DAMASZKUSZ

Egy régi és fontos város Szíriában. Damaszkusz (jelenleg es-Sám v. Dimask) az Antilibanon hegylánc lábánál fekszik, és tőle nem messze, K-re húzódik a Szír-sivatag (Én 7:4). A várostól DNy-ra 2814 m magasságba emelkedik a Hermon-hegy a hófödte csúcsaival, az Antilibanon hegylánc d. végét képezve.

A Damaszkusztól Ny-ra lévő, meredek hegyoldal meglehetősen kopár, ám a Barada (a 2Ki 5:12-ben Abana) folyó hűs vize egy szurdokon keresztül zúdul le a hegyekből, és ezután ömlik arra a síkságra, ahol a város is fekszik. Innentől az öntözés eredményeképpen egy kb. 16 km széles és 48 km hosszú viruló oázis alakult ki. Ennek a bőséges vízforrásnak köszönhetően vált Damaszkusz a Földközi-tenger k. vidékei, Mezopotámia országai és a Kelet között futó, ókori, katonai és kereskedelmi utak kulcsfontosságú pontjává. A Libanoni-hegység és az Antilibanon hegylánc is Damaszkusz felé terelte az utazókat, mivel ezek természet adta sorompókként zárták el a Földközi-tenger partja felé vagy partja felől vonuló karavánok útját.

A várostól ÉNy-ra van egy törés az Antilibanon hegyláncban, és már az ókori időktől fogva ez a hágó beletorkollott a Koilé-Szürián (Bekaa-völgyön) át haladó fontosabb útba, amely D-re Hácorba, majd lefelé a Galileai-tenger ny. oldalán a Megiddó völgyén át a tengerpart felé tartott, és D felé folytatódva Filiszteán át egészen Egyiptomba ment. Az Antilibanon hegylánctól K-re egy út D-re haladt Damaszkuszból Hácorba, É-ra pedig Hamátba, Aleppóba és Karkemisbe. Egy másik jelentős út, amelyet rendszerint a király útjának neveznek (vö.: 4Mó 21:22), Damaszkuszból d. irányba ment, követve a Jordántól K-re lévő fennsík szélét, majd D-re a Vörös-tengerig és az Arab-félsziget egy még délebbi részéig folytatódott. Ezeken az utakon menetelt Egyiptom, Asszíria, Babilon és Perzsia hadserege. Egy másik irányba pedig a Mezopotámiába igyekvő karavánok először Damaszkuszból K-re, Tadmorba mentek, majd onnan az Eufrátesz vidékére.

Az a síkság, amelyen Damaszkusz is fekszik, egy kb. 700 m-es tengerszint feletti magasságban elhelyezkedő fennsík. A városban kellemes az éghajlat, mivel az átlagos hőmérséklet télen úgy 7 °C, nyáron pedig 29 °C. A rendkívül termékeny talajon gyönyörűen fejlődnek a gyümölcsösök, ahol olaj-, füge- és kajszibarackfák nőnek, valamint gazdagon teremnek a gabonaföldek is. A város jólétéhez azonban elsősorban a kereskedelmi forgalom járult hozzá, továbbá az, hogy természeti adottságánál fogva kereskedelmi központként szolgált a nomád törzsek számára. Ezékiel próféta azt mondja Damaszkuszról, hogy Tírusz ’vele kereskedett’, tehát Damaszkusz nyilván a szomszédos városból, Helbonból származó bort és vörösesszürke gyapjút adott Tírusz exportkészítményeiért cserébe (Ez 27:18). Az ’utcák’, melyekkel kapcsolatban II. Ben-Hadád felajánlotta, hogy Aháb kijelölheti magának Damaszkuszban, alighanem bazárok, vagyis piacok létesítésére szolgáltak helyszínül, hogy előmozdítsák Aháb kereskedelmi érdekeit ebben a szíriai fővárosban (1Ki 20:34).

Története: Damaszkusz történetének a kezdete ismeretlen. Josephus (A zsidók története. I. könyv, 6. fej., 4. bek.) közli a hagyományos zsidó nézetet, mely szerint Úc (Usz), Arám fia és Sém unokája alapította, noha bizonyos jelek arra utalnak, hogy Úc leszármazottai délebbre laktak (1Mó 10:21–23; lásd: ÚC 4.). Valószínű, hogy Ábrahám is elment Damaszkusz mellett, vagy át is ment a városon, amikor az Ígéret földje felé tartott. Eliézer, a gyermektelen Ábrahám szolgája „damaszkuszi” volt (1Mó 15:2). Ábrahám egy Damaszkusztól É-ra lévő városig, Hóbáig üldözte azokat a betolakodó királyokat, akik foglyul ejtették az unokaöccsét, Lótot, hogy visszaszerezze őt tőlük (1Mó 14:1–16).

