18. fejezet

„Keressétek először a királyságot”

A BIBLIA fő témája Jehova nevének megszentelése a Királyság által. Jézus Krisztus arra tanította követőit, hogy keressék először a Királyságot, előtérbe helyezve azt az életben más érdekekkel szemben. Miért?

Az Őrtorony gyakran magyarázta el, hogy Jehova az Egyetemes Szuverén, abból a tényből eredően, hogy Ő a Teremtő. Megérdemli, hogy teremtményei a legnagyobb tisztelettel illessék őt (Jel 4:11). Az emberi történelem nagyon korai időszakában azonban Isten egyik szellemfia, aki magát Sátánná, az Ördöggé tette, kihívóan kétségbe vonta Jehova szuverenitását (1Móz 3:1–5). Ráadásul Sátán önző indítékokat tulajdonított mindazoknak, akik Jehovát szolgálják (Jób 1:9–11; 2:4, 5; Jel 12:10). Így a világegyetem békéje felbomlott.

Az Őrtorony-kiadványok már évtizedek óta kimutatják, hogy Jehova gondoskodott arról, hogy ezek a vitakérdések oly módon záródjanak le, hogy az nemcsak mindenható hatalmát magasztalja, hanem bölcsességének, igazságosságának és szeretetének nagyságát is. Ennek a gondoskodásnak az egyik központi része Isten messiási Királysága. Ez által a Királyság által az emberiség bőséges lehetőséget kap arra, hogy megtanulja az igazságosság útját. Ez a Királyság eszköz lesz arra, hogy a gonoszok elpusztuljanak, Jehova szuverenitása igazolást nyerjen, szándéka pedig beteljesedjen, vagyis hogy a föld paradicsommá alakuljon, valamint olyan emberekkel népesüljön be, akik igazán szeretik Istent és egymást, s akik tökéletes életet kapnak áldásként.

Ennek fontossága miatt Jézus ezt tanácsolta a követőinek: „keressétek először a királyságot” (Máté 6:10, 33, NW ). Jehova Tanúi a modern időkben bőséges bizonyítékát adták annak, hogy igyekeznek megfogadni ezt a tanácsot.

Mindent elhagyva a Királyságért

A Bibliakutatók már a korai időszaktól kezdve figyelmet fordítottak arra, mit jelent először a Királyságot keresni. Fejtegették Jézus példázatát, amelyben a Királyságot egy olyan nagy értékű gyöngyhöz hasonlította, hogy egy ember „mindenét eladván a mije volt, megvevé azt” (Máté 13:45, 46). Elmélkedtek Jézus tanácsának a jelentőségén, amelyet egy gazdag ifjú elöljárónak mondott, hogy adja el mindenét, ossza szét a szegény embereknek, és kövesse őt (Márk 10:17–30).a Felismerték, ha érdemesnek akarnak bizonyulni arra, hogy részük legyen Isten Királyságában, akkor a Királyságot kell elsődleges érdekükké tenni, és örömmel kell felhasználniuk az életüket, képességeiket, erőforrásaikat ennek szolgálatában. Minden másnak az életben másodlagos helyet kell elfoglalnia.

Charles Taze Russell személy szerint megszívlelte ezt a tanácsot. Eladta jól jövedelmező férfidivatáru-üzletét, fokozatosan csökkentette más üzleti érdekeltségeit, és ezután minden földi tulajdonát arra használta, hogy szellemi módon segítse az embereket. (Vö. Máté 6:19–21.) Ez nem olyasmi volt, amit mindössze néhány évig tett. Egészen haláláig felhasználta minden erőforrását — szellemi képességét, fizikai egészségét, anyagi javait — arra, hogy megtanítsa másoknak a messiási Királyság nagyszerű üzenetét. Russell temetésén egy társa, Joseph F. Rutherford megállapította: „Charles Taze Russell lojális volt Istenhez, lojális volt Krisztus Jézushoz, lojális volt a Messiás Királyságának ügyéhez.”

1881 áprilisában (amikor csupán néhány száz személy járt a Bibliakutatók összejöveteleire) Az Őrtorony [ang.] kiadott egy cikket „1000 prédikáló kerestetik” címmel. Ez magában foglalt egy meghívást azon férfiak és nők számára, akiknek nincs eltartandó családjuk, hogy kolportőr evangelizálókként lássanak munkához. Jézusnak a Máté 20:1–16-ban leírt példázatának nyelvezetét alkalmazva Az Őrtorony feltette a kérdést: „Ki az, akinek hő vágya, hogy a Szőlőbe menjen és munkálkodjon, s ki az, aki azért imádkozik, hogy az Úr nyissa meg az utat?” Bátorították jelentkezésre azokat, akik idejüknek legalább a felét kizárólag az Úr munkájára tudják fordítani. Az utazási, élelmezési, ruházkodási és szállásköltségeik támogatásaként a Zion’s Watch Tower Tract Society ellátta a korai kolportőröket terjesztésre szánt bibliai irodalommal, megállapított egy szerény hozzájárulást, amelyet az irodalmakért kérni lehetett, és felajánlotta a kolportőröknek, hogy tartsák meg az így nyert összeg egy részét. Kik reagáltak ezekre az elrendezésekre, és léptek be a kolportőrszolgálatba?

1885-re körülbelül 300 kolportőr volt kapcsolatban a Társulattal. Számuk 1914-re végül meghaladta az 1000-t. Ez nem volt könnyű munka. A kolportőrök egyike, miután négy kisvárosban keresett fel otthonokat, és csupán három vagy négy személyt talált, akik bizonyos fokú érdeklődést mutattak, így írt: „Azt kell mondanom, hogy miután oly messzire utaztam, oly sokakkal találkoztam, valamint oly kevés kinyilvánított érdeklődésre találtam Isten terve és egyháza iránt, meglehetősen magányosnak éreztem magam. Támogassatok engem imáitokkal, hogy helyesen, félelem nélkül kínálhassam fel az igazságot, és ne lankadjak el a jó cselekvésében.”

Készséggel ajánlották fel magukat

Azok a kolportőrök a szó valódi értelmében úttörők voltak. Eljutottak az ország legelérhetetlenebb sarkaiba is, egy olyan korban, amikor a közlekedés igen kezdetleges volt, és az utak legnagyobb része nem volt sokkal több a szekérnyomnál. Új-Zélandon Early testvérnő is így tett. Jóval az első világháború előtt kezdte el, 34 évet szentelt teljes időben ennek a szolgálatnak, egészen 1943-ban bekövetkezett haláláig. Az ország nagy részét kerékpáron munkálta be. Még akkor is, amikor ízületi gyulladás miatt rokkanttá vált, és nem tudott pedálozni, a kerékpárjára támaszkodott, és a könyveit hordta körül Christchurch üzleti negyedében. Fel tudott menni a lépcsőn, de rokkantsága miatt hátrafelé kellett lejönnie. Amíg volt némi ereje, kétségkívül Jehova szolgálatában használta fel azt.

Ezek az emberek nem azért vették fel ezt a munkát, mivel saját magukban bíztak. Néhányan természetüknél fogva igen félénkek voltak, ámde szerették Jehovát. Az egyik ilyen testvérnő, mielőtt az üzleti negyedben tanúskodott, megkért minden Bibliakutatót a területén, hogy imádkozzon érte. Idővel, amint tapasztalatot szerzett, nagyon lelkessé vált a szolgálatban.

Amikor Malinda Keefer 1907-ben Russell testvérnek beszélt arról a vágyáról, hogy belép a teljes idejű szolgálatba, azt mondta, szükségét érzi annak, hogy előbb több ismeretet szerezzen. Tulajdonképpen, csak az előző évben került először kapcsolatba a Bibliakutatók irodalmával. Russell testvér válasza ez volt: „Ha addig akarsz várni, amíg mindent tudsz, sohasem fogsz belekezdeni, ám amint végzed ezt, tanulni fogsz.” Habozás nélkül, gyorsan elkezdte Ohióban, az Egyesült Államokban a teljes idejű szolgálatot. Gyakran idézte emlékezetébe a Zsoltárok 110:3-at, amely így szól: „A te néped készséggel siet.” Az elkövetkezendő 76 éven át folyamatosan épp ezt tette.b Egyedül állóként kezdte. Tizenöt éven át örömmel szolgált házasként. Azonban, miután férje meghalt, Jehova segítségével kitartott a tevékenységben. Visszatekintve az elmúlt évekre, ezt mondta: „Mennyire hálás vagyok, hogy mint fiatal nő készséggel ajánlottam fel magam úttörőnek, és mindig első helyre tettem a Királyság-érdekeket!”

