GYERMEK

Az emberek utódaira utaló héber és görög szavak rengeteg hasznos részletet közölnek. A gyermekre általában a héber jeʹledh szót használják (1Mó 21:8). Az ezzel rokon jal·dáʹ „lánygyermeket” vagy ’lányt’ jelöl (Jóe 3:3; 1Mó 34:4; Za 8:5). Mindkettő a ’világra hoz, (meg)szül’ jelentésű já·ladhʹ alapszóból származik. A gyermekre utaló két másik héber szó (ʽó·lélʹ és ʽó·lálʹ) a ’szoptat’ jelentésű ʽúl alapigéből ered (1Sá 22:19; Jr 6:11; 1Mó 33:13). A fiút vagy ifjút rendszerint a naʹʽar szóval nevezik meg héberül (1Mó 19:4; Bí 8:20). Ám ezzel a kifejezéssel csecsemőkre is utalnak, mint például a három hónapos Mózesre (2Mó 2:6; vö.: 2Sá 12:16). A héber taf (kisgyermekek; kicsinyek) szó alapjában véve olyanokra utal, akik „tipegve” lépdelnek (1Mó 43:8; 45:19; Ézs 3:16). A görög szavak egyebek között ezek: teʹknon (gyermek), te·kniʹon (kicsiny gyermek), pai·diʹon (kisgyermek) és arʹszén (fiúgyermek) (Mt 10:21; Jn 13:33; Mt 2:8; Je 12:13). A görög néʹpi·osz szó ’kisgyermeket’ jelöl (1Ko 13:11), a breʹphosz pedig ’magzatot’ vagy ’csecsemőt’ (Lk 1:41; 2:12). A ’fiú’ jelentésű héber és görög szavakat olykor ’gyermeknek’ fordítják (1Mó 3:16; Lk 20:34; lásd: FIÚ).

A Teremtő, Jehova úgy intézte, hogy az emberi faj gyermekek születése által szaporodjon, akik aztán felnőnek, és idővel maguk is szülők lesznek. A szaporodásra vonatkozó parancs az 1Mózes 1:28-ban van feljegyezve. Az embereknek természetes vágyuk van arra, hogy legyenek gyermekeik. Az ókorban az izraeliták különösen nagy jelentőséget tulajdonítottak a gyermekszülésnek, mivel Isten megígérte, hogy hatalmas nemzetté teszi őket, és mivel tudták, hogy az ő leszármazottaik között lesz Ábrahám magva, aki által a föld minden családja áldást nyer (1Mó 28:14). Isten áldásának tartották, ha valakinek sok gyermeke volt (Zs 127:3–5; 128:3–6). A meddőség gyalázatnak számított (1Mó 30:23).

A bibliai időkben általában jobban örültek a fiúk születésének, mint a lányokénak, de azért a családi körben a lányokat is éppen úgy szerették a szüleik, mint a fiúkat. Azért örültek jobban a fiúgyermeknek, mert a születésével biztossá vált a családi vonal és név fennmaradása, valamint a családi vagyon megtartása. A fiúgyermek elsőbbségét az is jelzi, hogy a Törvény értelmében a lánygyermekek születése után kétszer annyi ideig tartott a tisztulási időszak (3Mó 12:2–5). Az elsőszülött fiú Jehováé volt, és meg kellett váltani egy felajánlással (2Mó 13:12, 13; 4Mó 18:15).

Hajdanán az újszülöttet először megmosdatták vízben, majd bedörzsölték sóval (Ez 16:4). Ennek az volt a célja, hogy a baba bőre száraz, feszes és erős legyen. A csecsemőt szorosan bepólyálták (Jób 38:9; Lk 2:12). Az anya 2,5-3 évig, vagy ennél is tovább szoptatta a kicsit. Kivételes körülmények között – például ha az anya meghalt, vagy nem volt teje – szoptatós dajka segítségét kérték.

