EDOM

(vörös), edomiták:

Jákob ikertestvérének, Ézsaunak a második neve volt Edom (1Mó 36:1). Azért nevezték el így, mert egy tál vörös főzelékért eladta az elsőszülöttségi jogát (1Mó 25:30–34). Véletlen egybeesés, hogy Ézsau már a születésekor is nagyon vörös volt (1Mó 25:25), valamint azon föld bizonyos részeinek is hasonló volt az uralkodó színe, ahol később ő és a leszármazottai éltek.

Szeir és Edom: Valamikor az idő tájt, hogy Jákob 20 évig Háránban tartózkodott, Ézsau (Edom) megvetette lábát Szeir földjén, azaz ’Edom mezején’ (1Mó 32:3). Így Ézsau szemmel láthatóan még az apja halála előtt (1Mó 35:29) kezdte beteljesíteni Izsák prófétai áldását, mivel nem annyira fordított figyelmet a Hebron környéki termékeny földekre, és kétségkívül ekkortól ’élt a kardja által’ 400 emberével együtt, akiknek az élén állt (1Mó 27:39, 40; 32:6, 8). A feljegyzés azonban arra utal, hogy továbbra is Hebron területén lakott, vagyis azon a vidéken volt táborának a bázisa, és az apja haláláig (i. e. 1738-ig) nem költözött át végleg Szeir hegyvidékére. Akkorra a családja megnőtt, a vagyona pedig megszaporodott (1Mó 36:6–8).

Szeir földje azelőtt a horiták fennhatósága alá tartozott (1Mó 14:6; 36:20–30), de Ézsau fiai legyőzték a horita sejkeket, és elfoglalták a területet (5Mó 2:12). Ettől kezdve azt a vidéket Edom földjeként ismerték, de azért a korábbi nevet, a Szeirt is használták még (4Mó 24:18).

Földrajzi leírása: Edom területe az é. határától, azaz a Zered völgyétől – mely Moábot szegélyezte – kb. 160 km-re nyúlt d. irányban egészen az Akabai-öbölnél található Elátig (Elótig) (5Mó 2:1–8, 13, 14; 1Ki 9:26). K-re az edomiták fennhatósága alighanem a Szír-sivatag széléig tartott, míg Ny-on az Arabán át a Cin pusztájáig, és magában foglalta a Negeb felvidékét, mely a Sós-tenger dny. csücskétől egészen Kádes-Barneáig húzódott. Edom ny. része tehát Júda területének a dk. határa lett (Jzs 15:1; vö.: 4Mó 34:3).

Ám nyilvánvaló, hogy az edomiták területének a szíve valójában az Arabától K-re feküdt, mert itt, a magas hegyvonulaton – melynek egyes pontjai az 1700 m-t is elérik – esik némi eső. Ez azért van, mert az Arabától Ny-ra található vidék, a Negeb, jelentősen alacsonyabban fekszik, ami lehetővé teszi, hogy ami megmarad a Földközi-tenger fölött képződő viharfelhőkből, az átvonuljon e terület fölött, elérve Edom magasabb hegyeit, ahol a megmaradt nedvességük egy része csapadék formájában kiürülhet. A régészeti kutatások ennélfogva rámutatnak, hogy a hosszú, hegyvidéki fennsík legmagasabb részén, egy keskeny, megművelhető földnyelv mentén ókori települések és erődök vannak egy sorban, melyeknek azonban vége szakad, ahogy az ember továbbhalad D felé, az Akabai-öböl felé. A mai Et-Tafílában, kb. 30 km-re a Holt (Sós)-tengertől D-re nagy olajfaligetek vannak, bár ez nagyrészt nyolc nagyszerű forrás vizének köszönhető, mivel csupán kb. 280 mm csapadék hullik ott évente.

Igaz, hogy kevés volt a termékeny terület arrafelé, viszont ez a csipkézett hegyvidékes táj értékes réz- és vaslelőhely volt. A mai Fajnan környékén, a Holt-tengertől kb. 48 km-re D-re foglalkoztak bányászattal és kohászattal. A bizonyítékokból az is látható, hogy igen nagy kiterjedésű fenyőerdők léteztek ott az ókorban.

