HATÁR

A héber gevúlʹ szó jelentése: ’határ’. Ezenkívül egy behatárolt területet vagy földbirtokot is jelenthet. Példa erre a Józsué 13:23: „Rúben fiainak határa [héb.: gevúlʹ] a Jordán volt, és ez a terület [ú·ghevúlʹ] volt Rúben fiainak öröksége”.

Jehova által megszabott határok: A világméretű özönvíz előtt történt, hogy Isten kiűzte az első emberpárt az Éden-kertből, és arra kötelezte őket, hogy a kert határain kívül éljenek (1Mó 3:23, 24); száműzte Káint „arról a földről”, amelyről Ábel vére ’kiáltott’ (1Mó 4:10, 11); később pedig „százhúsz évet” szabott ki (1Mó 6:3), vagyis még ennyi időt kaptak az özönvíz előtt élt emberek arra, hogy a földön lakhassanak, mielőtt a nagy többségük elpusztul (1Mó 6:13). Isten megparancsolta az özönvíz túlélőinek, hogy ’töltsék be a földet’, és amikor ők olyasvalamivel próbálkoztak, amivel megakadályozták, hogy szétszóródjanak a földön, meghiúsította a tervüket, és arra kényszerítette őket, hogy engedelmeskedjenek a parancsának (1Mó 9:1, 19; 11:1–9).

Évszázadokkal később Isten egy olyan földet ígért Ábrahámnak és a magvának, amelynek konkrétan megszabta a határait (1Mó 15:18–21; 2Mó 23:31). Isten megengedte a kánaánitáknak, hogy egy előre megjövendölt időszakon át, még „négyszáz évig” ott lakjanak az Ígéret földjén, mielőtt a rendeletével összhangban kiűzik őket, amikor is „az amoriták vétke” teljességre jut (1Mó 15:13–16). Másfelől Jehova Isten azt is elrendelte, hogy az izraeliták ne sértsék meg Edom, Moáb és Ammon határait, ugyanis ezek a nemzetek az izraeliták ősatyáinak a rokonaitól származtak (5Mó 2:4, 5, 18, 19). Ezek fényében kell értelmeznünk Mózes énekének azon szavait, melyek az 5Mózes 32:8-ban olvashatók: „Amikor a Legfelségesebb örökséget adott a nemzeteknek, amikor szétválasztotta Ádám fiait egymástól, határt szabott a népeknek, Izrael fiainak száma szerint.”

Jefte bíró később az alapján védte meg Izraelnek az Istentől kapott földhöz való jogát, hogy Jehovának a szuverén joga meghatározni, hogy hol húzódjanak a határok (Bí 11:12–15, 23–27). De mivel Izrael nem tartotta meg hűen Isten parancsait, Jehova hagyta, hogy néhány ellenséges nép Izrael határain belül maradjon (4Mó 33:55; Bí 2:20–23). És csak Dávid király uralkodása idején történt – mintegy négy évszázaddal azután, hogy a nemzet belépett Kánaán földjére –, hogy Izrael elfoglalta a megígért határokon belüli összes területet (2Sá 8:1–15).

Idővel Jehova, a korábbi figyelmeztetésével összhangban, megengedte, hogy pogány nemzetek törjenek be az Ígéret földjére, átlépve annak határait, és büntetésképpen száműzetésbe vigyék Izraelt, amiért a nép hitehagyottá vált (5Mó 28:36, 37, 49–53; Jr 25:8–11). Isten a prófétái, Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel és Dániel által előre megmondta, hogy Babilontól kezdődően mely világhatalmak emelkednek fel és tűnnek le, és ismertette a megjelenésük sorrendjét is (Ézs 13:1–14:4; 44:28–45:5; Jr 25:12–29; Ez 21:18–27; Dá 2., 7., 8. fej. és 11:1–12:4). Jóllehet Jehova megtűri a nemzeteket és a föld feletti uralmukat egy „meghatározott idő”-ig, de megjövendölte, hogy végső pusztulás vár rájuk, és hogy eltörli a politikai fennhatóságaik határait, mégpedig a Messiás Királysága révén (Dá 2:44; vö.: Je 11:17, 18; 19:11–16).

Az emberek lakásának ’megállapított határai’: Pál az athéni hallgatói tudomására hozta, hogy Isten „kiszabta a meghatározott időket és az emberek lakásának megállapított határait [gör.: ho·ro·the·sziʹasz; szó szerint: ’határok kijelölései’]” (Cs 17:26). A Zsoltárok 74:17 hasonló gondolatot ír a Teremtőről: „Te állapítottad meg a föld minden határát, nyarat és telet te formáltál.” A Legfelségesebb hozta létre a természetes határokat, például a folyókat, tavakat, tengereket, hegyeket, és ezek meghatározzák az emberek lakhelyét. (Vö.: Jr 5:22.)

