Vigaszt találva „a halál árnyékának völgyében”
Barbara Schweizer elmondása alapján
Néha, amikor jól mennek a dolgok, az életem kellemes „fűves legelőkhöz” hasonlít. De azt is tudom, milyen átkelni „a halál árnyékának völgyén”. Meg vagyok azonban győződve arról, hogy mivel Jehova a Pásztorunk, bármilyen adódó körülménnyel meg tudunk birkózni (Zsoltárok 23:1–4).
AMIKOR 1993-ban a férjem és én közel 70 évesek voltunk, elhatároztuk, hogy egy új, merész vállalkozásba vágunk — ott szolgálunk, ahol nagyobb szükség van bibliaoktatókra, Ecuadorban. Bár amerikai születésűek voltunk, beszéltünk spanyolul, és semmilyen anyagi kötelezettségünk sem volt. Mivel tudtuk, hogy az ’emberek halászása’ eredményes Ecuadorban, elterveztük, hogy azokban a termékeny vizekben engedjük le hálóinkat (Máté 4:19).
Miután pár izgalmas napot töltöttünk a Watch Tower Society ecuadori fiókhivatalában, elmentünk a guayaquili buszállomásra, és már alig vártuk, hogy Machalába utazzunk — az egyik olyan városba, ahol különösen nagy volt a szükség. Amíg azonban a buszra vártunk, a férjem, Fred hirtelen rosszul lett, ezért úgy döntöttünk, hogy későbbre halasztjuk utazásunkat. Egy telefonfülkéhez mentem, hogy elintézzem a fiókhivatalba való visszatérést, s addig Fred leült a csomagjainkkal. Amikor pár perccel később visszatértem, a férjem eltűnt!
Soha többet nem láttam viszont Fredet élve. Ott a buszállomáson, míg rövid ideig távol voltam, súlyos szívelégtelenséget szenvedett el. Amint kétségbeesetten kerestem őt, a buszállomás egyik hivatalnoka odajött hozzám, és elmondta, hogy Fredet elvitték a kórházba. Amikor a kórházba értem, megtudtam, hogy már meghalt.
Hirtelen egyedül találtam magam egy idegen országban, ahol nem volt otthonom, és nem volt férjem, akire támaszkodjak. Azért használom a „rátámaszkodni” kifejezést, mert mindig Fred töltötte be a vezető szerepet, és ő intézte a dolgokat mindkettőnk számára. Nekem nincs erős egyéniségem, és boldog voltam, hogy ő ezt tette. Most azonban nekem kellett döntenem, megszerveznem az életemet, ugyanakkor pedig felül kellett kerekednem a fájdalmamon. Ez megsemmisítő érzés volt — olyan volt, mintha „a halál árnyékának völgyébe” vetettek volna. Vajon meg fogom egyszer tanulni, hogy egyedül is boldoguljak?
Az igazság megismerése, és életünk leegyszerűsítése
Mikor először találkoztam Freddel, előtte már mindketten házasságban éltünk, és elváltunk. Egy jó barátság szoros kapcsolattá alakult, és úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk. Seattle-ben (Washington, USA) névleges templomba járók voltunk. De a vallásnak mindaddig nem volt igazán fontos szerepe az életünkben, míg Jamie, egy bájos fiatal úttörő (teljes idejű evangéliumhirdető) el nem látogatott hozzánk. Ő egy igen kellemes hölgy volt, és elfogadtam azt az ajánlatát, hogy tanulmányozza velem a Bibliát.
Amikor Fred is érdeklődést mutatott, Jamie szülei vették át a tanulmányozást, és egy évvel később, 1968-ban mindketten megkeresztelkedtünk. Már a kezdet kezdetén buzgón az első helyre tettük életünkben Isten Királyságának érdekeit (Máté 6:33). Lorne és Rudi Knust, az a házaspár, amely tanulmányozott velünk, minden bizonnyal példát állított nekünk ebben. Nem sokkal a megkeresztelkedésünk után az Egyesült Államok egyik, keleti partján fekvő városába költöztek, hogy ott szolgáljanak, ahol a szükség nagyobb volt. Ez a mi szívünkben is elültette a magot.
