BAÁL

(tulajdonos; úr):

1. A benjáminita Jeiélnek a negyedikként felsorolt fia (1Kr 8:29, 30; 9:35, 36).

2. Egy rúbenita, akinek a fiát, Beérahot másokkal együtt fogságba vitt az asszír király, III. Tiglát-Pilészer (1Kr 5:5, 6, 26).

3. Simeon törzséhez tartozó beékelt város Júda területén. Alighanem azonos Baálát-Beérrel, azaz a délen (v. a Negebben) fekvő Rámával. (Vö.: 1Kr 4:32, 33 és Jzs 19:7–9.)

4. A Szentírásban a héber baʹʽal szó a következő értelemben használatos: 1. a feleség tulajdonosa, azaz a férj (1Mó 20:3); 2. földtulajdonosok (Jzs 24:11, Rbi8, lábj.); 3. „a nemzetek urai” (Ézs 16:8, lábj.); 4. ’szövetségesek’ (szó szerint: ’egy szövetség tulajdonosai [v. urai]’) (1Mó 14:13, Rbi8, lábj.); 5. élőlények gazdája vagy építmények tulajdonosa (2Mó 21:28, 34; 22:8); 6. olyan személyek, akiknek valamilyen rájuk jellemző dolog van a birtokukban, például: íjász (szó szerint: ’nyilak tulajdonosa’) (1Mó 49:23), hitelező (szó szerint: ’keze tartozásának a tulajdonosa’) (5Mó 15:2), „haragos természetű” személy (szó szerint: ’harag tulajdonosa’) (Pl 22:24), ’peres ellenfél’ (szó szerint: ’per tulajdonosa’) (Ézs 50:8, Rbi8, lábj.); 7. Jehova (Hó 2:16); 8. hamis istenek (Bí 2:11, 13).

A Biblia Baálnak, a hamis istennek a megnevezésére a hab·Baʹʽal (a Baál) kifejezést használja. A hab·Beʽá·límʹ (a Baálok) kifejezés a helyi istenségekre használatos, akikről úgy vélték, hogy egy-egy konkrét hely tulajdonosai voltak, és jelentős befolyásuk volt ezeken a helyeken.

A „Baál” név mindössze egyszer fordul elő a Keresztény Görög Iratokban, a Róma 11:4-ben, ahol a görög szövegben a hé nőnemű névelő áll előtte. Ezzel kapcsolatban John Newton a következőket írta az egyik tanulmányában, melynek a témája a Baál-imádat: „A héberben a Baál megnevezés hímnemű [hab·Baʹʽal], az úr; a Septuagintában viszont Baált úgy nevezik, hogy [hé Baʹal] = az úrnő; Hós 2:8; Sof 1:4; az Újszövetségben pedig Róma 11:4. Ennek a kétnemű istennek az erkölcstelen imádata során a férfiak bizonyos alkalmakkor női ruhát hordtak, míg a nők férfi ruhában jelentek meg, harci eszközökkel felfegyverkezve” (T. Inman: Ancient Pagan and Modern Christian Symbolism. 1875, 119. o.).

Izrael történelme során előfordult, hogy Jehovát „Baál”-nak nevezték, méghozzá abban az értelemben, hogy ő volt a nemzet Tulajdonosa, vagy Férje (Ézs 54:5). Ezenkívül a hitehagyott izraeliták olykor helytelenül Baállal azonosították Jehovát. Ezt támasztja alá Hóseás próféciája is, amelyben arról írt, hogy eljön az az idő, amikor Izrael – miután száműzetésbe megy, majd visszatér onnan – a megbánása jeléül többé nem hívja úgy Jehovát, hogy „Uram” („Baálom”, Kár.), hanem így fogja nevezni: „Férjem”. A szövegkörnyezet rávilágít, hogy az izraeliták soha többé nem fogják ajkukra venni a Baál nevet, és nem társítják többé a hamis istenhez (Hó 2:9–17). Mivel a héber baʹʽal szóhoz a lealacsonyító Baál-imádat miatt helytelen fogalom társul, ezért egyesek úgy gondolják, ez az oka annak, hogy Sámuel második könyvének az írója az ’Is-Bóset’ és a „Mefibóset” (bóʹseth,  jel.: ’szégyen’) neveket használta, nem pedig az ’Esbaál’ és a „Mérib-Baál” neveket (2Sá 2:8; 9:6; 1Kr 8:33, 34; lásd: IS-BÓSET).