Amikor általános kongresszusokat tartottak azokban a korai időkben, gyakran rendeztek különleges ülésszakokat a kolportőrök közreműködésével. Kérdésekre válaszoltak, képzésről gondoskodtak az újabbak számára és bátorítást adtak.

Jehovának még sokkal több szolgája volt 1919-től, akik olyan nagyra becsülték Isten Királyságát, hogy ők is valóban e köré építették fel az életüket. Néhányan közülük képesek voltak félretenni a világi törekvéseket, és teljesen a szolgálatnak szentelni magukat.

Gondoskodás az anyagi szükségletekről

Hogyan gondoskodtak az anyagi szükségleteikről? Anna Petersen (később Rømer), teljes idejű evangéliumhirdető Dániában, így emlékezik vissza: „Segítséget kaptunk az irodalom-elhelyezésekből a naponkénti kiadásokra, az igényeink pedig nem voltak nagyok. Ha nagyobb költségek merültek fel, ilyen vagy olyan módon megoldódtak. A testvérnők rendszeresen adtak nekünk ruhát vagy kabátot, amelyet azonnal viselhettünk, így jól öltözöttek voltunk. Néhány télen pedig némi irodai munkát vállaltam egypár hónapra . . . Azáltal, hogy akkor vásároltam, amikor a leértékelések voltak, meg tudtam venni minden ruhát, ami egy teljes évre kellett. Jól mentek a dolgok. Sohasem szenvedtünk szükséget.” Elsődlegesen nem az anyagi dolgokra fordítottak gondot. Jehova és az Ő útjai iránt érzett szeretetük olyan volt bennük, mint égő tűz, és ezt egyszerűen kifejezésre kellett juttatniuk.

Szállásként esetleg egy szerény szobát béreltek, amíg felkeresték az embereket a területen. Néhányuk lakókocsit használt, amely nem volt valami díszes, csupán egy hely az alvásra, evésre. Mások egyik helyről a másikra vándorolva sátorban aludtak. Néhány helyen a testvérek „úttörőtábort” alakítottak ki. A környékbeli Tanúk talán berendeztek egy otthont, és kijelöltek egy személyt annak felügyeletére. Az azon a területen szolgáló úttörők használhatták a szállásokat, és osztoztak a felmerült költségekben.

Ezek a teljes idejű munkások nem engedték, hogy a pénz hiánya megakadályozza a juhszerű embereket abban, hogy bibliai irodalomhoz jussanak. Az úttörők gyakran cseréltek irodalmat olyan termékekre, mint burgonya, vaj, tojás, friss gyümölcs, gyümölcskonzerv, csirke, szappan és csaknem mindenféle egyéb dologra. Nem gazdagodtak meg; ez inkább eszköz volt arra, hogy segítsenek az őszinte embereknek a Királyság-üzenet birtokába jutni, ugyanakkor beszerezzék az élethez szükséges fizikai dolgokat, hogy úttörőkként folytatni tudják a szolgálatukat. Bíztak Jézus ígéretében, miszerint ha ’továbbra is Isten királyságát keresik először és az ő igazságosságát’, akkor a szükséges élelem és fedél biztosítva lesz (Máté 6:33, NW ).

Készséggel szolgálni bárhol, ahol szükség van rá

Őszinte vágyuk, hogy végezzék a munkát, amellyel Jézus megbízta a tanítványait, a teljes idejű munkásokat új területekre, sőt új országokba is elvezette. Amikor Frank Rice-t 1931-ben arra buzdították, hogy hagyja el Ausztráliát, azért hogy kiterjessze a jó hír prédikálását Jávára (most Indonézia része), már tízéves tapasztalat állt mögötte a teljes idejű szolgálatban. Ám most új szokásokkal találkozott, valamint új nyelvekkel, amelyeket meg kellett tanulnia. Az üzletekben és irodákban használhatta az angol nyelvet a tanúskodásra néhány személynél, ő azonban másoknak is akart tanúskodni. Keményen tanult, és három hónap múlva tudott annyit hollandul, hogy elkezdhetett házról házra járni. Azután malájul tanult.

Frank csupán 26 éves volt, amikor Jávára ment. Az ott, valamint Szumátrán töltött hat év nagyobb része alatt egyedül munkálkodott. (1931 vége felé Clem Deschamp és Bill Hunter jött Ausztráliából, hogy segítsen a munkában. Ők ketten prédikáló körutat tettek a belterületen, mialatt Frank Jáva fővárosában és környékén munkálkodott. Később Clem és Bill is olyan megbízatást kapott, amely külön-külön területre hívta őket.) Nem voltak gyülekezeti összejövetelek, amelyekre Frank eljárhatott volna. Néha nagyon magányos volt; nem is egyszer küszködött azzal a gondolattal, hogy feladja, és visszatér Ausztráliába. De tovább folytatta. Hogyan? A szellemi táplálék, amit Az Őrtorony tartalmazott, segített neki megerősödni. 1937-ben Indokínába vitte a megbízatása, ahol hajszál híján életét vesztette a második világháborút követő heves forrongások alatt. A szolgálat iránti készségnek ez a szelleme még mindig élt benne az 1970-es években, amikor azért írt, hogy kifejezze afeletti örömét, hogy egész családja Jehovát szolgálja, valamint hogy ő és felesége újból készülnek olyan helyre költözni Ausztráliában, ahol nagyobb a szükség.

’Jehovában bíztak egész szívükkel’

Claude Goodman elhatározta, hogy ’Jehovában bízik egész szívével, és nem a saját értelmére támaszkodik’, ezért a kolportőrszolgálatot választotta keresztény evangéliumhirdetőként, egy világi üzleti lehetőség helyett (Péld 3:5, 6, NW ). Ronald Tippinnel együtt, aki segített neki megismerni az igazságot, több mint egy évig kolportőrként szolgált Angliában. Majd 1929-ben mindketten készek voltak arra, hogy Indiába menjenek.c Micsoda kihívást jelentett ez!

Az ezt követő években nemcsak gyalog, személyvonaton és autóbuszon utaztak, hanem tehervonaton, ökrös szekéren, tevén, kínai lakócsónakon, riksán, sőt repülőn és magánvonaton is. Némelykor vasúti várótermekben, tehénistállóban, az őserdő füvén vagy egy tehéntrágya padlózatú házikóban terítették le felgöngyölhető hálóalkalmatosságukat, voltak azonban olyan idők is, amikor luxushotelekben és egy rádzsa palotájában aludtak. Miként Pál apostol, ők is megtanulták a megelégedettség titkát, akár szűkölködtek, akár bőségben voltak (Fil 4:12, 13). Általában nagyon kevéssel rendelkeztek, aminek anyagi értéke lett volna, de sohasem nélkülözték azt, amire igazán szükségük volt. Személyesen tapasztalták Jézus ígéretének a beteljesedését, miszerint ha először a Királyságot keresik és Isten igazságosságát, az élet anyagi szükségletei biztosítva lesznek.

A dengue-láz, malária és tífusz miatt súlyos rohamaik voltak, de a Tanú-társak szerető módon törődtek velük. A szolgálat az olyan szemetes városok közepette is várt rájuk, mint Kalkutta, és tanúskodásra volt szükség Ceylon (most Srí Lankaként ismert) hegyeinek teaültetvényein is. Az emberek szellemi szükségleteinek kielégítése érdekében irodalmat ajánlottak fel, hangfelvételeket játszottak le a helyi nyelveken és előadásokat tartottak. Amint a tevékenység növekedett, Claude azt is megtanulta, hogyan működtessen nyomdagépet, és hogyan lássa el a Társulat fiókhivatalaiban lévő munkát.

87 évesen tapasztalatokban gazdag életre tekinthetett vissza, amelyeket Jehova szolgálatában szerzett Angliában, Indiában, Pakisztánban, Ceylonon, Burmában (most Mianmar), Malájföldön, Thaiföldön és Ausztráliában. Egyedül álló fiatalemberként, majd férjként és apaként egyaránt első helyen tartotta a Királyságot az életében. Nem egészen két évvel megkeresztelkedése után lépett be a teljes idejű szolgálatba, és élete hátralevő részének hivatásaként tekintette ezt.