A fentiekkel összhangban, amikor Mózes követeket küldött Edom királyához, azt a kifejezést használta az izraeliták Kádes-Barneánál való elhelyezkedésére, hogy „a területed szélén fekvő”, amikor pedig engedélyt kért arra, hogy békésen áthaladhasson az edomiták területén, a szántóföldjeikről, szőlőseikről és kútjaikról tett említést (4Mó 20:14–17).

Stratégiailag kedvező fekvése: Mózes engedélyt kért Izrael számára, hogy átutazhasson Edomon „a király útján” (4Mó 20:17). Ez az út – melyet általában még ma is a király útjának neveznek –, talán az Akabai-öböltől a szíriai Damaszkuszig mehetett, követve az Araba k. oldalán meghúzódó, magas fennsíkok szélét, és keresztezve Edomot. Az út mentén feküdtek Edom fontosabb városai (1Mó 36:33; 2Ki 14:7). De volt egy K-re vezető út is, mégpedig a Negebtől a Szír-sivatag szélén lévő Maánon át, ott pedig becsatlakozott egy é. és d. irányban haladó útba. Ezeken az utakon érkeztek az Egyiptomból, Arábiából, Szíriából és Mezopotámiából származó gazdag szállítmányok. Az utakat használó teve- vagy szamárkaravánoktól szedett vám valószínűleg nagyban hozzájárult Edom gazdagságához. Lehet, hogy az elcsigázott sivatagi utazók is Edomban vásároltak élelmet, és itt szereztek szállást maguknak.

Az Arabával szemközti fennsík meredek lépcsője, vagyis pereme kiváló védelmet nyújtott Edom legfőbb erődjének abból az irányból. A Zered völgye, egy mély kanyon, megakadályozta, hogy Moáb felől betörjenek az országba. (Figyeld meg azonban az Ám 2:1-et.) A sivataggal szemben, a sebezhetőbb k. oldalon erődök láncolata állt, védelmet nyújtva a midiánita és egyéb nomád törzsekkel szemben. Ezenkívül a hegyeken és fennsíkokon áthatoló hasadékok mentén általában megmászhatatlan vöröshomokkő szirtek emelkednek fal gyanánt, ijesztő szurdokokat képezve. Jehovának a Jeremiás által közölt próféciája ezért okkal beszél úgy az edomitákról, mint akik magabiztosan ’a sziklahasadékokban laknak, hatalmuk alatt tartják a magaslatot’, és úgy élnek, mint egy sas a fészkében (Jr 49:7, 16).

Edom népe: Az edomiták, Ézsau leszármazottai lévén, alapvetően a szemita népek közé tartoztak, de tagadhatatlanul hamita vér is folyt az ereikben. Ez azért volt, mert Ézsau feleségei közül kettő a hamiták kánaánita ágáról való volt (hettita és hivvita), és a név szerint említett feleségei közül csak egyetlen volt részben szemita, Ábrahám fián, Ismáelen keresztül (1Mó 36:2, 3). Ha a horita név – ahogy egyes tudósok vélik – egyszerűen azt jelenti, hogy ’barlanglakó’, akkor lehet, hogy Ézsau hivvita felesége, Oholibáma, Ana lánya, Szeir horita lakosaitól származott. (Vö.: 1Mó 36:2, 20, 24, 25.) Mindenesetre az edomiták Lót leszármazottaihoz, a moábitákhoz és az ammonitákhoz hasonlóan (figyeld meg a Dá 11:41-et) rokonságban álltak az izraelitákkal, és eredetileg náluk is szokás volt a körülmetélkedés (Jr 9:25, 26; vö.: Ez 32:29). Jehova úgy utalt rájuk, mint Izrael ’testvéreire’, és az izraelitáknak tilos volt megsérteniük az edomiták földbirtoklási jogát, amikor a pusztában vonultak, mivel Jehova Edom leszármazottainak adta birtokul Szeir hegyvidékét (5Mó 2:1–8).

