SPIRITIZMUS

Az a hitnézet vagy elmélet, mely szerint a halott emberek szelleme a test halála után tovább él, és képes, illetve kész kommunikálni az élőkkel, kiváltképpen olyan személy (médium) által, aki különösen érzékeny az ilyen szellemek befolyására. A Biblia és a történelem egyaránt feltárja, hogy a spiritizmus már nagyon régóta létezik. Egyiptom vallását is átszőtte (Ézs 19:3), ezenkívül Babilonét (mely város egyben Asszíria fő vallási központja is volt) szintén jellemezte (Ézs 47:12, 13).

A „spiritizmus”-nak fordított görög szó a phar·ma·kiʹa. Erről a szóról a Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words c. könyv kijelenti: „PHARMAKIA. . . elsősorban gyógyszerek, drogok, varázsigék használatát foglalta magában; később mérgezést; majd varázslást, Gal 5:20, R. V. [Revised Version], »varázslás«, (A. V. [Authorized Version] »boszorkányság«), ami a »test cselekedetei« között van megemlítve. Lásd még: Jel 9:21; 18:23. A Sept.-ban [Septuagintában]: 2Móz 7:11, 22; 8:7, 18; Ézs 47:9, 12. A varázslásban az akár gyenge, akár erős orvosságok alkalmazása mellett rendszerint ráolvasást és okkult erőkhöz intézett könyörgéseket vetettek be különféle talizmánok, amulettek és ehhez hasonlók kíséretében, melyek állítólag azt a célt szolgálták, hogy eltereljék a démonok figyelmét arról, aki a varázslás alanya, illetve a páciensről, és távol tartsák őket a démonok befolyásától, valójában azonban az volt e módszerek rendeltetése, hogy a misztikus erők és a varázsló hatalma nagy hatással legyen az illetőre” (1981, 4. köt. 51–52. o.).

Eredete: Mint mondják, a spiritizmus egyik jelentős vonása a halottakkal való kommunikáció. Mivel a halottak „semmit sem tudnak”, ezért tulajdonképpen lehetetlen kommunikálni velük (Pr 9:5). Isten Izraelnek szóló törvénye megtiltotta, hogy bárki is a halottaktól tudakozódjon, és ez a törvény kimondta, hogy a spiritizmus gyakorlásáért halálbüntetés jár (3Mó 19:31; 20:6, 27; 5Mó 18:9–12; vö.: Ézs 8:19). Emellett a Keresztény Görög Iratokban az a kijelentés olvasható, hogy akik spiritizmust gyakorolnak, azok „nem öröklik Isten királyságát” (Ga 5:20, 21; Je 21:8). Ebből tehát logikusan következik, hogy a halottakkal való állítólagos kommunikáció – hacsak nem szándékos hazugságról van szó – csakis gonosz erőktől származhat, mely forrás ellentétben áll Jehova Istennel.

A Biblia világosan közli, hogy ezek a gonosz erők elvetemült szellemek, vagyis démonok. (Lásd: DÉMON; DÉMONOSSÁG.) Ezzel kapcsolatos egy bizonyos „szolgálólány” esete, mely Filippi városában történt. Urait nagy nyereséghez juttatta azzal, hogy „a jövendölés mesterségét” űzte, vagyis olyasmit, ami kapcsolatban áll a spiritizmussal (5Mó 18:11). A beszámoló egyértelműen feltárja, hogy a lány jövendölései milyen forrásból származtak: nem Istentől, hanem ’jövendőmondó démontól’, azaz gonosz szellemtől. Ezért aztán amikor Pál apostol kiűzte a lányból a gonosz szellemet, az elveszítette a jövendölőképességét (Cs 16:16–19). Az itt „jövendőmondó démon” kifejezéssel fordított görög püʹthó·na szóról a Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words c. könyv ezt írja: „Püthón a görög mitológiában a püthói kígyónak vagy sárkánynak volt a neve; ez Püthóban, a Parnasszosz hegység lábánál lakott, a delphoi jósdát őrizte, és Apollón meggyilkolta. Ennélfogva Apollónra szállt át ez a név. Később a szót jósokra vagy jövendőmondókra is használták, akikről azt tartották, hogy Apollóntól kapnak sugallatot. Mivel a bálványimádásra démoni elemek inspirálnak másokat az 1Kor 10:20 szerint, ezért a Csel 16:16-ban említett fiatalasszony olyan démon uralma alatt állt, amely Apollón kultuszát szorgalmazta, s így lehetett a lányban »jövendőmondó szellem«” (1. köt. 328. o.).

