Jónás megismeri Jehova irgalmasságát

JEHOVA megbízatást ad prófétájának, Jónásnak. I. e. a kilencedik században járunk, és II. Jeroboám uralkodik Izráelben. Jónás Gáth-Kéferből, egy zebulonita városból való (Józsué 19:10, 13; 2Királyok 14:25). Isten az asszír fővárosba, Ninivébe küldi Jónást, szülővárosától több mint 800 kilométerre északkeletre. Figyelmeztetnie kell a niniveieket, hogy Istentől jövő pusztítással néznek szembe.

Jónás talán ezt gondolta magában: Ebbe a városba, ehhez a nemzethez menjek? Nem is élnek Isten iránti odaadásban. Ezek a vérszomjas asszírok sohasem léptek szövetségre Jehovával, mint az izraeliták. Meglehet, hogy ennek a gonosz nemzetnek a népe a figyelmeztetésemet fenyegetésnek veszi, és leigázza Izráelt! Én nem! Nem megyek. Elmenekülök Joppéba, és másik irányba hajózom — egészen Társisig, a Nagy-tengernek a túlsó partjára. Ezt fogom tenni! (Jónás 1:1–3).

Veszedelem a tengeren!

Jónás hamarosan Joppéban van, a Földközi-tenger partján. Kifizeti a viteldíját, és egy Társisba tartó hajóra száll; Társist általában Spanyolországgal hozzák kapcsolatba, és több mint 3500 kilométerre nyugatra van Ninivétől. Mikor már a tengeren vannak, a kimerült próféta lemegy a hajó aljába és elalszik. Nem sokkal ezután Jehova nagy szelet támaszt a tengeren, és mindegyik rémült matróz a saját istenét hívja segítségül. A hajó olyannyira dülöngél és előrebukik, hogy kidobják a rakományt, hogy könnyítsenek a hajón. Ennek ellenére szinte biztosnak tűnik a hajótörés; Jónás pedig hallja, hogy az izgatott kapitány így kiált: „Mi lelt, te nagy alvó? Kelj fel, kiálts a te Istenedhez; hát ha gondol velünk az Isten, és nem veszünk el!” Jónás felkel, és felmegy a fedélzetre (Jónás 1:4–6).

„Jertek, vessünk sorsot — mondják a matrózok —, hogy megtudhassuk: mi miatt van rajtunk e veszedelem?” A sors Jónásra esik. Képzeld el, milyen szorongás foghatja el, ahogy a tengerészek ezt mondják: „Kérünk, beszéld el nékünk: mi miatt van rajtunk e veszedelem? Mi a te foglalkozásod és honnan jösz? Melyik a te hazád és miféle népből való vagy te?” Jónás elmondja, hogy ő héber, és Jehovát imádja, „az egek Istenét”, és hogy tiszteletteljesen féli azt, „a ki a tengert és a szárazt teremtette”. Azért jött rájuk a vihar, mert épp Jehova jelenléte elől menekül, ahelyett hogy engedelmesen Ninivébe vinné Isten üzenetét (Jónás 1:7–10).

A tengerészek megkérdezik: „Mit cselekedjünk veled, hogy a tenger megcsendesedjék ellenünk?” Ahogy a tenger még háborgóbb lesz, Jónás ezt mondja: „Fogjatok meg és vessetek engem a tengerbe, és megcsendesedik a tenger ellenetek; mert tudom én, hogy miattam van ez a nagy vihar rajtatok.” A férfiakat nem viszi rá a lélek, hogy Jehova szolgáját a tengerbe dobják, és ezzel a biztos halálba küldjék, ezért megpróbálnak partot érni. Mivel ez nem sikerül, a tengerészek így kiáltanak: „Kérünk Uram, kérünk, ne veszszünk el ez ember lelkéért, és ne háríts reánk ártatlan vért; mert te, Uram, úgy cselekedtél, a mint akartad!” (Jónás 1:11–14).

Tengerbe!

Ekkor a tengerészek kidobják Jónást a hajóból. Ahogy süllyed a kavargó habokban, a tenger tombolása szűnni kezd. Ezt látva, „az emberek . . . nagy félelemmel félék az Urat, és áldozattal áldozának az Úrnak, és fogadásokat fogadának” (Jónás 1:15, 16).

