Hegyi beszéd — „Szűnjetek meg ítélkezni”

JÉZUS miután tanácsot adott annak szükséges voltáról, hogy keressük először Isten Királyságát, figyelmeztette hallgatóit, hogy hagyjanak fel egy nagyon ártalmas szokással. Azt mondta: „Szűnjetek meg ítélkezni, hogy el ne ítélhessenek benneteket.” (Máté 7:1) Lukács szerint Jézus még hozzátette: „Szűnjetek meg elítélni, és semmi esetre sem lesztek elítélve. Gyakoroljátok a felmentést és benneteket is felmentenek. Gyakoroljatok adakozást és nektek is adnak az emberek. Jó mértékkel öntenek az öletekbe, megnyomottat, megrázottat és megtetőzöttet.” — Luk 6:37, 38.

Az időszámításunk szerinti első évszázad alatt, a farizeusok hajlamosak voltak keményen elítélni másokat a nem bibliai hagyományok hamis irányelvei szerint. Aki Jézus hallgatói közül ilyen szokást gyakorolt, meg kellett szüntetnie azt a gyakorlatot. Ahelyett, hogy állandóan hibát találna másokban, „felmentést kell gyakorolnia”, azaz megbocsátania, elnéznie felebarátainak hibáit. (Hasonlítsd össze a Lukács 6:37-tel!) Ha ezt tesszük, arra ösztönzünk másokat, hogy azt ugyanilyen megbocsátó magatartással viszonozzák.

A másoknak való megbocsátás és az irgalmas bánásmód mellett Jézus tanítványai tartoztak ’adakozást gyakorolni’. Ez azt eredményezhette, hogy a tanítványok is kaptak az ölükbe „jó mértékkel, megnyomottat, megrázottat és megtetőzöttet”. A Word Studies in the New Testament szerint az „öl” görög szó megfelelőjének szó szerint „kebel” a jelentése. „A bő felsőruha összefogott hajtása az övvel összekötve öblöt képez. A keleti piacokon ma is lehet látni eladókat, amint a vásárló keblébe öntik a mérő tartalmát.” (Hasonlítsd össze a Ruth 3:15; az Ésaiás 65:7; a Jeremiás 32:18-cal!) Minél jobban gyakorolja valaki a bőkezűséget, annál jobban bátorít másokat, hogy kedvességgel viszonozzák azt.

Fontos általános alapelvre mutatva folytatta Jézus: „Mert amilyen ítélettel ítéltek, olyannal ítélnek benneteket; amilyen mértékkel mértek [ahogy bántok az emberekkel], olyannal mérnek nektek.” (Máté 7:2) Ami a másokkal való bánásmódot illeti, úgy mondjuk, hogy az ember ’azt aratja, amit vet’. Ez igaznak fog bizonyulni nemcsak abban, amit embertársai részéről arat, hanem ami még fontosabb, abban, amit Istentől arat. — Lásd a Máté 5:7; 6:14, 15-öt!

Hogy kihangsúlyozza a túlságosan bíráló farizeusok utánzásának veszélyes voltát, Jézus egy kétszeres példázatot mondott „Ugye vak ember nem vezethet vakot? Mind a ketten verembe esnek, nem igaz? A tanítvány nem több mesterénél, de mindenki, akit tökéletesen tanítanak, olyan lesz, mint a tanítója.” — Lukács 6:39, 40.

Képtelenség volna, ha egy betű szerinti vak próbálna egy másik vakot ismeretlen terepen vezetni. Ha gödör volna az úton, biztosan mindketten beleesnének. Mikor a zsidó vallásvezérek ítélni kezdték embertársaikat, jelképes értelemben „vakok” voltak. (Hasonlítsd össze a Máté 15:14; 23:16, 24-gyel!) Nem voltak hajlandók tudomásul venni az alázatos köznép jó tulajdonságait. Egy alkalommal a farizeusok ezt kiabálták: „Ez a tömeg, amely nem ismeri a Törvényt, átkozott nép.” (Ján 7:49) Bárki utánozza is ezt az ítélkező magatartást, veszélyes szakadék felé halad.

Hasonlóképpen, ha a „tanuló” magába szívja tanítójának gondolkozásmódját, „olyan lesz, mint a tanítója”, így a farizeusok utánzói végül olyanok lesznek mint ők — távol Isten kegyétől, és életük elvesztésének veszélyében. Ezért mondta Jézus egy másik alkalommal:

„Jaj nektek írástudók és farizeusok, képmutatók! Mert bezárjátok a mennyek Királyságát az emberek előtt; mivel ti magatok nem mentek be, nem engeditek azokat sem, akik be akarnak menni. Jaj nektek írástudók és farizeusok, képmutatók! Mert beutazzátok a tengert és a szárazföldet, hogy egy pogányt prozelitává tegyetek, és amikor azzá lett, a gyehenna [örök pusztulás] tárgyává teszitek, kétszerte inkább mint magatokat.” — Máté 23:13–15.

