AMMONITÁK

(Ammonéi, Ammonhoz tartozók):

Lót két lánya közül a fiatalabbiktól született fiának, Ammonnak (Ben-Amminak) a leszármazottai (1Mó 19:36–38). Közeli rokonságban álltak a moábitákkal, akik Lót másik fiától, Moábtól származtak, és a Biblia, valamint az ókori történelem rendszerint együtt említi az ammonitákat a moábitákkal. Ezenkívül az izraelitákkal is távolabbi rokonságban voltak, és ezt a bibliai kapcsolatot az is alátámasztja, hogy az ammonita nyelv a héber egy dialektusa vagy változata volt. Ritka kivétellel azonban az ammoniták esküdt ellenségei voltak Izrael nemzetének.

Területük: Minden bizonnyal hűséges atyjukra, Lótra való tekintettel Jehova Isten lehetővé tette, hogy az ammoniták birtokba vegyék azt a területet, amely korábban a refaitáké, egy nagyon magas emberekből álló népé volt, melynek tagjait az ammoniták zamzummoknak nevezték (5Mó 2:17–21). Ez a föld a Jordán d. végétől K-re helyezkedett el, és az ammoniták területe egykor határos volt a moábitákéval, mely a Holt-tenger k. oldalán lévő fennsíkon feküdt. Ám valamikor azelőtt, hogy Izrael belépett Kánaán földjére, az amoriták elvették az ammoniták területének egy részét, és É, valamint K felé kényszerítették őket, éket verve ezzel az ammoniták és a moábiták közé (akik szintén elveszítették a területüknek egy jelentős részét) (4Mó 21:26; Jzs 12:2; Bí 11:13, 22). Ezután Ammon fiainak területe jobbára a Jabbók kanyargós völgyének felső szakaszától K felé, a sivatag irányába terjedt ki (4Mó 21:24; Jzs 12:2), és fővárosuk a Jabbók forrásvidékénél levő Rabba (a mai Ammán) volt (5Mó 3:11). A régészek ezen a vidéken feltártak ókori ammonita helyszíneket és határ menti erődöket.

Isteni parancsra az izraeliták gondosan ügyeltek arra, nehogy illetéktelenül belépjenek az ammoniták területére, amikor a szomszédos amoritákat legyőzték (5Mó 2:37; Jzs 13:8–10). Így bár a Józsué 13:25 azt mondja, hogy Gád törzse ’Ammon fiai földjének a felét’ kapta a törzsi öröksége részeként, nyilván arra a területre történik utalás, melyet korábban az amoriták elvettek az ammonitáktól, vagyis úgy tűnik, arra a területre, mely a Jordán és a Jabbók felső folyása között helyezkedett el.

Összetűzések Izraellel: Az ammoniták csak Eglonnak, Moáb királyának a napjaiban csatlakoztak az amálekitákkal együtt a moábitákhoz, hogy megtámadják Izraelt, majd előretörtek ny. irányba, Jerikóba, mely a Jordántól Ny-ra fekszik (Bí 3:12–14). Miután Izrael Ehud bírónak köszönhetően kiheverte a támadás következményeit (Bí 3:26–30), az ammoniták egészen Jefte napjaiig nem jelentettek jelentős veszélyt rájuk. Akkorra az izraeliták megint a nemzetek hamis isteneit szolgálták, és már 18 éve elnyomás alatt éltek, vagyis az ammoniták K-ről szorongatták őket, a filiszteusok pedig ny. irányból fenyegették őket. Az ammonita erők nemcsak a Gileádban élő izraelitákat terrorizálták, hanem még a Jordántól Ny-ra is kirohantak, hogy Benjámin, Júda és Efraim törzsét zaklassák (Bí 10:6–10). Végül az izraeliták megtisztultak a hamis imádattól, és Jefte vezetésével összegyülekeztek, majd miután Jefte megcáfolta az ammoniták azon vádjait, miszerint az izraeliták bitorolják a földet, súlyos vereséget mértek az ammonitákra (Bí 10:16–11:33; lásd: JEFTE).