Isten ereje tökéletessé tette az erőtlenségben

Ben Brickell egy másik buzgó Tanú volt — ugyanolyan szükségletei és gyengeségei voltak neki is, mint más embereknek. Kiemelkedő volt a hitben. 1930-ban belépett a kolportőrmunkába Új-Zélandon, ahol olyan területeken tanúskodott, amelyek évtizedekig nem lettek újra bemunkálva. Két évvel később Ausztráliában belekezdett egy öt hónapos prédikálóútba a kietlen vidéken keresztül, ahol még soha senki nem tanúskodott azelőtt. Kerékpárját alaposan megpakolta takarókkal, ruhaneműkkel, élelemmel és elhelyezésre szánt bekötött könyvekkel. Habár más férfiaknak az életébe került, amikor megpróbáltak átutazni ezen a vidéken, ő Jehovába vetett bizalommal előrehaladt. Következőként Malajziában szolgált, ahol komoly szívproblémái jelentkeztek. Nem adta fel. Az egészsége helyreállításával eltöltött időszak után újból elkezdte a teljes idejű prédikálótevékenységet Ausztráliában. Körülbelül egy évtizeddel később, komoly betegség következtében kórházba került, és amikor elbocsátották, az orvos azt mondta, hogy „85 százalékban elvesztette munkaképességét”. Még vásárolni sem tudott lemenni az utcára anélkül, hogy meg ne állt volna közben pihenni.

Ben Brickell azonban elhatározta, hogy újra járni kezd, és így is tett; ha szükséges volt, megállt egy kis pihenésre. Hamarosan ismét Ausztrália rögös, távoli, elhagyatott vidékén tanúskodott. Megtette, amit tudott egészsége megóvása érdekében, ám Jehovának végzett szolgálata volt a legfontosabb dolog az életében, egészen 30 évvel később, a hatvanas éveinek derekán bekövetkezett haláláig.d Felismerte, hogy Jehova ereje be tudta tölteni azt a hiányt, ami gyengeségéből adódott. A melbourne-i kongresszuson 1969-ben az úttörő-pultnál szolgált, nagy kitűzővel a hajtókáján, amelyen ez állt: „Ha az úttörőszolgálatról akarsz érdeklődni, kérdezz engem.” (Vö. 2Korinthus 12:7–10.)

Az őserdei falvak és a hegyi bányásztelepülések elérése

Jehova szolgálata iránti buzgóság nem csupán férfiakat, hanem nőket is arra indított, hogy érintetlen szántóföldeken kezdjék el a munkát. Freida Johnson, egyike a felkenteknek, meglehetősen alacsony volt és az ötvenes éveiben járt, amikor egyedül munkálkodott Közép-Amerika egyes részein, olyan területeket munkálva be lóháton, mint Honduras északi partvidéke. Hitre volt szüksége ahhoz, hogy egymagában munkálkodjon ezen a területen, ellátogatva a szétszórt banánültetvényekre, La Ceiba, Tela valamint Trujillo városába és még ezen is túl, a magányos karibi falvakba. Ott tanúskodott 1930-ban és 1931-ben, majd 1934-ben, 1940-ben és 1941-ben ismét, a bibliai igazságot tartalmazó irodalom példányainak ezreit helyezve el.

Azon évek alatt egy másik buzgó munkás kezdte meg pályáját a teljes idejű szolgálatban. Ő Käthe Palm volt, aki Németországban született. Ami cselekvésre indította őt, az a Colombusban (Ohió) 1931-ben megtartott kongresszuson való részvétele volt, amelyen a Bibliakutatók felvették a Jehova Tanúi nevet. Ekkor határozta el, hogy először a Királyságot keresi, és 1992-ben, 89 éves korában még mindig ezt tette.

Úttörőszolgálata New Yorkban kezdődött. Később Dél-Dakotában volt egy társa néhány hónapig, de azután lóháton utazva, egyedül folytatta tovább. Amikor meghívást kapott, hogy Dél-Amerikában, Kolumbiában szolgáljon, készséggel elfogadta azt, és 1934 vége felé megérkezett. Újra volt társa egy időre, de ezután egyedül szolgált. Ez nem keltett benne olyan érzést, hogy fel kellene adnia.

Egy házaspár meghívta őt, hogy csatlakozzon hozzájuk Chilében. Ez egy másik hatalmas terület volt, egy olyan, amely 4265 kilométer hosszan nyúlt el a dél-amerikai kontinens nyugati partvidékének mentén. Miután a főváros hivatali épületeiben prédikált, nekivágott a kietlen északnak. Minden bányásztelepülésen és minden részvénytársasági városban, legyen az kicsi vagy nagy, ajtóról ajtóra prédikált. Fenn az Andokban a munkások meglepődtek, hogy egy magános nő keresi fel őket, ám Käthe elhatározta, hogy senkit sem hagy ki a számára kiutalt területen. A későbbiekben délre költözött, ahol néhány estancia (birkatelep) 100 000 hektár területet is elfoglalhatott. Az emberek barátságosak és vendégszeretőek voltak, és szívesen látták őt asztaluknál az étkezésekkor. Jehova törődött vele ilyen és más módokon is, így megvoltak az életéhez szükséges fizikai dolgok.

Isten Királysága jó hírének a prédikálása betöltötte az életét.e A szolgálatban töltött éveire visszatekintve ezt mondta: „Úgy érzem, nagyon gazdag életem volt. Minden évben, amikor jelen vagyok Jehova népének egy kongresszusán, az elégedettség meleg érzése hat át látva oly sok személyt, akikkel tanulmányoztam a Bibliát, amint hirdetik a jó hírt és segítenek másoknak, hogy az élet vizéhez jöjjenek.” Azt az örömet élte át, hogy látta, amint Jehova dicsőítőinek száma Chilében 50-ről több mint 44 000-re nő.

„Ímhol vagyok én, küldj el engemet!”

Németországban Martin Pötzinger megkeresztelkedett, miután meghallgatott egy előadást az Ésaiás 6:8-ban feljegyzettek alapján, amely Jehovának a szolgálatra való meghívását és a próféta pozitív reagálását — „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” — tartalmazza. Két évvel később, 1930-ban Bajorországban elkezdte a teljes idejű szolgálatot.f Nem sokkal később a hivatalnokok betiltották a Tanúk prédikálótevékenységét, bezárták az összejöveteli helyeket, és elkobozták az irodalmat. A Gestapo fenyegetést jelentett számukra. De ezek a fejlemények 1933-ban nem vetettek véget Pötzinger testvér szolgálatának.

Meghívták őt, hogy Bulgáriában szolgáljon. Bolgár nyelvű bizonyságtevő-kártyákat használtak a bibliai irodalom felajánlására. Sok ember azonban írástudatlan volt. Így Pötzinger testvér órákat vett, hogy megtanulja a nyelvüket, amely a cirill ábécét használja. Amikor irodalmat hagyott egy családnál, gyakran arra volt szükség, hogy a gyermekek olvassák fel azt a szüleiknek.

Az első év nagy része alatt Pötzinger testvér egyedül volt és így írt: „Az Emlékünnepen magam tartottam az előadást, magam imádkoztam, és magam fejeztem be az összejövetelt.” A külföldieket 1934 folyamán kitoloncolták, ezért Magyarországra ment. Itt egy másik új nyelvet kellett megtanulnia, hogy meg tudja osztani a jó hírt. Magyarországról az akkor Csehszlovákiaként és Jugoszláviaként ismert országokba ment.

Sok örömteli élménye volt — igazságszeretőkre talált, amint irodalommal a hátán bejárta a vidéket és a falvakat; Jehova törődését tapasztalta, amikor vendégszerető emberek élelmet kínáltak fel, sőt még ágyat is éjszakára; késő estig beszélgetett azokkal, akik szállására jöttek, hogy többet halljanak a Királyság vigasztaló üzenetéről.

Kemény hitpróbákkal is szembe találta magát. Amikor pénz nélkül, szülőföldjén kívül szolgált, súlyosan megbetegedett. Egyetlen orvos sem volt hajlandó megvizsgálni őt. Ámde Jehova gondoskodott róla. Hogyan? Végül is kapcsolatba került a helyi kórház igazgató főorvosával. Ez a férfi, aki szilárdan hitt a Bibliában, úgy gondoskodott Pötzinger testvérről, mint a saját fiáról, mindezt pedig ingyen tette. A doktorra mély benyomást gyakorolt a fiatalember önfeláldozó szelleme, amely nyilvánvaló volt abból a munkából, amelyet végzett, ajándékként pedig elfogadott egy készletet a Társulat könyveiből.