Volt még egy másik okunk is arra, hogy a költözésen gondolkozzunk. Fred egy nagy áruház igazgatója volt. Munkája nagyon lekötötte, és felismerte, hogy ha valahova elköltöznénk, az lehetővé tenné számára, hogy leegyszerűsítse az életét, és nagyobb figyelmet szenteljen az igazságnak és két gyermekünknek. Az első házasságomból nekem még volt egy lányom is, aki akkorra már férjnél volt, és ő is, a férjével együtt elfogadta az igazságot, így nehéz volt meghoznunk azt a döntésünket, hogy elmenjünk Seattle-ből. Ők azonban megértették indítékainkat, és támogatták a döntésünket.
Így hát 1973-ban Spanyolországba költöztünk, egy olyan országba, ahol abban az időben roppant nagy szükség volt a jó hír prédikálóira és olyan testvérekre, akik a vezetésről gondoskodnak. Fred kiszámolta, hogy ha takarékoskodóan élünk, megtakarított pénzünk elegendő lesz arra, hogy kifizessük a kiadásainkat Spanyolországban, és így időnk legjavát a szolgálatnak tudjuk szentelni. És mi pontosan ezt tettük. Fred hamarosan vénként szolgált, és 1983-ra mindketten úttörők lettünk.
Spanyolországban 20 évig szolgáltunk, megtanultuk a nyelvet, és sok jó tapasztalatban leltük kedvünket. Fred és én gyakran együtt prédikáltunk, és házaspárokkal tanulmányoztunk, kik közül most már többen megkeresztelt Tanúk. Miután már néhány éve Spanyolországban voltunk, két fiatalabb gyermekünk, Heidi és Mike is belépett az úttörőszolgálatba. Bár nem volt sok anyagi javunk, ez volt életem legboldogabb időszaka. Életünk egyszerű volt. Családként sok időt tudtunk együtt tölteni, és a bibliai beszámolóban szereplő özvegyasszony olajához hasonlóan a gondosan beosztott, megtakarított pénzünk sohasem fogyott el (1Királyok 17:14–16).
Újra egy másik országba költözünk
1992-ben újra a költözésen gondolkoztunk. Gyermekeink felnőttek, és Spanyolországban a szükség már nem volt olyan nagy, mint előtte. Ismertünk egy misszionáriust, aki Ecuadorban szolgált, és ő beszélt nekünk arról, hogy abban az országban égető szükség van úttörőkre és vénekre. Vajon túl idősek voltunk azon gondolkozni, hogy egy új országban újrakezdjünk mindent? Mi nem így gondolkoztunk, mivel mindketten jó egészségnek örvendtünk, és nagyon szerettük a prédikálómunkát. Kapcsolatba léptünk hát az ecuadori fiókhivatallal, és kezdtünk terveket készíteni. Valójában a lányom, Heidi és a férje, Juan Manuel is, akik Spanyolország északi részén szolgáltak, lelkesedéssel fogadták, hogy csatlakozzanak hozzánk.
Végül 1993 februárjára minden dolgunkat elrendeztünk, és megérkeztünk új országunkba. Mindketten fel voltunk villanyozva attól a lehetőségtől, hogy Ecuadorban leszünk úttörők, ahol oly sok ember égett a vágytól, hogy tanulmányozza a Bibliát. Miután meleg szeretettel fogadtak bennünket a fiókhivatalban, elterveztük, hogy ellátogatunk néhány városba, amelyeket olyan helyekként ajánlottak nekünk, ahol különösen nagy volt a szükség. Ez után azonban a férjem meghalt.
„A halál árnyékának völgyében”
Először sokkos állapotba kerültem, majd egyáltalán nem tudtam elhinni, ami történt. Fred alig volt beteg azelőtt. Mit csináljak? Hova menjek? Nem tudtam gondolkozni.
Életemnek abban a legrosszabb pillanatában áldásosnak éreztem, hogy olyan együtt érző szellemi testvérek és testvérnők támogatnak, akik közül a legtöbben még csak alig ismertek engem. A fiókhivatalban élő testvérek nagyon kedvesek voltak, és mindenről gondoskodtak, beleértve ebbe a temetési előkészületeket is. Arra különösen emlékszem, milyen szeretetet mutatott ki irántam Bonno testvér és testvérnő. Biztosították, hogy sohase legyek egyedül, és Edith Bonno néhány éjszaka még nálam is aludt, hogy így ne érezzem magam egyedül. Valójában az egész Bétel-család olyan szeretetet és figyelmességet tanúsított, mintha a szeretet meleg, védelmező takarójával burkoltak volna be.
