Olvasók kérdései

◼ Vajon az Úr földön élő felkent maradéka Jehova mennyei feleség-szervezetének, a „fenti Jeruzsálemnek” alkotja a részét?

A földön élő felkentekről elmondhatjuk, hogy Isten szervezetének, Isten értelmes teremtményeiből álló egyetemes családjának láthatható részét alkotják.

Ők, mint „újra született” egyének, valójában Jehova szellemi fiai (János 3:3, 5; Róma 8:15–17). Jehova az Atyjuk. De van „anyjuk” is, mert Pál apostol azt írta, hogy „a fenti Jeruzsálem szabad . . . ő a mi anyánk”. Ez bizonyára a lojális szellemi lényekből álló mennyei szervezetre utal, akiket Jehova képletesen „feleségének” tekint (Galata 4:26). Ha a felkent keresztények elnyerik a mennyben jutalmukat, ők is e mennyei szervezet tagjai lesznek (Jelenések 4:4; 14:1–5).

A felkent maradék a földön még nem része szó szerint a „fenti Jeruzsálemnek”. De a miatt a páratlan kiváltságuk miatt, hogy a mennyei élet kilátásában szellemi fiak lehetnek, és mivel ők képviselik Isten mennyei „feleségét”, időnként Jehova belefoglalja őket is e mennyei feleség-szervezetének adott utasításaiba, próféciáiba, ígéreteibe, és vigasztaló szavaiba.

Ezt az ősi Izraellel kapcsolatban elhangzott szavakkal szemléltethetjük. Jehova Ésaiáson keresztül beszélt egy rabságban és porban ülő nőről, akinek fel kell ébrednie és fényt kell árasztania (Ésaiás 51:9, 14; 52:1, 2; 60:1). Ezek az állapotok sehogy sem illenek Jehova lojális szellemi fiaiból álló mennyei „asszonyára”. De illettek Izrael nemzetére. Amikor az izraeliták megszabadultak i. e. 537-ben a babiloni fogságból, felébredtek, felkeltek a porból, és Jehova világosságát kezdték árasztani. Az újjáépített Jeruzsálem (ez volt a nemzet szemléltetője) olyan volt, mint egy elhagyatott, de újra visszafogadott feleség, aki gyermekeket, történetesen zsidókat hozott világra ezen az újjáéledt nemzeten belül (Ésaiás 54:1–8; 60:1–22; 66:7–14). Ésaiás könyvében az „asszony” állapotáról szóló szavak (akinek Jehova volt férji Tulajdonosa) egy földi, de ezt az asszonyt jelképező nemzetben testesültek meg.

Fordítsuk most figyelmünket a szellemi nemzetre, amelyet Isten akkor fogad el, amikor ő (és mennyei „asszonya”) nem használja fel többé a test szerinti Izraelt (Galata 6:16). Több évszázadon át tartó „meddőség” után, a „fenti Jeruzsálem” szellemi fiakat kezdett létrehozni. Jézus volt ezek közül az első, i. sz. 29-ben, de követte őt még 144 000 az apostoloktól kezdve egészen napjainkig (Galata 4:21–31). E század elején egy rövid időre a szellemi izraeliták maradéka engedett a rájuk nehezedő nyomásnak, és képletesen szólva, fogságba került. Majd 1919-ben kiszabadultak a babiloni fogságból, és mint új nemzet születtek meg egy szellemi országban. Ésaiásnak az ősi Jeruzsálemre vonatkozó szavainak párhuzamát tehát a szellemi Izrael földön élő tagjaiban találjuk meg.

Vizsgáljuk meg most a Jelenések 12:1–17. szavait is. A pogányok idejének végén, 1914-ben, Isten mennyei „asszonya” megszülte a „fiúgyermeket”: a Királyság-kormányzatot. A lealacsonyított Sátán „megharagudott az asszonyra”. De ez a támadás nem közvetlenül Isten mennyei feleség-szervezetét érte, ugyanis a mennybe többé nem volt bejárása. Ehelyett Sátán hadakozni kezdett a földön e mennyei asszonyt szemléltető „magvának maradékával”.

Ahogy tehát a múltban történt a földi Izraellel, hasonló helyzet állt elő a szellemi Izraellel is. A „fenti Jeruzsálemben” levő állapot visszatükröződését látjuk a földi gyermekei között. Praktikusan szólva, a Jehova mennyei szervezetéhez intézett parancsok, helyreigazítás, ígéret, és vigasz szavai főleg e mennyei isteni szervezet várományos tagjaira vonatkoznak, akik ezt a szervezetet képviselik.

