REMÉNYSÉG

A következőket jelentheti: bizalom; vágyból fakadó türelmetlen várakozás, illetve az abban való hit, hogy elérhető, amire vágyik valaki; az, akire a remény épül; reményteli várakozásnak vagy ígéretnek a forrása; valami, amiben reménykednek, vagyis maga a remény tárgya. A héber qá·wáʹ alapige – amelyből származnak a „reménység”-nek fordított szavak – alapvetően azt jelenti, hogy sóváran ’várni valamire’ (1Mó 49:18). A Keresztény Görög Iratokban az el·piszʹ (reménység) görög szónak a jelentése: ’valami jó várása’.

Isten nélkül nincs igazi reménység: Az igazi reménység, amelyről a Biblia beszél, felette áll a puszta vágynak, amelynek talán nincs alapja, vagy esetleg kilátás sincs arra, hogy valóra válik. Az egyszerű várakozásnál is több, mivel amire várunk, arra nem mindig vágyunk. A Biblia rámutat, hogy általában véve az emberek számára nincs igazi reménység, amelynek szilárd alapja volna. Halál vár az emberiségre, és reménytelen a jövő, ha valaki nem fogadja el azt, hogy van segítség egy felsőbbrendű forrásból. Salamon ezekkel a szavakkal mutatott rá, mennyire kilátástalan az emberek helyzete, ha nem lép közbe Isten: „A legnagyobb hiábavalóság! . . . Minden hiábavalóság!” (Pr 12:8; 9:2, 3).

A hűséges Jób patriarcha elmondta, hogy még a fának is van reménye, hogy újra sarjad, de ha az ember meghal, nincs többé. Ám a szavaival olyan emberre utalt, aki csak magára számíthat, és nem segíti Isten. Ez abból látható, hogy Jób kifejezte, ő maga vágyik rá, és reménykedik abban, hogy Isten meg fog emlékezni róla (Jób 14:7–15). Pál apostol is azt mondta a keresztényeknek, hogy mivel reménykednek a feltámadásban, ’ne búsuljanak úgy, ahogy a többiek is teszik, akiknek nincsen reménységük’ (1Te 4:13). Majd amikor a nemzetekből való keresztényekhez szólt, rámutatott, hogy mielőtt megismerték, miről gondoskodott Isten Krisztus által, elidegenedettek voltak attól a nemzettől, amely korábban Istené volt, és nemzetekből valók lévén ’reménység nélkül és Isten nélkül voltak a világban’ (Ef 2:12).

Akik nem reménykednek Istenben és abban az ígéretében, hogy feltámasztja a halottakat, ugyanazt mondják, mint Jeruzsálem engedetlen lakosai. Ők ahelyett, hogy megbánást tanúsítottak volna, és szomorkodtak volna Isten közelgő ítélete miatt, vagyis amiatt, hogy el fogja pusztítani a városukat, érzéki gyönyöröknek adták át magukat. Ezt mondták: „Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk” (Ézs 22:13). Pál apostol arra figyelmeztet, hogy ne engedjük, hogy hatással legyen ránk a remény nélkül élő emberek gondolkodása (1Ko 15:32, 33).

Remény, mely nem vezet sehová: Pál nem tagadta, hogy a világi emberek ésszerű remények megvalósítására is törekedhetnek, melyek közül néhány dicséretes. Inkább arra mutatott rá, hogy Isten nélkül az ember reményei mit sem érnek, sőt, hosszú távon hasztalanok.

Ám amellett, hogy az emberek kevésbé fontos, általános vagy megszokott dolgokban reménykednek, vannak olyan remények, amelyek már önmagukban is rosszak, mert rosszindulatból fakadnak. Olykor úgy tűnhet, hogy ezek a remények megvalósulnak, de ez valójában csak átmenetileg igaz, hiszen a Példabeszédek könyve kijelenti: „Az igazságosak várakozása örvendezés, a gonoszok reménysége viszont elvész” (Pl 10:28). Továbbá: „amikor meghal a gonosz ember, reménye elvész, és még a hatalomra épített várakozás is elvész” (Pl 11:7). Vagyis az önzésből fakadó reménységek, és azok, melyek rossz alapon nyugszanak – például anyagiasságon, hazugságon, becstelenségen vagy az emberek hatalmán és ígéretein –, biztosan meg fognak hiúsulni.