Néhány tudós úgy tekinti Jefte azon szavait, hogy „Kámos, a ti istenetek”, mint ami téves, mivel szerintük Kámos Moábnak volt a nemzeti istene, és nem Ammonnak (Bí 11:24; 4Mó 21:29). Bár az ammoniták istenére többféleképpen is utaltak, például úgy, hogy Molok, Milkom vagy Malkám (1Ki 11:5, 7; Jr 49:1, 3), ezek a kifejezések (melyek mindegyike a ’király’ alapszóból ered) egyes tudósok véleménye alapján inkább címek, semmint tulajdonnevek, és vonatkozhattak Kámos istenre. Mindenesetre az ammoniták sokistenhívők voltak (Bí 10:6), és Kámos imádata majdnem olyan kiemelkedő lehetett náluk, mint rokonaik, a moábiták körében.

A görög Septuaginta szerint úgy egy hónappal azután, hogy Saul ki lett nevezve Izrael királyának, Náhás, Ammon királya ostrom alá vette a gileádi Jábest, és követelte, hogy a város adja meg magát, valamint azt a kegyetlen feltételt szabta, hogy a jábesiek csak úgy nyerhetnek békét, ha kiszúrhatják mindegyikőjüknek a jobb szemét. (Lásd: NÁHÁS 1.) Amikor Saul tudomást szerzett az ostromról, azzal bizonyította, hogy méltó a királyi posztra, hogy felvonultatta az izraelita csapatokat, és leverte az ammonitákat (1Sá 11:1–4, 11–15). Sámuel későbbi kijelentéséből kiderül, hogy végül az váltotta ki, hogy az izraeliták királyt kérjenek maguknak, hogy Náhás idejében az ammoniták egyre nagyobb veszélyt jelentettek Izraelre (1Sá 12:12).

Dávid uralma idején: Az ammonitákra Dávid is vereséget mért, és zsákmányt vagy sarcot is szerzett tőlük (1Kr 18:11). Az erről szóló beszámoló a 2Sámuel 8:11, 12-ben része a Dávid győzelmeiről készült összefoglalónak, amely lehet, hogy nem feltétlenül teljesen időrendben sorolja fel az eseményeket az előtte és utána lévő beszámolókhoz képest. Így a 2Sámuel 10:1, 2 azt sugallja, hogy Dávid uralkodásának idején mindaddig, amíg Náhás király meg nem halt, viszonylag békés kapcsolat állt fenn Ammon és Izrael között. Hánun, Náhás fia és utódja azonban nagyon feldühítette Dávidot azzal, hogy megalázta Dávid követeit, akiket ő azért küldött, hogy vigasztalják meg Hánunt. Amikor az ammoniták rájöttek, milyen súlyos az a nyílt sértés, melyről szó van, zsoldos seregeket béreltek fel a szírektől, és támadásra készültek Izrael ellen, ám az izraelita hadvezér, Joáb, és a testvére, Abisai, keresztülhúzták a számításaikat, és legyőzték őket (2Sá 10:1–14; 1Kr 19:6–15).

A következő tavasszal Dávid seregei megostromolták Ammon fővárosát, Rabbát. Amikor az ostrom alatt álló ammoniták elkeseredésükben kirohantak, meghalt a hettita Uriás (2Sá 11:1, 17, 24, 26, 27; lásd: RABBA 1.). Az ostrom idejének hosszát nehéz meghatározni. A Betsabé házasságtörésben fogant fiának a születéséről, valamint a Salamon későbbi születéséről szóló beszámoló időrendben beleférhet az ostrom időszakába, de lehet, hogy egyszerűen csak azért lett a teljesség kedvéért megírva, hogy lezárja a Betsabéval kapcsolatos beszámolót, noha az egyik vagy akár mindkét születés az ostrom utáni időre is eshetett. Igaz ugyan, hogy az 1Krónikák 20:1, 2-ben lévő feljegyzés látszólag nem utal hosszúra nyúló időszakra, de abban sem volna semmi különös, ha az ostrom átnyúlt volna a következő évre. Az ammonita főváros feletti győzelmet végül Dávid tette teljessé (2Sá 12:26–29).

