Lehet-e valami előnye a szenvedésnek?
HEVES üldözés esetén sokan elkeserednek. Mások viszont, akik hasonló tapasztalatokon esnek át, nagyobb együttérzéssel és gyengédséggel tudnak lenni embertársaikhoz. Ugyanígy akadnak olyanok, akik tartós megpróbáltatások idején megtagadják Istent, míg mások a Mindenhatóba vetett rendíthetetlen hittel kitartanak a súlyos próbákban. Mi a magyarázata e kétféle magatartásnak?
Gyakran azért keserednek el és veszítik el egyesek a hitüket, mert túl fontosaknak tekintik önmagukat, és nem ismerik el, hogy bűnös emberek, akik egy olyan világban élnek, amely Isten törvényét mellőzi. Tévesen a Mindenhatónak tulajdonítják azokat a gonosz dolgokat, amelyekért a valóságban az emberek felelősek. Így semmi jót nem tanulnak a nehézségekből, és ha jobbra fordul a sorsuk, még rosszabb jellemvonásokat vesznek fel, mint amelyekkel korábban rendelkeztek.
Hogy mindez ne forduljon elő velünk, fontos megértenünk, hogyan fordíthatjuk javunkra azt, ami megesik velünk. Ennek egyik feltétele az, hogy helyesen lássuk, miért vannak az emberi szenvedések. A Jeremiás Siralmai elnevezésű bibliai könyv hasznos segítség abban, hogy helyes megvilágításban láthassuk a dolgokat.
A reménység megőrzése
Maga a könyv öt költeményből áll, amelyben az író gyászol és siránkozik a babiloniaktól Jeruzsálemre jövő szörnyű pusztulás felett. A harmadik költeményben Jeremiás próféta Isten szellemétől ösztökélve, kiönti szíve mély érzéseit és ezt átviszi az egész nemzetre, amelynek itt egy életerős férfi a szemléltetője. (Jeremiás siralmai 3:1.) Bár Jeremiás is együtt szenvedett az egész néppel, mégsem keseredett el. Reménykedve arra az időre tekintett, amikor Isten újból kegyébe fogadja népét. Jeremiás a nemzetre jövő pusztulást az isteni ítélet igazságos végrehajtásának fogta fel.
Az eljövendő megszabadulás reménye éltette Jeremiást. Ezt olvassuk: „Kétségtelenül megemlékezik és lehajol hozzám a te lelked (maga Jehova). Ezt fontolgatom szívemben. Ezért tanúsítok várakozó magatartást” (Jeremiás siralmai 3:20, 21). Jeremiás egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy Jehova kegyesen rátekint majd bűnbánó népére. Nem vitás, nagyon mélyen megaláztattak e pusztító vereségben. De Jehova — képletesen szólva — mennyei magas állásából lehajol és felemeli őket megalázó helyzetükből. Jeremiás ezzel a gondolattal vigasztalja a szívét, és türelmesen vár Jehovára, hogy közbelépjen bűnbánó népéért.
Ha mi is gyötrelmes próbákba kerülünk, nem kell feladnunk a reményt. Arra kell mindig gondolnunk, hogy a próbáknak van kezdete, és nyilván lesz vége is. A Legfelségesebb nem engedi meg, hogy hű szolgái örökké együtt szenvedjenek azokkal, akik nem az ő önátadott népe. Ezért türelmesen várnunk kell mindaddig, míg Jehova elhozza a biztos szabadítást.
Az a tény, hogy még életben vagyunk, önmagában is ok a reménykedésre. Jeremiás idejében az akkori Jeruzsálem városa és Júda földje romokban hevert, és sok izraelita elpusztult. De voltak túlélők. Ez újabb bizonyítéka volt Isten népe iránt megnyilvánuló könyörületének. Ezt olvassuk: „Jehova szerető kedvességének köszönhetjük, hogy még nincs végünk, hiszen irgalma nem ért véget. Megújul minden reggel. Bőséges a te hűséged! ’Jehova az én osztályrészem — mondja a lelkem — ezért várakozó magatartást tanúsítok iránta’” (Jeremiás siralmai 3:22–24).