Az edomita törzsek, melyek a kezdet kezdetén sejkségeket alkottak, idővel királysággá szerveződtek. Az utódlás királyi vonala arra utal, hogy a királyok különböző törzsekből vagy sejkségekből származtak, így a trón nem családi alapon öröklődött (1Mó 36:15–19, 31–43). Néhány kritikus szerint az edomita uralkodókra történő utalás az 1Mózes 36:31-ben – „a királyok, akik Edom földjén uralkodtak, még mielőtt király uralkodott Izrael fiai felett” – anakronizmus vagy későbbi betoldás. Ez azonban nem igaz, hiszen Mózes, aki a Mózes első könyvét feljegyezte, már ismerte Istennek azt a világosan megfogalmazott ígéretét, melyet Jákobnak (Izraelnek) mondott, hogy ugyanis ’királyok sarjadnak az ágyékából’ (1Mó 35:11). Maga Mózes jövendölte meg, hogy Izraelnek végül királya lesz (5Mó 28:36).

A görög Septuaginta a Jób 42:17-nél egy kiegészítést tartalmaz, amelyben Jóbot Jobábbal, az 1Mózes 36:33-ban megnevezett edomita királlyal azonosítják. Jób azonban Úc földjéről származott, az Úc név pedig eredetileg egy arameus törzset jelölt, ami aztán az arameus Náhor leszármazási vonalán újra előfordul (Jób 1:1; vö.: 1Mó 10:23; 22:20, 21). Igaz, hogy a Siralmak 4:21 úgy beszél Edomról, mint ’aki Úc földjén lakozik’, de ez a szöveg – melyet sok évszázaddal azután írtak, amikor Jób minden valószínűség szerint élhetett – nem tesz egyenlőséget Úc és Edom között, ami különösen azért mondható el, mert a Jeremiás 25:20, 21-ben ’Úc földjének királyai’ Edomtól külön vannak megemlítve. A bibliavers inkább arra utal, hogy meddig terjedt ki az edomiták fennhatósága. (Lásd: ÚC 4.)

Lehetséges, hogy Jób három „társa” – akik meglátogatták és bírálták őt nyomorult helyzete miatt – közül az egyik edomita volt, mégpedig a témáni Elifáz (Jób 2:11; vö.: 1Mó 36:11, 34). A Jeremiás 49:7 úgy mutatja be Témánt, mint az edomita bölcsesség központját. Talán a Keletről jövő utazókkal fenntartott rendszeres kapcsolatuk és kommunikációjuk is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a bölcsességükről váltak ismertté.

A kivonulástól Júda történetének végéig: A fáraó csapatainak elpusztulása és Izrael csoda általi szabadulása a Vörös-tengernél bizonyos utóhatásokkal volt Edomra, akárcsak Kánaán egész vidékére és a környező területekre is (2Mó 15:14, 15). A Sínai-félsziget pusztájában Izrael első katonai megmérettetése egy nagy területet uraló edomita törzzsel, az amálekitákkal szemben következett be, akik aztán Izrael egész történelme során egyfolytában csak bajt okoztak (2Mó 17:8–16; vö.: 1Mó 36:12, 16; lásd: AMÁLEK, AMÁLEKITÁK). A vándorlás vége felé, amikor Mózes tiszteletteljesen kérte, hogy áthaladhassanak Edom területén a király útján, megígérve, hogy nem tesznek kárt semmiben sem, nemleges választ kapott, sőt, a meg nem nevezett edomita király kivonult ütőképes seregével, hogy elejét vegye az izraeliták betolakodásának (4Mó 20:14–21). Így azután, hogy Áron a Hór hegyénél, Edom határának közelében elhunyt (4Mó 20:22–29), Izrael megkerülte Edom területének a szívét, letáborozott a Zered völgyénél, majd É felé vette az irányt, elhaladva Moáb k. határa mellett (4Mó 21:4, 10–13; Bí 11:18; vö.: 5Mó 2:26–29).

Abban a versbe foglalt áldásban, melyet Mózes a halála előtt mondott Izraelre, úgy jellemezte Jehova Istent, mint aki „a Sínairól jött”, „a Szeirről [Edomról] ragyogott fel rájuk”, és „Párán hegyvidékéről tündökölt”. Hasonló leírást találhatunk Bárák és Debóra énekében, valamint Habakuk próféciájában (5Mó 33:2; Bí 5:4, 5; Ha 3:3, 4). Ez a prófétai ábrázolás tehát egyértelműen kibontakoztatja a színteret, amelyen Jehova megmutatkozik újonnan megalakult nemzete előtt, mintha a hegycsúcsok fölött tündöklő fénnyel világítaná meg őket.