Ahogy a víz elnyeli Jónást, ő kétségtelenül imádkozik. Ezután azt érzi, hogy egy puha csatornában siklik, s egy nagyobb üregbe csúszik. Meglepő módon még mindig tud lélegezni! Jónás, miután leszedi a fejéről a hínárt, igazán különös helyen találja magát. Ez azért van így, mert „az Úr . . . egy nagy halat rendelt, hogy benyelje Jónást. És lőn Jónás a halnak gyomrában három nap és három éjjel” (Jónás 2:1).

Jónás hő imája

Az óriási hal gyomrában Jónásnak van ideje imádkozni. Szavai néha hasonlítanak bizonyos zsoltárokra. Jónás később lejegyezte imáit, melyekben kétségbeesését és bűnbánatát fejezte ki. Úgy tűnt előtte például, mintha a hal gyomra Seollá, az ő sírjává lett volna. Ezért így imádkozott: „Nyomorúságomban az Úrhoz kiálték és meghallgata engem; a Seol torkából sikolték és meghallád az én szómat” (Jónás 2:2, 3). Hasonló gondolatokat fejez ki a grádicsok énekéből kettő — ezeket valószínűleg olyan izraeliták énekelték, akik az évenként megtartott ünnepekre mentek fel Jeruzsálembe (Zsoltárok 120:1; 130:1, 2).

Azon töprengve, hogy a tengerbe süllyedt, Jónás így imádkozik: „Mert mélységbe vetettél engem [Jehova], tenger közepébe, és körülfogott engem a víz; örvényeid és habjaid mind átmentek rajtam!” (Jónás 2:4; vö. Zsoltárok 42:8; 69:3).

Jónás fél, hogy engedetlensége miatt elveszti Isten kegyét, és sosem látja többé az Ő templomát. Így imádkozik: „És én mondám: Elvettettem a te szemeid elől; vajha láthatnám még szentséged templomát!” (Jónás 2:5; vö. Zsoltárok 31:23). Jónás helyzete oly szörnyűnek látszik, hogy ezt mondja: „Körülvettek engem a vizek lelkemig [veszélyeztetve életét], mély ár kerített be engem, hinár szövődött fejemre” (Jónás 2:6; vö. Zsoltárok 69:2). Képzelheted, milyen állapotban lehet Jónás, hiszen még hozzáfűzi: „A hegyek alapjáig sülyedtem alá [a hal belsejében]; bezáródtak a föld závárjai [mint amilyenek a sírokon vannak] felettem örökre! Mindazáltal kiemelted éltemet a mulásból [a harmadik napon], oh Uram, Istenem!” (Jónás 2:7; vö. Zsoltárok 30:4).

Bár Jónás a hal gyomrában van, mégsem gondolja magában: olyannyira lehangolt vagyok, hogy nem tudok imádkozni. Sőt, inkább így imádkozik: „Mikor elcsüggedt bennem az én lelkem [közel a halálhoz], megemlékeztem az Úrról [hittel, hogy az Ő hatalma és irgalma páratlan], és bejutott az én könyörgésem te hozzád, a te szentséged templomába” (Jónás 2:8). Az égi templomból Isten meghallgatta Jónást, és megmentette.

Végezetül Jónás így imádkozik: „A kik hiú bálványokra ügyelnek [hamis istenek élettelen képmásaiban bízva], elhagyják boldogságukat [szerető-kedvességüket, NW; elpártolva Attól, aki ezt a tulajdonságot kimutatja]; de én hálaadó szóval áldozom néked [Jehova Isten]; megadom, a mit fogadtam [e tapasztalat idején vagy bármikor máskor]. Az Úré a szabadítás” (Jónás 2:9, 10; vö. Zsoltárok 31:7; 50:14). Tudván, hogy egyedül Isten szabadíthatja meg őt a halálból, a bűnbánó próféta (az előtte élt Dávid és Salamon királyhoz hasonlóan) Jehovának tulajdonítja a megmentést (Zsoltárok 3:9; Példabeszédek 21:31).