A Rabba elfoglalásakor említett ’Malkám koronája’ minden bizonnyal egy olyan korona volt, mely az ammonita bálványisten fején volt, akit máshol Moloknak vagy Milkomnak neveznek. Bár a Károli-fordítás „az ő királyuknak” fordítja itt a héber mal·kámʹ szót, nem tűnik logikusnak, hogy emberi királyra utaljon a kifejezés, mivel a korona súlya „egy talentum arany” (kb. 34 kg) volt. Az is valószínűnek tűnik, hogy ezt a koronát pusztán egy pillanatra helyezték Dávid fejére, talán azt szemléltetve ezzel, hogy Dávid győzelmet aratott e fölött a hamis isten fölött (2Sá 12:30).

Amiatt, ahogy néhány fordítás (Kár., IMIT, Káldi) a 2Sámuel 12:31-et visszaadja, sokan úgy értették ezt a verset, hogy Dávid kegyetlenül elfűrészelte, fejszével vágta és elégette a legyőzött ammonitákat. Későbbi fordítások (Kat., ÚRB, KNB, ÚV; lásd még: Káldi, lábj.) azonban a vitathatatlanul helyes értelmet közvetítik, rámutatva, hogy az ammonitákat fűrésszel és fejszével végzendő kényszermunkára kötelezték, és téglakészítésre fogták. Ezt igazolja az a tény is, hogy miként az ma már ismeretes, a héber kifejezés, melyet némelyik fordítás ’téglakemenceként’ ad vissza, inkább egy fa öntőformára utal, melyben az agyagot tégla alakúra formázták (ÚBJ, jegyz.).

Hogy nem minden ammonita volt Izrael ádáz ellensége, az abból is nyilvánvaló, hogy az ammonita Célek Dávid vitézei között van megemlítve (2Sá 23:37). Salamon királynak is voltak az idegen feleségei között ammonita asszonyok, például Roboám anyja (1Ki 11:1; 14:31). Ez azonban hozzájárult ahhoz, hogy Salamon hitehagyottá váljon, és „magaslatokat” állítson fel Milkom és más istenek imádatára, melyeket aztán végül a hűséges Jósiás király rombolt le (1Ki 11:5; 2Ki 23:13).

A kettészakadt királyság idején: Az ammoniták visszanyerték függetlenségüket a dávidi királyoktól, és Josafát király uralma idején (i. e. 936 – kb. 911) csatlakoztak a moábitákhoz, illetve Szeir hegyvidékének lakosaihoz, hogy egységesen Júdára támadjanak, ám ez a szövetség megsemmisítő vereséget szenvedett (2Kr 20:1–4, 10–26). A Jéhu, Izrael királya idején (kb. i. e. 904–877) uralkodó III. Salmanassár asszír király feliratai kijelentik, hogy „Ba’asza, Ruhub fia, az Ammonita” seregei a karkari csatában az Asszíriával szembeszálló királyok szövetségéhez tartoztak (A hadművészet ókori klasszikusai. 174. o.). Azoknak az összeesküvőknek az egyike, akik megölték Joást, Júda királyát (kb. i. e. 859-ben), Zabád volt, egy ammonita asszonynak, Simeátnak a fia (2Kr 24:22, 26). Uzziás király erős kormányzata (i. e. 829–778) újfent Júda sarcfizetőivé tette az ammonitákat (2Kr 26:8), és Uzziás fia, Jótám megint csak kiterjesztette a hatalmat Ammon fölé, 100 ezüsttalentumot (660 600 dollár), 10 000 kór (22 000 hl) búzát és az árpából is 10 000-et követelve tőlük (2Kr 27:5). Az ammoniták alighanem csak azért tudták három egymást követő éven át kifizetni ezt a nagy összeget, mert kedvező helyen éltek az Arábiát és Damaszkuszt összekötő egyik jelentősebb kereskedelmi út mentén, valamint mert a Jabbók völgyének vidéke viszonylag termékeny volt. Ezen a vidéken még ma is fontos termény a búza és az árpa.

