SAUL

([Istentől] kért; [Istentől] megtudakolt):

1. Benjáminita, Jeiél leszármazottja (akit feltehetően Abielnek is hívtak) Néren és Kísen keresztül (1Kr 8:29–33; 9:35–39; lásd: ABIEL 1.); Izrael első, Isten által választott királya (1Sá 9:15, 16; 10:1). Saul jómódú családból származott. Szép ember volt, vállától fogva kimagaslott az egész nemzet közül, továbbá rendkívül erős és fürge volt (1Sá 9:1, 2; 2Sá 1:23). Feleségét Ahinoámnak hívták. Saulnak legalább hét fia volt: Jonatán, Jisvi, Málki-Sua, Abinádáb, Is-Bóset (Esbaál), Armóni és Mefibóset; valamint két lánya: Méráb és Mikál. Ábner – aki minden bizonnyal Saul király nagybátyja volt (lásd: ÁBNER) – az izraelita hadsereg vezéreként szolgált (1Sá 14:49, 50; 2Sá 2:8; 21:8; 1Kr 8:33).

A fiatal Saul Izrael történelmének viharos időszakában élt. A filiszteusok elnyomása miatt a nemzet katonailag reménytelen helyzetbe süllyedt (1Sá 9:16; 13:19, 20), és azzal a veszéllyel is szembe kellett nézniük, hogy az ammoniták Náhás királlyal az élükön lerohanják őket (1Sá 12:12). Bár Sámuel hűséges bírája volt Izraelnek, a fiai elferdítették az ítéletet (1Sá 8:1–3). Emberi szemszögből nézve helyzetüket, s megfeledkezve arról, hogy Jehova képes megvédeni a népét, Izrael vénei azzal a kéréssel fordultak Sámuelhez, hogy nevezzen ki föléjük egy királyt (1Sá 8:4, 5).

Királynak felkenve: Jehova ezután úgy alakította az eseményeket, hogy alkalom adódjon Saul királlyá való felkenetésére. Saul a szolgájával elment, hogy megkeresse apja elkóborolt szamárkancáit. Mivel a keresés hiábavalónak bizonyult, úgy döntött, hazamennek. Ám a szolgája azt javasolta, kérjenek segítséget ’Isten egyik emberétől’, akiről tudták, hogy egy közeli városban lakik. Így találkozott össze Saul Sámuellel (1Sá 9:3–19). Amikor Saul először beszélt Sámuellel, szerény embernek bizonyult (1Sá 9:20, 21). Miután Sámuel áldozati ételt evett Saullal, még elmondott neki egyet s mást. A következő nap reggelén Sámuel felkente Sault királynak. Annak bizonyítékaként, hogy Isten Saullal van, Sámuel három prófétai jelet adott neki, amelyek mindegyike még aznap teljesült (1Sá 9:22–10:16).

Később Micpában, amikor sorsvetéssel (1Sá 10:20, 21, Kár., Kat.) megválasztották királynak, Saul szégyenlősen megbújt a csomagok között. Ám megtalálták, és bemutatták, hogy ő a király, a nép pedig helyeslően így kiáltott: „Éljen a király!” Saul vitézek kíséretében visszatért Gibeába. Bár semmirekellő emberek becsmérelték és megvetették, Saul csöndben maradt (1Sá 10:17–27).

Első győzelmei: Körülbelül egy hónappal később (az 1Sá 11:1 szerint a görög Septuaginta és a holt-tengeri tekercsek közül a 4QSam^a kézirat olvasata alapján) az ammonita király, Náhás követelte, hogy adja meg magát a gileádi Jábes. (Lásd: NÁHÁS 1.) Amikor hírt vittek erről Saulnak, Isten szelleme működni kezdett rajta. Gyorsan összetoborzott egy 330 000 fős sereget, és győzelemre vitte őket. Ez megerősítette Saul királyi pozícióját, sőt, a nép azt akarta, hogy akik ellene beszéltek, azokat öljék meg. De Saul, felismerve, hogy Jehováé a győzelem, nem hagyta ezt jóvá. Ezt követően Gilgálban újra szentesítették Saul királyságát (1Sá 11:1–15).