Izrael törzsi határai (TÉRKÉP: 1. köt. 744. o.): Az Ígéret földjének meghódításakor Rúben és Gád törzse, valamint Manassé fél törzse engedélyt kapott arra, hogy a Jordánnak azon az oldalán legyen az öröksége, amely „napkelet felé” volt (4Mó 32:1–5, 19, 33–42; 34:14, 15; Jzs 13:8–13, 15–32). Miután az izraeliták hat éven át harcoltak a kánaániták ellen, hogy behódoltassák őket, elérkezett annak az ideje, hogy meghúzzák a többi kilenc törzsnek és Manassé másik fél törzsének a határait a Jordántól Ny-ra. Jehova kinevezte Józsuét, Eleázár papot és egy-egy fejedelmet minden törzsből, hogy ők legyenek a föld szétosztásáért felelős bizottság tagjai (4Mó 34:13–29; Jzs 14:1). Úgy jártak el, ahogy Isten parancsolta korábban Mózesnek: „A nagyszámúnak növeld az örökségét, a kisszámúnak csökkentsd az örökségét. Mindegyikük a közülük számbavettek arányában kapja meg az örökségét. De a földet sorsvetéssel osszátok fel” (4Mó 26:52–56; 33:53, 54).

A föld törzsek közti felosztását tehát alighanem két tényező befolyásolta, egyrészt a sorsvetés eredménye, másrészt egy-egy törzs nagysága. A sorsvetés vélhetően csak azt határozta meg, hogy nagyjából hol legyen a törzsek öröksége, az ország melyik részén, például É-on vagy D-en, K-en vagy Ny-on, illetve a parti síkság mentén vagy a hegyvidéken. Jehován múlott, hogyan alakul a sorsvetés, így elkerülhető volt, hogy féltékenység vagy vita alakuljon ki a törzsek között (Pl 16:33). Ezenkívül Isten a sorsvetéssel úgy tudta irányítani az eseményeket, hogy minden törzzsel az történjen, ami összhangban van Jákob patriarcha ihletett próféciájával, amelyet a halálos ágyán mondott, és amely az 1Mózes 49:1–33-ban van feljegyezve.

Miután sorsvetéssel eldőlt, hogy melyik törzs hol telepedjen le, a törzs területének a méretét kellett meghatározni a második tényező, vagyis a törzs nagysága alapján. A Biblia így ír erről: „osszátok fel a földet magatok között sorsvetéssel kapott birtokként, a családjaitok szerint. Amelyik népes, növeljétek az örökségét, amelyik pedig kevésbé népes, annak csökkentsétek az örökségét. Ahová a sorsvetés esik, ott legyen a birtoka” (4Mó 33:54). A sorsvetés ugyan meghatározta, hogy alapvetően hol helyezkedjen el a törzs területe, de az örökség nagysága még módosulhatott. Például, amikor kiderült, hogy Júda területe túl nagy, lecsökkentették, úgy, hogy kijelöltek belőle részeket Simeon törzsének (Jzs 19:9).

A jelek szerint az örökségek növelése, illetve csökkentése nem pusztán azt jelentette, hogy nagyobb, illetve kisebb földterületet kaptak. Egy példa erre Dán törzse, amely a második legnépesebb törzs volt, mégis a kisebb területek egyikét kapta. Figyelembe vehettek más tényezőket is: hány város volt a területen, milyenek voltak a terület földrajzi adottságai, milyen volt a termőföldje. (Vö.: Jzs 17:14–18.)

Miután részletesebben meghatározták, hol húzódjanak a törzsek határai, kijelölhették a családi földbirtokokat is. Úgy tűnik, ez már nem sorsvetéssel történt, hanem a kinevezett bizottság tagjainak, Eleázárnak, Józsuénak és a fejedelmeknek az irányításával (Jzs 17:3, 4). Ezért jelenti ki azt az 5Mózes 19:14, hogy ’ha az ősök már meghúzták a határokat az örökségben’, nem volt szabad elmozdítani a határvonalakat. (Lásd: HATÁRJELZŐ, HATÁRVONAL.)