Ha nem nyilvánult volna meg Isten szerető jósága és együttérző törődése népe iránt, akkor senki sem maradt volna életben az izraeliták közül. De Jehova Isten irgalmat tanúsított. Irgalmas megnyilvánulásai tovább áradtak népére és minden reggel megújultak. Az a tény, hogy Jehova hűsége bőséges biztosíték volt arra, hogy ezután is támaszkodhatnak irgalmára. Irgalma állandó, nem válik soha erőtlenné és gyengévé. Mivel a Legfelségesebb megtartotta népének osztályrészét és örökségét, jó okuk volt arra várni, hogy megpróbáltatásaik is jobbra fordulnak, hiszen hűtlenségük miatt engedte meg ezeket a dolgokat.
Hogyan kell türelmesen várni
Mi jellemezze az ilyen várakozást? A Jeremiás siralmai így válaszol: „Jó Jehova a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodó lélekhez. Jó csendben várni Jehova szabadítására. Jó, ha az életerős férfi már ifjúkorában igát hord. Üljön le a magányban és hallgasson, mert ő (Jehova) teszi rá (a terhet). Szája érjen le a földig. Talán még van remény. Tartsa oda orcáját annak, aki üti. Teljen el gyalázattal” (Jeremiás siralmai 3:25–30).
Figyeld meg, hogy még ilyen gyötrelmes időben is reménykedve kell Istenre tekinteni enyhülésért, és közelebb kell hozzá kerülni. Türelmesnek kell lennünk, csendben várnunk rá, zúgolódás nélkül, míg el nem hozza a Mindenható szabadítását vagy megmentését. Különösen hasznos, ha megtanuljuk a szenvedés igáját már ifjúkorban viselni. Miért? Mert később az életben sokkal könnyebb lesz ilyen tapasztalatokat átélni anélkül, hogy reményünket veszítenénk. Ha tudjuk, hogy már korábban nagy nehézségeken mentünk keresztül, jó okunk van azt remélni, hogy most is sikerülni fog.
Ha valaki a nyomorúság igáját vette magára, ne szaladgáljon össze-vissza, hogy buját-baját elpanaszolja. Nem! Inkább üljön a magányban, mint a gyászoló, és maradjon csendben. Feküdjön kétrét görnyedve, szájával szinte érintve a földet. Ez azt jelenti, hogy alázattal vesse alá magát az Istentől megengedett próbáknak, és reménykedve tekintsen előre a közeli megszabadításra. Ne keljen fel üldözői ellen fellázadva, hanem türelmesen viselje el a fizikai és szóbeli bántalmazásokat. Emlékezzünk arra, hogy maga Jézus, hogyan viselkedett. A Biblia így számol be erről: „Amikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázkodást. Amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem mindig arra bízta magát, aki igazságosan ítél” (1Péter 2:23).
Egy másik fontos megszívlelni való dolog: ha szenvedünk, Isten nem helyesli azoknak a gyűlöletes cselekedetét, akik rosszat tesznek. A Legfelségeseb azonban megengedi, hogy bizonyos dolgok megessenek velünk. De ez jó célból történik. Ez a Jeremiás siralmaiból gyünyörűen kitűnik a következő szavakból: „Nem vet el Jehova határtalan ideig. Mert ha okozott is szomorúságot, biztosan tanúsít irgalmat is szerető kedvességének bősége szerint. Mert nem saját szíve szerint sújtotta vagy szomorítja meg az emberek fiait. Mert ha lábbal tiporják az egész föld foglyait, és ha elfordítják egy életerős férfi ítéletét a Legfelségesebb előtt, és ha megcsalják az embert perében, Jehova ezt nem nézi el” (Jeremiás siralmai 3:31–36).
