Utánozzuk a hitüket!

„Tovább növekedett Jehovánál”

SÁMUEL végignézett a népen, melyet Gilgál városába hívott össze. Már évtizedek óta hűséges prófétaként és bíróként szolgált. A mai naptár szerint május vagy június lehetett, és a száraz évszak már elkezdődött. Az aranyló búzamezők aratásra vártak. A tömeg elcsendesült. Hogyan tudná Sámuel elérni a szívüket?

Az emberek nem érezték át, mennyire súlyos helyzetbe kerültek. Korábban ragaszkodtak hozzá, hogy emberi király uralkodjon felettük. De még most sem fogták fel, hogy ezzel milyen nagy tiszteletlenséget mutattak Istenükkel, Jehovával és a prófétájával szemben. Tulajdonképpen Jehovát utasították el mint Királyukat. Hogyan tudná Sámuel megbánásra indítani őket?

Sámuel ezt mondta a tömegnek: „Én már megöregedtem és megőszültem.” Ősz haja nyomatékot adott a szavainak. Majd így folytatta: „előttetek jártam fiatalkoromtól fogva mind a mai napig” (1Sámuel 11:14, 15; 12:2). Bár Sámuel már idős volt, nem feledkezett meg fiatal éveiről. Az akkori emlékei még mindig élénken éltek benne. A fiatalon hozott döntéseinek eredményeként egész életében hittel és odaadással szolgálta Istenét, Jehovát.

Mivel Sámuelt hitetlen és Istenhez hűtlen emberek vették körül, állandóan ügyelnie kellett arra, hogy erős maradjon a hite. Ehhez hasonlóan napjainkban sem könnyű hitet kifejleszteni és megőrizni, hiszen egy hitetlen és romlott világban élünk. Vizsgáljuk meg, mit tanulhatunk Sámuel példájából. Ugorjunk most vissza az időben egészen a gyermekkoráig.

„A gyermek Sámuel ott szolgált Jehova előtt”

Sámuelnek nem átlagos gyermekkora volt. Röviddel azután, hogy az édesanyja elválasztotta körülbelül négyéves korában, megkezdte a szolgálatát Jehova szent hajlékánál Silóban, mely több mint 30 kilométerre volt a szülővárosától, Rámától. A szülei, Elkána és Anna felajánlották őt Jehovának egy különleges szolgálatra, hogy egész életében nazireusa legyen. Vajon ez azt jelentette, hogy a szülei nem szerették, és magára hagyták?

Egyáltalán nem! Sámuel szülei tudták, hogy a fiukról gondoskodni fognak Silóban. Éli főpap kétségtelenül odafigyelt Sámuelre, hiszen a gyermek neki szolgált. Emellett számos nő is végzett szolgálatot a hajléknál, nyilvánvalóan szervezett formában (2Mózes 38:8).

Anna és Elkána sem feledkezett meg soha szeretett elsőszülött fiáról, akinek a születése egy imára kapott válasz volt. Anna fiút kért Istentől, és megígérte, hogy felajánlja majd Istennek, hogy szent szolgálatot végezzen neki. Anna minden évben meglátogatta a fiát, és vitt neki egy új palástot, melyet a hajléknál végzett szolgálatra készített. A kis Sámuel biztosan nagyon örült ezeknek a találkozásoknak. Szerető szülei buzdítása és tanácsai kétségkívül nagyon sokat jelentettek neki, hiszen arra tanították, hogy nagy kiváltság, hogy ezen a különleges helyen szolgálhatja Jehovát.

A szülők ma is sokat tanulhatnak Annától és Elkánától. Gyakran előfordul, hogy a szülők egyedül azt tartják fontosnak, hogy mindent megadjanak a gyermekeiknek anyagilag, de közben a szellemi szükségletekre nem figyelnek oda. Ám Sámuel szülei a szellemi dolgokat tették az első helyre, és ez nagyban befolyásolta, hogy a fiuk milyen felnőtté vált (Példabeszédek 22:6).