Izrael azt a parancsot kapta, hogy ne utáljon egy edomitát se, ’mert a testvére ő’ (5Mó 23:7, 8). Ám nemcsak az agresszív amálekita törzs, hanem Edom mint egész is folyton szembehelyezkedett Izraellel. Saul sikeres hadjáratot folytatott ellenük (1Sá 14:47, 48). Mégis szolgált nála egy edomita személy, Doég, a pásztorai fejeként, aki beárulta Dávidot Saulnak. Amikor Saul emberei vonakodtak rátámadni Nób papjaira, Saul Doégot használta fel egy valóságos tömegmészárlás végrehajtására (1Sá 21:7; 22:9–18).

Dávid mint király egy nagyobb győzelmet aratott az edomiták fölött a Só-völgyben (2Sá 8:13; lásd: SÓ-VÖLGY). Bár arról nem beszél a Biblia, hogy mi idézte elő a harcot, de kétségkívül az edomiták támadása volt a kiváltó ok, talán mert az edomiták azt hitték, hogy Dávid Szíria elleni hadjáratai miatt királyságának a d. része sebezhető lett. Az 1Krónikák 18:12-ben Abisai, a 60. zsoltár feliratában pedig Joáb van úgy megemlítve, mint aki hozzájárult az edomiták legyőzéséhez. Mivel Dávid fővezér volt, Joáb a legfőbb hadvezére, Abisai pedig egy Joáb vezetése alá beosztott hadosztályparancsnok, így érthető, hogy miért térhetnek el a beszámolók abban, hogy kinek tulajdonítják a győzelmet az alapján, hogy milyen szempontból közlik, amire a mi időnkben is van példa. Ehhez hasonlóan az ezekben a versekben szereplő, eltérő adatok is alighanem annak tudhatók be, hogy az elbeszélő éppen milyen nézőpontból számol be a háború részleteiről vagy annak hadjáratairól. (Vö.: 1Ki 11:15, 16.) Dávid mindenesetre Edom-szerte helyőrségeket állíttatott az izraelita csapatokból, Edom lakosságának megmaradt része pedig Izrael alattvalója lett (2Sá 8:14; 1Kr 18:13). Jákob ’igája’ ekkor Edom (Ézsau) nyakára nehezedett (1Mó 27:40; vö.: 4Mó 24:18).

Salamon, aki edomita nőket vett feleségül (1Ki 11:1), kihasználta, hogy a Vörös-tengernél az edomita partvidéki városok, Elót (Elát) és Ecjon-Geber Izrael uralma alá tartoztak, és ezért egy hajózási vállalkozást alapított (1Ki 9:26; 2Kr 8:17, 18). Edom férfilakossága – mivel megcsappant – képtelen volt megszabadulni az izraeli igától, noha egy királyi származású menekült, Hadád, valamilyen szinten azért ellenállási mozgalomba kezdett (1Ki 11:14–22).

Hogy ez a helyzet Dávid első győzelmétől kezdve egy egész évszázadon át folyamatosan fennállt-e vagy sem, azt nem tudni. Az „Ammonnak, Moábnak és Szeir [Edom] hegyvidékének a fiai” részéről jövő támadás (2Kr 20:1, 2, 10, 22) még azelőtt történhetett, hogy Júda, Izrael és Edom egyesített erői megtámadták Moábot (2Ki 3:5–9; lásd: MOÁB, MOÁBITÁK). Úgy tűnik, Edom mindkét hármas szövetségnek a részét képezte, egyszer az egyik oldalon harcolva, másszor a másik oldalon. A Szentírás még azt is mondja, hogy valamikor Josafát uralma idején Edomnak nem volt királya; az ország fölött egy megbízott uralkodott, aki kétségtelenül alá volt rendelve a júdai uralkodónak, így Júda akadály nélkül eljuthatott az Akabai-öbölbe és annak kikötőjébe vagy kikötőibe (1Ki 22:47, 48). Ami a Moáb elleni hadjáratot illeti, a szövetséges csapatok letáborozásának helyszínéül szolgáló völgy – mely korábban száraz volt – a jövendölésnek megfelelően kiáradt, valószínűleg a magasabb fennsíkon bekövetkező sivatagi zivatar miatt. Az ilyen viharok még ma is vízáradatot okozhatnak, amely aztán a vádikban az Araba felé haladva hömpölyög. Vagy az is lehet, hogy a víz pusztán egy csodának köszönhetően jelent meg (2Ki 3:16–23).