Eleinte a gyermekeknek a születésükkor adott nevet vagy az apjuk (1Mó 5:29; 16:15; 21:3; 35:18), vagy az anyjuk (1Mó 4:25; 29:32; 1Sá 1:20), de később Izraelben a fiúknak a körülmetéléskor, vagyis a nyolcadik napon adtak nevet (Lk 1:59; 2:21). Volt, hogy a fiúkat ugyanúgy hívták, mint az apjukat, de általában a születés előtti vagy alatti körülményekkel függött össze a nevük, illetve Jehova nevéhez kötődött. Idővel bizonyos neveket pusztán a hagyomány kedvéért használtak, és ezeknek már semmi közük sem volt az eredeti jelentésükhöz.

Az anyák különféleképpen szállították a kisgyermeküket. Néha a hátukra vették bebugyolálva, vagy a vállukon cipelték. Ézsaiás által Jehova olyan anyákra céloz, akik a keblükön, a vállukon vagy az oldalukon, közvetlenül a csípőjük felett viszik gyermeküket (Ézs 49:22; 66:12). Mózes szavai is azt sejtetik, hogy a gyermekeket a keblükön vitték a felnőttek (4Mó 11:12).

A fiúkról kb. ötéves korukig nagyrészt az édesanyjuk gondoskodott. Természetesen elsősorban az apa dolga volt, hogy a gyermeket csecsemőkorától tanítsa az Írásokból, és az anya támogatta ebben (5Mó 6:7; Pl 1:8; Ef 6:4; 2Ti 3:15). Ahogy a gyermekek növekedtek, gyakorlati képzést kaptak az apjuktól a földművelés, az állattenyésztés vagy valamilyen szakma, mondjuk az ácsmesterség területén. József is, és Dávid is pásztorfiú volt (1Mó 37:2; 1Sá 16:11).

A lányokra közvetlenül az anyjuk viselt gondot, de persze az apa vezetése alatt. Amíg a lányok otthon éltek, elsajátították a házimunka csínját-bínját, aminek jó hasznát vették felnőttkorukban. Ráhel pásztorlány volt (1Mó 29:6–9). A fiatal nők a szántóföldeken dolgoztak gabonaaratáskor (Ru 2:5–9), és Sulamit azt mondja, hogy testvérei a szőlők őrizőjévé tették (Én 1:6).

Izraelben a kisgyermekek ismerték a kikapcsolódás és a szórakozás örömét; néha a piactéren játszottak, utánozták a felnőtteket olyasmikben, amiket tőlük láttak (Mt 11:16, 17; Za 8:5).

De azok az izraelita fiatalok, akik jó nevelést kaptak, megemlékeztek Teremtőjükről ifjúságuk napjaiban, és némelyikük a szolgálatába is állt. Sámuel kisfiúként a hajléknál szolgálta Jehovát (1Sá 2:11). Jézus már 12 éves korában szívügyének tekintette Atyja szolgálatát, és a templomban levő tanítóktól mindent meg akart tudni, amit csak lehetett (Lk 2:41–49). Volt egy héber kislány, aki fenntartás nélkül hitt Jehovában és a prófétájában, Elizeusban, és voltaképpen ő irányította Naámánt Elizeushoz, hogy kigyógyuljon a leprájából (2Ki 5:2, 3). A Zsoltárok 148:12, 13-ban a fiúk és a lányok egyaránt parancsot kapnak Jehova dicséretére. Azok a fiúk, akik látták Jézust a templomban, bibliai oktatásban részesültek, ezért kiáltozták: „Mentsd meg, kérünk, a Dávid Fiát!” Jézus megdicsérte őket (Mt 21:15, 16).

