EZÉKIÁS

(Jehova megerősít):

1. Júda királya i. e. 745-től 717-ig. Minden bizonnyal akkor lett király, amikor apja, Aház meghalt, vagyis Izrael királyának, „Hóseának. . . harmadik évében” (ami talán Hóseának attól számított harmadik évét jelenti, amikor III. Tiglát-Pilészer alá tartozó adófizető király lett), de hivatalosan a következő év (i. e. 745) niszán havától számítják az uralkodását (2Ki 18:1). Ezékiás uralmával egy időben Ézsaiás, Hóseás és Mikeás szolgált prófétaként (Ézs 1:1; Hó 1:1; Mi 1:1). Ezékiás a ’Jehova iránti ragaszkodásával’ kiemelkedő volt a királyok között, ugyanis azt tette, ami helyes Jehova szemében, követve az Ő parancsait. Uralma kezdetétől buzgónak bizonyult az igaz imádat támogatásában, nemcsak Júdában, hanem Izrael egész területén. Mivel követte Jehova útjait, úgy, ahogy ősatyja, Dávid tette, elmondható volt róla, hogy „nem volt őutána hozzá hasonló Júda összes királyai között, sem azok között, akik előtte voltak”. Ezért „vele volt Jehova” (2Ki 18:3–7).

Irodalmi munkássága: Ezékiás arról is nevezetes, hogy szívügyének tekintette Salamon példabeszédei közül néhánynak az egybegyűjtését és összeállítását, ahogyan arról annak a résznek a bevezetője is beszél, melyet ma a Példabeszédek 25–29. fejezetének ismerünk: „Ezek is Salamon példabeszédei, melyeket Ezékiásnak, Júda királyának az emberei lemásoltak” (Pl 25:1). Ő írta az Ézsaiás 38:10–20-ban feljegyzett hálaadó éneket is azt követően, hogy Jehova meggyógyította őt a halálos betegségéből. Ebben említi meg ’húros hangszerre írt zenéit’ (20. v.). Egyesek úgy vélik, hogy Ezékiás írta a 119. zsoltárt. Ha ez így van, akkor alighanem abban az időben írhatta, amikor még nem király, hanem herceg volt.

Ezékiás trónra lépésének körülményei: Mire Ezékiás trónra került, Júda királysága kegyvesztetté vált Isten szemében, mivel Ezékiás apja, Aház sok utálatosságot cselekedett Jehova előtt, és szabad folyást engedett Júdában a hamis istenek imádatának. Jehova ezért megengedte, hogy az országra szenvedést hozzanak annak ellenségei, különösen a második világhatalom, Asszíria. Aház kifosztotta a templomot és a palotát, hogy megvesztegetésül ajándékot tudjon küldeni Asszíria királyának. Sőt, ami még rosszabb, darabokra vágta a templom eszközeit, bezáratta az ajtóit, és oltárokat készített magának „minden sarkon Jeruzsálemben”, ahol más isteneknek áldozott. Aház az uralma idején szövetség által Asszíria királyának védőszárnyai alá menekítette királyságát (2Ki 16:7–9; 2Kr 28:24, 25). Ezékiás azonban már uralkodása elején „fellázadt Asszíria királya ellen” (2Ki 18:7).

Amikor Ezékiás trónra lépett Júdában, Izrael északi tíztörzs-királysága még rosszabb állapotban volt. Izrael súlyos bűnei miatt Jehova korábban megengedte, hogy nagy nyomorba jussanak, Asszíria sarcfizetőivé váljanak, és már közel álltak ahhoz, hogy Asszíria bekebelezze Izraelt, valamint száműzetésbe vigye a népet (2Ki 17:5–23).