Baál-imádat: A számos szentírási utaláson kívül nem lehetett sokat tudni a Baál-imádatról egészen addig, amíg az Ugaritban (egy romváros a szíriai tengerparton, Ciprus szigetének az ék. csücskével szemben, azonos a mai Rász-Samrával) folytatott ásatások során napvilágra nem került rengeteg vallási vonatkozású lelet és több száz agyagtábla. Ezeknek a ma rász-samrai szövegekként ismert ókori dokumentumoknak a nagy része állítólag azoknak a liturgiáit, illetve szavait tartalmazza, akik részt vettek a vallási ünnepek rituáléin.

A rász-samrai szövegek a következőképpen utalnak Baálra (akit Alijan-Baálnak is neveznek; az Alijan név  jel.: ’aki győz’): „Zabul [fejedelem], a Föld Ura”, „a Felhők Lovasa”. Ez összhangban van azzal, ahogyan Baált ábrázolják, ugyanis a jobb kezében egy bunkósbot van, a baljában pedig egy stilizált villám, melynek lándzsahegye van, a tetejéből pedig egy növény nő ki. Emellett olykor szarvakkal ellátott sisakot visel a fején, ami arra utal, hogy szoros kapcsolatban áll a termékenység jelképével, a bikával (KÉP: 1. köt. 192. o.).

Palesztinában általában április végétől szeptemberig csak nagyon kevés eső esik. Majd októbertől megkezdődik az esős időszak, amely télen is tart, egészen áprilisig, és amelynek köszönhetően buja növényzet fejlődik. Az ókoriak azt hitték, hogy az istenek közti soha véget nem érő összetűzések miatt váltakoznak az évszakok, és vannak más-más hatással a környezetre. Úgy vélték, hogy olyankor, amikor véget ér az esőzés, és kiszárad a növényzet, Mót isten (a halál és a szárazság istene) diadalmaskodik Baál (az eső és a termékenység istene) felett, a föld mélyére kényszerítve őt. Amikor pedig elkezdődött az esős évszak, azt gondolták, hogy Baál ismét életre kelt, ami szerintük annak volt betudható, hogy Baál nővére, Anát legyőzte Mótot, és lehetővé tette, hogy a fivére, Baál ismét trónra kerüljön. Abban hittek, hogy ha Baál együtt hál a feleségével, aki feltehetően Astóret volt, akkor garantálva lesz a jövő évi bő termés.

A földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó kánaániták valószínűleg úgy gondolták, hogy ha részt vesznek egy bizonyos rituálén – olyan varázslásban, mellyel az istenek jóindulatát akarták elnyerni –, az arra fogja ösztönözni az isteneiket, hogy a vallási szertartásokon bemutatottak szerint járjanak el, és hitték, hogy mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy az elkövetkező évben bőséges legyen a termés, gyarapodjon az állatállomány, ne legyen se aszály, se sáskajárás, se egyéb csapás. Feltehetően emiatt lealacsonyodott termékenységi rítusokkal, vad szexorgiákkal és féktelen kicsapongással ünnepelték meg, hogy Baál ismét életre kelt, trónra került, és együtt hált a hitvesével.