A szülők voltak felelősek gyermekeik neveléséért és képzéséért, ők maguk tanították és irányították őket szóban, és a példájukkal is. Az oktatási program ebből állt: 1. Jehova félelmére tanították a gyermeket (Zs 34:11; Pl 9:10). 2. Figyelmeztették, hogy tisztelje apját és anyját (2Mó 20:12; 3Mó 19:3; 5Mó 27:16). 3. Fegyelmezték és képezték a Törvény, annak parancsolatai és tanításai alapján, oktatták Jehova tetteire és kinyilatkoztatott igazságaira, s mindezt gondosan belevésték a fiatal gyermek fogékony elméjébe (5Mó 4:5, 9; 6:7–21; Zs 78:5). 4. Hangsúlyt kapott az idősek iránti tisztelet (3Mó 19:32). 5. Az engedelmesség fontosságát kitörölhetetlenül belevésték a kicsik elméjébe (Pl 4:1; 19:20; 23:22–25). 6. Gondot fordítottak arra, hogy a gyermek gyakorlati képzést kapjon, melyet felnőttként hasznosíthat, így például a lányoknak megtanították a házimunkák elvégzését, a fiúkat pedig kitanították az apjuk mesterségére vagy egy másik szakmára. 7. A gyermeket megtanították írni-olvasni.

A babiloni száműzetés után a legtöbb városban volt zsinagóga, és később a fiúkat ott oktatták a tanítók. A gyermekek akkor is kaptak vallási oktatást, amikor a szüleik magukkal vitték őket a Jehova imádata és dicsérete céljából tartott gyűlésekre (5Mó 31:12, 13; Ne 12:43). Jézust a szülei felvitték Jeruzsálembe a pászkára. Hazafelé menet észrevették, hogy nincs velük, és a templomban találták meg, amint „ott ült a tanítók körében, figyelt rájuk, és kérdezgette őket” (Lk 2:41–50; lásd: OKTATÁS).

Ha valakinek a fiát többször is figyelmeztették, és megkapta a szükséges fegyelmezést, mégis javíthatatlan lázadóvá vált, még szigorúbban jártak el vele. A város vénei elé vitték, és miután a szülők tanúsították, hogy megátalkodott bűnös, a fiúra kövezés általi halál várt. Ez az elrendezés nyilvánvalóan nem kisgyermekekre vonatkozott, mivel az Írás azt mondja az ilyen fiúról, hogy „falánk és részeges” (5Mó 21:18–21). Aki megütötte az apját vagy az anyját, illetve megátkozta a szüleit, az halállal lakolt. Azért intézkedtek ilyen határozottan, hogy a nemzet kigyomlálja maga közül, ami gonosz, és hogy ’egész Izrael meghallja, és féljen’. A vétkesekre kiszabott ítélet nagy visszatartó erőnek bizonyult, ha a nemzetben bárki a fiatalkori bűnözésre vagy a szülői tekintély elutasítására hajlott volna (2Mó 21:15, 17; Mt 15:4; Mk 7:10).

Isten kinevezett prófétájával, Elizeussal nagyon tiszteletlenül viselkedtek azok a kisfiúk, akik így gúnyolták: „Menj fel, kopasz! Menj fel, kopasz!” Vagy arra gondoltak, hogy Elizeus, akin Illés ismert ruhája volt, menjen fel Bételbe, vagy arra, hogy szálljon fel a földről, ahogy szerintük annak idején Illés tette (2Ki 2:11). Nem tetszett nekik, hogy ott van. Elizeus végül megfordult, és átkot szórt rájuk Jehova nevében. „Akkor kijött az erdőből két nőstény medve, és darabokra tépett közülük negyvenkét gyermeket” (2Ki 2:23, 24).

Jézus megjövendölte, hogy gyermekek kelnek fel a szüleik ellen, és szülők a gyermekeik ellen amiatt, hogy valaki a családban állást foglal az ő követőjeként (Mt 10:21; Mk 13:12). Pál apostol pedig arról jövendölt, hogy ’az utolsó napokra’ jellemző főbb gondok között lesz az is, hogy a gyermekek engedetlenek lesznek a szüleikkel szemben, és hiányozni fog az emberekből a természetes vonzalom (2Ti 3:1–3).

Amikor Pál apostol lefektette, hogy milyen követelményeknek kell megfelelniük a felvigyázóknak és a kisegítőszolgáknak a keresztény gyülekezetben, azt írta, hogy az ezekre a tisztségekre kiválasztott férfiaknak „hívő gyermekei [legyenek], akiket nem vádolnak kicsapongással, és nem is nyakasak”, és akik alárendeltségben vannak, teljes komolysággal, hiszen – ahogy Pál fogalmazott – „ha valaki nem tudja, hogyan igazgassa a saját háznépét, akkor hogyan fogja gondját viselni az Isten gyülekezetének?” (Tit 1:6; 1Ti 3:4, 5, 12).