A Jordántól Ny-ra lévő terület felosztásáról szóló beszámoló szerint először az alábbi törzseknek a sorsvetéssel jutott részét határozták meg, felsorolva a határaikat és a városaikat: Júdáét (Jzs 15:1–63), Józsefét (Efraimét) (Jzs 16:1–10) és Manassé fél törzséét (Jzs 17:1–13). Ezután alighanem félbemaradt a föld felosztása, mivel a beszámolók azt mutatják, hogy Izrael tábora átkerült Gilgálból Silóba (Jzs 14:6; 18:1). A Szentírás nem tárja fel, mennyi idő telt el, mire újból nekiláttak a megmaradt föld felosztásának, de Józsué végül megfeddte a maradék hét törzset, amiért késlekedtek (Jzs 18:2, 3). Többféle magyarázat született arra vonatkozóan, hogy miért késlekedett a hét törzs. Vannak olyan szövegmagyarázók, akik szerint ezek a törzsek azért nem érezték kimondottan annak sürgősségét, hogy birtokba vegyék a megmaradt területeket, mert a hódítás során rengeteg zsákmányra tettek szert, és mert nem igazán kellett félniük attól, hogy a kánaániták azonnal lerohanják őket. Az is hozzájárulhatott a késlekedésükhöz, hogy nem akartak szembetalálkozni az ellenségeik szórványos, ugyanakkor heves ellenállásával (Jzs 13:1–7). Emellett jóval kevesebbet tudhattak az Ígéret földjének ezekről a részeiről, mint a már kiosztott területekről.

Hogy a földkiosztás végére járjanak, Józsué kiküldött 21 férfit (3-3-at a hét törzs mindegyikéből), hogy készítsenek „térképet a földről hét részre osztva azt”. Majd miután a férfiak „térképet készítettek arról városonként”, Józsué sorsot húzott nekik, hogy Jehova döntése szerint járjanak el (Jzs 18:4–10). E törzsek kiosztott örökségéről a Józsué 18:11–19:49 számol be.

Lévi papi törzse nem kapott konkrét területet, viszont kapott 48 várost – a hozzájuk tartozó legelőkkel –, amelyek más törzsek határain belül feküdtek szétszórtan (Jzs 13:14, 33; 21:1–42).

Másféle határok: Isten a törvényszövetség révén ’különválasztotta’ magának Izraelt, mint választott népet 1545 évre (3Mó 20:26), de a Fia áldozati halálával ledöntötte azt a jelképes „válaszfalat”, amely elkülönítette egymástól a nem zsidókat és a zsidókat, azaz eltörölte a parancsolatok Törvényét. Az Efézus 2:12–16-ban Pál arra a válaszfalra (szoreg) utalt, amely a templom területén volt. Ha egy nem zsidó átlépte ezt a határt, halálbüntetést kapott érte. Az apostol találóan szemléltette ezzel a fallal azt, hogy a törvényszövetség elkülönítette a zsidókat.

A Krisztus Jézus által közvetített új szövetséggel létrejött egy olyan szellemi határvonal, amely sokkal erőteljesebb hatást fejt ki, mint bármely földrajzi határvonal, ugyanis elválasztja a keresztény gyülekezet szellemi nemzetét az emberiség világának a többi részétől (Jn 17:6, 14–19; 1Pt 2:9–11). Jehova már jóval korábban megjövendölte Ézsaiás által, hogy megépíti Siont értékes kövekből, és minden határát „gyönyörűséges kövekből”. Jézus pedig Ézsaiásnak ebből a próféciájából idézett egy részletet, a tanítványaira alkalmazva azt (Ézs 54:12, 13; Jn 6:45; vö.: Je 21:9–11, 18–21). A szellemi határokat nem szabad megsérteni, Isten ugyanis arra figyelmeztet, hogy pusztulás vár azokra, akik betörnek ezeken a határokon. (Vö. az Ézs 54:14, 15; 60:18-at az 1Ko 3:16, 17-tel.)

Másfelől Isten elvárja azoktól, akik ennek a szellemi nemzetnek a tagjai, hogy maradjanak annak határain belül; ismerjék el egyrészt az erkölcsi korlátokat (1Ko 5:9–13; 6:9, 10; 1Te 4:3–6), másrészt azokat a szellemi határokat, amelyek elkülönítik őket a hamis vallástól és a világtól (2Ko 6:14–18; Jk 4:4; Je 18:4), harmadrészt azokat a rendelkezéseket, amelyek a keresztények és a fennálló kormányzatok ’felsőbb hatalmai’ közti (Ró 13:1, 5; 1Pt 2:13–16; Cs 4:19, 20; 5:29), és a férj-feleség közti (1Ko 7:39; 1Pt 3:1, 7) helyénvaló kapcsolatot, valamint az élet sok más területét szabályozzák.

Pál arra is rávilágít, hogy meg volt határozva, hol végezzék a szolgálatot (2Ko 10:13–16).