Jónás engedelmeskedik

Sok gondolkodás és buzgó ima után Jónás érzi, hogy kifelé sodródik a csatornán, amin keresztül bekerült. Végül szárazföldre vetődik (Jónás 2:11). Hálásan a szabadulásért, Jónás engedelmeskedik Isten szavának: „Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd néki azt a beszédet, a mit én parancsolok néked” (Jónás 3:1, 2). Jónás elindul az asszír fővárosba. Mikor megtudja, milyen nap is van, rájön, hogy három napon át volt a hal gyomrában. A próféta átkel az Eufrátesz folyón a nagy nyugati kanyarnál, keletre utazik Észak-Mezopotámián át, a Tigris folyóhoz ér, végül pedig elérkezik a nagy városhoz (Jónás 3:3).

Jónás bemegy Ninivébe, a hatalmas városba. Egy napon át megy, majd kihirdeti: „Még negyven nap, és elpusztul Ninive!” Vajon Jónás csodálatos módon fel lett ruházva az asszír nyelv tudományával? Nem tudjuk. De ha csak héberül beszél is, és valaki tolmácsolja, kijelentése eredményt hoz. Ninive lakói kezdenek hinni Istenben. Böjtöt hirdetnek, és kis embertől nagy emberig zsákruhába öltözik mindenki. Amint Ninive királyának fülébe jut az üzenet, feláll trónjáról, leveti díszruháját, zsákruhát ölt magára, és hamuba ül (Jónás 3:4–6).

Mennyire meglepődik Jónás! Az asszír király kikiáltókat küld szerte: „Emberek és barmok, ökrök és juhok: semmit meg ne kóstoljanak, ne legeljenek és vizet se igyanak! Hanem öltözzenek zsákba az emberek és barmok, és kiáltsanak az Istenhez erősen, és térjen meg kiki az ő gonosz útáról és az erőszakosságból, a mely az ő kezökben van! Ki tudja? talán visszatér és megengesztelődik az Isten és elfordul haragjának búsulásától, és nem veszünk el!” (Jónás 3:7–9).

A niniveiek eleget tesznek a király rendeletének. Amikor Isten látja, hogy elfordultak gonosz útjukról, bánja a szerencsétlenséget, amelyről azt mondta, hogy rájuk méri, s így nem sújtja vele őket (Jónás 3:10). Bűnbánatuk, alázatuk és hitük miatt Jehova úgy dönt, hogy nem hajtja végre rajtuk a tervezett ítéletet.

A duzzogó próféta

Negyven nap múlik el, és semmi sem történik Ninivével (Jónás 3:4). Nagyon nem tetszik Jónásnak, amikor rájön, hogy a niniveiek nem fognak elpusztulni; haragra gerjed, és így imádkozik: „Kérlek, Uram! Avagy nem ez vala-é az én mondásom, mikor még az én hazámban valék? azért siettem, hogy Tarsisba futnék, mert tudtam, hogy te irgalmas és kegyelmes Isten vagy, nagy türelmű és nagy irgalmasságú és a gonosz miatt is bánkódó. Most azért Uram, vedd el, kérlek, az én lelkemet én tőlem, mert jobb meghalnom, mintsem élnem!” Isten ezzel a kérdéssel felel: „Avagy méltán haragszol-é?” (Jónás 4:1–4).

Ezek után Jónás peckes léptekkel kisétál a városból. Keletre megy, és felállít egy sátrat, hogy az árnyékában üljön, míg meg nem látja, mi lesz a várossal. Jehova pedig szánva őt, „egy tököt rendele, és felnöve az Jónás fölé, hogy árnyékot tartson feje fölött és megoltalmazza őt a hévség bántásától”. Mennyire örül Jónás a töknek! Isten azonban úgy rendezi, hogy egy féreg átrágja magát a növényen hajnalban, s az fonnyadni kezd. Hamarosan teljesen elszárad. Isten ezenkívül perzselő keleti szelet is küld. A nap ekkor olyannyira süt a próféta fejére, hogy az szinte elalél. Továbbra is szeretne meghalni. Igen, Jónás ismételten ezt mondja: „Jobb halnom, mint élnem!” (Jónás 4:5–8).

