JUH

Kérődző állat, mely szerves része a pásztorok életének (1Mó 24:35; 26:14). Ahogy napjainkban, úgy az ókori Palesztinában is minden bizonnyal egy olyan juh volt a legelterjedtebb, melynek feltűnően zsíros volt a farka, általában legalább kb. 5 kg-os. (Vö.: 2Mó 29:22; 3Mó 3:9.) A juhok többnyire fehérek voltak (Én 6:6), bár előfordultak sötétbarna és tarka juhok is (1Mó 30:32). A pásztortársadalmakban a dúsgazdag embereknek, mint például Jóbnak, több ezer juhuk volt (Jób 1:3, 16; 42:12). Valószínű, hogy az izraeliták némelyik bárányt házikedvencként tartották (2Sá 12:3; Jr 11:19).

A pásztor nélküli házi juhok gyámoltalanok és félénkek. Elvesznek, szétszélednek, és az életük teljes mértékben az ellenségeik irgalmán múlik (4Mó 27:16, 17; Jr 23:4; Ez 34:5, 6, 8; Mi 5:8). A juhok engedik, hogy vezessék őket, és hűségesen követik a pásztorukat. Megtanulják felismerni a hangját, és csak rá hallgatnak (Jn 10:2–5). Erre jól rávilágít egy részlet J. Hartley Researches in Greece and the Levant c. könyvéből (London, 1831, 321–322. o.):

„Múlt éjszaka olvasás közben megragadták a figyelmemet a János 10:3 szavai. . . Megkérdeztem az inasomat, hogy Görögországban szokás-e nevet adni a juhoknak. Ő a tudtomra adta, hogy igen, és elmondta, hogy a juhok engedelmeskednek a pásztornak, amikor az a nevükön szólítja őket. Ma reggel lehetőségem nyílt meggyőződni e kijelentés igaz voltáról. Egy juhnyájhoz érve ugyanazt a kérdést tettem fel a pásztornak, mint a szolgámnak, és ugyanazt a választ kaptam. Majd megkértem, hogy hívja magához az egyik juhát. Ő ezt meg is tette, a juh pedig rögvest abbahagyta a legelést, otthagyta a többi juhot, és nagy örömmel a pásztor karjaiba szaladt. Egy percig sem habozott, és ilyen fokú engedelmességet még egyetlen más állatnál sem láttam. Ebben az országban is igaz, hogy a juhok idegent nem követnek, hanem elmenekülnek tőle . . . A pásztor elmondta, hogy sok juha még mindig vad, és nem hallgat a nevére, de ha megtanítja őket, mindegyik hallgatni fog rá.” (Lásd: PÁSZTOR.)

Az ókorban több vidék is alkalmas volt a juhtenyésztésre, például a Negeb (1Sá 15:7, 9), Hárán (1Mó 29:2–4), Midián földje (2Mó 2:16), Júda hegyvidéke, ahol Kármel városa is volt (1Sá 25:2), Úc földje (Jób 1:1, 3), valamint Básán és Gileád (5Mó 32:14; Mi 7:14).

A juhok sok mindennel ellátták a hébereket és más népeket is. A kosszarvból tartóedényeket és kürtöket készítettek (Jzs 6:4–6, 8, 13; 1Sá 16:1). Előfordult, hogy juhbőrben jártak (Héb 11:37), a hajlék építésekor pedig vörösre festett kosbőrt használtak (2Mó 26:14). A juh gyapjából fonalat sodortak, és valószínűleg ez volt a legelterjedtebb ruhaalapanyag (Jób 31:20; Pl 27:26). A juh fontos kereskedelmi cikk volt (Ez 27:21), sőt még adót is fizettek vele (2Ki 3:4; 2Kr 17:11). A tejét is, és a húsát is fogyasztották (5Mó 14:4; 32:14; 2Sá 17:29; Ézs 7:21, 22). Királyok, kormányzók és mások rendszeresen ettek birka- és bárányhúst (1Sá 8:17; 1Ki 4:22, 23; Ne 5:18; Ám 6:4).

A húst megfőzték vagy megsütötték. A pászkához egészben sütöttek meg egy egyesztendős kost vagy kecskebakot, miután megnyúzták és a belső részeit megtisztították (2Mó 12:5, 9). Amikor pedig megfőztek egy juhot, először megnyúzták, majd feldarabolták. Néha eltörték a csontjait, hogy kivegyék a csontvelőt. A húst és a csontokat egy nagy edényben megfőzték (Ez 24:3–6, 10; Mi 3:1–3). Ezután a húst kivették a fazékból, a levest pedig külön szolgálták fel. (Vö.: Bí 6:19.) A vendégszeretet jele volt, ha valakit bárányhússal kínáltak meg (2Sá 12:4).

A juhnyírás várva várt esemény volt, nagyban hasonlított az aratáshoz. Az emberek ekkor lakomáztak és örvendeztek (1Sá 25:2, 11, 36; 2Sá 13:23, 24, 28).

A mózesi törvény szerint tilos volt megenni a juh kövérjét (3Mó 7:23–25), és ugyanazon a napon levágni a juhot a kicsinyével együtt (3Mó 22:28). A Törvény azt is meghatározta, mit kell tenni, ha egy juh elcsatangolt, elveszett, megnyomorodott, vagy ha ellopták (2Mó 22:1, 4, 9–13; 5Mó 22:1, 2). Hogy az izraeliták nyájai és csordái megáldattak vagy megátkoztattak-e, az attól függött, hogy Izrael engedelmeskedett-e Isten törvényeinek, vagy sem (5Mó 7:12, 13; 28:2, 4, 15, 18, 31, 51).