Szülői tekintély: A szülők, különösen az apa tekintélye a családban meglehetősen sok mindenre kiterjedt. Amíg az apa élt, és képes volt igazgatni a háznépet, a fiai alá voltak rendelve neki. De ha egy fiú saját családot alapított, ő lett annak a feje. A gyermekeket az apjuk ideiglenesen eladhatta rabszolgának, hogy ki tudja fizetni az adósságait (2Mó 21:7; 2Ki 4:1; Mt 18:25). Az apának a lánya feletti tekintélye abban nyilvánult meg, hogy semmissé tehette a lánya fogadalmát. Arra azonban nem használhatta fel a tekintélyét, hogy megtiltsa a lányának Jehova imádatát, vagy megakadályozza a parancsai megtartásában, mivel az apa Izrael nemzetének, egy Istennek szentelt népnek volt a tagja, és teljes mértékben vonatkozott rá Isten Törvénye (4Mó 30:3–5, 16). A szülői tekintély a házasságban is érvényesült, minthogy a szülők választottak feleséget a fiuknak, illetve ők szervezték meg a házasságot (1Mó 21:21; 2Mó 21:8–11; Bí 14:1–3). Egy özvegy vagy elvált asszony visszatérhetett apja házába, és ilyenkor újra engedelmességgel tartozott neki (1Mó 38:11).

Az örökösödési jogok az apától származtak. Ha ikrek születtek, nagyon figyelték, hogy melyikük jött először világra (1Mó 38:28), mivel az elsőszülött fiú két részt kapott apja örökségéből, míg a másik fiú csak egy részt (5Mó 21:17; 1Mó 25:1–6). Rendszerint az idősebb fiú vállalta azt a kötelezettséget, hogy az apja halála után eltartsa családja nőtagjait. A sógorházasságból született fiút úgy nevelték fel, mintha az elhunyt férfi fia lenne, és az ő vagyonát örökölte (5Mó 25:6; Ru 4:10, 17).

Jelképes értelem: A „gyermek(ek)” szó a Bibliában nagyon tág jelentéskörrel bír. Izrael leszármazottait Pál ’a test gyermekeinek’ nevezi, Ézsaiás pedig ’törvényszegés gyermekeinek’, mivelhogy fellázadtak Jehova ellen (Ró 9:8; Ézs 57:4). Az apostolok napjaiban a gonoszokat ’átkozott gyermekeknek’ és ’az Ördög gyermekeinek’ bélyegezték (2Pt 2:14; 1Jn 3:10). Ezzel ellentétben azokat, akik hisznek Krisztusban, és szellem által születetté válnak, ’Isten gyermekeinek’ mondják (Jn 1:12; Ró 8:16). A tanítványokra gyakran utalnak gyermekekként (Jn 13:33; Héb 2:13).

Akiknek abban a megtiszteltetésben lesz részük, hogy feltámadhatnak, azokról úgy beszélnek, mint ’a feltámadás gyermekeiről’ (Lk 20:36); Krisztus társörökösei pedig „ígéret általi gyermekek” (Ró 9:8) vagy ’a szabad asszony gyermekei’ (Ga 4:31). Mindazoknak, akik szeretnének az égi Királyságban élni, fel kell mutatniuk az alázat, a fogékonyság és a bizalom gyermeki tulajdonságát (Mt 18:2–4). Azokat a férfiakat és nőket, akik igyekeznek engedelmeskedni Istennek, teret engedve az igazság világosságának életükben, ’engedelmes gyermekekként’ és „a világosság gyermekeiként” jellemzik (1Pt 1:14; Ef 5:8).

Pál úgy adott tanácsot a korintuszi gyülekezetnek, mint a gyermekeinek, hogy ’tárják ki szívüket’. Korábban arra intette őket, hogy ne legyenek gyermekek a felfogóképességben (2Ko 6:13; 1Ko 14:20).