Pötzinger testvérnek egy másik komoly próbával kellett szembenéznie házassága után négy hónappal. 1936 decemberében letartóztatták, és először egy koncentrációs táborba zárták, majd később egy másikba vitték, mialatt feleségét egy másik ilyen táborban tartották fogva. Kilenc éven át nem látták egymást. Jehova nem akadályozta meg az ilyen kegyetlen üldözést, azonban megerősítette Martint, és feleségét Gertrudot, valamint további ezreket, hogy kitartsanak.

Miután ő és felesége kiszabadult, Pötzinger testvér mint utazófelvigyázó sok évig örvendett a szolgálatnak Németországban. Jelen volt a háború utáni korszakban tartott lelkesítő kongresszusokon azon a helyen, melyet Hitler korábban felvonulási térnek használt Nürnbergben. Most azonban ez a tér Isten Királysága lojális támogatóinak hatalmas tömegével telt meg. Felejthetetlen kongresszusokon vett részt New Yorkban a Yankee Stadionban. Rendkívüli módon örvendett az Őrtorony Gileád Biblia Iskolán kapott képzésnek. 1977-ben Jehova Tanúi Vezető Testületének tagja lett. Szemléletmódja — egészen 1988-ig, amikor befejezte földi pályafutását — legjobban ezekben a szavakban jut kifejezésre: „Ezt az egy dolgot teszem — a Királyságot keresem először.”

Megtanulni azt, amit valójában jelent

Az önfeláldozás szelleme nyilvánvalóan nem új dolog Jehova Tanúi között. Amikor a Bibliai tanulmányok legelső kötetét 1886-ban kiadták, nyíltan kifejtették a felszentelődés (vagy ahogyan ma mondanánk, az önátadás) kérdését. Az Írások alapján kimutatták, hogy az igaz keresztények mindent Istennek „szentelnek”; ez magában foglalja képességeiket, anyagi javaikat, egész életüket. A keresztények így az Istennek „szentelt” dolgok sáfáraivá válnak, és mint sáfárok elszámolással tartoznak — nem az embereknek, hanem Istennek.

A Bibliakutatók egyre növekvő száma valóban odaadta magát Isten szolgálatára. Teljes mértékben felhasználták képességeiket, javaikat, életerejüket az Ő akaratának cselekvésére. Másrészről pedig ott voltak azok, akik a legfontosabbnak a keresztény jellem kifejlesztését érezték — ahogyan ők mondták —, hogy így alkalmasak legyenek arra, hogy részük lehessen Krisztussal a Királyságban.

Habár Russell testvér gyakran kijelentette, hogy minden igaz kereszténynek felelőssége a másoknak való tanúskodás Isten Királyságáról, ez még nagyobb hangsúlyt kapott az első világháború után. A „Jellem vagy szövetség — melyik?” című cikk a Keresztyén Zarándok 1926. július 15-i (Az Őrtorony 1926. május 1-jei [ang.]) számában szembeszökő példa erre. Nyíltan megvizsgálta azokat a káros hatásokat, amelyek az úgynevezett jellemfejlesztésből származtak, és kihangsúlyozta annak fontosságát, hogy az ember Isten iránti elkötelezettségét cselekedetekkel teljesítse.

Korábban Az Őrtorony 1920. július 1-jei [ang.] száma megvizsgálta Jézus nagy próféciáját arról, hogy mi ’a jele az ő eljövetelének [jelenlétének, NW ] és a világ végének’ (Máté 24:3). Ez a prédikálómunkára összpontosította a figyelmet, amelyet a Máté 24:14 beteljesedéseként el kell végezni, és azonosította a hirdetendő üzenetet ezt mondva: „A jó hír itt a dolgok régi rendjének végéről és a Messiás Királyságának létrejöttéről szól.” Az Őrtorony elmagyarázta, hogy annak alapján, ahogyan Jézus ezt a kijelentést tette a jel más vonásaihoz viszonyítva, ennek a munkának „a nagy háború [első világháború] és a »nagy nyomorúság« ideje között kell megvalósulnia, amelyekről a Mester a Máté 24:21, 22-ben tett említést”. Ez a munka sürgős volt. Ki végzi el?

A felelősség nyilvánvalóan „az egyháznak”, az igaz keresztény gyülekezetnek a tagjain nyugodott. Az Őrtorony 1932. augusztus 1-jei [ang.] száma azonban azt a tanácsot adta ezeknek a személyeknek, hogy buzdítsák a „Jonadáb osztályt” arra, hogy velük együtt vegyen részt a munkában a Jelenések 22:17 szellemével összhangban. A Jonadáb osztály — amelynek a reménysége az örök élet a paradicsomi földön — válaszolt, és sokan közülük nagy buzgósággal tették ezt.

Erőteljesen kihangsúlyozták ennek a munkának létfontosságú voltát: „Éppen olyan fontos részt venni az Úr szolgálatában, mint jelen lenni egy összejövetelen” — mondta Az Őrtorony 1921-ben. „Minden személynek az evangélium prédikálójának kell lennie” — mutatta ki 1922-ben. „Jehova mindannyiunk számára a prédikálást tette a legfontosabb munkává, amelyet ebben a világban végezhetünk” — állapította meg 1949-ben. Gyakran idézték Pál apostol nyilatkozatát az 1Korinthus 9:16-ból: „szükség kényszerít engem. Jaj ugyanis nékem, ha az evangyéliomot nem hirdetem.” Ezt az írásszöveget Jehova Tanúi mindegyikére vonatkoztatták.

Hányan végzik a prédikálást? Milyen mértékben? Miért?

Vajon kényszerítettek bárkit is arra, hogy akarata ellenére ebben a munkában foglalatoskodjon? „Nem — válaszolta Az Őrtorony 1919. augusztus 1-jei [ang.] száma —, senki sincs kényszerítve arra, hogy bármit is megtegyen. Ez mind pusztán önkéntes szolgálat, amelyet az Úr és az ő igazságosságának ügye iránti szeretet alapján visznek véghez. Jehova soha nem soroz be senkit.” Az e mögött a szolgálat mögött álló indítékkal kapcsolatban Az Őrtorony 1922. szeptember 1-jei [ang.] száma a továbbiakban megállapította: „Az, aki valóban hálát érez a szívében és nagyra értékeli azt, amit Isten érte tett, tenni akar majd valamit viszonzásul; és minél inkább növekszik Isten kedvessége iránti nagyraértékelése, annál nagyobb lesz a szeretete; s minél nagyobb a szeretete, annál nagyobb lesz a vágya, hogy szolgálja őt.” Elmagyarázták, hogy az Isten iránti szeretet, az Ő parancsainak megtartása által mutatható ki, és az egyik ilyen parancsolat Isten Királysága örömhírének prédikálása (És 61:1, 2; 1Ján 5:3).

Azokat, akik elkezdték ezt a tevékenységet, nem valamiféle világi törekvés gondolata csábította. Nyíltan elmondták nekik, hogy amikor házról házra mennek vagy irodalmat kínálnak fel egy utcasarkon, ’bolondoknak, erőteleneknek, egyszerűeknek’ fogják őket tekinteni, ’megvetettek, üldözöttek’ lesznek, és „világi szemszögből a jelentéktelenek” osztályába fogják őket sorolni. Ők azonban tudják, hogy Jézussal és korai tanítványaival is ugyanígy bántak (Ján 15:18–20; 1Kor 1:18–31).

