KÉPMÁS, SZOBOR

Valakinek vagy valaminek a pontos, hű mása (Mt 22:20), illetve bármilyen alakot három kiterjedésben ábrázoló műalkotás.

Bár a Biblia sokszor a bálványimádattal kapcsolatosan említi a képmásokat, ez nincs mindig így. Mielőtt Isten megteremtette az embert, ezt mondta: „Alkossunk embert a mi képmásunkra [v. árnyékunkra, hasonlóságunkra]” (1Mó 1:26, 27, Rbi8, lábj.). Isten Fia kijelentette, hogy az Atyja „Szellem”. Ez kizárja azt, hogy az ember a külsejében hasonlítson Istenre (Jn 4:24). Sokkal inkább arról van szó, hogy az ember vissza tudja tükrözni Alkotójának a tulajdonságait, olyan tulajdonságokat, amilyenek csak az embereknek vannak, az állatoknak nincsenek. (Lásd: ÁDÁM 1.) A Teremtő a maga képmására alkotta meg az embereket, de nem azért, hogy imádjuk őket, vagy hódoljunk nekik.

Ádám eredetileg Isten hasonlatosságára lett teremtve, ami miatt Isten fiának lehetett nevezni (Lk 3:38). Sét az apjának, Ádámnak a ’képmása és hasonlatossága’ volt, de Ádám a fia születésekor már tökéletlen volt (1Mó 5:3). Az emberiség tökéletlen lett, Jehova mégis arra alapozta az özönvíz után azt a törvényét, hogy ki lehet végezni a gyilkosokat, hogy kezdetben az ember Isten képmására lett teremtve (1Mó 9:5, 6; lásd: VÉRBOSSZULÓ). Amikor a Szentírás arról beszél, hogy a keresztény asszonyoknak mikor kell befedniük a fejüket, azt is megemlíti, hogy a férfinak nem kell befednie a fejét, mivel „ő Isten képmása és dicsősége; de az asszony a férfi dicsősége” (1Ko 11:7).

Mindig ugyanolyan mértékben tükrözte vissza Jézus az Atyja tulajdonságait?

Isten elsőszülött Fia, aki később Jézusként emberré lett, az Atyja képmása (2Ko 4:4). Nyilvánvaló hát, hogy Isten a Fiának mondta ezeket a szavakat: „Alkossunk embert a mi képmásunkra”. A Fiú már akkor hasonlított az Atyjára, a Teremtőre, amikor Isten megalkotta őt (1Mó 1:26; Jn 1:1–3; Kol 1:15, 16). Jézus a földön tökéletes emberként olyannyira visszatükrözte az Atyja tulajdonságait és személyiségét, amennyire csak lehetséges egy embernek. Ezért joggal mondhatta: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14:9; 5:17, 19, 30, 36; 8:28, 38, 42). Később Jézus feltámadt szellemként, és Jehova Isten, az Atyja neki adott ’minden hatalmat az égben és a földön’ (1Pt 3:18; Mt 28:18). Mivelhogy ekkor Isten „magasabb állásba” emelte Jézust, így a Fia még inkább hasonlított rá, még teljesebb mértékben visszatükrözte az Atyja dicsőségét, mint mielőtt a földre jött (Fi 2:9; Héb 2:9). Most pedig „magának [Isten] lényének pontos mása” (Héb 1:2–4).

Isten előre elrendelte, hogy a keresztény gyülekezetben a felkentek a „Fia képmásának mintájára legyenek formálva” (Ró 8:29). Krisztus Jézus a példaképük, az ő nyomdokait követik, és az ő életét utánozzák. Sőt, a haláluk és a feltámadásuk is hasonló Jézuséhoz (1Pt 2:21–24; 1Ko 11:1; Ró 6:5). Bár „a porból alkotottnak [Ádám] képmását” viselték, később mint szellemteremtmények „az éginek [az utolsó Ádám, Krisztus Jézus] képmását” viselik (1Ko 15:45, 49). Amikor a felkentek a földön élnek, az a kiváltságuk, hogy ’visszatükrözhetik Jehova dicsőségét’, mely Isten Fiáról tükröződik rájuk, vagyis fokozatosan átváltozhatnak arra a képmásra, melyet Isten Fia tükröz vissza (2Ko 3:18; 4:6). Isten így új egyéniséget teremt bennük, mely a saját tulajdonságainak a tükörképe vagy képmása (Ef 4:24; Kol 3:10).

