ADÓ

Egy hatalom által kivetett összeg, melyet személyek vagy vagyontárgyak után kellett (pénzben v. természetben) megfizetni. Már régóta kivetnek különféle adókat azért, hogy biztosítsák vele az állami szolgáltatásokat, valamint a közhivatalnokok és a papok tevékenységeit. Az ókorban kivetett adófajta volt például a tized, a sarc, a vám, a fejadó, valamint a fogyasztási cikkek, illetve a kereskedők által behozott, kivitt és az országon átvitt áruk után fizetendő adó.

Adók Jehova szentélyének a fenntartására: A szentélynél végzett szolgálatokat az adók segítségével tartották fenn. Az ároni papság és a léviták legfőképpen a kötelező tizedből tartották fenn magukat, és legalább egyszer részt kaptak egy hadizsákmányból, a Jehova által meghatározott adó mértékével megegyezően (4Mó 18:26–29; 31:26–47; lásd: TIZED). Jehova arra utasította Mózest, hogy a népszámlálás után minden összeírt személy fizessen fél sekelt (1,10 dollár) ’adományként Jehovának’ a találkozás sátránál végzett szolgálatra (2Mó 30:12–16). A jelek szerint a zsidók szokásává vált, hogy egy konkrét összeget fizettek évente, jóllehet nem volt minden évben népszámlálás. Joás például ’a Mózes által kivetett szent adót’ hiányolta (2Kr 24:6, 9). A zsidók Nehémiás idejében kötelezték magukat arra, hogy évente egy sekel harmadrészét (kb. 0,75 dollár) adják a templomban végzett szolgálatra (Ne 10:32).

Abban az időben, amikor Jézus a földön végezte a szolgálatát, a zsidók két drachmát adtak a templom számára. Arra a kérdésre, hogy Jézus befizeti-e ezt az adót, Péter igenlő választ adott. Amikor később beszéltek erről a témáról, Jézus elmondta, hogy a királyok sem szednek adót a fiaiktól, hiszen a fiaik a királyi háznéphez tartoznak, akik számára az adót fizetik. Bár Jézus az egyszülött Fia volt annak a Személynek, akit a templomnál imádtak, mégis, hogy ne botránkoztasson meg másokat, gondoskodott róla, hogy meg legyen fizetve őutána az adó (Mt 17:24–27).

Az uralkodók által kivetett adók: A királyság felállítása miatt Izraelben adót kellett fizetni a király, a háznépe, valamint a különböző kormányzati tisztviselők és szolgák részére; ilyen adó volt például a nyájból és a termésből szedett tized (1Sá 8:11–17; 1Ki 4:6–19). Salamon uralkodásának a végére olyan megterhelő lett a nép számára, hogy támogatniuk kellett a kormányzatot, és hogy kényszermunkára kötelezték őket, hogy Roboámot, Salamon fiát és utódját arra kérték, hogy könnyítsen ’a kemény szolgálaton és a súlyos igán’. Mivel Roboám ezt nem volt hajlandó megtenni, tíz törzs lázongani kezdett (1Ki 12:3–19; lásd: KÉNYSZERMUNKA; KÉNYSZERSZOLGÁLAT).

Amikor idegen fennhatóság alá kerültek az izraeliták, még más jellegű adókat is meg kellett fizetniük. Például, amikor Nékó fáraó a vazallusává tette Joákimot, és súlyos sarcot vetett ki Júdára, Joákim úgy teremtette elő a szükséges pénzt, hogy az alattvalóitól beszedett egy bizonyos összeget ’aszerint, hogy kinek mennyit kellett adóznia’ (2Ki 23:31–35).

A perzsa uralom idején a zsidóknak adót (arámi: mid·dáʹ v. min·dáʹ ), sarcot (belóʹ) és vámot (halákhʹ) kellett fizetniük (kivéve a papokat és azokat, akik a szentélynél szolgáltak, mivel Hosszúkezű Artaxerxész felmentette őket) (Ezs 4:13, 20; 7:24). A mid·dáʹ személyi adóra utalhat; a belóʹ-t fogyasztási cikkekre vetették ki, ez volt a fogyasztási adó; a halákhʹ pedig a vám volt, melyet az utazók az utak mentén vagy a folyók gázlóinál fizettek. A mid·dáʹ (a Nehémiás 5:4-ben „sarc”-nak lett fordítva) egy elég magas adó lehetett, mivel sok zsidónak kölcsönt kellett kérnie, hogy ki tudja fizetni. Amellett, hogy a zsidóknak be kellett fizetniük a perzsák által kirótt adókat, rendszerint még a kormányzó ellátásához is hozzá kellett járulniuk (Ne 5:14, 15).

Az i. sz. első században a zsidók nagyon rossz néven vették az adófizetést. Nem pusztán azért, mert az adószedők között burjánzott a korrupció, hanem azért is, mert ezzel muszáj volt elismerniük, hogy alá vannak vetve Rómának. (Lásd: ADÓSZEDŐ.) Ellenben Jézus Krisztus is, és Pál apostol is rámutatott, hogy helyénvaló megfizetni az adót „a császárnak”, vagyis „a felsőbb hatalmaknak” (Mt 22:17–21; Ró 13:1, 7; lásd: CSÁSZÁR: Isten és a császár). A Keresztény Görög Iratokban említett adók között szerepel például a teʹlosz (egy közvetett adó vagy illeték; Mt 17:25; Ró 13:7). De beszél a kénʹszoszról is (egy fejadó; Mt 17:25; 22:17, 19; Mk 12:14), továbbá a pho ʹroszról is (egy átfogó kifejezés, melyről úgy hiszik, hogy a házak, a földek és a személyek után kiszabott adót jelentette; Lk 20:22; 23:2).