Vajon Jehova Tanúi azt gondolják, hogy a prédikálótevékenységük által valamilyen módon kiérdemlik a megmentést? Egyáltalán nem! Az Egyesülten az egyedüli igaz Isten imádatában című könyv tárgyalja ezt a kérdést, amelyet 1983 óta használnak arra, hogy segítsenek a tanulmányozóknak előrehaladni a keresztény érettségig. Megállapítja: „Jézus áldozata tehát lehetőséget adott az örök életre . . . Erre a jutalomra mi nem szolgáltunk rá. Függetlenül attól, mennyit teszünk Jehova szolgálatában, nem szerezhetjük meg azt az érdemet Istennél, hogy ő adósunk lenne az élettel. Az örök élet »ajándék, amelyet Isten . . . Krisztus Jézus, a mi Urunk által ad« (Róma 6:23; Ef 2:8–10). De ha hiszünk ebben az ajándékban és értékeljük azt a módot, ahogyan ez lehetővé vált, kifejezésre fogjuk juttatni értékelésünket. Miután tisztában vagyunk azzal, milyen csodálatosan használta fel Jehova Jézust akarata végrehajtásában, s mennyire fontos mindnyájunknak szorosan Jézus nyomdokait követni, keresztény szolgálatunkat életünk egyik legfontosabb részévé tesszük.”

Vajon elmondható, hogy Jehova Tanúi közül mindenki Isten Királyságának hirdetője? Igen, elmondható! Ezt jelenti az, ha valaki Jehova Tanúja. Több mint fél évszázaddal ezelőtt néhányan úgy érezték, hogy számukra nem szükséges nyilvánosan és házról házra járva részt venni a szántóföldi szolgálatban. Ámde ma egyetlen Jehova Tanúja sem állítja, hogy a helyi gyülekezetben vagy a világméretű szervezetben betöltött tisztsége felmentést jelentene az ilyen szolgálat alól. Férfiak és nők, valamint fiatalok és idősek is részt vesznek ebben. Értékes kiváltságnak, szent szolgálatnak tekintik. Nem kevesen komoly betegségek ellenére végzik ezt. Azok pedig, akik egyszerűen fizikailag képtelenek házról házra járni, más módokat találnak arra, hogy elérjék az embereket és személyesen tanúskodjanak nekik.

A múltban időnként volt olyan irányzat, aminek következtében az újaknak túl hamar megengedték a szántóföldi szolgálatban való részvételt. Az utóbbi évtizedekben azonban nagyobb hangsúlyt helyeznek a képesítésükre, mielőtt meghívnák őket. Mit jelent ez? Nem azt jelenti, hogy képeseknek kell lenniük mindent megmagyarázni, ami a Bibliában van. De ahogyan a Szervezetten a szolgálatunk elvégzésére című könyv kifejti, ismerniük kell a Biblia alapvető tanításait, és hinniük kell abban. Tiszta életet is kell élniük a bibliai irányadó mértékekkel összhangban. Mindegyiküknek valóban akarnia kell, hogy Jehova Tanúinak egyikévé legyen.

Nem követelmény, hogy Jehova Tanúi közül mindenki ugyanolyan mértékben prédikáljon. Az egyének körülményei változóak. Életkor, egészség, családi felelősségek, valamint a nagyraértékelés mélysége mind szerepet játszanak. Ennek mindig is tudatában voltak. Az Őrtorony az 1950. december 1-jei [ang.] számában kihangsúlyozta ezt, amikor a „jó földet” tárgyalta Jézusnak a Lukács 8:4–15-ben a magvetőről szóló példázatában. A vének számára 1972-ben készített Kingdom Ministry School Course (Királyság Szolgálati Iskola Tanfolyama) elemezte az előfeltételeit annak, hogy valaki ’teljes lelkéből szereti Jehovát’, és elmagyarázta, hogy „nem annak mennyisége a lényeges, amit egy személy valaki máshoz képest tesz, hanem hogy megtegye azt, amit meg tud tenni” (Márk 14:6–8). Komoly önvizsgálatra buzdítva azonban, azt is megmutatta, hogy az ilyen szeretet azt jelenti, hogy „az ember minden idegszálával részt vesz Isten szolgálatában, amely szeretetből fakad, és az életben semmilyen szerep, adottság vagy kívánság nem kivétel ez alól”. Minden képességünket, teljes lelkünket mozgósítanunk kell Isten akaratának cselekvésére. Ez a tankönyv kiemelte, hogy „Isten nem csupán részvételt, hanem teljes lelkű szolgálatot kíván” (Márk 12:30).

Sajnos a tökéletlen emberek hajlanak a szélsőségekre; mialatt hangsúlyoznak egy dolgot, elhanyagolnak egy másikat. Ilyenformán Russell testvér még 1906-ban szükségesnek találta, hogy figyelmeztessen: az önfeláldozás nem jelenti mások feláldozását. Nem azt jelenti, hogy az ember elmulaszt ésszerűen gondoskodni feleségéről, eltartandó gyermekeiről vagy idős szüleiről azért, hogy szabad legyen a másoknak való prédikálásra. Azóta időről időre hasonló emlékeztetők jelentek meg az Őrtorony-kiadványokban.

Isten Szavának segítségével fokozatosan az egész szervezet a keresztényi kiegyensúlyozottságra törekedett — buzgóságot nyilvánítva ki Isten szolgálata iránt, mialatt megfelelő figyelmet fordít arra, hogy minden vonatkozásban igazán keresztény legyen. Noha a „jellemfejlesztés” helytelen értelmezésre épült, Az Őrtorony kimutatta, hogy a szellem gyümölcsei és a keresztény magatartás nem lebecsülendő. Az Őrtorony 1942-ben eléggé félreérthetetlenül kimondta: „Néhányan ostoba módon arra a következtetésre jutottak, hogy ha elfoglaltak a házról házra végzett tanúskodó munkában, büntetlenül követhetnek bármilyen utat, amely kielégíti hajlamaikat és vágyaikat. Az embernek nem szabad elfelejtenie, hogy a tanúskodómunkában való foglalatosság nem minden, ami megkívántatik” (1Kor 9:27).

A fontossági sorrend felállítása

Jehova Tanúi felismerték, hogy ’Istennek Királyságát és az ő igazságosságát keresni először’ azt jelenti, hogy fontossági sorrendet állítanak fel az életben. Ebbe beletartozik, hogy az ember megfelelő helyre teszi életében Isten Szavának személyes tanulmányozását és a rendszeres részvételt a gyülekezeti összejöveteleken, valamint nem engedi meg, hogy más célok foglalják el az első helyet. Ez magában foglalja, hogy olyan döntéseket hozunk, amelyek azt tükrözik, őszinte vágyunk, hogy alkalmazkodjunk Isten Királyságának a Bibliában meghatározott követelményeihez. Ebbe beletartozik, hogy a bibliai alapelveket döntéseink alapjaként használjuk fel a családi élet, kikapcsolódás, világi oktatás, munkahely, üzleti gyakorlatok, valamint az embertársakkal való kapcsolatok vonatkozásában.

Először a Királyságot keresni többet jelent, mint csupán minden hónapban némi részt vállalni abban, hogy Isten szándékáról beszélünk másoknak. Azt jelenti, hogy az ember egész életére kiterjedően első helyet biztosít a Királyság-érdekeknek, mialatt megfelelően ellátja más Írás szerinti kötelezettségeit.

Számos mód van arra, ahogyan Jehova odaadó Tanúi előmozdítják a Királyság-érdekeket.

A Bétel-szolgálat kiváltsága

Vannak, akik a világméretű Bétel-család tagjaként szolgálnak. Ez olyan teljes idejű szolgákból áll, akik önként jelentkeztek arra, hogy bármit elvégeznek, amire kijelölik őket, a bibliai irodalom elkészítésével és kiadásával kapcsolatban, a szükséges irodai munka ellátásában és az ilyen munkafolyamatokhoz szükséges kisegítő szolgáltatások területén. Ez nem olyan munka, amely által kiemelkedő személyiségek lesznek vagy anyagi javakat nyernek. Az ő vágyuk Jehova tisztelete, és elégedettek azzal, ahogyan gondoskodnak róluk az élelem, szállás, valamint a személyes szükségleteikre adott csekély térítmény területén. A Bétel-család életformája miatt az Egyesült Államok világi hatóságai például egy vallási rend tagjainak tekintik őket, akik szegénységi fogadalmat tettek. Azok, akik a Bételben vannak, örömet találnak abban, hogy életüket teljesen Jehova szolgálatára használhatják fel, és olyan munkát végezhetnek, amely nagyszámú keresztény testvéreiknek, valamint az újonnan érdeklődő személyeknek — néha nemzetközi méretekben — válik javára. Mint más Jehova Tanúi, így ők is rendszeresen részt vesznek a szántóföldi szolgálatban.