Juhokat már a kezdetektől fogva felajánlottak áldozatul (1Mó 4:2, 4; 22:7, 8, 13; Jób 42:8). A Törvény értelmében minden elsőszülött hím bárányt fel kellett áldozni, de csak akkor, ha már legalább nyolcnapos volt. Az elsőszülött szamárcsődör megváltásához egy juhot kellett feláldozni (2Mó 34:19, 20; 3Mó 22:27). A kosokat vétkességért való felajánlásul (3Mó 5:15, 16, 18; 6:6), égő felajánlásul (3Mó 9:3; 16:3; 23:12) és közösségi áldozatul (3Mó 9:4) mutatták be; az ároni papság beiktatásakor is kos volt a beiktatási áldozat (2Mó 29:22; 3Mó 8:22–28). Naponta két egyéves kost kellett bemutatni állandó égő felajánlásként (2Mó 29:38–42). Az állandó égő felajánlás mellett minden hónap elején és az évenkénti ünnepekkor is feláldoztak kosokat és hím bárányokat (4Mó 28:11, 17–19, 26, 27; 29:1–38). A kosok olyannyira fontos részét képezték Izrael felajánlásainak, hogy Sámuel próféta párhuzamba állítja ’a kosok kövérjét’ ’az áldozattal’ (1Sá 15:22). Időnként azonban nőstény bárányokat is be lehetett mutatni közösségi áldozatul (3Mó 3:6), bűnért való felajánlásul (3Mó 4:32; 4Mó 6:14) és vétkességért való felajánlásul (3Mó 5:6).

Prófétai és jelképes értelem: A Szentírásban a „juh” gyakran Jehovának a védtelen, ártatlan és olykor durva bánásmódban részesített népére utal (2Sá 24:17; Zs 44:11, 22; 95:7; 119:176; Mt 10:6, 16; Jn 21:16, 17; Ró 8:36). Az izraeliták mint Isten juhai nagyon szenvedtek, amikor élükön hűtlen pásztorok vagy vezetők álltak. Jehova a prófétája, Ezékiel által egy igen megrendítő képpel mutatja be, hogy milyen hanyagok voltak ezek a vezetők: „a nyájat nem legeltetitek. A beteget nem erősítettétek, a gyengélkedőt nem gyógyítottátok, a sérültet nem kötöztétek be, az eltévedtet nem hoztátok vissza, az elveszett után nem kutattatok, hanem keményen, sőt zsarnokian uralkodtatok felettük. Idővel szétszéledtek, mert nem volt pásztor, így minden mezei vadnak eledelévé lettek” (Ez 34:3–5). Ezzel szemben Jézus juhai – a „kicsiny nyáj” és a ’más juhok’, akik követik a vezetését – nagyszerű gondoskodásban részesülnek (Lk 12:32; Jn 10:4, 14, 16; Je 7:16, 17). Jézus juhokhoz hasonlította azokat, akik jót tesznek a testvérei legkisebbjeivel, és kecskékhez azokat, akik elmulasztják ezt (Mt 25:31–45).

A „kosok” néha konkrét személyeket jelképeznek, főként egy nemzet elnyomó vezetőit, akik pusztulásra vannak ítélve (Jr 51:40; Ez 39:18). Az Ezékiel 34:17–22-ben a kosok, a kecskebakok és a hízott juhok Izrael hűtlen vezetőire utalnak, akik önmaguknak a legjobbat szánták, azt pedig tönkretették, ami megmaradt a sovány és beteg juhoknak, vagyis az elnyomott, kizsákmányolt és elszéledt népnek.

Jézus Krisztusról prófétailag úgy beszél a Biblia, mint levágásra vitt juhról, és mint a nyírói előtt elnémult anyajuhról (Ézs 53:7; Cs 8:32, 35; vö.: 1Pt 2:23). Jézust az áldozati szerepe miatt Keresztelő János így azonosította: „az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét” (Jn 1:29). A Jelenések könyve pedig többször is „a Bárány” elnevezéssel utal Isten Fiára (Je 5:6; 6:16; 7:14, 17; 14:1; 17:14; 19:7).

A méd–perzsa világhatalmat egy kos jelképezte, melynek két, különböző méretű szarva volt. A nagyobbik szarv nyilván a perzsa királyi vonalat szemléltette (Dá 8:3–7, 20). A Jelenések 13:11-ben a földből feljövő vadállatnak olyan szarva van, mint egy báránynak, ami az ártalmatlanság látszatát kelti. Ehhez hasonlóan Jézus azt mondja a hamis prófétákról, hogy „juhok ruhájában” jönnek. Ez arra utal, hogy ártalmatlannak látszanak, holott veszélyesek (Mt 7:15).

Úgy tűnik, az a szókép, hogy „a hegyek szökdeltek, mint a kosok” (Zs 114:4–6), utalás arra, hogy a Sínai-hegy remegett, amikor Jehova átadta a Törvényt Izraelnek (2Mó 19:18; vö.: Zs 29:5, 6; 68:8).

Vadjuh: A teʼóʹ héber szót többféleképpen is fordítják: „vad bika” (Kár.), „nyársas antilop” (Kat.) és „gazella” (Káldi). Koehler és Baumgartner műve, a Lexicon in Veteris Testamenti Libros (1016. o.) azonban a szó lehetséges jelentéseként a „vadjuh” szót adja meg, ezért szerepel ez a szó az Új világ fordításban az 5Mózes 14:5-ben és az Ézsaiás 51:20-ban.

A vadjuhot a házi juhtól a kültakarója különbözteti meg, mely nem finom gyapjú, hanem durva szőr. Az a vadjuh, amely napjainkban földrajzilag a legközelebb él Palesztinához, az Ovis gmelini. Ez az állat Kis-Ázsia hegyeiben és Irán k. részén honos. E juh hímjének a marmagassága nem éri el a 90 cm-t.