Képzeljük el, amint a kis Sámuel egyre nagyobb lesz, és felfedezi a Siló körüli dombokat. Amint letekint a városra és a város mellett húzódó völgyre, a szíve alighanem örömmel és büszkeséggel telik meg, amikor megpillantja Jehova hajlékát. A hajlékb valóban szent hely volt. Jehova tiszta imádatának egyedüli központja volt az egész földön, és közel 400 évvel korábban épült Mózes irányítása alatt.

A fiatal Sámuel megszerette a hajlékot. A beszámolóban, melyet később feljegyzett, ezt olvashatjuk: „a gyermek Sámuel ott szolgált Jehova előtt, lenvászon efóddal felövezve” (1Sámuel 2:18). Ez az egyszerű ujjatlan ruha bizonyára azt mutatta, hogy Sámuel a papoknak segített a hajléknál. Bár Sámuel nem tartozott a papi osztályhoz, a feladatai között szerepelt, hogy reggelente kinyissa az udvarra nyíló ajtókat, és segítsen az idős Élinek. Bármennyire is örömét lelte ezekben a kiváltságokban, kis szíve idővel nyugtalanná vált. Valami nagyon nem ment rendjén Jehova házában.

Tiszta maradt a körülötte lévő romlottság ellenére

Sámuel már fiatalkorában nagy gonoszságnak és romlottságnak volt a tanúja. Élinek két fia volt, Hofni és Fineás. Sámuel a beszámolójában ezt mondja róluk: „Éli fiai . . . semmirekellő emberek voltak; nem ismerték el Jehovát” (1Sámuel 2:12). A versben szereplő két gondolat szorosan összefügg egymással. Hofni és Fineás azért voltak „semmirekellő emberek” – szó szerint az „értéktelenség fiai” –, mert nem tisztelték Jehovát. Semmibe vették igazságos irányelveit és követelményeit. Ez volt a gyökere az összes többi bűnüknek.

Isten Törvénye világosan meghatározta a papok feladatait, és azt, hogyan kellett bemutatniuk az áldozatokat a hajléknál. Ez nem ok nélkül volt így. Ezek az áldozatok tették lehetővé a bűnök megbocsátását. Így az emberek tiszták lehettek Isten szemében, vagyis az áldásában részesülhettek, és méltók lehettek arra, hogy vezesse őket. De Hofni és Fineás a többi papot is rávette, hogy tiszteletlenül járjanak el a felajánlásokkal.c

Látod magad előtt, amint a fiatal Sámuel döbbenten figyeli, hogy micsoda visszaéléseket követnek el büntetlenül? Hány embert láthatott – köztük szegény, alázatos és elnyomott embereket is –, akik abban a reményben érkeztek a szent hajlékhoz, hogy szellemi vigaszt és erőt nyerjenek, de ehelyett csalódottan, megbántva és megalázva kellett hazatérniük? És hogyan érezhetett, amikor megtudta, hogy Hofni és Fineás megszegte Jehova nemi erkölcsre vonatkozó törvényeit azzal, hogy szexuális kapcsolatot folytatott néhány nővel, akik a hajléknál szolgáltak? (1Sámuel 2:22). Sámuel bizonyára abban reménykedett, hogy Éli tesz majd valamit.

Éli volt a legjobb helyzetben ahhoz, hogy gátat vessen az egyre inkább elharapódzó romlottságnak. Főpapként számadással tartozott azért, ami a hajléknál történt, apaként pedig kötelessége volt helyreigazítani a fiait. Elvégre a fiai maguknak is, és sok más embernek is kárt okoztak. Éli azonban apaként és főpapként egyaránt kudarcot vallott. Mindössze szelíden megfeddte a fiait (1Sámuel 2:23–25). Nekik viszont jóval erőteljesebb fegyelmezésre lett volna szükségük, hiszen halált érdemlő bűnöket követtek el.