Pár napon belül három gyermekem is velem volt, és a támogatásuk felbecsülhetetlen értékű volt. Bár napközben sok szerető ember vett körül, a hosszú éjszakákat nehezebben viseltem. Ekkor Jehova tartott életben. Valahányszor a szörnyű magány lett rajtam úrrá, imában hozzá fordultam, és ő megvigasztalt engem.
A temetés után felmerült a kérdés: Mit kezdjek most az életemmel? Ecuadorban akartam maradni, mivel ez volt a közös elhatározásunk, de nem éreztem úgy, hogy egymagam is meg tudom ezt csinálni. Így Heidi és Juan Manuel, akik azt tervezték, hogy a közeljövőben költöznek Ecuadorba, úgy módosították terveiket, hogy azonnal jöhessenek, és így mindannyian együtt szolgálhassunk.
Egy hónapon belül találtunk egy házat Lojában, az egyik olyan városban, amelyet a fiókhivatal javasolt. Hamarosan azzal voltam elfoglalva, hogy az új országban különböző dolgokat rendezzek el, berendezkedjek az új lakásban, és elkezdjem a prédikálást. Mindez a tevékenykedés némileg enyhítette a bánatomat. Továbbá együtt sírhattam a lányommal, aki nagyon közeli kapcsolatban volt Freddel, és ez segített felszabadítani az érzéseimet.
Pár hónappal ez után azonban, amikor hozzászoktam az új, mindennapi munkamenetemhez, a szörnyű veszteség felismerése még kínzóbbá vált. Azt vettem észre, hogy nem tudok a Freddel töltött boldog időkre gondolni, mert ez nagyon felzaklat. Kizártam a múltat az életemből, egyik napot a másik után éltem, és képtelen voltam sokat gondolni a jövőre. De megpróbáltam minden napomat valami tartalmas dologgal megtölteni, különösen a prédikálótevékenységgel. Ez nem engedte, hogy leálljak.
Mindig is nagyon szerettem prédikálni, és a Bibliát tanítani, az ecuadori emberek pedig olyan fogékonyak voltak erre, hogy élvezet volt végezni ezt a munkát. Az első alkalmak egyikén, amikor elmentem ott a házról házra végzett munkába, találkoztam egy fiatalasszonnyal, aki ezt mondta: „Igen, szeretném tanulni a Bibliát!” Ő volt az első ecuadori bibliatanulmányozóm. Az ilyenfajta tapasztalatok lekötötték a figyelmemet, és megakadályoztak abban, hogy túl sokat gondoljak a saját fájdalmamra. Jehova gazdagon megáldotta a szántóföldi szolgálatomat. Úgy tűnt, hogy szinte mindig jó tapasztalatom volt, amikor elmentem prédikálni a jó hírt.
Az úttörőszolgálat folytatása kétségkívül áldásos volt. Egy kötelességet rótt rám, amelynek eleget kellett tennem, és biztosította, hogy mindennap valami jót tegyek. Rövid időn belül már hat bibliatanulmányozást vezettem.
A szolgálatomban tapasztalt megelégedettséget szemléltetve, engedjétek meg, hogy említést tegyek egy középkorú hölgyről, aki nemrégen igazi értékelést mutatott a Biblia tanításai iránt. Amikor mutatok neki egy írásszöveget, először teljesen meg akarja azt érteni, majd pedig hajlandó a tanácsot átvinni a gyakorlatba. Bár erkölcstelen életet élt a múltban, amikor nemrég egy férfi, aki a hölggyel együtt akart élni, ajánlatot tett neki, a hölgy szilárdan visszautasította ezt. Elmondta nekem, mennyire boldog, hogy szilárdan kiállt a szentírási irányadó mértékek mellett, mivel most az elme békéjét élvezi, amelyet előtte még nem ismert. Az ilyen tanulmányozások szívet melengetőek, és azt az érzést keltik bennem, hogy hasznos vagyok.
Örömöm megtartása
Bár a tanítványképző munka sok örömet szerez nekem, bánatom nem múlik el gyorsan. Nálam a szomorúság időszakos dolog. A lányom és vejem csodálatosan támogatnak, de néha, amikor látom, hogy különleges pillanatokat együtt élnek át, veszteségemet még erősebben érzem. Nemcsak azért hiányzik nagyon a férjem, mert annyira közeli kapcsolat volt közöttünk, hanem azért is, mert oly sok dologban tőle függtem. Vannak időszakok, amikor, mivel nem tudok beszélgetni vele, tanácsot kérni tőle, vagy megosztani vele egy szántóföldi szolgálatban szerzett tapasztalatot, a szomorúság és üresség érzését érzem, amivel egyáltalán nem könnyű megbirkózni.