Ha helytelenül használják: Az embereknek utánozniuk kell égi Atyjukat, törekedniük kell visszatükrözni a tulajdonságait, és a Fia életútját kell követniük. Képmásokat és szobrokat azonban nem szabad tisztelniük, hiszen ezt a Szentírás egésze elítéli. Az Izraelnek adott Törvényből egyértelműen kiderül, hogy Isten szemében ez utálatos. Isten megtiltotta, hogy faragott képmásokat készítsenek, és imádják azokat, ideértve minden olyan tárgyat, melynek az ’alakja’ hasonlított arra, ami az egekben, a földön vagy a tengerben van (2Mó 20:4, 5; 3Mó 26:1; Ézs 42:8). Ilyen tárgyak készülhettek fából, fémből, kőből; készülhettek véséssel, öntéssel, kovácsolással, faragással; lehettek ember formájúak, hasonlíthattak állatokra, élettelen dolgokra, de lehettek jelképes alakzatok is. Jehova egyiket sem tartotta elfogadhatónak az imádatra. Aki ilyen képmásokat készített, ’romlottan cselekedett’, olyat tett, ami Isten szemében gonosz, utálatos és sértő, és Jehova átkozottként bánt vele (5Mó 4:16–19, 23–25; 27:15; 4Mó 33:52; Ézs 40:19, 20; 44:12, 13; Ez 7:20). Attól, hogy arannyal vagy ezüsttel vonják be a képmásokat, még nem lesznek kevésbé utálatosak Istennek. Beszennyezettek, melyeket ’merő szennyként’ a sutba dobnak (5Mó 7:5, 25; Ézs 30:22).

Isten szemében nincs mentség arra, ha valaki így használja a képmásokat, mert ez nélkülöz minden értelmet, és bolondságról, üresfejű okoskodásról, illetve arról tanúskodik, hogy valaki hátat fordít a cáfolhatatlan tényeknek (Ézs 44:14–20; Jr 10:14; Ró 1:20–23). A képmások mit sem használnak, nem tudnak semmit, nem tudnak vezetni vagy megvédeni bennünket. Némák, tehetetlenek és élettelenek, csak megszégyenítenek (Ézs 44:9–11; 45:20; 46:5–7; Ha 2:18–20). Jehova prófétai kijelentései, pontos jövendölései meghiúsították a hűtlen izraeliták arra tett erőfeszítéseit, hogy a bálványaiknak tulajdonítsák az események alakulását (Ézs 48:3–7).

Noha Isten világosan közölte az akaratát az izraelitákkal és másokkal, ők ostoba módon mégis vegyíteni akarták a bálványimádatot az igaz Isten, Jehova imádatával (2Mó 32:1–8; 1Ki 12:26–28; 2Ki 17:41; 21:7). A bírák idejében egy asszony Jehovának szentelt valamennyit az ezüstjéből, de úgy, hogy bálványt készíttetett belőle (Bí 17:3, 4; 18:14–20, 30, 31). Mielőtt a babilóniaiak elpusztították Jeruzsálemet, az izraeliták utálatos bálványokat vittek a templom területére. Az egyiket a Szentírás „a féltékenység jelképének” nevezi, nyilván azért, mert féltékenységre ingerelte Istent: bálványt dicsőítettek, pedig jogosan Jehovát illette volna a dicséret (Ez 8:3–12; 2Mó 20:5).

Persze voltak olyan tárgyak is (virág, állat v. akár kerub formájúak), melyek elkészítésére Jehova adott parancsot, tehát nem volt bűn ilyeneket készíteni. Ezek az ábrázolások csupán jelképek voltak Isten imádatában, nem imádták őket, nem imádkoztak hozzájuk, és nem mutattak be nekik áldozatokat. (Lásd: BÁLVÁNY, BÁLVÁNYIMÁDÁS.)