Saul ezután lépéseket tett, hogy megtörje a filiszteusok hatalmát Izrael felett. Kiválasztott 3000 izraelitát, 2000-et maga irányított, a többit pedig a fia, Jonatán. Nyilván apja utasítására, „Jonatán. . . megverte a filiszteusok helyőrségét, amely Gébában volt”. Megtorlásul a filiszteusok hatalmas sereget gyűjtöttek össze, és letáboroztak Mikmásnál (1Sá 13:3, 5).

Elbizakodottságában bűnt követ el: Időközben Saul visszavonult Mikmástól Gilgálba, a Jordán völgyébe. Itt hét napot várt Sámuelre, de Sámuel nem jött a megbeszélt időben. Attól félve, hogy az ellenség lecsap rá, amikor még nem biztosította magának Jehova segítségét, és hogy a további késlekedés miatt elveszíti a seregét, Saul ’vette magának a bátorságot’, és égő áldozatot mutatott be. Amikor Sámuel megérkezett, bűnnek ítélte Saul ’ostoba cselekedetét’. Saul bűne kétségkívül abban nyilvánult meg, hogy elbizakodottan maga mutatta be az áldozatot, és nem engedelmeskedett Jehova parancsának, melyet a képviselője, Sámuel mondott el neki, vagyis hogy várjon rá, mert majd ő mutatja be az áldozatot. (Vö.: 1Sá 10:8.) E miatt a tette miatt Saul királysága nem lett tartós (1Sá 13:1–14).

A filiszteusok elleni hadjárat során Saul átkot mondott mindarra, aki ételt vesz magához, mielőtt bosszút állnak az ellenségen. Ennek az elhamarkodott eskünek rossz következményei lettek. Az izraeliták fáradtak voltak; bár legyőzték a filiszteusokat, győzelmük nem volt olyan nagy, mint lehetett volna. Mivel már rendkívül éhesek voltak, nem hagytak időt arra, hogy kifolyassák az állatok vérét, melyeket a győzelem után levágtak, ennélfogva megszegték Istennek a vér szentségére vonatkozó törvényét. Jonatán pedig, mivel nem hallott apja esküjéről, evett egy kis mézet. Saul ezért halálra ítélte őt, a nép azonban megváltotta Jonatánt, mert nagy része volt Izrael győzelmében (1Sá 14:1–45).

Isten elutasítja: Saul az uralkodása idején többször is hadakozott a filiszteusokkal, és más népekkel is, többek között a moábitákkal, az ammonitákkal, az edomitákkal és az amálekitákkal (1Sá 14:47, 48, 52). Az amálekiták elleni harcban Saul nem tett eleget Jehova parancsának, mert megtartotta nyájaik és csordáik javát, és életben hagyta a királyukat, Agágot is. Amikor kérdőre vonták, hogy miért nem hallgatott Jehova szavára, Saul nem ismerte el vétkességét, hanem a népet hibáztatta. Csak miután Sámuel felhívta a figyelmét arra, milyen súlyos bűnt követett el, és elmondta, hogy emiatt Jehova elvetette őt mint királyt, akkor ismerte el Saul, hogy vétkezett, méghozzá azért, mert félt a néptől. Miután Saul könyörgött Sámuelnek, hogy adja meg neki a tiszteletet a vének és Izrael előtt, Sámuel megjelent vele előttük. Ekkor Sámuel maga ölte meg Agágot. Utána elment Saultól, és többé nem találkozott vele (1Sá 15:1–35).

Ezt követően, valamint azután, hogy Dávid fel lett kenve Izrael eljövendő királyának, Jehova szelleme elhagyta Sault. Ettől kezdve „rossz szellem tartotta rettegésben, amelyet Jehova küldött”. Mivel Jehova visszavonta Saultól a szellemét, engedte, hogy rossz szellem uralja, megfosztva az elmebeli békétől, rossz érzéseket, gondolatokat és elképzeléseket keltve benne. Az, hogy Saul nem engedelmeskedett Jehovának, arra utalt, hogy rosszra hajlik az elméje és szíve, ami ellen Isten szelleme nem nyújtott védelmet, nem adott neki erőt ahhoz, hogy ellenálljon. De mivel Jehova engedte, hogy „rossz szellem” váltsa fel az ő szellemét, és az rettegésben tartsa Sault, elmondható, hogy ezt a ’rossz szellemet Jehova küldte’, és ezért utaltak rá Saul szolgái így: „Istentől jött rossz szellem”. Saul az egyik szolgája javaslatára hívatta Dávidot, hogy legyen az udvari zenésze, és nyugtassa meg, amikor a „rossz szellem” gyötri (1Sá 16:14–23; 17:15).