Jehova Isten megengedte, hogy a hűtlen izraeliták szörnyű megpróbáltatásokon menjenek keresztül a babiloniaiak által. Azt is megengedte nekik, hogy fogságba hurcolják őket. De ennek is megvolt a jó oka, az ugyanis, hogy a túlélőknek és leszármazottaiknak bűnbánó maradéka legyen. E maradék iránt tanúsított Jehova irgalmat. A Mindenható nem gyönyörködött az izraeliták megbűntetésében. Szíve szerint nem akarta, hogy bánat és szenvedés érje őket, amikor ellenségei kezébe adta őket. Jehova nem nézte el népével szemben gyakorolt szörnyű bánásmódot. Nem helyeselte azokat, akik elnyomták a hadifoglyokat, és akik nem voltak hajlandók igazságos döntést hozni peres ügyeikben.
Ennek megfelelően, ha mi is szenvedünk az emberektől, ne Istent okoljuk az emberek gonosz tetteiért. A Legfelségesebb nem helyesli elnyomó és erőszakos tetteiket. Mi több: felelniük kell ezért őelőtte.
Persze maguk az emberek is okai lehetnek a szenvedéseiknek. A hűtlen izraeliták hátat fordítottak Jehova Istennek, elvetették óvó gondviselését. Nem csoda, ha Jehova is ellenségeik sorsára hagyta őket. De nem volt jogos a panaszuk emiatt. A következő kérdés ezt emeli ki: „Miért panaszkodik az élő ember, az életerős férfi, ha vétkezett?” (Jeremiás siralmai 3:39). Panaszkodás helyett az izraelitáknak bűnbánóan Jehovához kellett fordulniuk, irgalmáért esedezve. Ezt olvassuk: „Inkább kutassuk és vizsgáljuk meg utainkat, és térjünk vissza tisztán Jehovához. Emeljük fel szívünket tenyerünkkel Istenhez, aki a mennyben van: ’Mi voltunk törvényszegők, mi viselkedtünk lázadó módon’” (Jeremiás siralmai 3:40–42).
Igen, most nem annak volt itt az ideje, hogy elégedetlenkedjenek és zúgolódjanak. Inkább gondosan meg kellett vizsgálniuk útjaikat, életmódjukat és viselkedésüket, hogy lássák, mihez vezetett cselekedetük. Ahelyett tehát, hogy tovább folytatták volna a bukáshoz vezető utat, inkább Jehovához kellett volna visszatérniük, és parancsait kellett volna megtartaniuk. A megbánás olyan külső megnyilvánulásai, mint a kéztenyér felfelé emelése az imában, nem voltak elegendők. Szívből kellett megbánniuk kihágásaikat.
Ha mi is szenvedünk, vizsgáljuk meg életmódunkat. Vajon nem Isten törvényének a figyelmen kívül hagyása okozta-e bajainkat? Ha ez az eset állna fenn, akkor ne kárhoztassuk a Legfelségesebbet. Bölcsebb ilyenkor levonni a tanulságot a fájdalmas tapasztalatból: s el kell hagyni a gonosz utat és bűnbánóan Istenhez kell fordulni. Ha viszont becsületesen igyekszünk élni, és mégis szenvedés ér bennünket, ne felejtsük el, hogy a gonoszok csak annyit tehetnek velünk, amennyit Isten megenged. S miközben alázattal elviseljük próbáinkat, várjunk türelemmel és zúgolódás nélkül Jehova Istenre, míg elhozza a megszabadítást. És ha szenvedések idején Isten Szava tanácsát követjük, hasznunk lesz ebből. Tanuljuk meg ezért a türelmet, a kitartást és Jehovába való teljes bizalmat. Soha ne kövessük az elnyomó emberek gyűlöletes eljárásmódját, hanem maradjunk kedvesek és együttérzők embertársaink iránt.
[Kép a 22. oldalon]
Jeremiás, a Siralmak írója tapasztalatból írhatott a szenvedésről