Minden bizonnyal az összes kánaáni város épített magának Baál-szentélyt a helyi védelmező Baáljuk tiszteletére. Ezekben a szentélyekben és a közeli dombok tetején lévő magaslatokon kinevezett papok szolgáltak az imádati szertartásokon. (Vö.: 2Ki 17:32.) Előfordult, hogy a szentélyekben Baál képmásai és egyéb ábrázolásai voltak, a szentélyeken kívül, az oltárok közelében pedig kőoszlopok álltak (valószínűleg Baál fallikus jelképei), és szent rudak, melyek Aséra istennőt ábrázolták, valamint füstölőszertartók. (Vö.: 2Kr 34:4–7; lásd: SZENT RÚD.) A magaslatokon férfi és női templomi prostituáltak szolgáltak, és a rituális prostitúción kívül még gyermekáldozatokat is bemutattak. (Vö.: 1Ki 14:23, 24; Hó 4:13, 14; Ézs 57:5; Jr 7:31; 19:5.) A nép a házak tetején is imádta Baált, ahonnan rendszeresen áldozati füstöt füstölögtettek ennek az istennek (Jr 32:29).

Vannak arra utaló jelek, hogy Baálnak és a többi kánaáni istennek és istennőnek az imádói bizonyos égitestekkel hozták összefüggésbe az isteneiket. Például az egyik rász-samrai szöveg beszámol arról, hogy felajánlást mutattak be „Sapas királynőnek (a Napnak) és a csillagoknak”, egy másik szöveg pedig utal „a Nap seregére, és a [24 órás] nap hadára”.

Figyelemre méltó tehát, hogy a Biblia sok helyen említi együtt az égitesteket és a Baál-imádatot. Például, amikor az Izrael királyságában élők makacsságáról ír, így fogalmaz: „Folyton elhagyták Istenüknek, Jehovának minden parancsolatát. . ., meghajoltak az egek egész serege előtt, és Baált szolgálták” (2Ki 17:16). Júda királyságáról pedig az olvasható, hogy magába Jehova templomába vittek be „minden olyan eszközt, amely Baálnak és a szent rúdnak meg az egek egész seregének készült”. Ezenkívül Júda egész területén a nép tagjai „áldozati füstöt füstölögtettek Baálnak, a napnak és a holdnak, az állatöv csillagképeinek és az egek egész seregének” (2Ki 23:4, 5; 2Kr 33:3; lásd még: So 1:4, 5).

Minden helységnek megvolt a maga Baálja, aki többnyire az adott helyről kapta a nevét. Például a peóri Baál (Baál-Peór), akit a moábiták és a midiániták imádtak, a Peór-hegyről kapta a nevét (4Mó 25:1–3, 6). Idővel ezeknek a helyi Baáloknak a neve szóképek (metonímiák) folytán beépült helységnevekbe. Ilyen volt például Baál-Hermon, Baál-Hácor, Baál-Cefon és Bámót-Baál. Jóllehet a kánaániták köztudottan számos helyi Baált imádtak, valójában csak egyetlen istent neveztek Baálnak.

Milyen hatással volt a Baál-imádat Izraelre?

Már a Biblia elején találunk utalást a Baál-imádatra, jóllehet a patriarchák idejében még nem volt annyira lealacsonyodott, mint abban az időben, amikor az izraeliták bementek Kánaán földjére. (Vö.: 1Mó 15:16; 1Ki 21:26.) Az első burkolt utalás abban a felsorolásban található, melyben szerepel az Asterót-Karnaim név. Ez egy olyan városnak volt a neve, melyet bizonyára Baál felesége, Astóret után neveztek el (1Mó 14:5). Mielőtt az izraeliták átkeltek a Vörös-tengeren, a pusztából láthatták a Baál-Cefon nevű helységet (2Mó 14:2, 9). Isten konkrét figyelmeztetéseket adott Mózesnek a Sínai-hegyen Kánaán lakóival kapcsolatban: le kellett rombolni az oltáraikat, össze kellett zúzni a szent oszlopaikat, és ki kellett vágni a szent rúdjaikat (2Mó 34:12–14). Tehát a Baál-imádat minden eszközét el kellett pusztítani az Ígéret földjén.