Bizonyára az tette lehetővé, hogy az ammoniták megszabaduljanak Júda uralma alól, hogy Asszíria egyre nagyobb befolyással volt Palesztinára Jótám utódjának, Aháznak az uralma idején (i. e. 761–746), de utána meg az asszírok elnyomása alá kerültek, hiszen III. Tiglát-Pilészer beszámolóiból kiderül, hogy „az ammóni Szanipu” adót fizetett Asszíriának Aházzal, Júda királyával és a moábi Szalamanuval egyetemben. Szanhérib prizmája, mely elmondja, hogy Ezékiás idejében Szanhérib betört Júdába, szintén azt tanúsítja, hogy Ammon ajándékokat vitt az asszír támadónak, míg Szanhérib fiának, Esár-Haddonnak – Manassé kortársának – abban a felsorolásában, hogy kiktől kapott építőanyagokat Ninive építéséhez, „Puduilu, Bît-Ammana város királya” is szerepel.

Valószínűnek tűnik, hogy miután III. Tiglát-Pilészer és az egyik utódja deportálta Izrael északi királyságának népét (2Ki 15:29; 17:6), az ammoniták kezdték elfoglalni Gád törzsének a területét, amelyért már harcoltak egyszer, szembeszállva Jeftével, de sikertelenül. (Vö.: Zs 83:4–8.) Ennélfogva Jehova Jeremiás prófétai üzenete által megfeddte az ammonitákat azért, hogy megfosztották a gáditákat az örökségüktől, és figyelmeztette őket, hogy pusztulás vár Ammonra és az istenére, Malkámra (Milkomra) (Jr 49:1–5). Az ammoniták azonban még tovább mentek: rablócsapatokat küldtek ki, hogy háborgassák Júdát Joákim király napjaiban, a júdai királyság hátralévő éveiben (2Ki 24:2, 3).

A babilóniaiak benyomulása: Amikor Babilon legyőzte Júdát (i. e. 607-ben), néhány zsidó Ammon, Moáb és Edom területére menekült, de amikor hallották, hogy Gedália lett kinevezve Júda területe fölé, visszatértek (Jr 40:11, 12). Baálisz, Ammon királya azonban szövetkezett a júdai hadsereg vezérével, Ismáellel, hogy orvul gyilkolják meg Gedáliát (2Ki 25:23; Jr 40:14; 41:1–3), ami után Ismáel Ammon területén keresett menedéket (Jr 41:10–15).

Bár Ammon örült Jeruzsálem elestének, Jehova napja, a számadás napja végül elérkezett a körülmetélt ammonitákra, mivel a szívük körülmetéletlen volt (Jr 9:25, 26). A Jeremiás, Ezékiel és Ámós által közölt próféciákhoz hűen az ammoniták kezdték kiinni Jehova haragjának poharát, tapasztalva, amit a kard, éhínség, betegség és a földjük pusztán hagyatása jelentett (Jr 25:17, 21; 27:1–8; Ez 25:1–10; Ám 1:13–15).

Hogy Ammon nem szívesen vetette alá magát a babilóniai igának, azt az jelzi, hogy Ezékiel leírása szerint Babilon királya (Nabukodonozor) egy útelágazásnál állt, és jósláshoz folyamodott, hogy eldöntse: Ammon Rabbája vagy Júda ellen induljon (Ez 21:19–23, 28–32). Bár arra esett a választás, hogy először Jeruzsálemet támadja meg, a zsidó történetíró, Josephus beszámolójából megtudhatjuk, hogy Jeruzsálem pusztán hagyatásának ötödik évében Nabukodonozor visszatért, hogy háborút viseljen Koilé-Szüria, Ammon és Moáb ellen (A zsidók története. X. könyv, 9. fej., 7. bek.). A jövendölésnek megfelelően Ammon „nyájnak pihenőhelyévé” vált, Rabba pedig „tevék legelőjévé” (Ez 25:5). A teveháton közlekedő napkeletieknek kellett birtokolniuk a földet, és ott kellett sátrat verniük (Ez 25:4).

Valószínű, hogy Círusz, Babilon legyőzője megengedte az ammonita és más nemzetből való száműzötteknek, hogy visszatérjenek hazájukba, beteljesítve ezzel a Jeremiás 49:6-ot.

