Az emberi uralom a megméretés mérlegén

8. rész: A vas és a nedves agyag politikai keveréke

Nacionalizmus: a nemzeti öntudatnak az a felfokozott érzése, amikor az egyik nemzet az összes többi fölé magasztalja magát és kultúráját és érdekeit azok elébe helyezi; a nacionalizmus a XVIII. század végén vált nyilvánvalóvá, de csak a XX. században érte el betetőzését.

AZ EMBERI kormányzatok magatehetetlenül egyik válságból a másik válságba tántorognak, és képtelenek valami stabil állapotot létrehozni az emberi társadalomban. Zbigniew Brzezinski, az Egyesült Államok egykori elnökének, Jimmy Carternek volt nemzetbiztonsági tanácsadója szerint hamarosan nem is várhatunk kedvező változást e téren.

Georgie Anne Geyer újságírónő interjút készített Brzezinskivel és a világ más vezetőivel egy készülő cikkéhez, amelyet a „Széthulló világunk” címmel jelentetett meg 1985-ben. Ebben a cikkben Brzezinski szavait így idézi: „A nemzetközi bizonytalanságot előidéző tényezők történelmileg felülkerekednek azok felett az erők felett, amelyek a szervezettebb együttműködésen fáradoznak. A globális irányzatok pártatlan elemzéséből levont elkerülhetetlen következtetés az, hogy a társadalmi zűrzavar, a politikai nyugtalanság, a gazdasági válság és a nemzetközi súrlódás feltehetőleg még gyakoribb lesz évszázadunk hátralévő részében.”

Ez a sötét jóslat igazában nem lepi meg a Biblia kutatóit. Éppen ezt a helyzetet jövendölte meg a Biblia ezelőtt jó régen. Mikor és hol?

Egy álomtól felzaklatva

Nebukadnezár, Babilon királya i.e. 624-től 582-ig uralkodott. Egyszer egy álom erősen felkavarta. Álmában ugyanis látott egy óriás szoborképmást, amelynek arany feje, ezüst melle és karja, réz hasa és oldala volt, viszont vas lábszára volt, lábfeje és lábujjai pedig részint vasból, részint agyagból tevődtek össze. Dániel, Isten prófétája így magyarázta el Nebukadnezárnak a szobor jelentését: „Te, ó, király . . . te magad vagy az aranyfej. De utánad más királyság támad, alacsonyabb rendű a tiednél; azután egy másik királyság, egy harmadik, rézből való, amely az egész földön uralkodik.” Ebből kitűnik, hogy a szobor emberi kormányzatokkal van kapcsolatban (Dániel 2:37-39).

Dániel kora előtt mind Egyiptom, mind Asszíria elnyomta az izraelitákat, a Biblia Szerzőjének választott népét (2Mózes 19:5). A Biblia szövegösszefüggése szerint ez a körülmény tette őket világhatalmakká. A Biblia hét ilyen világhatalomról beszél. Ebből az első Egyiptom volt (Jelenések 17:10). Dániel napjaiban Babilon megdöntötte Jeruzsálemet, és az izraelitákat számkivetésbe hurcolta. Babilon így lett a harmadik világhatalom. Ez esetben találó a Biblia utalása rá, mint „aranyfejre”. A bibliai és a világi töténetírás egymással egyezően kimutatta, hogy az ezutáni világhatalmak sorrendben így következtek: Médo–Perzsia, Görögország, Róma és végül az Angol–Amerikai Birodalom.a

A Biblia ezeket a nemzeteket azért nevezi világhatalmaknak, mert kapcsolatban álltak Isten népével, és szembehelyezkedtek azzal az isteni uralommal, amelyet Isten szolgái támogattak. Az a szobor, amelyet Nebukadnezár látott, találóan szemlélteti azt, miként fog az emberi uralom fennmaradni, dacolva az isteni uralommal, még azután is, hogy [Nebukadnezár] királysága véget ér. A szobor különböző testrészeiben szemléltetett egymás utáni világhatalmak az aranyfejjel kezdődtek és mindmáig fennmaradtak. A lábak és a lábujjak logikusan a „vég idején” meglévő emberi uralom végső megnyilvánulásait szemléltetik, ahogyan Dániel ezt elmondja. Mire számíthatunk tehát? (Dániel 2:41, 42; 12:4).