Mialatt az izraeliták Moáb síkságán táboroztak, Bálák király felvitte Bálámot Bámót-Baálra ( jel.: ’Baál magas helyei’), hogy tekintsen le a hatalmas tömegre (4Mó 22:41). Miután Bálám nem tudta megátkozni az izraelitákat, azt tanácsolta Báláknak, hogy csalja őket a bálványimádat csapdájába, méghozzá úgy, hogy ráveszi a népet arra, hogy erkölcstelenkedjen azokkal a nőkkel, akik a peóri Baált imádják. Izraeliták ezrei engedtek a kísértésnek, és elveszítették az életüket (4Mó 22:1–25:18; Je 2:14).

E keserű tapasztalat és Mózes meg Józsué egyértelmű figyelmeztetései ellenére (5Mó 7:25, 26; Jzs 24:15, 19, 20) az izraeliták a letelepedést követően utánozni kezdték az életben maradt kánaánitákat, vélhetően azért, hogy ezzel biztosítsák a bő termést és a jószágok szaporodását. Ezzel egy időben Jehovát is imádták, de csupán látszólag. Józsué halála után tömeges hitehagyás kezdődött (Bí 2:11–13; 3:5–8). Az izraeliták földbirtokain oltárok, rudak és egyéb Baál-imádathoz kötődő eszközök voltak, és a zsidók kétségtelenül figyeltek a kánaánita szomszédaikra azt illetően, hogy miként járjanak a földbirtokok „tulajdonosainak”, azaz Baáljainak a kedvében. A nép tagjait behálózták a Baál-imádat erkölcstelen gyakorlatai is. Jehova emiatt az ellenségeik kezére juttatta őket.

Ám valahányszor a nép visszatért Jehovához, ő irgalmasan szabadításról gondoskodott számukra, azáltal hogy bírákat támasztott, köztük Gedeont, akinek a nevét Jerubbaálra ( jel.: ’szálljon perbe [perlekedjen] Baál’) változtatták (Bí 6:25–32; 1Sá 12:9–11). De nem történtek gyökeres változtatások ebben az időben (Bí 8:33; 10:6). Még Sámuel napjai után is imádták Baált, noha azt olvassuk, hogy Sámuel ösztönzésére eltávolították a Baálokat és Astóret képmásait, és egyedül Jehovát kezdték szolgálni (1Sá 7:3, 4).

És bár ezt követően a Biblia nem tesz említést a Baál-imádatról egészen Salamon uralkodásának a befejező szakaszáig, a Baál-kultusz nagy valószínűséggel megmaradt a királyság egyes területein. Amiatt, hogy Salamon számos pogány feleséget vett magának, az ország a Baál-imádat sokféle változatát átvette. Salamont és a gyermekeit rávették a feleségei arra, hogy más isteneket és istennőket imádjanak, például Astóretet és Molokot, akiknek az imádata kapcsolódott a Baál-imádathoz (1Ki 11:4, 5, 33; Jr 32:35).

I. e. 997-ben, amikor kettészakadt a királyság, Jeroboám bevezette a borjúimádatot Izrael északi királyságában, Dán és Bétel városában. Izraelben egy időben gyakorolták a Baál-imádatot és a borjúimádatot, míg Júdában, Jeruzsálemben látszólagosan az igaz imádatot és emellett országszerte a Baál-imádatot is (1Ki 14:22–24).

Aháb király napjaiban (kb. i. e. 940–920) egy másfajta Baál-kultusz szivárgott be Izraelbe, Melkartnak, Tírusz Baáljának a kultusza (KÉP: 2. köt. 532. o.). Aháb házassági szövetségre lépett Etbaálnak ( jel.: ’Baállal’), Tírusz királyának a lányával, Jezabellel, aki egy még nagyobb befolyással bíró kultuszt honosított meg Izraelben, egy olyat, amelybe rengeteg papot és szolgát vont be (1Ki 16:31–33). Idővel sor került a híres kármel-hegyi erőpróbára Jehova és Baál között.