Az izraelitákkal való házasodás: Azután, hogy a zsidók visszatértek a száműzetésből (i. e. 537-ben), egy Tóbiás nevű ammonita férfi vezető szerepet játszott abban a törekvésben, hogy megakadályozzák Jeruzsálem falainak újjáépítését (Ne 4:3, 7, 8). Még később vette magának a bátorságot, és a templom területén használt egy étkezőhelyiséget, míg felháborodásában Nehémiás ki nem hajította annak berendezését (Ne 13:4–8; lásd: TÓBIÁS 2.). A visszatérő zsidó száműzöttek közül sokan ammonita és más, idegen származású feleségeket vettek maguknak, amiért komolyan meg lettek feddve, és ez odavezetett, hogy végül tömegesen elbocsátották az ilyen feleségeket (Ezs 9:1, 2; 10:10–19, 44; Ne 13:23–27).

Miután Tóbiás ki lett hajítva a templom területéről, felolvasták és foganatosították Istennek az 5Mózes 23:3–6-ban lévő törvényét, mely megtiltotta, hogy az ammoniták és moábiták Izrael gyülekezetébe jöjjenek (Ne 13:1–3). Ezt a korlátozást, mely mintegy 1000 évvel korábban lépett életbe amiatt, hogy az ammoniták és a moábiták nem voltak hajlandók segíteni az izraelitáknak, amikor azok az Ígéret földjéhez érkeztek, általánosságban véve úgy értik, hogy azt jelenti, hogy ezek az emberek nem válhattak Izrael nemzetének teljes jogú tagjaivá, az összes azzal járó joggal és kiváltsággal, amit ez jelképezett. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az ammoniták és a moábiták egyénileg nem ápolhattak kapcsolatot az izraelitákkal, és nem lakhattak velük – ezáltal hasznot merítve azokból az áldásokból, melyek Isten népére kiáradtak –, ami abból is nyilvánvaló, hogy a korábban említett Célek Dávid vezető harcosai közé volt sorolva, és ezt tanúsítja a moábita Ruthról szóló beszámoló is (Ru 1:4, 16–18).

Ami az utóbbi esetet illeti, Ruth házassága Boázzal azt mutatja, hogy ezeknek a nemzeteknek a nőtagjait elfogadhatónak tekinthették házastársként a zsidó férfiak számára, ha áttértek az igaz Isten imádatára. Mivel az „ammonita” és „moábita” kifejezések az 5Mózes 23:3–6-ban héberül hímnemben vannak, ezért a zsidó Misna (Jebamoth 8:3) úgy érvel, hogy az ammoniták és moábiták közül csak a férfiak voltak kizárva Izraelből (5Mó 23:4, Haft., lábj.). Ám az, hogy Ezsdrás ragaszkodott ahhoz, hogy a zsidó férfiak küldjék el az idegen feleségeiket, és az, hogy Nehémiás is hasonlóan gondolkodott – amint azt korábban már említettük –, jelzi, hogy az ammonita és moábita nőknek az alapján engedték meg, hogy kapcsolatot ápoljanak Izraellel, hogy elfogadták-e az igaz imádatot.

Bár a történelmi bizonyítékok, beleértve az 1Makkabeusok (5:6, Kat.) apokrif könyvét, azt mutatják, hogy Ammon egészen az i. e. II. századig külön terület volt, az i. e. I. századra már mégis úgy jelenik meg ez a terület, mint a Nabateus Királyság része, az i. sz. III. századra pedig az ammoniták mint nép teljesen eltűntek a történelemből, alighanem azért, mert beleolvadtak az arab törzsekbe. Sofóniás próféciájának megfelelően Ammon fiai olyanok lettek, „mint Gomorra: . . .elhagyatott pusztasággá” (So 2:8–10).

Tekintettel arra, hogy az ammoniták az időszámításunk korai szakaszában tűntek el, Dániel biztosan jelképesen említi Ammont ’a vég idejéről’ szóló próféciájában. Kétségkívül bizonyos nemzetekre és szervezetekre utal, melyeket „az északi király”-nak nem sikerül uralma alá hajtania (Dá 11:40, 41).