafelajánlás volt, és nem olyan, amelyet önszántából vitt. Ha önszántából vitte volna, akkor azt örömmel tette volna, tudva, hogy jó a kapcsolata Istennel (3Mó 5:11–13).

2. Ha valaki tévedésből vétett Jehova szent dolgai ellen (például a tudtán kívül olyan gabonából fogyasztott ő v. a háznépe, amelyet tizedként a szentélynek szántak [vagyis hétköznapi célra használta fel, megszentségtelenítve ezzel azt, ami szent]) (3Mó 5:15a; vö.: 3Mó 22:14–16): Kártérítést kellett fizetnie a szentélynek, és hozzá kellett még tennie az egyötödét (3Mó 5:16). Ezenkívül egy kost kellett vinnie vétkességért való felajánlásul (3Mó 5:15).

3. Ha valaki nem szándékosan (talán figyelmetlenségből) követett el olyasmit, ami felől Jehova megparancsolta, hogy nem szabad megtenni: egy kost kellett felajánlania „a felbecsült érték szerint” (3Mó 5:17–19).

4. Ha valaki becsapta a társát olyasmiben, amit rábíztak, kirabolta, csalást követett el, vagy talált valamit, ami elveszett, és letagadta (3Mó 6:2, 3; vö.: 2Mó 22:7–13; érdekes módon ez nem foglalja magában azt, amiről az 5Mó 5:20 tesz említést, hogy valaki hamisan tanúskodik az embertársa ellen): Először is, meg kellett vallania a bűnét. Azután a vétkesnek teljes értékű kártérítést kellett fizetnie a sértett félnek, és hozzá kellett még tennie az egyötödét (3Mó 6:4, 5; 4Mó 5:6, 7). Ha a sértett fél meghalt, a legközelebbi férfi rokonának kellett adni a kártérítést. Ha nem volt közeli rokona, a pap kapta meg (4Mó 5:8). Ezután fel kellett ajánlania egy kost vétkességért való felajánlásul.

Gabonafelajánlás: A gabonafelajánlásokat közösségi felajánlások, égő felajánlások és bűnért való felajánlások mellett mutatták be, vagy akkor, amikor zsengét áldoztak, de az is előfordult, hogy ezektől függetlenül vittek gabonafelajánlást (2Mó 29:40–42; 3Mó 23:10–13, 15–18; 4Mó 15:8, 9, 22–24; 28:9, 10, 20, 26–28; 29. fej.). Ezzel azt ismerték el, hogy Isten bőségesen megáldja őket, és elhalmozza őket minden jóval. A gabonafelajánlásokat gyakran olajjal és tömjénnel mutatták be. Lehetett finomliszt, pörkölt gabona, karika formájú kenyér, lepény. Ezeket vagy kemencében, vagy sütőlapon, vagy serpenyőben készítették. A gabonafelajánlások némelyikét az égő felajánlás oltárára tették, de volt, amiből a papok is ettek. A közösségi felajánlások esetében pedig a felajánlást vivők is ettek belőle (3Mó 6:14–23; 7:11–13; 4Mó 18:8–11). Az oltárra vitt gabonafelajánlás nem tartalmazhatott kovászt vagy „mézet” (vsz. gyümölcsnek, például fügének a levét, vagyis sűrű nedvét), mert még megromolhatott volna (3Mó 2:1–16).

Italfelajánlás: A legtöbb felajánlás mellett italfelajánlást is bemutattak, főleg azután, hogy az izraeliták letelepedtek az Ígéret földjén (4Mó 15:2, 5, 8–10). Bort („mámorító italt”) vittek italfelajánlásként, és az oltárra öntötték (4Mó 28:7, 14; vö.: 2Mó 30:9; 4Mó 15:10). Pál apostol ezt írta a filippi keresztényeknek: „ha kiöntetem is, mint egy italfelajánlás, az áldozatra és nyilvános szolgálatra, amelyekhez a hit vezetett el titeket, örvendek”. Az italfelajánlással szemléltette, hogy készségesen ad magából a hívőtársainak (Fi 2:17). Nem sokkal a halála előtt ezt írta Timóteusznak: „én immár kiöntetem, mint egy italfelajánlás, és a megfelelő idő a megszabadításomra egészen közel van már” (2Ti 4:6).

Meglengetett felajánlás: A jelek szerint a meglengetett felajánlásoknál a felajánlást bemutató személy a kezében tartott valamennyit az áldozatból, a pap pedig az ő keze alá tette a saját kezét, és ide-oda lengette. De az is előfordult, hogy a pap kezében volt a felajánlás, és ő is lengette meg (3Mó 23:11a). Úgy tűnik, amikor Áron és a fiai fel lettek szentelve, hogy papok legyenek, ezt a szertartást, a törvényszövetség közvetítőjeként, Mózes végezte el értük (3Mó 8:28, 29). A lengetéssel, mondhatni, bemutatták az áldozatot Jehovának. Voltak olyan meglengetett felajánlások, amelyek a papokéi lettek (2Mó 29:27).

A főpap niszán hó 16-án az árpaaratás zsengéjéből bemutatott egy kévét (v. egyómernyi árpát) meglengetett felajánlásul. Jézus Krisztus i. sz. 33-ban ugyanezen a napon támadt fel, és így „zsengéje [lett] azoknak, akik halálalvásba merültek” (1Ko 15:20; 3Mó 23:11b; Jn 20:1). Pünkösd napján a búza zsengéjéből két kovászos kenyeret lengettek meg (3Mó 23:15–17). Jézus főpapként pünkösd napján tudta bemutatni az égben Jehovának a keresztény gyülekezet első tagjait, a bűnös emberiségből kiválasztott szellemi testvéreit, akik aztán fel lettek kenve szent szellemmel, amikor az kitöltetett (Cs 2:1–4, 32, 33; vö.: Jk 1:18).

Szent járandóság (felemelt felajánlás): A héber terú·máʹ szót időnként „szent járandóság”-nak fordítják, amikor az áldozatnak arra a részére utalnak, amelyet felemeltek, jelezve ezzel, hogy ez a pap járandósága (2Mó 29:27, 28; 3Mó 7:14, 32; 10:14, 15). Ezt a szót sokszor „adomány”-nak is fordítják, amikor azokra a dolgokra utalnak, amelyeket a szentélynek adtak. Ezek is a papokéi lettek, kivéve azokat az áldozatokat, amelyeket elégettek az oltáron (4Mó 18:8–13, 19, 24, 26–29; 31:29; 5Mó 12:6, 11).