◼ A „nagy sokaság” tagjai Jehova egyetemes szervezetének részévé lesznek?

Jehova Tanúi valamennyien most, a „nagy nyomorúság” előtt, örömmel szolgálják Istent egységben (Máté 24:21). Az a tény, hogy egy kicsiny részük a szellemtől felkentekből áll, akik örömmel tekintenek előre a mennybemenetelre, a többségük viszont a földi Paradicsomban való örök élet reménységével rendelkezik, mindez nem okoz megosztottságot közöttük. Ahogy Jézus jelezte is, mind a „juhok”, mind a „más juhok” „egy nyájban” egyesülnek (János 10:11, 16). Jehova szolgáinak mai szervezetét tehát együttesen mindkét csoport, vagyis mindkét rendeltetésű osztály alkotja.

Jehova előre látta, hogy az ő asszonya ilyen jólétnek fog örvendeni. Kimutatta, hogy minden nemzetből nagy számban fog összegyűjteni ilyen nem szellemi izraelita embereket (Ésaiás 60:1–22; 61:5–9). A Jelenések könyve leír egy „nagy sokaságot — amelyet ember nem volt képes megszámlálni — minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből, a trón előtt és a Bárány előtt álltak”. Ezek azonosak a földi reménységet valló csoport tagjaival, tehát különböznek a felkentekből álló szellemi nemzettől, akik ma elsősorban képviselik Jehova egyetemes szervezetét. De a „nagy sokaság” is ott áll Isten és Bárányának trónja előtt és ruhájukat megfehérítették a Bárány vérében. Micsoda elismerő szép megbecsülésnek örvendenek ma! (Jelenések 7:9–17).

A „nagy sokaság” e tagjai feddhetetlenségükben szintén kipróbáltatnak. Ha most és később az egész ezeréves uralom alatt hűségüket megőrzik és a végső próbát is kiállják, akkor Jehova mint tökéletes embereket, igazzá nyilvánítja őket azokkal a feltámadottakkal egyetemben, akik Jézus „más juhaivá” válnak. Ha ily módon „megszabadulnak a romlottság szolgaságából”, elnyerik majd ’Isten gyermekeinek dicső szabadságát’ (Róma 8:21). Csak ekkor válnak — az eredetileg tökéletes Ádámhoz és Évához hasonlóan — Jehova egyetemes szervezetének látható részévé. Jehovának és mennyei feleség-szervezetének így lesznek tökéletes, értelmes leszármazottai.

◼ Milyen értelemben volt Jeruzsálem városa „gyermekeivel együtt rabszolgaságban”, ahogy Pál apostol a Galata 4:25-ben írta?”

Jeruzsálem városa és lakossága Pál apostol idejében elsősorban a mózesi törvény rabszolgaságában élt.

A Galata 4. fejezetében Pál apostol kimutatta, hogy az új szövetség alatt élő keresztények Krisztus váltságáldozata révén megváltattak és így szabadokká lettek. Helyzetük teljesen különbözött azokétól a zsidókétól, akik a Törvényszövetség alatt álltak. Pál ezt Ábrahám feleségével (Sárával) és ágyasával (Hágárral) szemléltette, és ezt mondta: „Ez a két asszony két szövetséget jelent, az egyik a Sinai-hegyi, amely rabszolgaságra szül gyermekeket: ez Hágár. Mert ez a Hágár a Sinai, egy hegy Arábiában [ahol Jehova Mózesen keresztül a törvényt adta], és ő megfelel a mai Jeruzsálemnek, mert az rabszolgaságban van a gyermekeivel együtt. A fenti Jeruzsálem azonban szabad, és ő a mi anyánk” (Galata 4:24–26).

Amikor Pál arról beszélt, hogy ez a „két asszony két szövetséget” jelent, egyszerűen csak tömör formában fejezte ki magát. Jehova képletesen nem egy személytelen szövetséggel lépett házasságra, hanem egy szervezett néppel, amely vele szövetséges viszonyban állt. Ő a Törvényszövetség alatt álló Izraelt feleségének tekintette. (Vö. Ésaiás 54:1, 6.) A szabad nő (Sára) a fenti Jeruzsálemnek, Jehova egyetemes feleség-szervezetének volt a jelképe.

