Isten ki nem érdemelt kedvessége — Ne téveszd el célját!
„A VALLÁSRÓL beszéljen csak a lelkész, . . . ez az ő dolga” — mondta az egyik felekezet híve. (Kiemelés tőlünk.) Mások elismerték: „Viszonylag kevés keresztény tesz erőfeszítést azért, hogy hitét másokkal megossza.” (Kiemelés tőlünk.) Ezek a nyilatkozatok világosan kiemelik, hogy a mai templomba járó hívek többsége számára a krisztusi hit alig jelent többet, mint passzív hitet Istenben és Krisztusban mint Messiásban.
Mi a te véleményed erről? Jézus tanítványai beszéltek hitükről másoknak (Lukács 8:1). Vajon a mai keresztényeknek is ezt kellene tenniük? Vagy ha Isten nem írja kötelezően elő az úgynevezett keresztényeknek, hogy evangéliumhirdetők legyenek, akkor mit vár el tőlük? Van-e Istennek valamilyen célja a mai keresztényekkel? Van! És ezért Pál apostol figyelmeztetésének számunkra is nagy jelentősége van, amikor a korinthusi keresztényeket arra inti, hogy „Isten ki nem érdemelt kedvességét elfogadván, el ne tévesszék a célját” (2Korinthus 6:1). Lássuk, miért mondta ezt.
Isten céljának a felismerése
Miként Pál, a korinthusi keresztények is elfogadták Jézus Krisztus váltságáldozatát. E gondoskodásba vetett hitük alapján, Jehova igaznak nyilvánította őket. Azzal, hogy elfogadták a messiási igazságokat Pál prédikáló szolgálata révén, megszabadultak a hamis, pogány, és erkölcstelen szokásoktól, amelyekről az ősi Korinthus városa hírhedt volt. Jehova ki nem érdemelt kedvessége számukra a megszabadulást jelentette. De vajon ez az érdekükben megnyilvánuló ki nem érdemelt kedvesség cél nélkül volt?
Nem. Jehova szabadításának ugyanaz volt a célja, mint Pál esetében, aki megszabadult atyáinak Írás-ellenes hagyományaitól. Erről a célról maga Pál félreérthetetlenül így beszélt: „Ennek lettem én szolgájává Isten ki nem érdemelt kedvességének ingyenajándékából, . . . hogy hirdessem jó hírként a nemzeteknek Krisztus fölfoghatatlan gazdagságát” (Efézus 3:7, 8; vö. Galata 1:15, 16). Igen, Isten ki nem érdemelt kedvességének a célja az, hogy Isten szolgái gyakorolni tudják az igaz imádatot — vagyis hogy magasztalják az ő Jehova nevét, és ismertté tegyék krisztusi szolgálatukban ugyanúgy, miként Pál (Róma 10:10).
De amikor Pál az első levelét írta a korinthusiaknak, nyilvánvaló volt, hogy sokan a korinthusiak közül eltévesztették Isten ki nem érdemelt kedvességének a célját. Milyen értelemben? Abban az értelemben, hogy nem gyakorolták az Isten szemében tisztának és elfogadhatónak tekintett imádati formát; megengedték, hogy Korinthus lakóinak erkölcstelen befolyása eltompítsa érzékeiket. Egyenetlenség és paráznaság terjedt el közöttük (1Korinthus 1:11; 5:1, 2). Akik kapcsolatban voltak a gyülekezettel, azoknak nagy többségét Pál tanácsa helyreigazította. Pál azonban azt szerette volna, hogy senki se térjen el a keresztény szolgálattól. Ezért később arra emlékeztette őket, hogy „Isten ki nem érdemelt kedvességét elfogadván, el ne tévesszék a célját” (2Korinthus 6:1).
Az ősi példa
Hasonló helyzettel lehetett találkozni évszázadokkal korábban is. I. e. 537 tavaszán Jehova Isten megszabadította választott nemzetét, Izraelt a babiloni fogságból a perzsa Círusz király révén. Megszabadításuk célját maga Círusz így határozta meg a következő rendeletében: „Bárki van itt közületek, az ő egész népe közül való, legyen vele az ő Istene. Menjen azért fel Jeruzsálembe, amely Júdeában van, és építse fel Jehovának, Izrael Istenének házát!” (Ezsdrás 1:1–3).
Igen, Jehova meghatározott ideje elérkezett, hogy tiszta imádatát helyreállítsa Júda földjén. Jehova ki nem érdemelt kedvessége folytán, ezeknek a hazájukba visszatért zsidóknak kiváltságuk volt részt venni a jeruzsálemi templom újjáépítésében. A kihívást elfogadva, a számkivetésből visszatért zsidók letelepedtek, szülőföldjükön és hozzákezdtek a templom újjáépítéséhez (Ezsdrás 1:5–11).
Rövid idő belül a visszatért zsidóknak kívülről jövő ellenállással kellett szembenézniük. Megszabadításuk célját nem tartották szigorúan elméjükben, és ezt mondogatták: „Nem jött még el az idő Jehova házának az újjáépítésére” (Aggeus 1:2). Az újjáépítési munka így körülbelül 16 évre teljesen leállt.
Időközben önző célokkal kezdtek foglalkozni, nagyobb hangsúlyt fordítva az anyagi javakra, a testi kényelemre, mint a Jehova szent háza újjáépítésére (Aggeus 1:3–9). Az Aggeus 1:4-ben ezt olvassuk: „Hát annak van itt az ideje, hogy ti magatok faburkolattal díszített házakban lakjatok, amikor a templom még romokban hever?” Jehova imádatháza még „romokban hevert”, csupán az alapja volt meg, a zsidók eközben szép házakban laktak, amelyeknek falai díszes faburkolattal voltak ellátva, és szép tetőszerkezet borította.