Rámutatva a túlságos bírálgatás balgaságára, Jézus megkérdezte: „Miért nézed a szalmát a testvéred szemében, a gerendát pedig nem veszed észre a saját szemedben? Vagy hogyan mondod a te testvérednek ’Engedd meg, hogy kivegyem a szalmát a te szemedből’; amikor lám, gerenda van a te szemedben?” — Máté 7:3, 4; hasonlítsd össze a Lukács 6:41, 42a-val!

Jézus nem csupán egyedekről beszélt, akik figyelik a többiek hibáit, mialatt nekik sokkal nagyobb hibáik vannak, bár ez közös emberi gyengeség. Ehelyett olyan valakire utalt, aki észrevesz egy kis hibát a testvérének „szemében”. S a bíráló úgy véli, hogy a testvére elveszítette erkölcsi felfogóképességét és ítélőképességét. Még ha a hiba oly kicsiny is, mint egy „szalma”, faszálka, vagy porszem, a bírálgató vitakérdést csinál belőle és képmutatóan felajánlja, hogy „kiveszi a szalmát”, azaz segít az illetőnek tisztábban látni a dolgot, képesíti őt, hogy elfogadhatóbb ítéletet hozzon.

A zsidó vallásvezérek különösen hajlamosak voltak bírálgatni mások ítéletét. Például, mikor egy olyan valaki, akit Jézus meggyógyított született vakságából, kijelentette, hogy Jézusnak Istentől kellett jönnie, a farizeusok visszavágtak: „Te mindenestül bűnben születtél és mégis te tanítasz minket?” (Ján 9:34) Ámde, amikor világos szellemi látásra és ítélőképességre került a sor, a farizeusoknak, mint kiderült, „gerenda” volt a szemükben. Teljesen vakok voltak.

Ezért jelentette ki Jézus: „Képmutató! Vedd ki előbb a gerendát a saját szemedből, és akkor világosan fogod látni, hogyan húzd ki a szalmát a testvéred szeméből.” — Máté 7:5; Luk 6:42b.

Vajon azt jelentette ez, hogy Jézus tanítványainak nem kellett megkülönböztető képességet használni más emberekkel kapcsolatban? Nem, mivel Jézus azután így folytatta: „Ne adjátok azt ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se vessétek a disznók elé hogy soha meg ne taposhassák lábaik alatt, és visszafordulván felhasítsanak benneteket.” — Máté 7:6.

A mózesi Törvény szerint, a kutyák és a disznók tisztátalanok voltak. (3Móz 11:7, 27) Megengedhető volt, hogy a kutyák elé vessék a vadállattól megtépett állat húsát. (2Móz 22:31) A zsidó hagyomány azonban tiltotta, hogy „szent” húst adjanak a kutyának, azaz állatáldozat húsát. A Misna írja, az „Állatáldozatok [héberül: qodashim „szent dolgok”] nem válthatók meg, hogy eledelül a kutyáknak adják őket”. Betű szerinti gyöngyöt szórni a „disznó elé”, mindenesetre nagyon illetlen valami. A disznó valószínűleg borsónak nézné, kukoricának vagy hasonlónak az ennivalói között. Ehetetlennek találva, lábbal tiporná, és feldühödve megsebezhetné azt, aki elé szórta a gyöngyöt.

Jelképes értelemben, „ami szent” és a „gyöngyök” Isten messiási Királyságáról szóló drága szentírási igazságokat jelentenek. Jézus tanítványainak közölni kellett ezeket az igazságokat mindenkivel. (Máté 24:14; 28:19, 20) De ha az egyének értékelés nélkülieknek mutatkoztak a szellemi dolgok iránt, mint a kutyák vagy disznók, a keresztényeknek befogadóbb fülű embereket kellett keresniük. — Lásd a Máté 10:14; Luk 9:5, 10, 11; Csel 13:45, 46; 18:6-ot!

„A farkas valóban együtt lakik a hím báránnyal és maga a leopárd együtt fekszik le kecskegödölyével, és a borjú és a fiatal hímoroszlán, valamint a jól táplált állatok mind együtt lesznek, és egy kis fiú vezeti őket. A tehén és a medve maguk is együtt legelnek, együtt fekszenek le fiaik. S még az oroszlán is, mint a bika, szalmát eszik. A csecsemő pedig bizonyosan a kobra lyuka felett játszik, és az emlőtől elválasztott gyermek kinyújtja kezét a mérges kígyó világító nyílása felett. Nem ártanak és nem okoznak semmiféle pusztítást sehol szent hegyemen, mert a föld bizonyosan betelik Jehova ismeretével, miként a vizek beborítják magát a tengert. (Ésaiás 11:6–9)