GYŰLÖLET

A Szentírásban a „gyűlölet” szónak többféle jelentésárnyalata van. Jelenthet heves ellenségeskedést, tartós rosszakaratot, amely gyakran kárörömmel jár. Ez a fajta gyűlölet emésztő érzéssé válhat, amely ártani akar a tárgyának. A „gyűlölet” ugyanakkor erős ellenszenvre is utalhat, ilyenkor azonban nincs benne ártó szándék, csak kerüli a tárgyát, mert undorodik tőle. A Biblia ezenkívül a „gyűlöl” szót ’kevésbé szeret’ értelemben is használja (1Mó 29:31, 33; 5Mó 21:15, 16). Jézus Krisztus például kijelentette: „Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját, anyját, feleségét, gyermekeit, fivéreit és nővéreit, igen, még a saját lelkét is, nem lehet a tanítványom” (Lk 14:26). Ezzel nyilván nem azt akarta mondani, hogy a követőinek ellenséges érzülettel vagy az undor érzésével kell viseltetniük a családjukkal és önmagukkal szemben, hiszen ez nem lenne összhangban a Szentírás többi részével. (Vö.: Mk 12:29–31; Ef 5:28, 29, 33.)

Isten Izraelnek szóló törvénye kimondta: „Ne gyűlöld testvéredet szívedben” (3Mó 19:17). Ahhoz, hogy valaki azt mondhassa magáról, hogy nem szándékosan ölt embert, és menedéket találjon a menedékvárosokban, igaznak kellett lennie rá, hogy nem táplált gyűlöletet a megölttel szemben; ez volt az egyik előfeltétel (5Mó 19:4, 11–13).

Gyűlölni az ellenségeinket? Jézusnak az a tanácsa, hogy szeressük az ellenségeinket, teljesen összhangban van a Héber Iratok szellemével (Mt 5:44). A hűséges Jób felismerte, hogy helytelen lett volna bármiféle kárörömet éreznie ádáz gyűlölőinek szerencsétlensége miatt (Jób 31:29). A mózesi törvény arra kötelezte az izraelitákat, hogy nyújtsanak segédkezet honfitársaiknak, akiket talán ellenségeiknek tekintettek (2Mó 23:4, 5). Isten szolgái nem örvendezhettek az ellenségüket ért csapás felett, hiszen a következő utasítást kapták: „Ha éhes, aki téged gyűlöl, adj enni neki kenyeret, és ha szomjas, adj inni neki vizet” (Pl 24:17, 18; 25:21).

Az a gondolat, hogy az ellenséget gyűlölni kell, egyike volt azon betoldásoknak, amelyeket a hagyományok zsidó tanítói tettek hozzá Isten törvényéhez. Mivel a Törvény szerint az izraelitáknak szeretniük kellett a felebarátaikat (3Mó 19:18), ezek a tanítók úgy következtettek, hogy az ellenségeiket ennek értelmében gyűlölniük kell. A „barát” és „felebarát” kifejezéseket úgy tekintették, mint amelyek kizárólag a zsidókra vonatkoznak, és mindenki más természetszerűleg ellenségnek számított. Ha figyelembe vesszük a „felebarát” szóról kialakult hagyományos értelmezésüket, és azt, hogy a hagyományból fakadóan ellenségeskedést mozdítottak elő a nem zsidókkal szemben, könnyen megérthetjük, miért toldották be önkényesen Isten törvényébe azt a kijelentést, hogy „és gyűlöld ellenségedet” (Mt 5:43).

A keresztények ezzel szemben kötelesek szeretni az ellenségeiket, vagyis azokat, akik személy szerint az ellenségeiknek bizonyulnak. Ez a fajta szeretet (gör.: a·gaʹpé) nem érzelgősség, amely csupán személyes kötődésen alapul, ahogy azt sokan gondolják, hanem erkölcsi érzék által vezérelt, illetve a társadalom többi tagja felé megnyilvánuló szeretet, amelyet – alapelvről, kötelességről és a helyes magatartásról lévén szó – tudatos döntés alapján gyakorol valaki, őszintén törekedve rá, hogy jót tegyen másokkal, aszerint, ami helyes. Az a·gaʹpé (szeretet) felülemelkedik a személyes ellentéteken, és soha nem engedi, hogy ezek miatt az ember elhagyja a helyes alapelveket, és rosszal fizessen a rosszért. Akik tudatlanságukban ellenzik Isten szolgáinak keresztényi életútját, és üldözik őket, azokért ezek a szolgák még imádkoznak is, hogy felnyíljon a szemük, és meglássák az Istenre és szándékaira vonatkozó igazságot (Mt 5:44).