A remény forrása: Jehova Istenhez fűződik minden valódi remény. Ő az, aki képes minden ígéretét beteljesíteni, és valóra váltani azok reményeit, akik benne bíznak. Ki nem érdemelt kedvessége által „vigasztalást és jó reménységet” adott az embereknek (2Te 2:16). Minden korszakban ő volt a reménye az igazságosaknak. Úgy nevezték őt, hogy „Izrael reménysége” és Izrael ’ősatyáinak reménysége’ (Jr 14:8; 17:13; 50:7), illetve a Héber Iratokban sok kifejezés utal arra, hogy reménykedtek és bíztak benne. Jehova népe az engedetlensége miatt száműzötté vált, de a szerető-kedvességéből fakadóan Ő még ekkor is ezt mondta neki: „én jól ismerem a gondolatokat, amelyeket felőletek gondolok. . . Békének és nem veszedelemnek gondolatai azok, hogy jövőt és reménységet adjak nektek” (Jr 29:11). Jehova ígérete életben tartotta a hűséges izraeliták hitét és reményét a babiloni száműzetés ideje alatt. Sok erőt öntött például Ezékielbe és Dánielbe, hiszen Jehova ezt mondta nekik: „Van reményed a jövőre. . . Visszatérnek a fiak az ő területükre” (Jr 31:17). Ez a remény akkor teljesedett, amikor a zsidók hithű maradéka i. e. 537-ben visszatért Jeruzsálembe, hogy újjáépítse a várost és a templomot (Ezs 1:1–6).

Nem helytelen reménykedni a jutalomban: Nem önzés, ha Isten szolgája reménykedik abban, hogy jutalomban fog részesülni. Aki igazán ismeri és érti Istent, tudja, hogy két kiemelkedő tulajdonsága a szerető-kedvesség és a nagylelkűség. Isten szolgájának nemcsak abban kell hinnie, hogy Isten létezik, hanem abban is, „hogy megjutalmazója lesz azoknak, akik komoly igyekezettel keresik őt” (Héb 11:6). A remény segít egy kereszténynek, hogy kiegyensúlyozott legyen, és megmaradjon Isten szolgálatában, hiszen tudja, hogy Jehova meg fogja adni neki azt, amire szüksége van nap mint nap. Pál apostol is ezt emeli ki, amikor a Törvényben található alapelvekből merít, és idézi a törvényt az 5Mózes 25:4-ből: „Ne kösd be a bika száját, amikor csépel.” Majd hozzáteszi: „Bizony értünk íratott ez meg, mert aki szánt, annak reménységben kell szántania, és aki csépel, annak a részesedés reményében kell így tennie” (1Ko 9:9, 10).

Elengedhetetlen a hithez: A remény elengedhetetlen a hithez; voltaképpen a hit alapja (Héb 11:1). A hit pedig ragyogóbbá és biztosabbá teszi a reményt. Pál apostol szerette volna megerősíteni a keresztényeket, ezért Ábrahám kiváló példájáról beszélt. Ábrahám és Sára emberi szemszögből tekintve túl volt minden reménységen, hogy gyermekei legyenek. Pál ezt mondta erről: „Túl minden reménységen bár, mégis reménység alapján hitt, hogy sok nemzet atyjává legyen, összhangban azzal, ami megmondatott: »Így lesz a te magoddal is.«” Ábrahám tisztában volt azzal, hogy a gyermeknemzést tekintve a saját és Sára teste is „elhalt”. Mégsem gyengült meg a hite! Miért? „Az Isten ígérete miatt nem ingadozott hitetlenségben, hanem hatalmassá lett hite által” (Ró 4:18–20).

Majd az apostol Ábrahám hitét és reményét a keresztényekre vonatkoztatta, és ezt a következtetést vonta le: „ujjongjunk az Isten dicsőségének reménysége alapján. . . .és a reménység nem vezet csalódáshoz; mert az Isten szeretete kitöltetett szívünkbe a nekünk adott szent szellem által” (Ró 5:2, 5).