Aggeus és Zakariás próféta révén, Jehova emlékeztette a zsidókat kiszabadításuk céljára, így végül befejeződhetett a templom építése. Az, aki ezután is többre becsülte anyagi javait, mint azt a kiváltságot, hogy részt vegyen Jeruzsálemben a tiszta imádat helyreállításában, eltévesztette Isten ki nem érdemelt kedvességének a célját.
A mi megszabadításunk célja
Mit tanulhatunk ma az i. e. 537-ben hazájukba visszatért zsidók, valamint a Pál idejében Korinthusban, élő keresztények példájából? Mi is, mint Jehova önátadott szolgái, tapasztaltunk egy megszabadítást. Ki nem érdemelt kedvességéből, többé nem vagyunk rabjai a Nagy-Babilon hamis tanainak és hagyományainak vagy a dolgok e régi rendszere gonoszságainak (János 8:32; 2Korinthus 4:4–6). Ez a megszabadítás és az ezzel párosuló szabadság alkalmat nyújt arra, hogy kinyilvánítsuk értékelésünket az irántunk megnyilvánuló isteni szeretet iránt (1János 4:9). Hogyan?
Úgy, hogy nem tévesztjük el Isten ki nem érdemelt kedvességének a célját. Ez a cél ugyanaz, mint Jehova régen élt szolgáinak a célja, vagyis követnünk kell az igaz imádatot. Most is, miként Pál napjaiban, ez azt jelenti, hogy ’hirdetjük a Krisztusról szóló jó hírt a nemzeteknek’ (Efézus 3:8). Mindazoknak, akik elfogadják Isten ki nem érdemelt kedvességét, be kell kapcsolódniuk a keresztény prédikáló szolgálatba. Ez azt jelenti, hogy mi, mint Jehova Isten önátadott szolgái, vállaljuk, azt a felelősséget, hogy ismertetjük másokkal az igazságot, felmagasztaljuk és dicsőítjük Isten nevét, és szent és tiszta imádatban szolgáljuk őt (Máté 28:19, 20; Zsidók 13:15; Jakab 1:27).
’Ne tévesszük el a célját’
Megeshet-e bármelyikünkkel, miként az első keresztényekkel is, hogy ’eltévesztjük Isten ki nem érdemelt kedvességének a célját’? Igen. Miként ők, mi is — akár a munkahelyünkön, akár az iskolában — összekerülhetünk olyan egyénekkel, akik erkölcstelen nemi életet élnek, lopnak, hazudnak, csalnak, és egyéb olyan dolgokat követnek el, amelyek utálatosak Jehova Isten szemében (1Korinthus 6:9, 10; Galata 5:19–21). Létfontosságú tehát, hogy kerüljük az ilyen személyek társaságát, nehogy bennünk is vágy támadjon ilyen gonosz dolgok elkövetésére (1Korinthus 15:33). Ezek a társaságok hitünkre gyengítőleg hatnak. Pál találóan írta Titusnak: „Mert nyilvánvalóvá lett az Isten ki nem érdemelt kedvessége, amely mindenféle embernek megmentést hoz, és arra nevel minket, hogy szakítsunk az istentelenséggel és a világi vágyakkal, és éljünk józan gondolkodással, igazságosan és isteni önátadásban a dolgok jelen rendszerében” (Titus 2:11, 12).
Lehet, hogy egyesek arra gondolnak, hogy azzal eleget tesznek szolgálatuknak, ha elmennek a Királyság-teremben tartott összejövetelekre, rendszeresen részt vesznek Isten Királysága jó hírének hirdetésében, és kerülnek mindenfajta erkölcstelen cselekedetet. Fontos azonban egy másik tényezőt is figyelembe venni. Jézus mondta: „Senki sem lehet két úr rabszolgája” (Máté 6:24). Mit értett ezen Jézus? Azt, hogy bár időnknek egy részét a jó hír előmozdítására fordítjuk, lehet, hogy az életben érdeklődésünket leginkább az köti le, miként tudnánk több anyagi javakat összegyűjteni. Igaz, hogy őszintén vonzónak fogjuk találni a dolgok új rendszerében való élet kilátását Krisztus Jézus irányítása alatt, ugyanakkor azonban azt szeretnénk, ha minél többet kiaknázhatnánk e rendszerből, amíg az fennáll. Ez a magatartás csak eltérítene megszabadításunk igazi céljától. Vajon nem hasonló anyagias beállítottság akadályozta a visszatelepült zsidókat abban, hogy valóra váltsák megszabadításuk célját?
Vajon cselekedeteink azt mutatják, hogy eltévesztettük e gonosz világtól és annak hamis vallásától való megszabadításunk célját? Pál azt mondta a keresztényeknek, hogy „most van itt az alkalmatos idő”, hogy másoknak segítsünk a megmentés elnyerésében (2Korinthus 6:2). Ma, amikor igen közel van már e gonosz rendszer eljövendő pusztulása, még sürgetőbbek Pál szavai. Ezenfelül, míg szembetűnő, hogy a mai templomba járó emberek többsége nem kívánja megosztani hitét másokkal, a Jehova Istent szívből szerető keresztények viszont kiváltságuknak tartják, hogy a rájuk bízott keresztényi prédikáló szolgálatból teljesen kivegyék a részüket. Mindazok, akik hűségesen prédikálják a jó hírt ebben az alkalmas időben, és szolgálják Jehova Istent tiszta és szent imádatban, abban a biztos tudatban tehetik ezt, hogy ’Isten ki nem érdemelt kedvességét elfogadva, nem tévesztik el annak célját’ (2Korinthus 6:1).