Ámos segítségével betekinthetünk a katasztrófákba és csapásokba

AMIKOR a romeltakarító munkások kiemelték a holttesteket a földrengés-pusztította balvanoi templom romjai közül Olaszországban, Salvatore Pagliocchi lelkész így siránkozott: „Hogyan magyarázzam meg ezeknek az embereknek, hogy Isten úgy döntött, mise alatt ragadja el szeretteiket?” (Liverpool Daily Post, 1980. november 25.)

Bizonyára megfigyelted, hogy az emberek gyakran Istent teszik felelőssé a mai katasztrófákért és csapásokért. De a Biblia feltárja, hogy nem a szeretet Istene okozza szánt szándékkal a sok árvizet, erdőtüzet, földrengést és más természeti csapást (1Ján 4:8). Ezek gyakran a föld természeti erőinek szeszélyes hatásai. De az embert is terheli bizonyos fokú felelősség, mert árvízveszélyes lapályokon vagy földrengésveszélyes hegyoldalakon épít városokat.

A természeti csapásokat — köztük a sok emberéletet követelő földrengéseket is — a mi időnkre előre megjövendölte a Biblia Bár nem személyesen idézte elő ezeket, Isten előre látta, hogy be fognak következni. A vékony bibliai könyv, az Ámos könyve segítségével feltárul előttünk Isten képessége, amellyel előre meglátja a közelgő katasztrófát és időben figyelmeztet rá. Ezt a figyelmeztetést fontolóra kell venni.

Ámos Tekoa városában élő héber volt. Ez a kis város 10 mérföldre (16 km) volt Jeruzsálemtől déli irányban. Ámos aligha pályázott arra, hogy próféta legyen és ítéletüzenetet közöljön. Vajon miért nem pályázott erre?

Nos, néhányan azt bizonygatták magukról, hogy atyjuk próféta volt vagy azt, hogy olyanok körében forogtak, akiket a „próféták fiai”-nak neveztek (2Kir 2:3; 4:1). Nem így azonban Ámos. Amikor egy befolyásos pap az északi királyságban erről faggatta, Ámos így válaszolt:

„Nem voltam próféta, sem próféta fia, hanem pásztor voltam és szikamórfa fügéket szurkáltam; Jehova azonban elvitt engem a nyáj mellől és Jehova azt mondta nekem: ’Menj, prófétálj népemnek, Izraelnek!’” (Ámos 7:14, 15).

Ámos tehát nem volt sem jómódú állattulajdonos, sem földbirtokos. Egyszerű munkás volt; Júdea mezőin őrizte a juhokat és időszaki munkásként a rosszabb minőségű fügét szurkálta, hogy az édesebb legyen. Igen, és bár Ámos előélete nem keltett különösebb benyomást, az Isten szellemének vezetése alatt mondott üzenete annál inkább az volt.

I. e. 829 és 803 között prófétált, abban az időben, amikor II. Jeroboám uralkodott Izrael északi királysága felett és Uzziás volt délen Júda királya. Ámos elmondta, hogy a látomását „két évvel a földrengés előtt” kapta (Ámos 1:1). A zsidó történész, Josephus azt mondja, hogy akkor volt földrengés, amikor Uzziás megpróbált istentelen módon tömjént áldozni Jehova templomának szentélyében. Mégis úgy tűnik, hogy Uzziás uralkodásának korábbi szakaszában történt az a földrengés, amelyről Ámos tesz említést, de ez viszont olyan súlyos volt, hogy még Zakariás is megemlítette (2Krón 26:16—27:1; Zak 14:5).

Ámos olyan időben lett prófétává, amikor úgy látszott, hogy rendbejönnek az ügyek és minden jól megy. Isten támogatásával Uzziás hadisikereket ért el délen. Biztonság uralkodott az északi királyságban is. Jeroboám visszaállította Izrael határait a korábbi helyükre, az asszír hadigépezet pedig, amely Szíriát sújtotta, még nem fenyegette Izraelt (2Kir 14:23–28).