Edom fellázadt, és Josafát fiának, Jórámnak az uralma idején levetette a júdai igát, kivívva független egyeduralmát. Bár Jórám megnyerte az edomitákkal való összeütközést, azok továbbra is lázadoztak (2Ki 8:20–22; 2Kr 21:8–10). Amácija uralmának (i. e. 858–830) az első felében a Só-völgy megint csak egy katonai pusztítás helyszíne volt Edom számára, amikor is Amácija megkaparintott egy fontosabb edomita várost, Szelát, ám utána csapdába esett azáltal, hogy Edom tehetetlen hamis isteneit imádta (2Ki 14:7; 2Kr 25:11–20). A fiának, Uzziásnak (Azáriának) köszönhetően Elát újra Júda uralma alá került (2Ki 14:21, 22).

Szíria egy Júda elleni támadásban Aház uralma (i. e. 761–746) idején visszajuttatta Edomnak a Vörös-tenger egyik kikötőjét, Elátot (2Ki 16:5, 6). Az edomiták, akik ekkor már szemmel láthatóan felszabadultak Júda uralma alól, csatlakoztak más nemzetekhez – például Asszíriához – a Júda elleni portyákban (2Kr 28:16–20; vö.: Zs 83:4–8).

Semmilyen edomita forrásból származó írásos dokumentumot sem találtak. Más nemzetek feljegyzései azonban említést tesznek az edomitákról. Egy egyiptomi papiruszon, melyről úgy vélik, hogy az i. e. II. évezredből származhat, hivatkozás található Edom beduin törzseire, amelyek a marháiknak legelőket keresve a Nílus-delta területére mentek. Arról, hogy Edom az uralma alá tartozik, beszélt Merneptah és III. Ramszesz fáraó, és ugyanígy III. Adad-narári asszír uralkodó is. Valamivel ez utóbbi király után III. Tiglát-Pilészer (Aház kortársa) azzal dicsekedett, hogy adót szedett „Kemosmelektől Edomból”, míg Szanhérib utódja, Esár-Haddon a felsorolásában edomita vazallus királyként említi „Qašgabri”-t (Vigouroux: A Biblia és az ujabb fölfödözések. 89. o.; ÓKTCh. Aššuraḫiddina trónralépte és hadjáratai, 183. o.).

Edom a próféciákban: Jóel és Ámós próféták által Jehova már Uzziás király uralma idején határozottan elítélte Edomot, amiért szűnni nem akaró, bősz haragot táplált Izraellel szemben, könyörtelenül használva ellene a kardját (Ám 1:6, 11, 12). Edom a Jehova szövetséges népével szembeni, ádáz ellenségeskedésével elveszítette jogosultságát arra a földre, melyet korábban isteni biztosíték által magáénak tudhatott (Jóe 3:19; Ám 9:11, 12). Az edomiták megpecsételték sorsukat, amikor i. e. 607-ben a babilóniaiak legyőzték Júdát és Jeruzsálemet. Az edomiták gyűlölete egyértelműen feltárult azáltal, hogy ösztönözték Jeruzsálem pusztítóit (Zs 137:7), örültek Júda tragikus sorsának, és gyűlölködésükben meg bosszúvágyukban még át is adták a júdai menekülteket a babilóniaiaknak, hogy azok megöljék őket. Csatlakoztak más szomszédos népekhez az ország fosztogatásában, és azt tervezték, hogy elfoglalják az elhagyatott Júdát és Izraelt, fennhéjázón beszélve Jehova ellen. Ezért Jehova arra indította néhány prófétáját, Jeremiást, Ezékielt és Abdiást, hogy biztosítsák Edomot afelől, hogy ujjongása rövid életű lesz, valamint hogy ugyanolyan bánásmódban fog részesülni, mint ami Júdára következett be (Si 4:21, 22; Ez 25:12–14; 35:1–15; 36:3–5; Ab 1–16). Ahogyan korábban Ézsaiás próféta már megjövendölte, a kardforgató edomiták Jehova saját kardjával találják szembe magukat, melyet az igazságosság érdekében és az ítélethez használ, és minden társadalmi osztály – kicsik és nagyok – olyan lesz, mint a pusztulásra ítélt áldozati állat (Ézs 34:5–8).