’A tíz lábujj’

Ma már Isten szolgái nincsenek egy nemzetre vagy egy helyre korlátozva; ennélfogva most nem egyetlen világhatalom nyomja el őket (Cselekedetek 1:8; 10:34, 35). Mint minden nemzet és mindenféle emberi uralmi forma állampolgárai buzgón bejelentik, hogy a végidő elkezdődött és az emberi uralom végnapjai megszámláltattak — s hamarosan az isteni uralom fogja őket felváltani.b Az általuk hirdetett bátor üzenet miatt minden most létező politikai hatalom szemben áll velük. Találó módon, a „tizes” szám a Bibliában a földi értelemben vett teljességre utal. A politikai emberi uralom egytől egyig mind szembeszegül Isten szuverén hatalmával a vég idején, amit logikusan a szobor ’tíz lábujja’ szemléltet.

Mi volt a politikai helyzet e megjövendölt időszak kezdetén? Az 1800-as esztendőben az európai nemzetek tartották uralmuk alatt a föld egész területének mintegy 35 százalékát; 1914-ben pedig már több mint 84 százalékát! A The Collins Atlas of World History című könyv megjegyzi, hogy „az 1914-es háború előestéjén úgy tűnt, hogy a világ felosztása a nagyhatalmak között csaknem teljesen megtörtént”. Hugh Brogan, az angliai Essex Egyetem történelem tanszékének előadója szerint úgy tűnt, hogy „hamarosan az egész világot csak egy fél tucat hatalom fogja kormányozni”.

A ’tíz lábujj’ használata a világi kormányzatok összességének jelképeként, amelyek jelen esetben alig voltak többen ’egy fél tucat hatalomnál’, nem látszott valami ésszerűnek. De ha a jövendölés beteljesedése szerint a ’tíz lábujjnak’ igazi jelentőségre kellett szert tennie, akkor az 1914-ben kialakult politikai helyzetnek változnia kellett.

Ahogyan közeledett az 1900-as évek vége, a világ eddigi legnagyobb hatalma, a Brit Birodalom a föld minden negyedik lakosa felett hatalmat gyakorolt. A többi európai birodalmon is további embermilliók felett kormányzott. De az első világháborúban felülkerekedett a nacionalizmus. Paul Kennedy, a Yale Egyetem történészprofeszszora ezt így boncolgatja: „A legfeltűnőbb európai változás, amelyet területi-jogi kifejezésekkel érzékeltetni lehet, egy csokor nemzeti állam, pl. Lengyelország, Csehszlovákia, Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia, Finnország, Észtország, Litvánia és Lettország megszületése volt olyan országok helyén, amelyek régebben a Habsburg, Romanov és Hohenzollen birodalmakhoz tartoztak.”

A második világháború után ez a folyamat még jobban felgyorsult. A nacionalizmus elemi erővel tört felszínre. Különösen az 1950-es évek második felében láthattuk ennek a folyamatnak a visszafordíthatatlanságát. Az európai terjeszkedés öt évtizede a gyarmati birodalomrendszer teljes összeomlásához vezetett. Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten sorra új nemzetek születtek.

A The New Encyclopædia Britannica szerint „ez a fejlemény egymás után szüntette meg azokat a fogalmakat, amelyek az előző 2000 év politikai gondolkodásában megszokottak voltak”. Jóllehet „idáig az emberek az általános és az egyetemes összefogást hangsúlyozták és az egységet kívánatos célnak tekintették”, a nacionalizmus most a nemzeti különbségeket emelte ki. Az egyesítés helyett a megosztottság forrása lett.

Vas és nedves agyag

Jegyezzük meg, hogy a Biblia leírása szerint a szobor lába és lábujjai „részint vasból, részint gyúrt agyagból” voltak, és így folytatja: „Ez a királyság . . . részint erős, részint törékeny lesz . . . de nem egyesülnek” (Dániel 2:33, 41–43). Hogy mennyire nem tudnak egységben összetartani, akkor lett nyilvánvaló, amikor a gyarmatosítás felszámolása elkezdődött, a nacionalizmus virágzásnak indult, és a fejlődő országok megerősödtek. Földünk hirtelen politikailag kisebb országokra aprózódott fel.

Ahogyan a szobor lába és lábujjai esetében a vas nem elegyedett az agyaggal, ugyanígy egyes kormányokat a vas keménységével jellemezhetünk — ezek a zsarnoki vagy önkényuralamak —, mások ellenben az agyaghoz hasonlítanak — azaz formálhatóbbak vagy demokratikusak. Érthető módon a világ kormányai nem tudtak egy világraszóló egységben összeforrni. Napjainkban ennek egyik kiélezett példájaként az Unsere Welt — Gestern, Heute, Morgen; 1800—2000 című német könyv ezt mondja: „A XIX. századra a demokratikus szabadság majdnem minden civilizált országban tért hódított, és az első világháború végére a szabadság ügye, úgy tűnt, elérkezett a teljes diadalához . . . De 1917-ben, amikor Oroszországban kitört a forradalom, újra a diktatórikus uralom köszöntött a világra. Azóta a XX. századunkat a diktatúra és a demokrácia egymás mellett élése és szembenállása jellemezte. (Kiemelés tőlünk.)