A keresztények reménysége: A keresztények, sőt az egész emberiség reménye Jézus Krisztusra épül. Csak akkor nyílt meg annak a lehetősége, hogy egy ember el nem múló életet nyerhessen az égben vagy a földön, amikor Krisztus Jézus „világosságot bocsátott. . . az életre és a romlatlanságra a jó hír által” (2Ti 1:10). A Szentírás szerint Isten nagy irgalmasságából fakadóan lehet égi reménységük Krisztus szellem által született testvéreinek. Isten ’új születést adott nekik élő reménységre Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által’ (1Pt 1:3, 4; Kol 1:5, 27; Tit 1:1, 2; 3:6, 7). Ennek a boldog reménységnek „Jézus Krisztus kinyilatkozásakor” kell beteljesülnie (1Pt 1:13, 21; Tit 2:13). Ezért hívja Pál apostol Krisztus Jézust „a mi reménységünknek” (1Ti 1:1).

’Az égi elhívás részeseinek’ a reménye – mármint hogy örökké élhetnek romlatlanságban (Héb 3:1) – szilárdan megalapozott és teljesen biztos. Ezt két olyan dolog támasztja alá, amelyben lehetetlen, hogy Isten hazudjon: az ígérete és az esküje. Ez a remény Krisztusban válik valóra, aki ma már halhatatlan személyként él az egekben. Ezért mondható el erről a reménységről, hogy „a lélek horgonyaként szolgál nekünk; biztos is, szilárd is, és behatol a függönyön belülre [miként a főpap is belépett az engesztelés napján a szentek szentjébe], ahová belépett értünk egy előfutár, Jézus, aki főpap lett Melkisédek módja szerint örökre” (Héb 6:17–20).

Ki kell fejleszteni és folyamatosan táplálni kell: A Biblia újra meg újra hangsúlyozza, mennyire fontos egy kereszténynek megtartania ezt az ’e g y reménységet’ (Ef 4:4). Ehhez mindig serénynek kell lennie, élnie kell a beszédbeli nyíltsággal, és ’dicsekednie’ kell a reménységgel (Héb 3:6; 6:11). Úgy fejlődik ki bennünk a remény, hogy kitartunk a nyomorúságban, ami ahhoz vezet, hogy helyeselt állapotban leszünk Isten előtt, akitől a reménység származik (Ró 5:2–5). A hit és a szeretet mellett a remény tartozik még a közé a három tulajdonság közé, mely a keresztény gyülekezetet jellemzi azóta, hogy megszűntek a szellem természetfölötti ajándékai, amelyek az első századi keresztény gyülekezetben még megvoltak (1Ko 13:13).

Hozzá kapcsolódó tulajdonságok és előnyök: A remény nélkülözhetetlen egy keresztény számára. Együtt van megemlítve az örömmel, a békével és a szent szellemnek erejével (Ró 15:13). Segít beszédbeli nyíltsággal közeledni Istenhez, és így kérni tudjuk őt, hogy ki nem érdemelt kedvességet és irgalmat tanúsítson irántunk (2Ko 3:12). Képessé tesz arra, hogy a körülményeinktől függetlenül örvendezve kitartsunk (Ró 12:12; 1Te 1:3). Ahogy egy sisak megvédte egy katona fejét, úgy a megmentés reménysége is megvédi egy keresztény gondolkodóképességét, hogy meg tudja őrizni a feddhetetlenségét (1Te 5:8). A remény megerősít, ami abból is látható, hogy bár a felkent keresztények nem kapják meg az égi élet jutalmát, amíg a földön élnek, de olyan erős bennük a remény és a vágy, hogy a kemény próbák és nehézségek ellenére továbbra is türelmesen és kitartással várják a remélt jutalmukat (Ró 8:24, 25).

A remény abban is segíti a keresztényeket, hogy tisztának őrizzék meg az életüket, hiszen tudják, hogy a reménységük alapjai, Isten és Krisztus tiszták, és azt is, hogy ha tisztátalan vagy igazságtalan tetteket visznek véghez, nem remélhetik, hogy olyanok lesznek, mint Isten, és hogy megkapják a jutalmukat (1Jn 3:2, 3). A reményhez szorosan kapcsolódik a legkiválóbb tulajdonság, a szeretet is, mivel aki igazán szereti Istent, reméli, hogy minden ígérete valóra válik. Ezenkívül azt reméli, hogy a legjobb történik a keresztény testvéreivel, merthogy szereti őket, és bízik abban, hogy keresztényekként őszinte a szívük (1Ko 13:4, 7; 1Te 2:19).