Annyira súlyossá vált a helyzet, hogy Jehova elküldte ’egy emberét’, egy meg nem nevezett prófétát, hogy erőteljes ítéletüzenetet adjon át Élinek. Jehova ezt kérdezte Élitől: „Miért tiszteled jobban a fiaidat, mint engem . . . ?” Isten ezért megjövendölte, hogy Éli gonosz fiai egy napon fognak meghalni, és hogy Éli családja sokat fog szenvedni, sőt még a papi osztályban betöltött kiváltságos helyzetét is elveszíti. Vajon ennek a nyomatékos figyelmeztetésnek a hatására történt valami változás Éli családjában? A beszámoló szerint nem változott meg a szívállapotuk (1Sámuel 2:27–3:1).

Vajon hatással volt mindez a romlottság a fiatal Sámuelre? A beszámoló a szomorú fejlemények mellett időről időre örömteli részleteket közöl Sámuel növekedéséről és előrehaladásáról. Emlékezz csak vissza, hogy az 1Sámuel 2:18 szerint a gyermek Sámuel hűségesen szolgált Jehova előtt. Már kiskorában is Isten szolgálata volt neki a legfontosabb. Ugyanennek a fejezetnek a 21. versében egy még örömtelibb részletről olvashatunk: „a gyermek Sámuel tovább növekedett Jehovánál.” Ahogy Sámuel egyre nagyobb lett, egyre közelebb került égi Atyjához. Tehát a Jehovával ápolt szoros személyes kapcsolat a legbiztosabb védelem a romlottság minden formájával szemben.

Sámuel könnyen érvelhetett volna úgy, hogy ha a főpap és a fiai bűnt követhetnek el, akkor ő is azt teheti, amit csak akar. De mások romlottsága, még ha felelős beosztásban vannak is, sohasem mentség a bűnre. Napjainkban sok keresztény fiatal Sámuelhez hasonlóan ’tovább növekszik Jehovánál’, azaz szoros személyes kapcsolatot ápol vele, még akkor is, ha néhányan körülöttük nem mutatnak jó példát.

Milyen eredménye volt annak, hogy Sámuel így döntött? Ezt olvashatjuk: „Közben a gyermek Sámuel növekedett és egyre szeretetre méltóbb lett mind Jehova, mind az emberek szemében” (1Sámuel 2:26). Tehát Sámuelt szerették, legalábbis azok, akiknek a véleménye számított. Maga Jehova is nagyra értékelte ezt a fiút a hűségéért. És Sámuel teljesen biztos volt benne, hogy Istene cselekedni fog, és véget vet mindannak a rossznak, ami Silóban történik. De talán eltűnődött azon, hogy mikor teszi ezt meg.

„Szólj, mert figyel a te szolgád”

Egyik éjjel Sámuel választ kapott erre a kérdésre. Közeledett a hajnal, de még sötét volt, a sátor nagy lámpájának pislákoló fénye még világított. A csendben Sámuel egyszer csak azt hallotta, hogy egy hang a nevén szólítja. Azt hitte, Éli hívja, aki ekkor már nagyon idős volt, és szinte alig látott. Sámuel felkelt, és az idős férfihoz „futott”. Látod magad előtt a kis Sámuelt, amint mezítláb odaszalad Élihez, hogy megnézze, mire van szüksége? Igazán megható, hogy Sámuel ennyire tisztelte Élit, és ilyen segítőkész volt. Végső soron Éli az összes bűne ellenére még mindig Jehova főpapja volt (1Sámuel 3:2–5).

Sámuel felkeltette Élit, és ezt mondta neki: „Itt vagyok, mert szólítottál.” De Éli azt felelte, hogy nem hívta őt, és visszaküldte aludni. Ám ez még kétszer megismétlődött. Végül Éli rájött, hogy mi is történik. Abban az időben Jehova ritkán küldött látomást vagy prófétai üzenetet a népének, és ezen nincs is mit csodálkozni. Azonban Éli felismerte, hogy Jehova most újra szól – ezúttal egy fiúhoz. Éli azt mondta Sámuelnek, hogy feküdjön vissza, és azt is megmondta neki, hogy mit válaszoljon. Sámuel mindent úgy tett, ahogy Éli mondta. Hamarosan ismét hallotta a hangot: „Sámuel, Sámuel!” A fiú ezt válaszolta: „Szólj, mert figyel a te szolgád” (1Sámuel 3:1, 5–10).