Izraelben: Bár Isten szigorú törvényt hozott a spiritizmus ellen, időnként mégis felbukkantak Izraelben szellemidézők. Ezek valószínűleg idegenek voltak, akik arra a földre mentek, vagy azok közül kerülhettek ki, akiket az izraeliták megkíméltek a pusztulástól. Saul király eltávolította őket az országból az uralma idején, de nyilván az uralkodása vége felé ismét tevékenykedtek szellemidézők. Saul kimutatta, milyen messzire eltávolodott Istentől, amikor maga is elment egy ’asszonyhoz Én-Dórba, aki értett a szellemidézéshez’ (1Sá 28:3, 7–10).

Saul király látogatása a szellemidézőnél: Amikor Saul felkereste a szellemidézőt, Jehova szelleme már egy ideje eltávozott tőle, és Isten nem válaszolt neki, amikor álmok, az urim (melyet a főpap használt) vagy a próféták által tudakozódott (1Sá 28:6). Istennek már semmi dolga nem volt vele, és Sámuel, Isten prófétája sem látta Sault hosszú ideje. Utoljára még Dávid királlyá való felkenetése előtt találkoztak. Így hát ésszerűtlen lenne azt gondolni, hogy Sámuel – még ha életben lett is volna akkor – felkereste volna Sault, hogy tanácsot adjon neki. Isten sem indította volna arra Sámuelt, akit még életében sem küldött Saulhoz, hogy jöjjön vissza a halotti állapotból, és beszéljen Saullal (1Sá 15:35).

Abból derül ki, hogy Jehova semmi szín alatt nem helyeselte Saul tettét, és nem működött együtt vele, hogy később ezt mondta Ézsaiás által: „ha azt mondanák nektek: »Forduljunk a spiritiszta szellemidézőkhöz vagy azokhoz, akikben jövendőmondó szellem van, akik csipognak és kijelentéseket mormognak«, hát nem Istenéhez kell fordulnia a népnek? A halottakhoz kell fordulni az élőkért? A törvényhez és a bizonysághoz!” (Ézs 8:19, 20).

Ezért a beszámoló, mely szerint „amikor az asszony meglátta »Sámuelt«, teli torokból felkiáltott”, nyilvánvalóan úgy eleveníti fel az eseményt, ahogyan a szellemidéző látta, akit megtévesztett az a szellem, amelyik Sámuelnek adta ki magát (1Sá 28:12). Ami pedig Sault illeti, rá az az alapelv érvényes, amelyet Pál apostol jelentett ki: „mint ahogy nem találták helyesnek, hogy pontos ismeretük legyen az Istenről, az Isten helytelenített gondolkodásmódra adta át őket, hogy azt tegyék, ami nem illik. . . Ezek – bár nagyon is jól ismerik az Isten igazságos rendeletét, hogy akik ilyeneket gyakorolnak, halált érdemelnek – nemcsak hogy továbbra is teszik ezeket, de jóváhagyásukat is adják azoknak, akik ezeket gyakorolják” (Ró 1:28–32).

C. F. Keil és F. Delitzsch a Commentary on the Old Testament c. művükben (1973, II. köt. Sámuel első könyve, 265. o.) utalnak az 1Krónikák 10:13 görög Septuaginta szerinti megfogalmazására, ahol a következő szavak vannak betoldva: „és Sámuel, a próféta, válaszolt neki” (Bagster). Az előbb említett mű támogatja azt a nézetet, amelyre ezek a nem ihletett szavak utalnak a Septuagintában, de azért hozzáfűzi: „Mindazonáltal az atyák, a reformátorok és a korábbi keresztény teológusok igen kevés kivétellel azt feltételezték, hogy Sámuel nem jelent meg a valóságban, hanem csak képzelődésről volt szó. A szír Efrém magyarázata szerint démoni mesterkedés által tűnt fel Sámuel látszólagos alakja Saul szemei előtt. Luther és Kálvin ugyanezen a véleményen volt, és a korábbi protestáns teológusok ugyancsak egy ördögi kísértetnek, illúziónak vagy egy Sámuel képében megjelenő ördögi szellemnek vélték az árnyalakot, semmi többnek, Sámuel szavait pedig pusztán isteni engedéllyel elhangzó ördögi kijelentésnek, amelyben az igazság hamissággal vegyül.”

