ZSENGE

Korai, első termés. A héber réʼ·síthʹ szóval (a ’fej, fő’ jelentésű alapszóból ered) fejezik ki azt a gondolatot, hogy valaminek az első része, kiindulási pontja vagy ’kezdete’ (5Mó 11:12; 1Mó 1:1; 10:10); valaminek a ’legjava’ (2Mó 23:19; Rbi8, lábj.); ’zsenge’ (3Mó 2:12). A héber bik·kú·rímʹ szót is vissza lehet úgy adni, hogy ’első érett gyümölcs’ vagy ’első érett termés’, kiváltképp, ha gyümölcsről vagy gabonáról van szó (Ná 3:12). A zsenge jelentésű görög szó (a·par·khéʹ) abból a szóból származik, mely azt jelenti, hogy ’elsőség’.

Jehova elvárta Izrael nemzetétől, hogy felajánlják neki mindennek a zsengéjét, legyen szó akár ember vagy állat elsőszülöttjéről, akár a föld terméséről (2Mó 22:29, 30; 23:19; Pl 3:9). Azzal, hogy a zsengét Jehovának szánták, kimutatták az izraeliták, hogy nagyra becsülik a tőle kapott áldásokat, azt, hogy a saját földjükön élhetnek, és hogy van mit aratniuk. A hálájuk jele volt ez, így mondtak köszönetet annak, akitől „minden jó adomány” származik (5Mó 8:6–10; Jk 1:17).

Tehát Jehova parancsával összhangban a népnek zsengét kellett felajánlania egy közvetítő által. A legismertebb alkalom, amikor bemutatták a zsengét, a kovásztalan kenyerek ünnepe volt. Niszán 16-án a főpap a szentélyben meglengetett valamennyit Jehova előtt az aratás zsengéjéből. Ez egy árpakéve volt, hiszen az árpa volt az első termés, ha a zsidók szent naptára szerint számoljuk az évet (3Mó 23:5–12). Aztán pünkösdkor, 50 nappal az árpakéve meglengetése után, a búzaaratás zsengéjét is meglengették Jehova előtt, mégpedig két, finomlisztből és kovászból készült kenyér formájában (3Mó 23:15–17; lásd: ÜNNEP).

A gabonák első termésén kívül – melyet a főpap meglengetett Jehova előtt a nemzetért – az izraelitáknak minden másnak a zsengéjét is fel kellett ajánlaniuk Istennek. Minden elsőszülött fiút és hím állatot Jehovának szenteltek: vagy felajánlották, vagy kiváltották. (Lásd: ELSŐSZÜLÖTT, ELSŐ ELLÉS.) Az első durvalisztőrleményt karika formájú kenyérként kellett felajánlani (4Mó 15:20, 21). A föld minden gyümölcsének a zsengéjét pedig kosárba rakták, és elvitték a szentélyhez (5Mó 26:1, 2), ahol el kellett mondaniuk az 5Mózes 26:3–10-ben feljegyzett szavakat. Ezek a szavak tulajdonképpen összefoglalták a nemzet történelmét attól kezdve, hogy az izraeliták lementek Egyiptomba, egészen addig, hogy kiszabadultak onnan, és beléptek az Ígéret földjére.

Úgy tartják, kialakult az a szokás, hogy egy-egy területről egyvalaki vitte el Jeruzsálembe a zsengének adott adományokat, és képviselte az adott területen élőket. Így nem kellett mindenkinek külön-külön Jeruzsálembe utaznia, amikor csak beérett valaminek az első termése. A zsenge mennyiségét nem szabta meg a Törvény. Hogy az adományozó mennyit adott, az minden bizonnyal a bőkezűségén és a háláján múlt. Mindenesetre a termés legjavát kellett felajánlani zsengeként (4Mó 18:12; 2Mó 23:19; 34:26).