Edomnak olyanná kellett válnia, mint Szodomának és Gomorrának: örökre lakatlanná (Jr 49:7–22; vö.: Ézs 34:9–15). Mivel Edom megérdemelte, hogy Jehova gyűlölje, ezért a következőképpen fogják nevezni: „gonoszság vidéke” és „nép, amelyet Jehova időtlen időkre elítélt” (Ma 1:1–5). Így Edom nyilvánvalóan Isten szövetséges népének esküdt ellenségét jelképezi az Ézsaiás 63:1–6-ban, ahol a véres ruhájú isteni Harcos, aki tapossa Isten bosszújának borsajtóját, helyénvalóan úgy van ábrázolva, mint aki Edomból ( jel.: ’vörös’) jön, és Edom legjelentősebb városából, Bocrából (feltehetően ez egy szójáték a héber bá·cír ʹ szóval, melynek  jel.: ’szőlőszüret’). (Vö.: Je 14:14–20; 19:11–16.)

Későbbi történelme és letűnése: Edom királya figyelmeztetést kapott Jehova prófétája, Jeremiás által, hogy vegye nyakába Nabukodonozornak, Babilon királyának az igáját (Jr 27:1–7). Nincs feljegyezve, hogy az edomiták ténylegesen mit tettek ekkor. De Jeruzsálem i. e. 607-ben történt elpusztítása után néhány júdai száműzött átmenetileg Edomban lelt menedékre. Majd a babilóniai seregek távozása után ezek a menekültek visszatértek a földjükre, és végül D felé, Egyiptomba menekültek (Jr 40:11, 12; 43:5–7). Hamarosan elérkezett az idő, hogy Edom nagyot igyon Jehova haragjának poharából (Jr 25:15–17, 21). Ez kb. az i. e. VI. század derekán következett be, Nabú-naid babilóniai király uralma idején. C. J. Gadd, a babilóniai történelem és irodalom szakértője szerint Nabú-naid Edomot és Témát legyőző seregeiben zsidó katonák is voltak. John Lindsay a következő megjegyzést fűzte ehhez: „Így teljesedett be – legalábbis részben – a próféta jövendölése, melyben leírta, hogy Jahve így szólt: »bosszúmat állom Edomon népemnek, Izráelnek keze által« (Ez 25:14). Abdiás szavai is némileg valóra váltak, aki azt mondta, hogy Edom »szövetségesei«, »frigytársai«, »meghitt barátai« »megcsalják« és »leverik« őt, valamint »tőrt vetnek« neki. Itt láthatunk egy utalást a babilóniaiakra, akik ugyan Nabukodonozor idejében hajlandóak voltak megengedni az edomitáknak, hogy részt vegyenek Júda pusztításában, de Nabú-naid idejében már egyszer s mindenkorra megfékezték Edom kereskedői ambícióit. (Vö.: Ab 1, 7.)” (Palestine Exploration Quarterly. London, 1976, 39. o.).

Malakiás könyve – mely mintegy 100 évvel azután lett megírva, hogy Nabú-naid hadjáratot folytatott Edom ellen – elmondja, hogy Isten már ’elhagyatott pusztasággá tette Edom hegyeit, és örökségét a pusztai sakálok lakhelyévé’ (Ma 1:3). Az edomiták azt remélték, hogy visszatérhetnek feldúlt helyeikre, és újjáépíthetik azokat, de ez nem sikerült nekik (Ma 1:4).

I. e. a IV. századra nabateusok lakták az edomiták területét, és az edomiták soha nem tudtak visszatérni oda. Ehelyett a Negebben, Júdától D-re éltek. Aztán É felé vándoroltak, egészen Hebronig, majd végül Júda d. része úgy lett ismert, mint Idumea. Josephus szerint I. Joannész Hürkanosz valamikor i. e. 130 és 120 között leigázta az edomitákat, és kényszerítette őket arra, hogy vegyék át a judaizmust (A zsidók története. XIII. könyv, 9. fej., 1.; XV. könyv, 7. fej., 9.). Később fokozatosan beolvadtak a zsidóságba, és azt követően, hogy a rómaiak i. sz. 70-ben elpusztították Jeruzsálemet, megszűntek létezni mint nép (Ab 10, 18; lásd: IDUMEA).