Baál imádói abban hittek, hogy istenük az ég, az eső és a termékenység ura, valószínűleg ezért rendelt el Illés szárazságot Jehova nevében (1Ki 17:1). Baál nem tudott véget vetni ennek a szárazságnak, annak ellenére, hogy a papjai és az imádói bizonyára sokszor könyörögtek hozzá. Végül három és fél év után Illés egybehívta az egész népet a Kármel-hegyre, hogy legyen a szemtanúja annak, ahogyan tisztázódik, ki az igaz Isten. Az esemény kimenetele az lett, hogy megalázták Baál imádóit, és levágták 450 prófétáját. Ezt követően Jehova volt az, aki esőt bocsátott a földre, és nem Baál (1Ki 18:18–46; Jk 5:17).

Aháb fia, Aházia, aki követte apját a trónon, szintén Baált szolgálta (1Ki 22:51–53). Aháziát a fivére, Jórám követte a trónon, és a beszámoló szerint eltávolította Baál szent oszlopát, amelyet az apja készített, igaz, közben folytatta a borjúimádatot (2Ki 3:1–3).

Később (kb. i. e. 905-ben) Jéhut kenték fel királynak. Ő volt az, aki megbosszulta Jehova prófétáinak a halálát: megölte Jezabelt, és kiirtotta Jezabel férjének, Ahábnak a háznépét. Ezután egybehívták Baál valamennyi imádóját Szamáriába, azt a látszatot keltve, hogy „ünnepi gyülekezést [fognak tartani] Baálnak”. Jéhu parancsára levágták az összes Baál-imádót. Elégették a szent rudakat, lerombolták Baál szent oszlopát és házát, és ezt a házat elkülönítették nyilvános árnyékszéknek. „Így irtotta ki Jéhu Baált Izraelből” – írja a Biblia (2Ki 10:18–28). A Baál-imádat tehát megszűnt, legalábbis erre az időre. Ám végül a Baál-imádat miatt engedte meg Jehova, hogy Izrael tíztörzs-királyságát száműzetésbe vigyék (2Ki 17:16–18).

Júdában nyilván meggyökeresedett a Baál-imádat, jóllehet Asa király igyekezett eltávolítani annak eszközeit (2Kr 14:2–5). Miután Aháb feleségül adta a Jezabeltől született lányát, Atáliát Jórámhoz, Júda hetedik királyához, Atália gonoszul rávette a királyi család tagjait a tíruszi Baál-imádatra. Még azok a reformok sem szüntették meg véglegesen a Baál-imádatot, melyeket Atália unokája, Joás király az uralkodása kezdetén, illetve később Ezékiás király vezettek be (2Ki 11:18; 18:4). Ezékiás fia, Manassé újra megépítette a magaslatokat, amelyeket apja megsemmisített (2Ki 21:3). Kétségtelen, hogy Júda királyainak a többsége Baált imádta, de Manassé volt az, aki a legelvetemültebb volt ennek a lealacsonyodott kultusznak a gyakorlásában (2Ki 21:9–11). Sem Manassé király későbbi reformjai, sem az unokájának, Jósiás királynak a Baál-imádat megszüntetésére tett jelentős erőfeszítései nem tudták elérni, hogy a nemzet végleg visszatérjen az igaz imádathoz. Mivel ennyire megfertőzte az izraelitákat a hamis imádat, Isten büntetésként száműzte őket, és elpusztította a földjüket (2Kr 33:10–17; 2Ki 23:4–27; Jr 32:29).

A Jósiás napjaitól egészen a babiloni száműzetésig prófétáló Jeremiás elítélte Izraelt, amiért az lealacsonyította magát a Baál-imádattal; olyan házasságtörő feleséghez hasonlította a népet, aki ott szajhálkodik minden dús lombú fa alatt és minden magaslaton, és kövekkel meg fákkal követ el házasságtörést, miközben megfeledkezik Jehováról, ’a férjuráról’ (Jr 2:20–27; 3:9, 14). A Szentírás többé nem említi, hogy az izraeliták imádták volna Baált a babiloni száműzetés után, illetve azután, hogy a zsidók visszatértek Palesztinába.