Buzgalma az igaz imádatért: Ezékiás mihelyt a trónra került (ekkor 25 éves volt), azonnal kimutatta a Jehova imádata iránti buzgalmát. Rögtön azzal kezdte, hogy újra megnyitotta a templomot, és felújította. Majd egybehívta a papokat meg a lévitákat, és ezt mondta nekik: „szívem vágya, hogy szövetséget kössek Jehovával, Izrael Istenével”. Ez egy hűségüket szavatoló szövetség volt abban az értelemben, hogy ekkor, mondhatni, újra életbe léptették Júdában a törvényszövetséget, amely ugyan még mindig érvényes volt rájuk, de ők figyelmen kívül hagyták. Nagy lelkesedéssel fogott neki a léviták szolgálatának megszervezéséhez, és újból érvényre juttatta a hangszerekre és a dicséretek éneklésére vonatkozó elrendezéseket. Ekkor niszán volt, vagyis az a hónap, amikor meg kellett ünnepelni a pászkát, ám a templom, a papok és a léviták tisztátalanok voltak. Niszán hó 16-ra megtisztították a templomot, és helyükre kerültek az eszközök, majd egész Izraelért különleges engesztelést kellett bemutatni. Először a fejedelmek hoztak áldozatokat, bűnért való felajánlásokat a királyságért, a szentélyért és a népért. Ezután következett a nép több ezer égő felajánlása (2Kr 29:1–36).

Mivel a nép tisztátalansága miatt nem tudták a szokásos időben megtartani a pászkát, Ezékiás élt a törvény adta lehetőséggel, hogy aki tisztátalan, egy hónappal később tartsa meg a pászkát. Nemcsak Júdát hívta egybe, hanem futárokkal leveleket küldött szét Izraelbe is, Beér-Sebától egészen Dánig. Sokan gúnyolták a futárokat, de voltak egyes személyek – különösen Áser, Manassé és Zebulon törzséből –, akik megalázva magukat elmentek, és néhányan Efraim meg Issakár törzséből is jelen voltak. Rajtuk kívül még sok olyan ember is ott volt, aki Jehovát imádta, noha nem volt izraelita. Azoknak, akik az északi királyságban kiálltak az igaz imádat mellett, bizonyára nem volt egyszerű dolguk, ha részt akartak venni az ünnepen. A követekhez hasonlóan ellenállásba ütközhettek, és gúnyolhatták őket, mivel a tíztörzs-királyság teljesen lezüllött, belemerült a hamis imádatba, és többször is támadást szenvedett el az asszíroktól (2Kr 30:1–20; 4Mó 9:10–13).

A pászka után hét napon át tartották meg a kovásztalan kenyerek ünnepét, mely olyan örömmel töltötte el őket, hogy az egész gyülekezet úgy határozott, hogy hét nappal meghosszabbítja az ünnepet. Jehova áldása még az ilyen veszélyes időkben sem hagyott alább, így hát „nagy örvendezés volt Jeruzsálemben, mert Salamonnak, Dávid fiának, Izrael királyának napjai óta nem történt ilyesmi Jeruzsálemben” (2Kr 30:21–27).

Hogy az igaz imádat ezzel valóban helyreállt és újraéledt, és nem pusztán múló érzelmek hatására tartottak összejövetelt, az abból is jól látszik, ami ezután történt. Az ünnepség résztvevői hazatérésük előtt kimentek és lerombolták a szent oszlopokat, a magaslatokat és az oltárokat, valamint kivágták a szent rudakat egész Júdában, Benjáminban, sőt még Efraimban és Manasséban is (2Kr 31:1). Ezékiás saját példájával járt elöl, amikor darabokra zúzta a Mózes által készített rézkígyót, s tette mindezt azért, mert a nép bálványozta azt, és áldozati füstöt füstölögtetett annak (2Ki 18:4). A nagy ünnepség után Ezékiás gondoskodott arról, hogy az igaz imádatnak ne szakadjon vége, ezért megszervezte a papi osztályokat, biztosította a templomi szolgálatok támogatását, valamint arra ösztönözte az embereket, hogy engedelmeskedjenek a Törvénynek, megfizetve a tizedet, és megadva a zsengéből a lévitáknak és papoknak járó adományt – a nép pedig teljes szívéből így is tett (2Kr 31:2–12).