A Dániel könyvében szereplő szobrok: A babiloni királynak, Nabukodonozornak volt egy álma, mely nagyon felzaklatta, olyannyira, hogy nem tudott tőle aludni. Ez az uralkodása 2. évében történt, minden bizonnyal attól számítva, hogy i. e. 607-ben legyőzte Jeruzsálemet. Úgy tűnik, nem idézte fel az álma minden részletét, mivel azt követelte a bölcseitől és a papjaitól, hogy mind az álmát, mind a megfejtését mondják el neki. Babilon bölcsei azzal büszkélkedtek, hogy ők a titkok feltárói, mégsem tudtak eleget tenni a király kérésének. Emiatt a király halálra ítélte őket, és Dánielnek meg a társainak is kockán forgott az élete. Isten segítségével Dániel az álmot is, és a jelentését is fel tudta tárni. Dániel Istent dicsőítette, és neki adott hálát azért, hogy meg tudta fejteni az álmot, ugyanis Jehova Istentől származik minden bölcsesség és hatalom, „ő változtatja meg az időket és időszakokat, királyokat mozdít el, és királyokat támaszt” (Dá 2:1–23). Az álom tehát Istentől volt, és mint egy prófécia megmutatta, hogy Isten úgy alakítja a földön az eseményeket, ahogyan akarja.

Nabukodonozor egy óriási, ember formájú szoborról álmodott. A szobor fémből volt, a fejétől lefelé egyre értéktelenebb, ugyanakkor egyre keményebb fémből készült: a feje aranyból volt, a lába pedig vasból. A lábfeje és lábujjai cseréppel elegyített vasból voltak. A szobrot porrá zúzta egy kő, mely egy hegyről vált le, majd a kő betöltötte az egész földet (Dá 2:31–35).

Mit jelképeznek a Nabukodonozor álmában szereplő szobor testrészei?

A szobor kétségkívül a földi uralmakat mutatja be, illetve azt, hogy mi Jehova Isten szándéka velük. Ez domborodik ki abból is, amit Dániel ihletés alatt mondott az álom megfejtéseként. Az aranyfej Nabukodonozort szemlélteti. Isten tette lehetővé, hogy a birodalma világhatalommá nője ki magát, de ami még fontosabb, Isten segítette, hogy meg tudja dönteni Júda királyságát. Dániel azt mondta, hogy „te magad vagy az aranyfej”, de ez nem jelenti azt, hogy a fej egyedül Nabukodonozort jelképezi. A szobor többi testrésze királyságokat jelképez, tehát a fej nyilvánvalóan a babiloni királyok dinasztiáját jelképezi, Nabukodonozortól kezdve egészen Babilon bukásáig, amikor Nabú-naid és a fia, Belsazár volt uralmon (Dá 2:37, 38).

Az ezüstből készült mell és kar a méd–perzsák hatalmát jelképezi, akik i. e. 539-ben legyőzték Babilont. A méd–perzsa birodalom „alsóbbrendű” volt Babilonnál, de nem azért, mert kisebb volt a területe, mert nem volt olyan erős hadserege, vagy mert gazdaságilag elmaradottabb volt. A méd–perzsa birodalomhoz viszonyítva Babilon azért volt felsőbbrendű, mert Jeruzsálemben magát Isten királyságát döntötte meg. A világhatalmon lévő méd–perzsa uralkodók dinasztiája III. Dáriusszal (Kodomanosz) ért véget. A makedón Nagy Sándor i. e. 331-ben hatalmas vereséget mért Dáriusz seregeire. Ennélfogva a szobor rézből készült hasa és combja Görögországot jelképezi (Dá 2:39).

Bár a görög, vagyis hellén uralmat részekre osztották, de egészen addig fennmaradt, míg be nem kebelezte a hatalomra törő Róma. A hatalmas szobornak az értéktelenebb, de keményebb fémből, azaz vasból készült lábszára szemlélteti a római világhatalmat. A történelem ékesen bizonyítja a prófécia igazságát, hisz Róma szétzúzta a vele szembeforduló királyságokat (Dá 2:40). De nem lehet egyedül Róma a szobor lábszára és lábfeje is, hiszen a Római Birodalom nem maradt fenn mindaddig, hogy teljesedett volna a prófétai álom utolsó jelenete is. Nem érte meg, hogy a jelképes kő leváljon a hegyről, szétzúzza a szobrot, majd betöltse az egész földet.