Szemben áll Izraellel: Damaszkusz ezután majdnem ezer évig nem fordul elő a bibliai feljegyzésben, és amikor újra megjelenik, általában úgy említik, hogy szemben áll Izrael nemzetével. Akkorra már Szíria számtalan arameus királysága egyikének a központja volt. Amikor Dávid harcba szállt Cóba királyával, és legyőzte őt, „a damaszkuszi szírek” a vesztesek segítségére siettek. Őket is legyőzte Dávid, helyőrségeket állított a damaszkuszi királyságba, és Damaszkuszt Izrael sarcfizetőjévé tette (2Sá 8:3–6; 1Kr 18:5, 6). Salamon uralma idején azonban egy szökevény, név szerint Rezon – aki egy arameus királyságból, Cóbából való volt –, megszerezte a Damaszkusz feletti hatalmat, és királynak kiáltotta ki magát. Izraellel szembeni gyűlöletét agresszív tettekben töltötte ki (1Ki 11:23–25).

I. Ben-Hadád, Damaszkusz királya, miután először szövetséget kötött Izrael északi királyságának az uralkodójával, Baásával, hagyta, hogy Asa, Júda királya (i. e. 977–937) megvesztegesse, és betört korábbi szövetségesének a területére (1Ki 15:18–20; 2Kr 16:2–4). Utódja, II. Ben-Hadád 32 szövetséges király koalíciójának az élén szintén betört Izrael északi királyságába. Majd újra próbálkozott, ezúttal átszervezve a sereget úgy, hogy 32 kormányzó legyen azok élén, de mindkét esetben vereséget szenvedett (1Ki 20:1, 16–34). Bár a második kísérletnél foglyul ejtették, Aháb király (i. e. kb. 940–920) szabadon engedte, később pedig II. Ben-Hadád Rámót-Gileádba vonult csatába a szekereivel, Júda és Izrael egyesített erői ellen harcolva, ahol is győzelmet aratott, és Aháb meghalt (1Ki 22:29–37). Izrael királyának, Jórámnak az uralma idején (i. e. kb. 917–905) II. Ben-Hadád utoljára még egyszer megpróbálta bevenni Szamáriát, de egy csoda következtében megfutamodott (2Ki 6:24; 7:6, 7).

Elizeus próféta, teljesítve a megbízatást, melyet még elődje, Illés kapott, Damaszkuszba ment, és elmondta Hazáelnek, hogy ő lép majd II. Ben-Hadád helyébe Szíria királyaként (1Ki 19:15; 2Ki 8:7–13). Ben-Hadád halála előtt, amikor a szírek szembehelyezkedtek az Asszír Birodalom terjeszkedési politikájával – mivel az mindenáron uralni akarta a Földközi-tengerrel határos területeket –, Damaszkusz központi hely volt. A Mezopotámiát és a Földközi-tenger vidékét összekötő főbb út egyik jelentős csomópontjaként Damaszkusz fontos célpontnak számított. A szomszédos királyságok szövetséges erőinek az élén Damaszkusz ért el némi sikert, amikor III. Salmanassár, Asszíria királya sorozatos támadásnak tette ki a várost. Salmanassár egyik felirata beszél arról, hogy Hazáel megszerezte a szír trónt. Egy nagyobb összeütközést követően Salmanassár nem engedte ki Hazáelt Damaszkuszból, ostrom alá vette a várost, de nem tudta bevenni.

Hazáel Damaszkusz királyaként folytatta a támadópolitikát Izraellel szemben (2Ki 10:32). Damaszkusz hatalmát kiterjesztette egészen a filiszteus városig, Gátig, sőt még Júdába is betört, megfélemlítve Joás királyt (i. e. 898–859), úgyhogy ez a júdai király óriási értékű sarcot fizetett, csak hogy megkímélje Jeruzsálemet a szírek támadásától (2Ki 12:17, 18; 13:3, 22; 2Kr 24:23, 24). Hazáel utódjának, III. Ben-Hadádnak az idejében Izrael területe felszabadult Damaszkusz igája alól, hiszen Izrael királya, Joás (i. e. kb. 859–845) háromszor legyőzte Szíriát (2Ki 13:24, 25). Ezután II. Jeroboám, Izrael királya (i. e. kb. 844–804) jócskán benyomult Szíriába, egészen ’Hamát széléig’, és ’visszaszerezte Damaszkuszt és Hamátot Júdának Izraelben’ (2Ki 14:23–28). Ez alatt általában azt értik, hogy ezek a királyságok sarcfizetőkké váltak, és ahhoz hasonló lett a helyzetük, mint Salamon idejében (1Ki 4:21).