Fokozódik az asszír nyomás: Ez alatt a tevékeny időszak alatt Asszíria feldúlt mindent, ami az útjába került, ám Ezékiás Izrael Istenében, Jehovában bízott. Fellázadt Asszíria királya ellen, és leigázta a filiszteus városokat, amelyek korábban nyilván Asszíria szövetségesei voltak (2Ki 18:7, 8).

Ezékiás uralkodásának negyedik évében (i. e. 742-ben) történt, hogy Salmanassár, Asszíria királya ostromolni kezdte Szamáriát, és i. e. 740-ben, Ezékiás uralmának hatodik évében, be is vette azt. A tíztörzs-királyság népét elhurcolták, és az asszírok másokat telepítettek az országba (2Ki 18:9–12). Ezzel Júda királysága, amely Isten teokratikus kormányzatát és igaz imádatát képviselte, olyanná lett, mint egy kis sziget a rosszindulatú ellenségektől körülvéve.

Szanhéribnak, II. Szargon fiának leghőbb vágya volt, hogy legyőzze Jeruzsálemet, mintegy gyarapítva ezzel a háborúban szerzett trófeáit, különösen azért, mert Ezékiás kilépett a szövetségből, melyet még annak idején az apja, Aház király kötött Asszíriával. Ezékiás uralkodásának 14. évében (i. e. 732) Szanhérib „felvonult Júda minden megerősített városa ellen, és elfoglalta azokat”. Ezékiás felajánlotta, hogy hajlandó fizetni Szanhéribnak, hogy ezzel megmentse a fenyegetett várost, Jeruzsálemet, ám erre Szanhérib óriási összeget követelt: 300 ezüsttalentumot (kb. 1 982 000 dollár) és 30 aranytalentumot (kb. 11 560 000 dollár). Hogy ezt kifizesse, Ezékiás kénytelen volt minden ezüstöt odaadni, amit csak a templomban és a királyi kincstárban talált, még azokat a nemesfémeket is, amelyekkel korábban ő maga boríttatta be a templom ajtóit és ajtófélfáit. Ez kielégítette Asszíria királyát, de csak egy időre (2Ki 18:13–16).

Építkezési és mérnöki munkái: A kapzsi Szanhérib fenyegető támadásával szemben Ezékiás bölcsnek bizonyult, és ügyes stratégiai döntéseket hozott. Betömette az összes olyan forrást és vízlelőhelyet, amely Jeruzsálemen kívül volt, hogy ha sor kerülne az ostromra, az asszíroknak ne legyen elég vizük. Megerősítette a város védelmi rendszerét, és „rengeteg hajítófegyvert készített, meg pajzsokat”. De nem a katonai felszerelésekben bízott, hiszen amikor összegyűjtötte a hadvezéreket és a népet, így buzdította őket: „Legyetek bátrak és erősek! Ne féljetek, és ne rettegjetek Asszíria királyától, se a vele levő egész sokaságtól, mert többen vannak mivelünk, mint ővele. Ővele hús-vér kar van, de mivelünk Jehova Istenünk, hogy segítsen nekünk, és megvívja csatáinkat” (2Kr 32:1–8).

Ezékiás épített egy vízvezetéket, mely az ókori idők egyik legkiemelkedőbb mérnöki remekműve volt. A Gihon-forrástól indult, amely Dávid városának é. részétől K-re helyezkedett el, és szabálytalan vonalban mintegy 533 m-en át haladt a Türopoión-völgyben – Dávid városa alatt, de még a város d. részéhez toldott új falon belül – lévő Siloám taváig (2Ki 20:20; 2Kr 32:30). A keskeny, átlagosan 1,8 m magas alagút falán a régészek találtak egy óhéber karakterekkel írt feliratot, amelyen részben ez áll: „És ez az áttörés története. Amidőn [. . .] a fejszét egymás felé, és amikor még három könyöknyi (távolságot) kellett kifúrni meghallotta az egyik a másik kiáltásának hangját, mert repedés támadt a sziklában jobbfelől és balfelől. És az áttörés napján a fejszések elérték egymást, fejsze a fejszére csapott. És megindult a víz a forrásból a ciszterna felé 1200 könyök (hosszúságú úton). Száz könyök volt a szikla magassága a fejszések feje fölött” (ÓKTCh. A Šiloaḥ-felirat, 286. o.; zárójelezés a szerkesztőtől). Az alagutat tehát a két végéről indulva vájták a sziklába, és középen találkoztak, ami valódi mérnöki bravúr!