MEGROMLOTTAN, A SZERENCSÉTLENSÉG ÚTJÁN

Mégsem volt minden olyan kellemes és ígéretes, mint amilyennek látszott. Szerencsétlenség várt Izraelre, különösen az asszírok részéről. Jehova Isten Ámost szemelte ki és küldte el júdeai magányából Izrael északi királyságába, hogy hirdesse az ítéletüzenetet.

Ha elolvasod Ámos rövidke könyvét, azonnal észreveszed, hogy milyen állapotok uralkodtak Izraelben, amelyek arra késztették Jehovát, hogy elküldje hozzájuk Ámost. Így összegezheted a helyzetet: Jólét és pazarlás.

Számos izraelita gondtalan jólétében méltóvá vált az ítéletre. A gazdagok dologtalan fényűzésben éltek. Voltak nyári és téli lakosztályaik. Némelyek faragott kövekből építették házaikat. A régészeti leletek igazolták Ámos tudósításait, amely szerint a jómódúak díszes fekhelyeit elefántcsont intarziák díszítették. Finom borkülönlegességeket ittak nem is pohárszámra, hanem öblös kupákból és önmagukat kényeztetve laktak jól a legfinomabb olajokból és ételekből (Ámos 3:12, 15; 5:11; 6:4, 6).

Vajon hogyan szerezték meg és hogyan tartották meg vagyonukat ezek a jómódú izraeliták? Igazságtalanság, elnyomás és gonosz tettek árán. Önző módon becsapták a szegényeket, hiányos mértékkel mérték a gabonát (akkor is silány minőségű vagy hulladék magvakat adtak el) és hamis súlyokat használtak. Nem haboztak, amikor rabszolgának adták el a szegényt még csekély tartozása fejében is; s még a legszükségesebb ruhadarabjait sem adták vissza a szegénynek, ha arra kényszerült, hogy zálogba adja azt (Ámos 2:6, 8; 8:4–6).

Az effajta romlottság csupán egyik része volt annak, ahogyan semmibe vették Isten útjait. Jehova iránti lenéző tiszteletlenségükben apa és fia ugyanazzal a nővel tartottak fenn szexuális kapcsolatot. A nazireusok bortól való tartózkodása szinte kihívásként hatott a gazdagok érzékies, fényűző életmódjára; ezért megpróbálták rávenni a nazireusokat, hogy szegjék meg feddhetetlenségüket. A tiszta Isten ezért gyűlölte a gazdagok képmutató tizedét, áldozatait és szertartás-lakomáit (Ámos 2:7, 11, 12; 4:4, 5; 5:21).

Isten azzal válaszolt Izrael erkölcsi és vallási züllöttségére, hogy elküldte hozzájuk Ámost a közeli szerencsétlenség üzenetével. Ámde Ámos vigasztaló és reménytkeltő szavakat is mondott.

ÁMOS VÉSZTERHES ÜZENETE

A könyv a környező nemzetek elleni ítélettel kezdődik. Damaszkusz (Szíria), Gáza (Filisztea), Tírusz, Edom, Ammon és Moáb gonoszul bánt Isten népével, néha odáig ment, ami még a természetes emberi lelkiismeretet is bántja. Az ítélet előzetes bemutatásában Júda is szerepel. Miről van hát szó? Nos, ha a környező nemzetek mind ítélettel néznek szembe, hogyan remélhet könyörületet Izrael, amelynek bűnét még az Is megnövelte, hogy egyáltalán nem volt tekintettel Isten múltbeli figyelmeztető tetteire? (Ámos 1:1—2:16).

Minden okozatnak van valamilyen oka, Ámos jövendölésének oka pedig maga Jehova. Ámos ugyanis nem merte megtenni, hogy ne prófétáljon (Ámos 3:1–8). Bár nem említi meg Asszíriát, Ámos arról biztosítja az izraelitákat, hogy az ellenség eljön majd az élvezeteket hajhászó nemzet ellen (Ámos 3:9–15). Izrael nem reagált Isten múltbeli dorgálásaira. Ezért Ámos így figyelmeztet: „Készülj fel, hogy találkozzál a te Isteneddel!” Igen, szembe kell nézniük tévedéseikkel és meg kell változniuk. Ha nem hajlandók erre, a Teremtő csapást mér rájuk (Ámos 4:1–13).