A Törvényben vázolt reménység felett áll: Az izraeliták hűséges ősatyái már azelőtt reménykedtek Istenben, mielőtt Isten Izraelnek adta a Törvényt (Cs 26:6, 7; 1Mó 22:18; Mi 7:20; 2Ti 1:3). Istentől várták, hogy örök életet nyerjenek. Amikor megkapták a Törvényt, először úgy tűnt, mintha ezzel beteljesültek volna a reményeik. De ennek épp az ellenkezője történt: a Törvény feltárta, hogy Isten szemében mindannyian bűnösök, és mivel nyilvánvalóvá tette a törvényszegéseket, mindenkit halálra ítélt, aki a Törvény alá tartozott (Ga 3:19; Ró 7:7–11). A Törvény önmagában nem volt rossz, hiszen szent volt, mégis pont a szent és igazságos volta tárta fel azok tökéletlenségeit, akik a hatálya alatt éltek (Ró 7:12). A próféták jövendöléseivel összhangban szükségessé vált ’egy jobb reménység’ bevezetése Jézus Krisztus által, hatályon kívül helyezve a Törvényt, és lehetővé téve, hogy akik hisznek Krisztusban, közeledni tudjanak Istenhez (Héb 7:18, 19; 11:40; vö.: Jr 31:31–34).

Remény az egész emberiség számára: Isten ki nem érdemelt kedvességének a nagysága abban is megmutatkozik, hogy ahhoz a csodálatos reménységhez, mely szerint Isten lehetővé tette Jézus Krisztus szellemi testvérei számára, hogy Jézus társörökösei legyenek az égi elhívás részeseiként (Héb 3:1), szorosan kapcsolódik egy olyan remény, mely az egész emberiségnek van fenntartva, vagyis mindazoknak, akik szeretnék szolgálni Istent. Miután Pál apostol beszél azoknak a reménységéről, akik várják, hogy ’az Isten égi fiai’ és Krisztus társörökösei lehessenek, ezt mondja: „a teremtés sóvár várakozással várja az Isten fiainak kinyilatkozását. A teremtés ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá – nem a maga akaratából, hanem az által, aki alávetette –, mégpedig ama reménység alapján, hogy maga a teremtés meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára” (Ró 8:14, 17, 19–21).

Pál szavai szerint, melyek a Róma 8:20, 21-ben olvashatóak, Jehova Isten nem pusztította el az ember ősatyját, Ádámot akkor, amikor elkövette a bűnt, hanem megengedte, hogy tökéletlen emberként gyermekei szülessenek. Ők hiábavalósággal néztek szembe, de nem azért, mert ők maguk elkövettek valamilyen bűnt szándékosan, hanem azért, mert örökölték a tökéletlenséget. Isten azonban nem hagyta őket reménység nélkül. A megígért ’mag’ által (1Mó 3:15; 22:18), aki Jézus Krisztus (Ga 3:16), kedvesen reményt tárt eléjük. Dániel próféciája megjövendölte, hogy mikor fog eljönni először a Messiás (Dá 9:24–27). Keresztelő János prédikálása fokozta Izrael népének a várakozását (Mt 3:1, 2; Lk 3:15). Jézus valóra váltotta a reményüket a szolgálata, a halála és a feltámadása által. Az emberiség nagyszerű reménye azonban – úgy az élőké, mint a halottaké – Krisztus Királysága alatt válik valóra, amikor Jézus és a társörökösei királyok és papok lesznek az égben. Végül azok, akiknek van hitük, meg fognak szabadulni a tökéletlenség, azaz a romlottság és a bűn rabszolgaságából, és Isten teljes jogú gyermekeivé válhatnak. A reményüket még erősebbé tette, hogy Isten több mint 1900 évvel ezelőtt feltámasztotta a Fiát (Cs 17:31; 23:6; 24:15).

Jehova Isten nekünk adta a Szavát, a Bibliát, hogy a benne található oktatás és példák által minden embernek reménysége legyen (Ró 15:4; 1Ko 10:11; 2Ti 3:16, 17). Ezt a reményt másokkal is tudatniuk kell azoknak, akik hisznek benne, mert így magukat is megmentik, és azokat is, akik figyelnek rájuk (1Pt 3:15; 1Ti 4:16).