A néphatalom

Figyeljük meg azt is, hogy a ’tíz lábujj’ uralma alatt, a pórnép, az „emberiség fiai” egyre nagyobb részt követelnek a kormányzásból. Vajon a történelmi tények alátámasztják-e ezt a jövendölést? (Dániel 2:43).

A demokrácia vagy népuralom különösen az első világháború után lett közkedvelt, annak ellenére, hogy az 1920-as és 1930-as években a világ különböző országaiban a demokratikus rendszereket felváltották a diktatúrák. A második világháború után a gyarmatosítás felszámolása ismét újabb demokráciák létrejöttét eredményezte. Később az 1960-as és 1970-es években számos volt gyarmat az erőteljesebb önkény uralmi jelleget mutató kormányformát választotta.

A XX. századunkban azonban az volt az általános irányzat, hogy a monarchiák és az önkényuralmak helyébe demokráciák vagy népuralmak léptek. A Time magazin a tavalyi kelet-európai politikai megbolydulást „A nép éve” kifejezéssel üdvözölte. És amikor a berlini fal végre leomlott, a Der Spiegel című német hírmagazin a címoldalán így magasztalta a népet: „Das Volk siegt” — Győz a nép!

Sok a beszéd, annál kevesebb a cselekedet

Az összes kelet-európai országban, ahol a néphatalom kikényszerítette a politikai reformokat, felmerült az az igény is, hogy a nép több politikai párt együttes részvételével szabadon maga válassza meg magának a kormányt. A mai politikai pártok a XIX. században jöttek létre Európában és Észak-Amerikában. A XX. század közepe óta szerte a világon egyre több ilyen párt jött létre. Ma minden eddiginél jobban, erősebben és nagyobb létszámban vannak megszervezve. A néphatalom ezek révén, valamint a szakszervezetek, lobbyk, környezetvédelmi csoportok és számos egyéb polgári és különleges érdekeket képviselő csoportok révén sokkal gyakrabban és erőteljesebben szól bele az ügyek intézésébe.

Ahogy a politikai folyamatban érdekelt emberek száma növekszik, úgy válik egyre nehezebbé a politikai egyetértés elérése. Az egymással szemben álló érdekek és vélemények sokasága közepette gyakran kisebbségi kormányok születnek és a patthelyzetben lévő kormányok inkább csak beszélnek, semmint cselekednek.

A vashoz és a nedves agyaghoz hasonlóan, 1914 óta az egész világ mai meglévő politikai elegye törékeny. Elmúltak azok az idők, amikor a kormányzás dolgában az emberek isteni útmutatást kértek. „A nyugati civilizációban az emberek teljesen önmagukra támaszkodtak és rájöttek, hogy képtelenek megbirkózni a helyzettel” — zárja végkövetkeztetését a The Columbia History of the World című mű.

Van ok a derűlátásra?

„Miért kellett volna mindezeknek a különálló, de egymással kapcsolatban álló fejleményeknek éppen a XX. század második felére összeállniuk? Miért éppen ebben a korban alakultak ki a világösszeomlással fenyegető helyzetek, amikor az ember a tudomány terén is nagyobb áttörést és ismeretet szerzett, mint az egész korábbi történelme során?” Geyer újságírónő e felvetett kérdései nagyon is gondolatébresztőek. De ki tud ezekre a kérdésekre választ adni?

Majdnem tíz évvel ezelőtt a The World Book Encyclopedia derűlátóan megjegyezte: „Valószínűleg nagyobb esélyünk van korunk problémáinak megoldására, mint az előző nemzedékek közül bármelyiknek is volt.” De most, tíz évvel később, az 1990-es évtized kezdetén, vajon még mindig van okunk a derűlátásra? ’Igen’ — mondhatnád, utalva a hidegháború végére, vagy a Kelet—Nyugat közötti jobb együttműködésre és a világ leszerelési tárgyalásain elért jelentős előrehaladásra.

A Biblia jövendölése szerint ennek így is kell lennie. Rámutat arra, hogy a bibliai történelem hetedik világhatalmának uralkodása alatt, azzal egyidőben kifejezetten azért jön létre egy nyolcadik hatalom, hogy a nemzeteket egyesítse (Jelenések 17:11). De sikerül-e egyesítenie? „Az emberi uralom a megméretés mérlegén” című sorozat 9. része erre ad majd választ.

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 12. oldalon]

„Minden királyság, amely meghasonlik önmagával, elpusztul” (Máté 12:25)

[Oldalidézet a 12. oldalon]

„A nemzetek háborognak, a királyságok inognak” (Zsoltárok 46:6 [46:7, Károli])