De az izraeliták nem válaszoltak a kedves felszólításra, hogy „keressék Jehovát és éljenek”. Nem „gyűlölték a rosszat és nem szerették a jót”. Ezért Jehova „félelmet keltő napja” biztos volt számukra. Ámos közvetítésével Isten előre bejelentette nekik, hogy fogságba viszik őket. Ez be is következett: az asszírok idővel elözönlötték országukat és fogságba vitték őket (2Kir 17:1–6). Izrael nem vette tudomásul Ámos intelmét, ezért a pusztulása árán kellett tapasztalnia azt, amit Ámos előre megmondott (Ámos 5:1—6:14).

Egy sor találó kijelentéssel mutat rá Ámos arra, hogy Izrael végideje elérkezett. A pusztulás olyan lesz, mint a sáskahad pusztítása vagy mint a tűz, ami mindent megemészt, még a vizet is. Ámos mindkét esetben közbenjár Jehovánál. A következő látomás azonban már a végső. Miként az építőmester a mérőónnal méri le a fal egyenességét, Isten is megállapítja, hogy Izrael nem egyenes többé és rászolgált a pusztulásra. Amáziás [vagy Amarcja] a borjúimádat papja árulással vádolja Ámost és visszarendeli Júdába. Ámos azonban kitart küldetése mellett, sőt ítéletet hirdet Amáziás és családja ellen (Ámos 7:1–17).

A gyümölcsöt az évszak végén szedik le, ugyanúgy Izrael vége is közel van már. Jehova, aki önmagára esküdött, számadásra vonja Izraelt. S amikor elérkezik az ítélet végrehajtása, az izraeliták Jehovára tekintenek majd, tőle, az egek Istenétől várják a szót, de akkor már késő lesz. Senki sem menekülhet meg, hiába rejtőzik el akár a Kármel barlangjaiba! (Ámos 8:1—9:7).

Isten megrázza majd Izrael földjét, mintha nem is az ő oltalmában álló nemzetről lenne szó. Ámde nem veszett el a remény! Bár a bűnösök, akik azt mondták: „Nem közeleg a vész”, elpusztulnak, mégis megmaradnak néhányan Jákob ivadékából. És meg is maradtak, Izrael és Júda országának lakosai közül visszatértek néhányan a a fogságból i. e. 537-ben (Ámos 9:8–10, 13–15).

Vigasztalásul Ámos bejelenti „Dávid sátorának” újbóli felépítését. I. sz. 49-ben Jakab tanítvány idézte Ámos próféciájának ezt a részét. Akkor már létezett egy jövendő felkent Király-jelölt a Dávid vonalán: Jézus Krisztus. A keresztény tanítványok — zsidók és pogányok — egybegyűjtése, akiknek együtt kell uralkodniuk Jézussal, Ámos 9:11, 12 verse csodálatos beteljesedésének bizonyult (Csel 15:13–18).

CSAPÁSOK A MI IDŐNKBEN

Ahogyan Ámos képes volt arra, hogy bejelentse, mi fog történni Izraellel, Jézus Krisztus is képes volt előre megmondani a mi időnk nemzetközi fejleményeit. Bár sem a szerető Jehova Isten, sem a Fia nem okozza ezeket a csapásokat — háborúkat, éhínségeket és földrengéseket —, amelyek az első világháború óta bekövetkeznek, azok mégis a jövendölés beteljesedését jelentik, amelyet Jézus mondott a „dolgok rendszerének végéről” (Máté 24:3–12). Valóban, az 1980. novemberi Nápoly környéki katasztrófa után Robert I. Tilling, az Egyesült Államok Geokémiai és Geofizikai Hivatalának geológiai szakértője kijelentette: „Egyes megfigyelések szerint a vulkánkitörések és földrengések világszerte egyre gyakoribbá lesznek.”

Alapos okunk van tehát arra, hogy jól megszívleljük Jézus figyelmeztető szavait és éberek legyünk, ne foglaljon le bennünket a fényűző élet, miként az izraelitákat Ámos napjaiban. A bizonyítékok azt mutatják, hogy a dolgok jelen gonosz rendszerének „vége” hamarosan elérkezik. Ezért „vigyázzatok”! (Máté 24:14, 36–44; Ámos 5:14).