Ám Ézsaiás szavai egyértelműen messiási próféciaként is azonosíthatók, ezért Krisztus Jézuson, Isten ’szolgáján’ is teljesednek, ugyanis az Ézsaiás 49:8-ban az olvasható, hogy Jehova a ’szolgáját’ ’szövetségül adja a népnek’, a 6. versben pedig az, hogy „a nemzetek világosságául [adja], hogy a föld végső határáig terjedjen [Isten szabadítása]”. (Vö. az Ézs 42:1–4, 6, 7-et a Mt 12:18–21-gyel.) Mivel Jehova „a jóakarat idején” válaszolt a szolgájának, és ekkor segítette meg őt, ez az idő minden bizonnyal Jézus földi életére vonatkozott, amikor is Jézus „könyörgésekkel és kérésekkel, erős kiáltásokkal és könnyekkel járult Ahhoz, aki képes kimenteni őt a halálból, és kedvező meghallgatásra talált istenfélelméért” (Héb 5:7–9; vö.: Jn 12:27, 28; 17:1–5; Lk 22:41–44; 23:46). Tehát Isten Fia számára ez a ’megmentés napja’ volt, amely időszak alatt végig tökéletesen megőrizte a feddhetetlenségét, és így „felelős lett mindazok örök megmentéséért, akik engedelmeskednek neki” (Héb 5:9).

Azoknak a zsidóknak, akik nem használták ki a kedvező időt, és nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy a szellemi Izrael tagjaivá váljanak, Pál kijelentette, hogy a nem zsidó nemzetekhez fordul, és az Ézsaiás 49:6-ot idézte, hogy alátámassza a szavait: „Jehova valójában parancsolatot adott nekünk ezekkel a szavakkal: »Nemzetek világosságává neveztelek ki, hogy szabadítás légy a föld végső határáig«” (Cs 13:47). Mivel az „ideje” és a „napja” szavak egy átmeneti időszakra utalnak, kiemelik, hogy fontos sürgősen cselekedni, és bölcsen kihasználni az alkalmas időt, vagyis a kedvező időszakot, mielőtt az véget ér, és azzal együtt megszűnik Isten irgalma és a tőle jövő megmentés lehetősége (Ró 13:11–13; 1Te 5:6–11; Ef 5:15–20).