Szanhérib kudarca Jeruzsálemnél: Ahogyan arra Ezékiás számított, Szanhéribnak feltett szándéka volt, hogy megtámadja Jeruzsálemet. Miközben Szanhérib a seregével ostromolta Lákis fokozottan megerősített városát, serege egy részét a hadvezérek delegációjával elküldte, hogy követeljék Jeruzsálem fegyverletételét. A csoport szószólója, a rabsaké (ami nem név, hanem katonai rang) folyékonyan beszélt héberül. Hangosan csúfolta Ezékiást, és gúnyolta Jehovát, azzal kérkedve, hogy ha más nemzetek istenei nem voltak képesek megmenteni imádóikat Asszíria királyának kezéből, akkor ez Jeruzsálemnek sem fog sikerülni (2Ki 18:13–35; 2Kr 32:9–15; Ézs 36:2–20).

Ezékiás nagyon nyugtalan volt, de továbbra is Jehovában bízott, és hozzá fordult segítségért a templomban, továbbá elküldte a nép elöljáróit Ézsaiás prófétához. Ő azt felelte – Jehova szavait tolmácsolva –, hogy Szanhérib majd hírt hall, ami miatt visszatér az országába, és ott végül legyilkolják (2Ki 19:1–7; Ézs 37:1–7). Akkoriban Szanhérib valóban visszahúzódott Lákisból Libnába, és ott arról értesült, hogy Tirháka, Etiópia királya kivonult, hogy megküzdjön vele. Mindamellett Szanhérib követ által levelet juttatott el Ezékiáshoz, amelyben tovább fenyegetőzött, és gúnyolta Izrael Istenét, Jehovát. Amikor Ezékiás megkapta ezt az igencsak gyalázatos levelet, kiterítette Jehova előtt, aki ismét Ézsaiás által válaszolt, de most Ő gúnyolta Szanhéribot, és arról biztosította Ezékiást, hogy az asszírok nem fognak behatolni Jeruzsálembe. Jehova még ezt is mondta: „Meg fogom védeni ezt a várost, hogy megmentsem önmagamért és szolgámért, Dávidért” (2Ki 19:8–34; Ézs 37:8–35).

Az éjszaka folyamán Jehova elküldte egy angyalát, aki megölt Szanhérib seregének színe-javából 185 000 személyt, „minden bátor vitézt és vezetőt meg vezért Asszíria királyának a táborában, így az megszégyenült arccal tért vissza földjére”. Ezzel a Szanhéribtól jövő, Jeruzsálemet érintő, fenyegető veszedelem teljesen megszűnt. Később „történt, hogy amikor éppen meghajolt istenének, Nisróknak a házában, a saját fiai, Adrammélek és Sarécer, levágták őt karddal” (2Kr 32:21; Ézs 37:36–38).

Föltártak olyan feliratokat, melyek a következő szavakkal írják le Szanhéribnak az etióp erők fölötti győzelmét: „És Hazaqiyau, a Iaudi országbeli, aki nem hódolt meg az igámba: 46 erős városát. . . körülzártam. . . Őt magát, mint a ketrec madara, Ursalimmu város belsejében, királysága városában, olyanná tettem” (ÓKTCh. 172. o.). Nem állítja, hogy elfoglalta a várost. Ez alátámasztja a Biblia beszámolóját, mely szerint Ezékiás fellázadt Asszíria ellen, és Szanhérib nem tudott bejutni Jeruzsálembe. Ahhoz a szokáshoz hűen, hogy a feliratokon a pogány királyok önmagukat magasztalták, Szanhérib ezen a feliraton túloz, amikor az Ezékiás által fizetett ezüst összegéről beszél, mivel 800 talentumot mond, ellentétben a Bibliában található 300 talentummal.