Az első Bétel-család (vagy, ahogyan akkor ismerték, Bible House-család) a pennsylvaniai Alleghenyben volt. 1896-ban a személyzet 12 tagból állt. 1992-ben több mint 12 900 tagja volt a Bétel-családnak, akik 99 országban szolgáltak. Ezenfelül, amikor nem volt elég szállás a Társulat épületeiben, önkéntesek százai ingáztak mindennap a Bétel-otthonokba és üzemekbe, azért hogy részt vegyenek a munkában. Kiváltságnak tartották, hogy részük van az elvégzett munkában. Amikor szükség van rá, más Tanúk ezrei ajánlják fel, hogy különböző időtartamra otthagyják a világi munkát, valamint más tevékenységet, hogy olyan létesítmények építésénél segédkezzenek, amelyekre a Társulatnak szüksége van Isten Királysága jó hírének világméretű prédikálásával kapcsolatban.

A világméretű Bétel-család tagjai közül sokan élethivatásukká teszik ezt a munkát. Frederick W. Franz, aki 1977-ben a Watch Tower Society negyedik elnöke lett, akkor már 57 éve volt tagja New Yorkban a Bétel-családnak, és még 15 éven át folytatta a Bétel-szolgálatot, egészen 1992-ben bekövetkezett haláláig. Heinrich Dwenger 1911-ben, Németországban kezdte Bétel-szolgálatát, attól fogva szerényen ott szolgált, ahová kijelölték; 1983-ban pedig, halálának évében, még mindig a szolgálatnak örvendett, mint a Bétel-család tagja a svájci Thunban. A Skóciából származó George Phillips 1924-ben elfogadott egy megbízatást a dél-afrikai fiókhivatalba (amikor ez a fiókhivatal felügyelt a prédikálótevékenységre Fokvárostól Kenyáig), és itt Dél-Afrikában folytatta szolgálatát egészen 1982-ben bekövetkezett haláláig (amikor is a Társulatnak hét fiókhivatala működött, valamint mintegy 160 000 Tanú tevékenykedett azon a területen). Keresztény testvérnők, mint például Kathryn Bogard, Grace DeCecca, Irma Friend, Alice Berner és Mary Hannan felnőttként életüket szintén a Bétel-szolgálatnak szentelték, egészen halálukig. Sok más Bétel-családtag hasonlóképpen 10, 30, 50, 70 és még több éven át szolgált.g

Önfeláldozó utazófelvigyázók

Világszerte mintegy 3900 körzet- és kerületfelvigyázó van, akik feleségükkel együtt — rendszerint szülőhazájukban — szintén ellátnak megbízatásokat, bárhol ahol szükség van rájuk. Sokan közülük elhagyták otthonukat, és most minden héten, vagy néhány hetente költöznek, hogy a kijelölt gyülekezetben szolgáljanak. Nem kapnak fizetést, azonban hálásak az élelemért és szállásért, amelyben ott részesülnek, ahol szolgálnak, és a személyes szükségleteikről való szerény gondoskodásért. Az Egyesült Államokban, ahol 1992-ben 499 körzet- és kerületfelvigyázó szolgált, ezeknek az utazó véneknek az átlagéletkora 54 év, közülük pedig néhányan 30, 40 vagy még több éve szolgálnak ebben a minőségben. Számos országban ezek a felvigyázók gépkocsival utaznak. A csendes-óceáni területeken gyakran polgári repülőgépet és hajót kell igénybe venniük. Sok helyen a körzetfelvigyázók lóháton vagy gyalog érik el a távol eső gyülekezeteket.

Az úttörők fontos szükségletet elégítenek ki

A jó hír prédikálásának beindítása érdekében a Vezető Testület intézkedhet, hogy különleges úttörőket küldjön olyan területre, ahol nincsenek Tanúk, vagy hogy segítséget nyújtson az olyan területen, ahol különleges szükség merül fel. Ők teljes idejű evangéliumhirdetők, akik legalább 140 órát szentelnek minden hónapban a szántóföldi szolgálatra. Készségesen rendelkezésre állnak, hogy bárhol szolgáljanak, ahol szükség van rájuk a saját országukon belül, vagy néhány esetben a közeli országokban. Mivel a szolgálati követelményeik egyáltalán nem, vagy csak kevés időt hagynak nekik a világi munkára, hogy anyagi szükségleteikről gondoskodjanak, ezért kapnak csekély költségtérítést a lakásra és más szükségleteikre. 1992-ben több mint 14 500 különleges úttörő volt a föld különböző részén.

Amikor az első különleges úttörőket 1937-ben kiküldték, élen jártak abban a munkában, hogy bibliai előadások felvételeit játsszák le a házigazdáknak, közvetlenül az ajtajuknál, és ezeket a felvételeket használták a bibliai beszélgetések alapjaként az újralátogatásoknál. Ezt nagyvárosokban végezték, ahol már voltak gyülekezetek. Néhány év múltán a különleges úttörőket elkezdték kifejezetten olyan területekre irányítani, ahol nem léteztek még gyülekezetek, vagy ahol a gyülekezeteknek nagy szükségük volt segítségre. Hatásos munkájuk eredményeként új gyülekezetek százai alakultak.

Ahelyett, hogy egy terület bemunkálása után továbbmentek volna, ismételten bemunkáltak egy adott környéket, nyomon követve minden érdeklődést, és bibliatanulmányozásokat vezetve. Az érdeklődő személyek számára összejöveteleket szerveztek. Ilyenformán egy különleges úttörő az Afrika déli részén fekvő Lesothóban, új megbízatásának első hetén mindenkit meghívott, akivel találkozott, hogy jöjjön el és nézze meg, hogyan vezetik Jehova Tanúi a Teokratikus Szolgálati Iskolát. Ő és családja tartotta a teljes programot. Ekkor meghívott mindenkit az Őrtorony-tanulmányozásra. Miután a kezdeti kíváncsiságukat kielégítették, a továbbiakban 30 személy járt el az Őrtorony-tanulmányozásra, és az iskolán jelen lévők átlaga pedig 20 fő volt. Olyan országokban, ahol a Gileád-oktatásban részesült misszionáriusok sokat tettek a jó hír prédikálásának beindítása érdekében, néha gyorsabb növekedés történt, amikor helyi születésű Tanúk kezdtek képesítetté válni a különlegesúttörő-szolgálatra, mivel ők gyakran még hatásosabban tudtak munkálkodni a helyi emberek között.

Ezeken a buzgó munkásokon kívül Jehova Tanúinak még százezrei vannak, akik szintén erőteljesen mozdítják elő a Királyság-érdekeket; fiatalokat és időseket, férfiakat és nőket, házas és egyedül álló személyeket is beleértve. Az általános úttörők legkevesebb 90 órát szentelnek havonta a szántóföldi szolgálatra; a kisegítő úttörők pedig legkevesebb 60 órát. Ők döntik el, hol szeretnének prédikálni. Többségük megalapított gyülekezetekkel dolgozik együtt; néhányuk elszigetelt területre költözik. Ők gondoskodnak saját fizikai szükségleteikről némi világi munka által, vagy esetleg családtagjaik segítik őket ellátással. 1992 folyamán több mint 914 500 személy vett részt az ilyen szolgálatban mint általános úttörő, vagy az évnek legalább egy részében mint kisegítő úttörő.

Iskolák különleges céllal

Azért, hogy az önkénteseket bizonyos típusú szolgálatra felkészítsék, különleges iskolázásról gondoskodtak. A Gileád Iskola például 1943 óta tapasztalt szolgák ezreit képezte ki a misszionáriusi munkára, és a végzetteket a föld minden részére kiküldték. A Szolgálati Kiképző Iskola 1987-ben megkezdte működését, hogy segítsen a különleges szükségletek kielégítésében, beleértve a gyülekezetekkel való törődést, valamint más felelősségeket. Ezt az iskolát több helyen szervezik meg, hogy csökkentsék a tanulók utazását egy központi helyre, valamint annak szükségességét, hogy megtanuljanak egy másik nyelvet azért, hogy javukra fordítsák az iskolai oktatást. Mindenki, akit meghívnak, hogy vegyen részt ezen az iskolán, vén vagy kisegítőszolga, bizonyítékát adta annak, hogy valóban a Királyságot keresi először. Sokan mutatkoztak készségesnek, hogy más országokban szolgáljanak. Szellemük olyan, mint Ésaiás prófétáé, aki azt mondta: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (És 6:8).