Hogyan lehetett azt állítani a zsidókról, hogy ők a törvény rabszolgaságában éltek, ha maga a törvény tökéletes volt és azt Istentől kapták?

Való igaz, hogy ’a Törvény önmagában szent és a parancs is szent és igaz és jó’ volt (Róma 7:12). A Törvény alatt álló tökéletlen izraeliták viszont nem tudták tökéletesen megtartani a törvényt, bármennyire is törekedtek arra (Róma 7:14–16). Péter apostol erre a tényre hivatkozott, amikor a keresztény vezető testületnek feltette a következő kérdést: „Miért kísértitek az Istent, hogy olyan igát tegyetek a tanítványok nyakába, melyet sem atyáink, sem mi nem tudtunk elhordozni?” (Cselekedetek 15:10). Pál a Galata 4:4, 5 szerint, szintén ezt mondta: Krisztus azért jött, „hogy a Törvény alatt levőket megváltsa”. Ha valaki ahhoz ragaszkodna, hogy a keresztények kötelesek a ’napokat, hónapokat, az évszakokat és az éveket’ megtartani úgy, ahogy a Törvényben elő van írva, ezzel ismét a Törvény szolgaságába süllyednének (Galata 4:9, 10).

A zsidók természetesen többféle értelemben is rabszolgaságban éltek, mint ahogy Az Őrtorony 1985. október 1-jei száma a 25. oldalon kimutatta. Politikailag Róma tartotta őket rabszolgaságban. Aztán a „bűn rabszolgái” voltak (János 8:34). Ezenkívül, téves vallási nézeteket vallottak, amelyek megkötözték őket. De a legfőbb rabszolgaság, amelyben a zsidók éltek, és amelyre Pál a Galata 4:25-ben utalt, a Sinai-hegyen kapott mózesi Törvényszövetség rabszolgaságát jelentette, amelyet Ábrahám másodfelesége, a rabszolganő, Hágár szemléltetett.

◼ A Biblia beszámol arról, hogy Sámson kettészakított egy oroszlánt, úgy, „mintha valaki egy kecskegidát szakított volna ketté”. Ez azt jelenti, hogy valamikor szokásban volt a kecskegida kettészakítása?

Nem, ez a leírás valószínűleg csak szemléltetés. Azt akarja jelenteni, hogy Sámson puszta kézzel olyan könnyen elbánt egy oroszlánnal, mintha csak egy ártalmatlan kecskegida lett volna.

Sámson, aki Izrael bírája volt, Timnába ment, hogy „ürügyet keressen a filiszteusok ellen”. Ezen az úton találkozott egy ordító oroszlánkölyökkel, amely talán még meg is támadta. A történet elbeszélésében arról van szó, hogy Isten működő ereje kiáradt Sámsonra, úgyhogy a sörényes oroszlánkölyköt „kettészakította, úgy, mintha valaki egy kecskegidát szakított volna ketté, pedig semmi sem volt a kezében” (Bírák 14:4–6).

A Biblia említést tesz még két másik férfiúról is, akik egyedül meg tudtak ölni oroszlánokat, de csak Sámson esetében jegyzi fel azt a körülményt, hogy ezt puszta kézzel tette (1Sámuel 17:36; 2Sámuel 23:20). Ezenkívül az is olvasható, hogy „kettészakította”. Ha ezen azt kell értenünk, hogy Sámsonban olyan erő volt, hogy az oroszlán erős állkapcsát szét tudta feszíteni egészen a törésig, akkor el tudjuk képzelni, hogy egyes izraelitákban is volt annyi erő, hogy szét tudtak tépni egy kecskegidát. De ez nem bizonyíték arra, hogy ők ezt meg is tették, és semmi sem indokolja, hogy így kellett volna eljárniuk. Másrészt, ha Sámson az oroszlán végtagjait tépdeste volna ki, akkor az legkevésbé valószínű, hogy a kecskegidára tett utalás több lenne egyszerű hasonlatnál. A lényeg mindenesetre az, hogy Isten szelleme Sámsont rendkívüli nagy testi erővel töltötte el. Ennek birtokában nem volt ijesztőbb a fegyvertelen Sámson számára az erős vad oroszlán, mint az ártatlan kecskegida egy mindennapi ember számára.

Később az oroszlán teteme még szerepel egy találós kérdésben, és ez újabb alkalom arra, hogy Sámson isteni erővel harminc újabb ellenséget elpusztítson (Bírák 14:8–19).