Jehova ekkor megszólal. Megkérdezi Jónást: „Avagy méltán haragszol-é a tök miatt?” Jónás így felel: „Méltán haragszom, mind halálig!” Ekkor Jehova lényegét tekintve ezt mondja a prófétának: ’Te sajnálod a tököt, pedig nem fáradoztál érte, és nem is nevelted. Termett és elpusztult, mint afféle egyetlen éjszakára kihajtó növény.’ Isten ezenkívül még így érvel: ’Én meg ne sajnáljam Ninive nagy városát, ahol 12 000-en laknak, akik nem tudnak különbséget tenni a jobb és bal kezük között, ezenkívül a sok háziállatot?’ (Jónás 4:9–11). Nyilvánvaló, hogy mi erre a helyes válasz.

Jónás megbánja bűnét, és tovább élhet, hogy megírja a bibliai könyvet, amely az ő nevét viseli. Honnan tudta meg, hogy a tengerészek félték Jehovát, áldozatot ajánlottak fel neki, és fogadásokat tettek? Isteni ihletés által, vagy talán a templomban az egyik tengerésztől vagy utastól (Jónás 1:16; 2:5).

’Jónás jele’

Amikor az írástudók és a farizeusok jelt kértek Jézus Krisztustól, ő ezt mondta nekik: „E gonosz és parázna nemzetség jelt kiván; és nem adatik jel néki, hanemha Jónás prófétának jele.” Jézus még hozzátette: „Mert a miképen Jónás három éjjel és három nap volt a czethal gyomrában, azonképen az embernek Fia is három nap és három éjjel lesz a föld gyomrában” (Máté 12:38–40). A zsidó nap napnyugtakor kezdődött. Krisztus péntek délután halt meg, i. sz. 33. niszán hó 14-én. Még aznap, naplemente előtt helyezték testét a sírba. Niszán hó 15-e aznap este kezdődött, és szombatnak, a hét hetedik és utolsó napjának napnyugtájáig tartott. Ekkor kezdődött niszán hó 16-a, és a ma vasárnapnak nevezett nap naplementéjéig tartott. Következésképpen Jézus niszán hó 14-ének legalább egy részén már halott volt és a sírban volt, niszán hó 15-én teljes napon át ott volt, és niszán hó 16-ának az éjszakai óráit töltötte ott. Amikor bizonyos nők vasárnap reggel a sírhoz érkeztek, már feltámadt (Máté 27:57–61; 28:1–7).

Jézus a három nap bizonyos részein sírban volt. Ellenségei így megkapták ’Jónás jelét’, de azért Krisztus ezt mondta: „Ninive férfiai az ítéletkor együtt támadnak majd fel ezzel a nemzetséggel, és kárhoztatják ezt: mivelhogy ők megtértek a Jónás prédikálására; és ímé nagyobb van itt Jónásnál” (Máté 12:41). Mennyire igaz! Ott volt a zsidók között Jézus Krisztus — sokkal nagyobb próféta, mint Jónás. Bár Jónás elegendő jel volt a niniveieknek, Jézus mégis sokkal nagyobb hatalommal és sokkal több bizonyítékot szolgáltatva prédikált, mint az a próféta. Ennek ellenére a zsidók általában véve nem hittek (János 4:48).

A zsidók mint nemzet nem fogadták el alázatosan a Jónásnál nagyobb Prófétát, és nem is gyakoroltak hitet Benne. De mi a helyzet elődeikkel? Ők is híjával voltak a hitnek és az alázatos szellemnek. Az igazat megvallva Jehova nyilvánvalóan azért küldte Jónást Ninivébe, hogy megmutassa, micsoda különbség van a bűnbánó niniveiek, és a kemény nyakú izraeliták között, akiknél nagy volt a hit és az alázatosság hiánya. (Vö. 5Mózes 9:6, 13.)

Mi a helyzet személy szerint Jónással? Megtanulta, milyen nagy Isten irgalmassága. Ezenkívül, Jónás azért zúgolódott, mert Jehova sajnálatot mutatott a bűnbánó niniveiek iránt, s ahogyan erre Jehova reagált, annak vissza kell tartania minket, hogy ne panaszkodjunk, ha égi Atyánk irgalmat tanúsít a napjainkban élő emberek iránt. Igen, örüljünk annak, hogy minden évben ezrek fordulnak Jehovához hittel és alázatos szívvel.