Helyénvaló gyűlölet: Bizonyos helyzetekben és bizonyos időkben azonban helyénvaló a gyűlölet. „Ideje van. . . a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek” (Pr 3:1, 8). Magáról Jehováról is azt olvassuk, hogy gyűlölte Ézsaut (Ma 1:2, 3). Ez viszont semmiképpen sem tudható be önkényességnek a részéről. Ézsau méltatlannak bizonyult Jehova szeretetére, mert megvetette az elsőszülöttségi jogát, és eladta azt a hozzá tartozó isteni ígéretekkel és áldásokkal együtt. Ráadásul meg is akarta ölni a testvérét, Jákobot (1Mó 25:32–34; 27:41–43; Héb 12:14–16). Jehova Isten ezenkívül gyűlöli a kevély szemeket, a hazug nyelvet, az ártatlan vért ontó kezeket, az álnok tervet forraló szívet, a gonoszságra siető lábakat, a hamis tanút, és a testvérek között viszályt támasztó embert is, szóval mindazt, aki vagy ami teljességgel szemben áll vele és igazságos törvényeivel (Pl 6:16–19; 5Mó 16:22; Ézs 61:8; Za 8:17; Ma 2:16).

Milyenfajta gyűlöletet kell kifejleszteniük Isten szolgáinak?

Mivel Jehova szolgái valóban lojálisak Istenükhöz, gyűlölik azokat, amiket vagy akiket ő is gyűlöl (2Kr 19:2). „Vajon nem gyűlölöm-e ádáz gyűlölőidet, ó, Jehova? Nem iszonyodom-e az ellened lázadóktól? Teljes gyűlölettel gyűlölöm őket. Ellenségeimmé lettek” (Zs 139:21, 22). Ez a gyűlölet azonban nem akar kárt okozni másoknak, és nem egyenlő a rosszmájúsággal vagy a rosszindulattal. Inkább abban fejeződik ki, hogy irtózik a gonosztól, távol tartja magát a rossztól, és kerüli Jehova ádáz gyűlölőit (Ró 12:9, 17, 19). A keresztények joggal gyűlölik Isten esküdt ellenségeit, például az Ördögöt és démonait, és azokat az embereket is, akik tudatosan és szántszándékkal helyezkednek szembe Jehovával.

Bár a keresztények nem szeretik azokat, akik Isten ki nem érdemelt kedvességét a gátlástalan viselkedés mentségévé változtatják, nem gyűlölik az olyan személyeket, akik helytelenséget követtek el ugyan, de méltók az irgalomra. A bűnbánó vétkes helyett inkább magát a gonosz cselekedetet gyűlölik, igen, „gyűlölve még az alsóruhát is, amelyet bemocskolt a test” (Júd 4, 23).

A helytelen gyűlölet kerülése: Azok, akik korábban gyűlölték egymást, de keresztények lettek, nem gyűlölködnek már (Tit 3:3). Aki gyűlöli a testvérét, az még a sötétségben jár, és minden olyan állítása, hogy szereti Istent, valójában hazugság. Testvérének gyűlölése nem egyéb, mint gyilkosság (1Jn 2:9, 11; 4:20; 3:15).

Az érzelgősség odavezethet, hogy az ember már nem tud kiegyensúlyozottan gondolkodni a szeretetről és a gyűlöletről. Nyilvánvalóan ez történt Dáviddal is, amikor a fiáról, Absolonról volt szó (2Sá 18:33; 19:1–6). Az is megállapítható tehát, hogy „aki visszatartja vesszejét, gyűlöli a fiát, de aki szereti, az megkeresi fegyelmezéssel” (Pl 13:24).

Ha az ember tiszteletben tartja mások magánéletét, és szeretetteljes figyelmességet tanúsít, akkor elkerülheti, hogy feleslegesen tegye ki magát gyűlöletnek. Ezért tanácsolja a Biblia, hogy „ritkán tedd lábadat embertársad házába, nehogy elege legyen belőled, és meggyűlöljön” (Pl 25:17).