Jehovának végre volt egy szolgája Silóban, aki figyelt rá. Sámuelre egész életében ez volt jellemző. Rád is igaz ez? Napjainkban nem kell arra várnunk, hogy egy természetfölötti hang éjjel megszólítson bennünket, mert Isten hangja bizonyos értelemben mindig hallható, mégpedig Szavának, a Bibliának a lapjain keresztül. Minél inkább figyelünk Istenre, és engedelmeskedünk neki, annál erősebb lesz a hitünk. Így volt ez Sámuel esetében is.

Sámuel életében nagy jelentősége volt annak, ami akkor éjjel történt Silóban, mert különleges kapcsolatba került Jehovával: a prófétája és szószólója lett. Először félt átadni Jehova üzenetét Élinek, hiszen Jehova most még egyszer és egyben utoljára jelentette be, hogy az a prófécia, melyet Éli családjáról mondott, hamarosan beteljesedik. De Sámuel összeszedte a bátorságát, Éli pedig alázatosan elfogadta Isten ítéletét. Nemsokára minden beteljesedett, amit Jehova mondott. Izrael hadba vonult a filiszteusok ellen, és Hofni meg Fineás egy napon halt meg. Éli is meghalt, amikor megtudta, hogy Jehova szent ládáját zsákmányul ejtették (1Sámuel 3:10–18; 4:1–18).

Sámuelt azonban egyre többen úgy ismerték, mint hűséges prófétát. „Jehova vele volt” – írja a beszámoló. Majd hozzáfűzi, hogy Jehova nem engedte, hogy Sámuel próféciáiból bármelyik is beteljesületlenül maradjon (1Sámuel 3:19).

’Sámuel Jehovához kiáltott’

Vajon az izraeliták követték Sámuel vezetését, és hűséges, szellemi emberekké váltak? Nem. Egy idő után már nem akarták, hogy egy egyszerű próféta ítélkezzen felettük. Inkább más nemzetekhez akartak hasonlítani, és azt szerették volna, hogy emberi királyuk legyen. Jehova utasítására Sámuel eleget tett a kérésüknek. Azonban rá kellett ébresztenie az izraelitákat a bűnük súlyosságára, hogy felismerjék, nem pusztán egy embert utasítottak el, hanem magát Jehovát. Ezért Sámuel összehívta a népet Gilgálba.

Nézzük csak, mi is történt ebben a feszült pillanatban. Az idős Sámuel emlékeztette Izraelt, hogy ő egész életében hűségesen és feddhetetlenül szolgált. Majd azt olvashatjuk, hogy „Sámuel . . . Jehovához kiáltott”, hogy támasszon mennydörgést és esőt (1Sámuel 12:17, 18).

Mennydörgés és eső? A száraz évszakban? Ki hallott már ilyet! Még ha felmerült is bennük némi kétely, vagy gúnyolódtak is, az nem tartott sokáig. Egyik percről a másikra sötét felhők borították be az eget. A szél meghajlásra kényszerítette a búzatáblákat. Egyszer csak fülsiketítő mennydörgés rázta meg a helyet. Szakadni kezdett az eső. Milyen hatással volt mindez a népre? ’Nagyon féltek Jehovától és Sámueltől.’ Végre belátták, milyen nagy bűnt követtek el (1Sámuel 12:18, 19).

Nem Sámuel, hanem Istene, Jehova érte el a lázadó nép szívét. Sámuel a gyermekkorától kezdve egészen az élete végéig Jehovába vetette hitét, ő pedig megjutalmazta ezért. Jehova mind a mai napig nem változott meg. Továbbra is támogatja azokat, akik utánozzák Sámuel hitét.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 17. oldalon]

A félelme ellenére Sámuel hűségesen átadta Jehova ítéletüzenetét Élinek

[Kép a 18. oldalon]

Sámuel hittel Jehovához imádkozott, ő pedig mennydörgést és esőt támasztott