Ezékiás életének csoda általi meghosszabbítása: Körülbelül abban az időben, amikor Szanhérib fenyegette Jeruzsálemet, Ezékiás rosszindulatú keléstől szenvedett. Ézsaiás próféta azt az utasítást adta neki, hogy rendezze el az ügyeit, és készüljön fel arra, hogy meg fog halni. Ezékiásnak addig még nem született fia, ezért félő volt, hogy megszakad Dávid királyi vonala. Könnyek között, buzgón imádkozott Jehovához, így aztán Jehova visszaküldte Ézsaiást, hogy tájékoztassa Ezékiást: 15 évvel meghosszabbítja az életét. Csodának számító jelt is adott, mégpedig azt, hogy a napfényben keletkező árnyék tíz fokkal visszament „Aház lépcsőfokain”. (Lásd: NAP II.) Ettől számítva a harmadik évben Ezékiásnak fia született, akit Manassénak hívtak. Később ő került a trónra Ezékiás után (2Ki 20:1–11, 21; 21:1; Ézs 38:1–8, 21).

Ezékiás hibázik, de megbánást tanúsít: A Szentírás beszámolójából kiderül, hogy „Ezékiás. . . nem viszonozta a kapott jótéteményt, mert a szíve felfuvalkodott, és harag támadt ellene, és Júda meg Jeruzsálem ellen” (2Kr 32:25). A Biblia nem mondja el, hogy ez a felfuvalkodottság azzal az ostoba tettével volt-e kapcsolatban, hogy megmutatta háza összes kincsét és mindenét, amije csak volt a birodalomban Berodák-Baladán (Merodák-Baladán), a babilóniai király követeinek, akik azután küldettek Ezékiáshoz, hogy felépült a betegségéből. Ezékiás talán azért mutatta meg minden gazdagságát, hogy nagy benyomást tegyen Babilon királyára mint lehetséges jövőbeli szövetségesére Asszíria királyával szemben. Ezzel persze csak azt érte el, hogy felkeltette a babilóniaiak kapzsi vágyát. Ézsaiás próféta ellenzett mindenféle szövetséget vagy függő viszonyt Isten ősellenségével, Babilonnal. Amikor Ézsaiás meghallotta, hogy Ezékiás hogyan bánt a babilóniai követekkel, Jehovától ihletett próféciát mondott, mely szerint a babilóniaiak idővel elvisznek mindent Babilonba, még Ezékiásnak néhány leszármazottját is. Ezékiás azonban megalázta magát, és Isten kedvesen megengedte neki, hogy a szerencsétlenség ne az ő napjaiban jöjjön el (2Ki 20:12–19; 2Kr 32:26, 31; Ézs 39:1–8).

Jeremiás próféta idejében a nép néhány elöljárója Jeruzsálemben kedvezően nyilatkozott Ezékiásról, amiért odafigyelt a móreseti Mikeásnak, Jehova prófétájának a szavára (Jr 26:17–19).

2. Sofóniás próféta őse, valószínűleg Ezékiás király (So 1:1).

3. Izraeli férfi, akinek a leszármazottja visszatért Zorobábellel a babiloni száműzetésből. Feltehetően nem Ezékiás király (Ezs 2:1, 2, 16; Ne 7:6, 7, 21). Lehetséges, hogy ennek az Ezékiásnak az egyik leszármazottja volt az, aki a nép azon elöljárói közé tartozott, akik Nehémiás napjaiban részt vettek a ’megbízható megállapodás’ lepecsételésében (Ne 9:38; 10:1, 14, 17).