Jehova ítéletei Damaszkuszra vonatkozóan: Egy évszázaddal később azonban Damaszkusz megint úgy jelenik meg, mint „Szíria feje” (Ézs 7:8). Júda királyának, Aháznak az uralma idején (i. e. 761–746) a damaszkuszi Recin Izrael királyával, Pékával szövetségben megszállta Júdát, egészen az Akabai-öbölnél lévő Elátig. Ez annyira megijesztette Aház királyt, hogy megvesztegetésül ajándékot küldött az asszír királynak, III. Tiglát-Pilészernek, azt kérve, hogy szabadítsa fel Júdát a szír nyomás alól. Az asszír király szíves örömest megtámadta Damaszkuszt, el is foglalta, megölte Recint, és sok damaszkuszit száműzetésbe vitt (2Ki 16:5–9; 2Kr 28:5, 16). Ezáltal teljesedtek Jehova próféciái, melyeket Ézsaiás és Ámós által közölt (Ézs 8:4; 10:5, 8, 9; Ám 1:3–5), ám Aház, amikor Damaszkuszba ment, hogy találkozzon Tiglát-Pilészerrel (és vsz. azért, hogy kifizesse a sarcot), ostobán másolatot készíttetett a hamis imádatra használt damaszkuszi oltárról, melyet ott látott, és később azon áldozott „Damaszkusz isteneinek” (2Ki 16:10–13; 2Kr 28:23).

Ezután Damaszkusz már sohasem jelentett veszélyt Izrael számára. Bár katonailag gyenge volt a város, de nyilvánvalóan visszanyerte kereskedelmi hatalmát, ahogyan azt Ezékiel próféciája is feltárja (Ez 27:18). Csakhogy Jeremiás is megjövendölte, hogy az egykor oly nagyra tartott Damaszkuszt szorongás fogja el az É-Szíriában lévő Hamátból és Arpádból jövő rossz hír hallatán, amely bizonyára arra utalt, hogy Nabukodonozor előrenyomuló babilóniai seregei könyörtelenül legyőzték az arameus királyságokat (Jr 49:23–27). Damaszkusz, a sivatag dísze, nem mentesült ennek a meghódításnak a hatásaitól. Még később Damaszkusz is benne foglaltatott abban az ítéletüzenetben, amelyet Jehova Zakariás próféta által közölt, és amelyet Zakariás i. e. 518-ban írt le. Ez a prófécia kétségkívül Nagy Sándor idejében teljesedett be, aki az i. e. 333-as isszoszi csatában aratott győzelme után elfoglalta Szíriát és Föníciát (Za 9:1–4).

A szeleukida időszak alatt Damaszkusz helyett Antiókia lett a szír tartományi székhely. Arábia nabateus királya, III. Aretász i. e. 85-ben elfoglalta a várost. Róma i. e. 64–63-ban egész Szíriát meghódította, és Damaszkusz egészen i. sz. 33-ig római város volt. Plinius (i. sz. I. századi római történetíró) a Dekapoliszt alkotó eredeti tíz város közé sorolja.

Az i. sz. I. században: Amikor a tárzuszi Saul Damaszkuszba tartott a keresztények üldözésére irányuló hadjáratában, a városban több zsidó zsinagóga is volt (Cs 9:1, 2). Akkoriban Damaszkusz nyilván IV. Aretász nabateus király birodalmához tartozott, és egy kinevezett kormányzó uralta (2Ko 11:32, 33). A megvakított Sault a megtérése után az Egyenesnek nevezett utcában lévő egyik otthonba vezették. (Lásd: EGYENES UTCA.) Pál (Saul) egy ideig Damaszkusz zsinagógáiban prédikált, de mivel a meggyilkolására cselszövés folyt, ezért kénytelen volt éjjel elmenekülni a város falán lévő egyik nyíláson át (Cs 9:11, 17–25; 26:20; Ga 1:16, 17).