ÁRPA

(héb.: szeʽó·ráʹ; gör.: kri·thé ʹ ):

Az árpa (Hordeum nemzetség) egy fontos gabonaféle, amelyet már az ősidőktől fogva széles körben termesztenek. Egyike volt azoknak az értékes terméseknek, melyek az izraelitákat várták az Ígéret földjén, amely mind a mai napig a ’búza és árpa földje’ (5Mó 8:8).

Az árpának fordított héber szó (szeʽó·ráʹ) a ’haj, szőrzet’ jelentésű (szé·ʽár ʹ) szóval rokon, ami igen találó, hiszen az árpára jellemző a hosszú szálkás kalász. Az árpa igen szívós növény, minden más gabonánál jobban tűri a szárazságot, és jobban alkalmazkodik az éghajlatok széles skálájához. Ha beérik, kb. 1 m magas, és valamelyest szélesebb a levele, mint a búzáé.

A Ruth könyvében olvasható, nagy horderejű eseményekben kiemelkedő szerepet játszik az árpaaratás. Izraelben az árpát bul (október–november) havában vetették, miután megkezdődtek a korai esőzések, és a földet fel lehetett szántani (Ézs 28:24, 25). Az árpa gyorsabban érik, mint a búza (2Mó 9:31, 32), és az aratásához már kora tavasszal hozzáfogtak, niszán (március–április) hónapban. A Jordán völgyében kezdték meg az aratást, ahol nagyon magas hőmérséklet uralkodott, majd a magasabban fekvő, mérsékeltebb éghajlatú területeken folytatták, míg végül ziv (április–május) havában elérték a Jordántól K-re fekvő fennsíkot. Az árpaaratás tehát az év egy konkrét időszakát jelezte (Ru 1:22; 2Sá 21:9), a kezdete egybeesett a pászka idejével, így az a kéve, amelyet a pap niszán hó 16-án meglengetett, az árpa zsengéjéből való volt (3Mó 23:10, 11).

Az árpa kevesebbet ért, mint a búza, Jánosnak a Jelenések 6:6-ban leírt látomása szerint mindössze harmadannyit. Eléggé elterjedt volt, és termett belőle annyi, hogy Salamon abrakként adta a lovaknak (1Ki 4:28), ami még ma is szokás. Az árpát lisztté őrölték, majd kenyeret sütöttek belőle, gyakran kerek kenyeret (2Ki 4:42; Ez 4:12; Jn 6:9, 13), és időnként más gabonával keverték (Ez 4:9).

Bár a szegények nyilván sűrűbben fogyasztották, mivel olcsó volt, semmi sem utal arra, hogy az izraeliták megvetették volna, még azok sem, akiknek tellett búzára. Éppen ezért azok közé az eledelek közé sorolták, amelyek méltók voltak Dávid királyhoz és a kíséretéhez, amikor Absolon lázadása idején Gileádba érkeztek (2Sá 17:27–29). Salamon 20 000 kór (44 000 hl) árpát, ugyanennyi búzát, és nagy mennyiségű olajat meg bort adott Hírámnak, Tírusz királyának, hogy ellássa ennek a királynak azokat a szolgáit, akik előkészítették a templom építéséhez szükséges anyagokat (2Kr 2:10, 15). Jótám, Júda királya sarcot követelt Ammon királyától, amely 10 000 kór (22 000 hl) árpát is magában foglalt (2Kr 27:5). Azok a férfiak, akik Jeruzsálem pusztulása után szerették volna elkerülni, hogy az orgyilkos Ismáel megölje őket, arról biztosították őt, hogy ’rejtett kincseik vannak a mezőn: búza, árpa, olaj és méz’ (Jr 41:8).

Az árpa mégis közönséges és egyszerű eledelnek számított, és néhány szövegmagyarázó szerint ezekre a tulajdonságokra utal a midiánita férfinak az álmában szereplő „kerek árpakenyér”, amely Gedeon szerény létszámú hadseregét szemléltette (Bí 7:13, 14).

Hóseás 15 ezüstöt (33 dollár, ha sekelről van szó) és másfél hómer (330 l) árpát fizetett, hogy visszavásárolja a házasságtörő Gómert, hogy az ismét a felesége legyen (Hó 1:3; 3:1, 2). Néhány szövegmagyarázó szerint ez összesen annyit ért, mint egy rabszolga, vagyis 30 ezüstsekelt (66 dollár) (2Mó 21:32). A Törvény szerint, ha egy férj arra gyanakodott, hogy hűtlen a felesége, akkor ’féltékenységért való felajánlásként’ egytized éfa (2,2 l) árpalisztet kellett adnia (4Mó 5:14, 15). Az árpát méréskor is használták, ugyanis törvényesen aszerint határozták meg egy föld értékét, hogy mennyi árpa kellett a bevetéséhez (3Mó 27:16).