Mi segít ilyen alkalmakkor? Komolyan Jehovához imádkozom, és kérem, hogy segítsen valami másra, valami kellemesre gondolni (Filippi 4:6–8). És ő valóban segít. Pár év után most képes vagyok néhány kellemes időszakról beszélni, amelyet Freddel együtt élveztünk. Így semmi kétség, a gyógyulás folyamata lassan érezteti a hatását. A zsoltáríró Dávidhoz hasonlóan úgy érzem, hogy „a halál árnyékának völgyében” jártam. Jehova azonban ott volt, hogy megvigasztaljon, és a hűséges testvérek kedvesen a helyes irányba vezettek engem.
Leckék, amelyeket megtanultam
Mivel mindig Fred töltötte be a vezető szerepet, sohasem gondoltam, hogy valaha is képes leszek egyedül elkezdeni, és elvégezni dolgokat. Jehova, a családom és a testvérek segítségével azonban boldogulok. Bizonyos szempontból most erősebb vagyok, mint ezelőtt. Gyakrabban fordulok Jehovához, mint régen, és megtanulom, hogy saját magam hozzak döntéseket.
Nagyon boldog vagyok, hogy Freddel 20 évet Spanyolországban töltöttünk, együtt szolgálva ott, ahol a szükség nagyobb volt. A dolgok e rendszerében sohasem tudhatjuk, mi fog történni egyik napról a másikra, tehát úgy gondolom, nagyon fontos minden tőlünk telhetőt megtenni Jehováért és családunkért, míg van rá lehetőségünk. Azok az évek igen tartalmassá tették életünket és házasságunkat, és meg vagyok arról győződve, hogy arra készítettek fel, hogy megküzdjek a veszteségemmel. Mivel az úttörőszolgálat végzése már Fred halála előtt is az életutammá vált, ez a céltudatosság érzésével töltött el, mikor azzal küszködtem, hogy elfogadjam az új valóságot.
Amikor Fred meghalt, először úgy tűnt, mintha az én életem is véget ért volna. De természetesen nem ez volt a helyzet. Elvégzendő munkám volt Jehova szolgálatában, és voltak olyan emberek, akiknek segítenem kellett. Szem előtt tartva azt a tényt, hogy körülöttem még oly sok embernek van szüksége az igazságra, hogyan is hagyhatnék fel az egésszel? Ahogyan azt Jézus is mondta, jót tett nekem, ha másoknak segítettem (Cselekedetek 20:35). A szántóföldi szolgálatban szerzett tapasztalataim olyan dolgokat adtak nekem, amelyek várakozással töltöttek el, és amelyekre terveket készíthettem.
Pár nappal ezelőtt újra a magányosság ismerős érzése lett úrrá rajtam. Amikor azonban elmentem otthonról egy bibliatanulmányozásra, azonnal éreztem, hogy jobb hangulatom lett. Két órával később megelégedetten és feltöltődve tértem haza. Ahogyan a zsoltáríró mondta, néha talán ’könnyhullatással vetünk’, de Jehova ez után megáldja erőfeszítéseinket, és ’vigadozással aratunk’ (Zsoltárok 126:5, 6).
Nemrégen a magas vérnyomásom miatt az időtervemben egy kis kiigazítást kellett tennem, és most folyamatosan kisegítő úttörő vagyok. Megelégedett életet élek, bár nem hiszem, hogy a dolgok e rendszerében valaha is teljesen túlteszem magam a veszteségemen. Örömmel tölt el, amint látom, hogy három gyermekem a teljes idejű szolgálatban tevékenykedik. Mindezek felett már várom, hogy az új világban majd újra lássam Fredet. Biztos vagyok benne, hogy felvillanyozza, mikor megtudja, milyen munkát voltam képes elvégezni Ecuadorban — hogy a tervünk gyümölcsöző volt.
Azért imádkozom, hogy a zsoltáríró szavai továbbra is igaznak bizonyuljanak az esetemben. „Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig” (Zsoltárok 23:6).
[Kép a 23. oldalon]
A szolgálat végzése a lojai San Lucasban (Ecuador)