Sok szövegmagyarázó ugyanúgy vélekedik, mint M. F. Unger, aki ezt mondta: „Dániel értelmezéséből kiderül, hogy Nabukodonozor álma a »pogányok idejét« és annak végét írja le (Luk 21:24; Jel 16:19), vagyis azt, hogy a pogány világhatalom Krisztus második eljövetelekor el lesz pusztítva” (Unger’s Bible Dictionary. 1965, 516. o.). Dániel elmondta Nabukodonozornak, hogy az álma arról szól, hogy „mi fog történni a napok befejező részében” (Dá 2:28). Mivel a jelképes kő Isten Királyságát szemlélteti, logikus, hogy a vas lábszárral és lábfejjel szemléltetett uralom egészen addig lesz hatalmon, míg létre nem jön Isten Királysága, sőt egészen addig, míg el nem jön az az idő, amikor a Királyság „szétzúzza és megsemmisíti mindazokat a királyságokat” (Dá 2:44).

A történelem lapjai feltárják, hogy a Római Birodalom hatalmát a Német-római Császárság vitte tovább, de idővel át kellett adnia a helyét egykori provinciájának, a hatalomra törő Britanniának. Nagy-Britanniának és az Egyesült Államoknak sok közös vonása van, és egy fajta egységet alkotnak, ezért sok esetben úgy utalnak rájuk, mint az angol–amerikai világhatalomra. Ez a jelenlegi világhatalom.

Az, hogy a szobor lábfeje vasból és cserépből van, érzékletesen szemlélteti, hogy milyen állapotok uralkodnak az utolsó világhatalom idején. A Szentírásban az agyag, azaz a cserép a hús-vér embereket jelképezi, akik a föld porából lettek megalkotva (Jób 10:9; Ézs 29:16; Ró 9:20, 21). Úgy tűnik tehát, hogy Dániel a magyarázatában egyenlőségjelet tesz a cserép és az ’emberek utódai’ közt. Ha a vas közé cserép kerül, akkor a vas törékeny lesz; és pont ezt jelképezi a szobor lábfeje és lábujjai. Ebből következik, hogy az utolsó földi világhatalom már nem lesz olyan erős, mint a vas, és megosztottá válik, mert az átlagemberek jobban beleszólhatnak a kormányzásba (Dá 2:41–43).

Nincs összefüggés az álomban látott óriási szobor és a között az aranyszobor között, melyet Nabukodonozor később Dura síkságán állított fel. Az aranyszobor magassága 60 könyök (27 m), a szélessége pedig 6 könyök (2,7 m) volt, azaz a magasság és a szélesség aránya tíz az egyhez. Ugyanez az arány egy embernél négy az egyhez. Ezért nem valószínű, hogy az aranyszobor embert ábrázolt, hacsaknem volt egy talapzata, amely még a szobornál is magasabb volt. Elképzelhető, hogy a szobor nem formázott semmilyen alakot sem, hanem az ősi egyiptomi obeliszkekhez volt hasonló (Dá 3:1).

A vadállat képmása: János apostol egy látomásban egy hétfejű vadállatot látott feljönni a tengerből. Ezután egy kétszarvú vadállat jött fel a földből, mely úgy kezdett szólni, mint egy sárkány, és azt mondta azoknak, akik a földön laknak, hogy „készítsenek képmást a [hétfejű] vadállatról” (Je 13:1, 2, 11–14). A Bibliában a vadállatok politikai hatalmak jelképei. Ezért a képmás valamilyen eszköze lehet a hétfejű vadállatnak (mely a világot uraló politikai hatalmakat jelképezi), hiszen a képmásnak ugyanolyan jellemzői vannak, mint a vadállatnak, és azt teszi, amit a vadállat akar. Logikus, hogy a képmásnak is hét feje és tíz szarva van, akárcsak a tengerből feljövő vadállatnak. Fontos megjegyezni, hogy a Jelenések 17. fejezetében egy másik hétfejű vadállatról van szó, mely nem azonos a tengerből feljövő vadállattal. Hogy pontosan mit szemléltetnek a fent említett vadállatok, arról az ÁLLATOK JELKÉPES ÉRTELEMBEN szócikk beszél bővebben.

A vadállat és a képmása először a Jelenések könyvének 13. fejezetében jelenik meg. A továbbiakban a vadállat és a képmása együtt szerepel a Bibliában, mint amelyek szorosan összefonódnak egymással, különösen azokban a helyzetekben, amikor arról van szó, hogy valaki imádja a vadállatot, és elfogadja annak jelét (Je 14:9–11; 15:2; 16:2; 19:20; 20:4; lásd: JEL).