Annak érdekében, hogy fejlesszék azok hatékonyságát, akik már általános vagy különleges úttörőként szolgálnak, 1977-től megkezdte működését az Úttörőszolgálati Iskola. Az Iskolát világszerte minden egyes körzetben megszervezték, ahol lehetséges volt. Az összes úttörőt meghívták, hogy hasznot merítsen ebből a kéthetes tanfolyamból. Azóta azoknak az úttörőknek, akik elvégezték az első szolgálati évüket, fokozatosan ugyanezt a képzést nyújtják. Egyedül az Egyesült Államokban 1992-ig több mint 100 000 úttörő kapott képzést ebben az iskolában; minden évben több mint 10 000. További 55 000 kapott képzést Japánban, 38 000 Mexikóban, 25 000 Brazíliában, valamint 25 000 Olaszországban. Ezen a tanfolyamon kívül az úttörők rendszeresen egy különleges összejövetelnek örvendenek a körzetfelvigyázóval, amikor félévente meglátogat minden egyes gyülekezetet, és egy különleges képzési ülésszaknak is, mind a körzetfelvigyázóval, mind a kerületfelvigyázóval az évenkénti körzetkongresszus idején. Ilyen módon azok, akik az úttörőkként szolgáló Királyság-hirdetők hatalmas seregét alkotják, nem csupán készséges munkások, hanem jól képzett szolgák is.

Ott szolgálnak, ahol nagyobb a szükség

Sok ezer Jehova Tanúja — néhányan közülük úttörők, mások nem — bocsátotta magát rendelkezésre arra, hogy ne csupán otthoni közösségében szolgáljon, hanem más tájakon is, ahol nagy szükség van a jó hír hirdetőire. Minden évben ezrek töltenek el néhány hetet vagy hónapot — aszerint, amennyit személyesen vállalni tudnak — olyan területeken, amelyek gyakran meglehetősen messze esnek otthonuktól, azért hogy tanúskodjanak azoknak az embereknek, akiket Jehova Tanúi nem látogatnak rendszeresen. További ezrek felszámolták otthonukat, és más helyre költöztek, hogy ilyenfajta segítségről gondoskodjanak egy hosszabb időszakon át. Sokan közülük házaspárok vagy gyermekes családok. Elköltözésük gyakran viszonylagosan rövid távolságot foglalt magában, néhányan azonban éveken át ismételten ilyen költözködéseket hajtottak végre. Sokan, ezek közül a buzgó Tanúk közül, még külföldi országokban is szolgálatot vállaltak — néhányan pár évre, mások tartósan. Elvégzik a világi munkát, ami a szükségleteikről való gondoskodáshoz kell, és a költözködéseket a saját költségükön hajtják végre. Egyetlen óhajuk az, hogy körülményeikhez képest a lehető legteljesebb mértékben vegyenek részt a Királyság-üzenet terjesztésében.

Amikor a családfő nem Tanú, talán foglalkozása miatt költözik el családjával együtt. De azok a családtagok, akik Tanúk, úgy tekinthetik ezt, mint lehetőséget a Királyság-üzenet terjesztésére. Igaz volt ez két Tanúra az Egyesült Államokban, akik az 1970-es évek végén egy építkezési telepen találták magukat a suriname-i dzsungelben. Egy héten kétszer hajnali négy órakor keltek fel, hogy elérjék az építkezési vállalat buszát, amely a hepehupás úton egy óra alatt egy faluba vitte őket, és prédikálással töltötték a napot. Nemsokára 30 bibliatanulmányozást vezettek hetente az igazságra éhes embereknél. Ma egy gyülekezet van az esőerdőnek ezen a korábban el nem ért részén.

Minden megfelelő alkalmat megragadnak a tanúskodásra

Természetesen nem minden Jehova Tanúja költözik más országba, még csak másik városba sem, hogy a szolgálatát végezze. A körülményeik talán nem engedik meg, hogy úttörőszolgálatot végezzenek. Mindazonáltal tudatában vannak a Biblia intésének, hogy „teljes igyekezetet” fejtsenek ki, és hogy legyenek „az Úr munkájának mindenkor bőviben levők” (2Pét 1:5–8; 1Kor 15:58, Csia). Kimutatják, hogy a Királyságot keresik először, amikor ennek érdekeit a világi munka és kikapcsolódás elé helyezik. Azok, akiknek szívét értékelés tölti el a Királyság iránt, rendszeresen részt vesznek a szántóföldi szolgálatban, olyan mértékben, amelyet körülményeik megengednek, és sokan közülük változtatnak a körülményeiken, hogy még teljesebben részt vállalhassanak ebben. Ők is folyton éberen keresik a megfelelő alkalmakat, hogy a Királyságról tanúskodjanak másoknak.

Például John Furgala, aki egy fémáru-kereskedés tulajdonosa volt az ecuadori Guayaquilban, vonzó bemutatót állított ki bibliai irodalmakból a boltjában. Mialatt segédje összeállította a vásárló által kért tételeket, John addig tanúskodott a vásárlónak.

Nigériában egy buzgó Tanú, aki villamosipari vállalkozóként tartotta el családját, szintén elhatározta, hogy üzleti kapcsolatait az emberekkel jól felhasználja a tanúskodásra. Mivel ő volt az üzlet tulajdonosa, ő határozta meg a tevékenység menetét. Minden reggel a napi munka megkezdése előtt, egybegyűjtötte a feleségét, gyermekeit, alkalmazottait és inasait a napi bibliai szöveg megbeszélésére, egybekötve ezt a Jehova Tanúi Évkönyvéből vett tapasztalatok felolvasásával. Minden év kezdetén az ügyfeleinek is adott egy példányt a Watch Tower Society naptárából, két folyóirattal együtt. Ennek eredményeként néhány alkalmazottja és néhány ügyfele csatlakozott hozzá Jehova imádatában.

Jehova Tanúi közül sokan ugyanezt a szellemet nyilvánítják ki. Tekintet nélkül arra, mivel foglalkoznak, szüntelenül keresik az alkalmakat, hogy megosszák a jó hírt másokkal.

Boldog teljes idejű evangéliumhirdetők hatalmas serege

Jehova Tanúinak a jó hír prédikálása iránt mutatott buzgósága nem csökkent az évek múlásával. Még ha néhány házigazda elég határozottan meg is mondja nekik, hogy őt nem érdekli, nagy számban vannak olyanok, akik hálásak a Tanúknak azért, hogy segítenek nekik megérteni a Bibliát. Jehova Tanúinak az elhatározása az, hogy addig folytatják a prédikálást, amíg Jehova maga nem ad világos jelzést arra, hogy ez a munka befejeződött.

Jehova Tanúinak világméretű egyesülete, lazítás helyett, valójában fokozta a prédikálótevékenységét. Az egész világra kiterjedő 1982-es évi jelentés kimutatta, hogy 384 856 662 órát szenteltek a szántóföldi szolgálatra. Tíz évvel később (1992-ben) 1 024 910 434 órát szenteltek erre a munkára. Mivel magyarázható ez a nagy növekedés a tevékenységben?

Való igaz, hogy Jehova Tanúinak a száma megnövekedett. De nem ilyen nagy arányban. Az idő folyamán, mialatt a Tanúk száma 80 százalékkal növekedett, az úttörők száma 250 százalékkal lett magasabb. Átlagosan minden hónapban világszerte minden hetedik Jehova Tanúja a teljes idejű prédikálómunka valamely ágában tevékenykedett.

Kik voltak azok, akik részt vettek ebben az úttörőszolgálatban? Például a Koreai Köztársaságban számos Tanú háziasszony. A családi kötelezettségeik talán nem engedik meg mindannyiuknak, hogy rendszeresen végezzenek úttörőszolgálatot, ám nagy számban használták lehetőségként a hosszú, téli iskolai szünetet a kisegítőúttörő-szolgálatra. Ennek eredményeként a Koreai Köztársaságban élő Jehova Tanúi összlétszámának 53 százaléka vett részt a teljes idejű szolgálat valamely ágában 1990 januárjában.