Ha elültettek egy facsemetét, három évig tisztátalannak tekintették a fát, mintha körülmetéletlen lett volna. A negyedik évben minden gyümölcse szent volt, és Jehovának adták. Majd az ötödik évben a fa ültetője már megehette a gyümölcsét (3Mó 19:23–25).

A 12 nem lévita törzs a zsengét Jehovának adományozta, ami tulajdonképpen a papok és a léviták ellátására szolgált, hiszen ők nem kaptak földet örökségként (4Mó 18:8–13). Ha az izraeliták felajánlották a zsengét Jehovának, örömet szereztek neki, ő pedig megáldotta őket (Ez 44:30). Ellenben, ha elhanyagolták ezt a szokást, Isten szemében ez olyan volt, mintha megrabolták volna őt, és a nemtetszését vonták magukra (Ma 3:8). Izrael történelmében többször is megtörtént, hogy a nép nem ajánlotta fel a zsengét, ám az igaz imádatért buzgólkodó királyok és kormányzók felelevenítették ezt a szokást. Ezékiás király reformokba kezdett, és megtartotta a kovásztalan kenyerek ünnepét. Ezen a nagyszabású ünnepen arra intette a népet, hogy tegyenek eleget a zsengére és a tizedre vonatkozó kötelezettségeiknek. A nép ezt szívesen megtette, és rengeteg adományt adott a harmadik hónaptól a hetedik hónapig. Zsengét adtak a gabonából, az újborból, az olajból, a mézből és a föld minden terméséből (2Kr 30:21, 23; 31:4–7). Miután az izraeliták visszatértek Babilonból, Nehémiás ösztönzésére megesküdtek, hogy Jehova törvényében fognak járni, és mindenből megadják neki a zsengét (Ne 10:29, 34–37; lásd: FELAJÁNLÁS).

Jelképes értelem: Amikor Jézus Krisztus megkeresztelkedett, szellem által született lett, majd i. sz. 33. niszán 16-án fel lett támasztva szellemi életre, az évnek azon a napján, amikor be szokták mutatni Jehovának a szentélynél az év első gabonájának a zsengéjét. Ezért nevezi Jézust a Szentírás zsengének, aki voltaképpen az első az Istennek ajánlott zsengék közül (1Ko 15:20, 23; 1Pt 3:18). Jézus Krisztus hűséges követői, a szellemi testvérei is Istennek ajánlott zsengék, de ők inkább a második gabonának, a búzának a zsengéjéhez hasonlíthatók, melyet pünkösdkor ajánlottak fel Jehovának. A számuk 144 000, és azt írja róluk a Biblia, hogy „az emberek közül vették meg [őket] zsengéül az Istennek és a Báránynak”, és hogy ’valamiféle zsengéi a teremtményeknek’ (Je 14:1–4; Jk 1:18).

Pál apostol azokat a hűséges zsidókat is ’zsengéknek’ nevezi, akik az első keresztények lettek (Ró 11:16). Azt írta a kereszténnyé vált Epenétuszról, hogy „Ázsiának zsengéje” (Ró 16:5), Sztefanász háznépéről pedig, hogy „Akhája zsengéje” (1Ko 16:15).

Mivel a felkent keresztények Isten szellem által született fiai, és az a reménységük, hogy a feltámadásuk után az égben fognak élni, és halhatatlanok lesznek, ezért a Szentírás azt írja róluk, hogy míg a földön élnek, ’megvan náluk a zsenge, vagyis a szellem, miközben várva várják, hogy örökbe fogadják őket mint fiakat, hogy megszabaduljanak a testükből a váltság által’ (Ró 8:23, 24). Pál és a keresztény társai abban reménykedtek, hogy szellemként fognak élni, ezért az apostol elmondhatta, hogy megkapták „az eljövendőknek zálogát, vagyis a szellemet”, mely egyben az ’előzetes záloga az örökségüknek’ (2Ko 5:5; Ef 1:13, 14).