Kapcsolata Dáviddal: Ekkortól kezdve a filiszteusok veszélyeztették Izrael biztonságát. Miközben a filiszteusok Elah völgyének egyik oldalán táboroztak, Saul király seregei pedig a másikon, Góliát 40 napon át reggel és este előjött a filiszteusok táborából, és felszólította az izraelitákat, hogy állítsanak ki valakit, aki párbajra kel vele. Saul király megígérte, hogy azt az izraelitát, aki legyőzi Góliátot, gazdaggá teszi, és házassági szövetségre lép vele. Azt is ígérte, hogy a győztes apjának házát „szabaddá teszi”, ami valószínűleg azt jelentette, hogy nem kell adót fizetnie, és nem kell kényszerszolgálatot végeznie. (Vö.: 1Sá 8:11–17.) Amikor Dávid megérkezett élelmet hozva bátyjainak és valamennyi adagot az ezredparancsnoknak is (vsz. annak a parancsnoknak, aki alatt Dávid bátyjai szolgáltak), kérdezősködni kezdett, amiből azt tűnt ki, hogy kész párbajt vívni. Ezért Saul elé vitték, majd legyőzte Góliátot (1Sá 17:1–58).

Ellenségessé válik Dáviddal szemben: Saul ezután a harcosok élére állította Dávidot, aminek végül az lett az eredménye, hogy énekben jobban ünnepelték Dávidot, mint magát a királyt. Saul ezért gyanakvóan és irigy gyűlölettel kezdett Dávidra tekinteni. Egy alkalommal, amikor Dávid épp a hárfán játszott, Saul kezdett ’próféta módjára viselkedni’. Ez nem azt jelenti, hogy Saul próféciákat mondott, hanem nyilván különös érzés és zavaros viselkedés kerítette hatalmába, mint a prófétákat a prófétálást megelőzően vagy a prófétálás közben. Saul ebben a különös, zavart állapotban kétszer is Dávid felé hajította a lándzsáját. Mivel nem sikerült Dávidot a falhoz szegeznie, Saul később beleegyezett, hogy hozzáadja a lányát, Mikált, feltéve, ha elhozza neki száz filiszteus előbőrét. Saul ajánlatának az volt a célja, hogy a filiszteusok öljék meg Dávidot. Ez a terv dugába dőlt, mert Dávid nem 100, hanem 200 előbőrt hozott, hogy házassági szövetségre lépjen Saullal. Ettől a király csak még jobban félt Dávidtól, és annál jobban gyűlölte. Saul a fiának, Jonatánnak, és valamennyi szolgájának elmondta, hogy meg akarja ölni Dávidot. Amikor Jonatán közbenjárt Dávid érdekében, Saul megígérte, hogy nem öli meg. Dávidnak azonban menekülnie kellett, hogy mentse az életét, ugyanis Saul harmadszor is feléje hajította a lándzsáját. Sőt, Saul követekkel figyeltette Dávid házát, és meghagyta, hogy öljék meg őt reggel (1Sá 18:1–19:11).

Ezen az éjjelen Dávid megszökött házának ablakán keresztül, és Rámába futott, ahol Sámuel lakott. Sámuellel utána elmentek, és Nájótban laktak. Amikor ennek híre Saul fülébe jutott, követeket küldött, hogy fogják el Dávidot. De amikor a követek megérkeztek, „próféta módjára kezdtek viselkedni”. Nyilván Isten szellemének hatására teljesen megfeledkeztek küldetésük céljáról. Amikor ez a követek két másik csoportjával is megesett, akiket Saul küldött el, végül ő maga is elment Rámába. De őt is hatalmába kerítette Isten szelleme, méghozzá hosszú ideig, ami kétségkívül elegendő időt hagyott Dávidnak a meneküléshez (1Sá 19:12–20:1; lásd: PRÓFÉTA: A kinevezésük és az ihletettség szerepe).