A korai években a buzgó úttörőszellem tette képessé a filippínó Tanúkat arra, hogy a Fülöp-szigetek lakott területeinek százait érjék el a Királyság-üzenettel. Ez a buzgóság azóta még inkább nyilvánvaló lett. A Fülöp-szigeteken 1992-ben minden hónapban átlagosan 22 205 hírnök vett részt a szántóföldi szolgálatban úttörőként. Sok fiatal is volt közöttük, akik úgy döntöttek, hogy ’megemlékeznek a Teremtőjükről’, és fiatalos lendületüket az Ő szolgálatában használják fel (Préd 12:3). Egy évtizednyi úttörőszolgálat után az egyik ilyen fiatal ezt mondta: „Megtanultam, hogy türelmes legyek, egyszerű életet éljek, Jehovára támaszkodjak és alázatos legyek. Való igaz, hogy nehézségeket és elkedvetlenítő dolgokat is tapasztaltam, ámde ezek mind semmik azokhoz az áldásokhoz képest, amelyeket az úttörőszolgálatban kaptam.”

Az Őrtorony 1989-ben, április és május folyamán közölt egy leleplező cikksorozatot Nagy-Babilonról, amely a világszerte sokféle formában fellelhető hamis vallás. A cikkeket egy időben 39 nyelven adták ki, és fokozott mértékben terjesztették. Japánban, ahol az úttörőszolgálatot végző Tanúk száma gyakran meghaladta a 40 százalékot, az év áprilisában új csúcsként 41 055 kisegítő úttörő jelentkezett, hogy segítsen ebben a tevékenységben. Az osakai igazgatási terület Takacuki városának Ocuka Gyülekezetében a 77 megkeresztelt hírnök közül 73 vett részt abban a hónapban az úttörőszolgálat valamilyen formájában. Április 8-án, amikor Japánban minden hírnököt arra buzdítottak, hogy vegyen részt ennek az életfontosságú üzenetnek a terjesztésében, gyülekezetek százai — mint amilyen az Usioda Gyülekezet Yokohama városban — reggel héttől este nyolcig tartó, egész napos utcai és házankénti szolgálatot szerveztek azért, hogy mindenkit elérjenek a területen, akit csak lehetséges.

Jehova Tanúi, amiként valójában mindenhol, Mexikóban is dolgoznak, hogy gondoskodjanak anyagi szükségleteikről. Mindamellett 1992 folyamán minden hónapban Jehova Tanúi közül átlagosan 50 095 személy az úttörőszolgálatnak is helyet biztosított az életében, hogy segítsen az igazságra éhes embereknek Isten Királyságáról tanulni. Némely családban a háznép minden tagja együttműködött annak érdekében, hogy a teljes család, vagy legalább néhányan közülük képesek legyenek úttörőszolgálatot végezni. Gyümölcsöző szolgálatot élveznek. Jehova Tanúi Mexikóban 1992 folyamán rendszeresen 502 017 házi bibliatanulmányozást vezettek egyénekkel és családokkal csoportosan.

A véneknek, akik kiszolgálják Jehova Tanúi gyülekezeteit, súlyos felelősségük van. Nigériában a vének többsége családos férfi, és ez igaz a vénekre sok más helyen is. Mégis azonkívül, hogy felkészülnek a gyülekezeti összejövetelek levezetésére vagy az azokon való részvételre, valamint a szükséges pásztorkodást végzik Isten nyájának érdekében, néhányan ezek közül a férfiak közül még úttörők is. Hogyan lehetséges ez? A gondos időbeosztás és a jó családi együttműködés gyakran fontos tényező.

Jehova Tanúi kétségtelenül világszerte megszívlelték Jézus figyelmeztetését, hogy ’továbbra is keressék először a királyságot’ (Máté 6:33, NW ). Amit tesznek, az szívükből fakadó kifejezése Jehova iránt érzett szeretetüknek és szuverenitása iránti értékelésüknek. Miként a zsoltáros Dávid, ezt mondják: „Magasztallak téged, Istenem, királyom, és áldom nevedet örökkön örökké!” (Zsolt 145:1).

[Lábjegyzetek]

[Oldalidézet a 292. oldalon]

Fokozott hangsúly a tanúskodás felelősségén

[Oldalidézet a 293. oldalon]

Értékes kiváltságnak tekintik a házankénti tanúskodást

[Oldalidézet a 294. oldalon]

Annak megértése, hogy mi a teljes lélekkel végzett szolgálat

[Oldalidézet a 295. oldalon]

Amit a Királyság első helyre helyezése valójában jelent

[Oldalidézet a 301. oldalon]

A buzgó Tanúk a Királyságérdekeket a világi munka és kikapcsolódás elé helyezik

[Kiemelt rész/kép a 288. oldalon]

„Hol van a többi kilenc?”

Krisztus halálának emlékünnepén, 1928-ban, egy traktátust adtak minden jelenlévőnek “Where Are the Nine?” („Hol van a többi kilenc?”) címmel. Ennek fejtegetése a Lukács 17:11–19-ről megérintette Claude Goodman szívét, és arra indította őt, hogy belépjen a kolportőr- vagy úttörőmunkába, és kitartson ebben a szolgálatban.

[Kiemelt rész/képek a 296., 297. oldalon]

Bétel-szolgálat

1992-ben 12 974-en vettek részt a Bétel-szolgálatban 99 országban

[Képek]

A személyes tanulmányozás fontos a Bétel-család tagjainak

Spanyolország

Minden Bétel-otthonban egy bibliai szövegrész megbeszélésével kezdődik a nap

Finnország

Amiként igaz Jehova Tanúira mindenütt, úgy a Bétel-család tagjaira is, hogy részt vesznek a szántóföldi szolgálatban

Svájc

Minden hétfő este a Bétel-család közösen áttanulmányozza „Az Őrtorony”-t

Olaszország

Többfajta munka létezik, de mindegyik Isten Királyságának a hirdetését támogatja

Franciaország

Pápua Új-Guinea

Egyesült Államok

Németország

Fülöp-szigetek

Mexikó

Nagy-Britannia

Nigéria

Hollandia

Brazília

Japán

Dél-Afrika

[Kiemelt rész/képek a 298. oldalon]

Néhány személy, aki hosszú időt töltött a Bétel-szolgálatban

F. W. Franz — Egyesült Államok (1920—1992)

Heinrich Dwenger — Németország (1911—1933 között körülbelül 15 év), Magyarország (1933—1935), Csehszlovákia (1936—1939), majd Svájc (1939—1983)

George Phillips — Dél-Afrika (1924—1966, 1976—1982)

Vér szerinti testvérek (Kathryn Bogard és Grace DeCecca), akik együttvéve összesen 136 évet szenteltek a Bétel-szolgálatnak — Egyesült Államok

[Grafikon a 303. oldalon]

(A teljes beszerkesztett szöveget lásd a kiadványban.)

Emelkedik az úttörők száma!

Úttörők

Hírnökök

Százalékos növekedés 1982 óta

250%

200%

150%

100%

50%

1982 1984 1986 1988 1990 1992

[Kép a 284. oldalon]

Early testvérnő kerékpáron átutazta Új-Zéland nagy részét, hogy megossza a Királyság-üzenetet

[Kép a 285. oldalon]

Malinda Keefer 76 éven át a teljes idejű szolgálatnak szentelte magát — egyedül állóként, házasként, majd mint özvegy

[Képek a 286. oldalon]

Egyszerű lakókocsik nyújtottak szállást néhány korai úttörőnek, amint egyik helyről a másikra költöztek

Kanada

India

[Kép a 287. oldalon]

Frank Rice (jobb oldalon áll), Clem Deschamp (Frank előtt ül, mellettük Clem felesége, Jean), valamint egy jávai csoport, amely Tanú-társakból és újonnan érdeklődőkből áll

[Kép a 288. oldalon]

Claude Goodman a teljes idejű szolgálat során Indiában és hét másik országban szolgált

[Kép a 289. oldalon]

Ben Brickell jó egészségét örömmel használta fel Jehova szolgálatában; a későbbi években, komoly egészségi problémái ellenére sem adta fel a szolgálatot

[Kép a 290. oldalon]

Käthe Palm mindenféle területen tanúskodott Chilében, a nagyváros hivatali épületeitől kezdve a legtávolabb eső bányásztelepülésekig és birkatelepekig

[Kép a 291. oldalon]

Martin és Gertrud Pötzinger elhatározása egyaránt kifejezésre jut ezekben a szavakban: „Ezt az egy dolgot teszem — a Királyságot keresem először”

[Kép a 300. oldalon]

Az Úttörőszolgálati Iskola (amint itt látható Japánban) különleges képzésről gondoskodott buzgó munkások tízezrei számára