Dávid életben hagyja Sault, Isten felkentjét: Miután többször is kudarcba fulladt Saul próbálkozása, hogy megölje Dávidot, Jonatán másodszor is szót emelt Dávid érdekében. Ám Saul olyannyira feldühödött, hogy a tulajdon fia felé hajította a lándzsáját (1Sá 20:1–33). Ettől fogva Saul irgalmatlanul üldözte Dávidot. Megtudva, hogy Ahimélek főpap segített Dávidnak, Saul elrendelte, hogy a főpapot az őt támogató papokkal együtt végezzék ki (1Sá 22:6–19). Később azt tervezte, hogy megtámadja a Júdában fekvő Keila városát, mert Dávid ott tartózkodik, ám letett erről a tervéről, amikor Dávid elmenekült. Saul folytatta üldözését, a pusztában egyre csak űzte, mint a vadat. De mivel a filiszteusok betörtek az országba, egy időre felhagyott az üldözéssel, így Dávid menedéket talált Én-Gedi pusztájában. Saul ekkor kétszer is olyan helyzetbe került, hogy Dávid megölhette volna. Dávid azonban nem volt hajlandó kezet emelni Jehova felkentjére. A második alkalommal, amikor Saul megtudta, hogy Dávid megkímélte az életét, még azt is megígérte, hogy nem árt többé Dávidnak. De nem volt őszinte, mert csak akkor hagyott fel Dávid üldözésével, amikor megtudta, hogy a filiszteus Gát városába menekült (1Sá 23:10–24:22; 26:1–27:1, 4).

Saul spiritizmushoz folyamodik: Egy vagy két évvel később (1Sá 29:3) a filiszteusok feljöttek Saul ellen. Jehova szelleme és vezetése nélkül, magára hagyva helytelenített gondolkodásmódjával, Saul spiritizmushoz folyamodott, ami halálos törvényszegés (3Mó 20:6). Álruhában elment egy szellemidézőhöz Én-Dórba, és arra kérte, hogy idézze meg neki a halott Sámuelt. A spiritiszta nő leírása alapján Saul úgy következtetett, hogy Sámuellel beszél. De ne feledjük, Jehova korábban sem válaszolt Saul kérdésére, és nyilván nem tette ezt olyasvalami által sem, amit elítélt a törvénye, és ami halálos bűnnek számított (3Mó 20:27). Amit tehát a nő mondott, démoni eredetű volt. Az üzenet nem nyugtatta meg Sault, hanem félelemmel töltötte el (1Sá 28:4–25; lásd: SPIRITIZMUS).

Saul halála: A filiszteusokkal való ezt követő összecsapás során Saul súlyosan megsérült a Gilboa-hegyen, és három fiát megölték. Mivel fegyverhordozója nem volt hajlandó megölni, Saul beledőlt a kardjába (1Sá 31:1–7). Mintegy három nappal később egy fiatal amálekita jött Dávidhoz, és azzal dicsekedett, hogy ő végzett a megsebesült királlyal. Ez szemenszedett hazugság volt, amivel szerette volna elnyerni Dávid kegyét. Dávid azonban parancsba adta, hogy végezzék ki az alapján, amit állított, mert Saul Jehova felkentje volt (2Sá 1:1–15).

Időközben a filiszteusok odaerősítették Saulnak és három fiának a holttestét Bét-Sán falára. Jábes-gileádi bátor férfiak azonban visszaszerezték a holttesteket, elégették és eltemették a csontjaikat (1Sá 31:8–13).

Évekkel később Dávid uralkodása idején, mivel Saul és háznépe vérbűnt követett el a gibeoniakkal szemben, megtorlásképpen hét utódját megölték (2Sá 21:1–9).

2. Benjáminita férfi a kis-ázsiai Tárzusz városából, aki üldözte Krisztus követőit, de később Jézus Krisztus apostola lett (Cs 9:1, 4, 17; 11:25; 21:39; Fi 3:5). Levelének mindegyikében latin nevével Pálként utalt magára. (Lásd: PÁL.)