Ugyanez a mű egy lábjegyzetben (Sámuel első könyve, 265–266. o.) ezt írja: „Ezért mondja Luther azt, hogy. . . »Az, amikor Sámuel egy jövendőmondó vagy boszorkány által megjelent, ahogyan az 1Sám 28:11, 12 beszámol róla, egész biztosan csak egy ördögi kísértet volt; nemcsak azért, mert a Szentírás elmondása alapján az asszonyt ördögök lepték el (hiszen ki hinné azt el, hogy az Isten kezében lévő hívők lelkei . . . az ördög vagy egyszerű emberek hatalma alá kerülnek?), hanem azért is, mert egyértelmű, hogy Isten parancsával ellentétes volt az, hogy Saul és az asszony a halottól tudakozódtak. A Szentlélek önmagában nem tehet semmit ez ellen, és segíteni sem tud azoknak, akik ellentétesen cselekszenek vele.« Kálvin szintén csak egy kísértetnek tartja az árnyalakot. . .: »Bizonyos – állítja –, hogy valójában az nem Sámuel volt, hiszen Isten sohasem engedte volna a prófétáinak, hogy ilyen ördögi varázslatnak legyenek kitéve. Itt ugyanis egy varázsló asszony hívta elő a halottat a sírból. Hogy is képzelhetné bárki, hogy Isten akarta, hogy a prófétája ilyen aljasság áldozatává váljon; mintha az ördögnek hatalma lenne az Ő őrizete alatt lévő szentek teste és lelke fölött? Azt mondják, a szentek lelkei Istennél nyugosznak. . ., a boldog feltámadásra várva. Különben is, csak nem hisszük el, hogy Sámuel a köpenyét is magával vitte a sírba? Mindezen érvek alapján nyilvánvalónak tűnik, hogy az árnyalak semmi több holmi kísértetnél, és az asszony érzékeivel olyannyira visszaéltek, hogy azt hitte, Sámuelt látja, pedig nem is ő volt az.« A korábbi időkben élt, hithű teológusok szintén vitatták az elhunyt Sámuel megjelenésének valódiságát, méghozzá ugyanilyen okokból.”

Jézus hatalma a démonok felett: Amikor Jézus a földön élt, azáltal bizonyította, hogy ő a Messiás, Isten Felkentje, hogy kiűzte a démonokat az emberekből. Ezt minden különösebb formaság vagy szeánsz vagy mágikus módszer nélkül tette. Egyszerűen megparancsolta a démonoknak, hogy menjenek ki az adott személyből, azok pedig engedelmeskedtek a szavának. Bár nem szívesen, de kénytelenek voltak elismerni Jézus hatalmát (Mt 8:29–34; Mk 5:7–13; Lk 8:28–33), éppen úgy, ahogy Sátán is elismerte Jehova hatalmát, amikor Jehova megengedte neki, hogy egy próba kedvéért lesújtson Jóbra, de megparancsolta Sátánnak, hogy ne ölje meg Jóbot (Jób 2:6, 7). Ezenkívül Jézus minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül hajtotta végre ezt a műveletet (Mt 8:16, 28–32; Mk 1:34; 3:11, 12; Lk 4:41).

Megcáfolja a farizeusok hamis vádját: Az egyik ilyen eset után, amikor Jézus démont űzött ki valakiből, az ellenségei, vagyis a farizeusok így vádolták őt: „Ez nem űzi ki a démonokat másként, csak Belzebub által, a démonok uralkodója által.” Ám a beszámoló így folytatja: „Ismerve gondolataikat, ezt mondta nekik: »Minden királyság, amely meghasonlott önmagával, pusztává lesz, és egyetlen város vagy ház sem áll meg, amely meghasonlott önmagával. Ugyanígy, ha Sátán űzi ki Sátánt, meghasonlott önmagával; hogyan áll meg hát a királysága? Továbbá ha én Belzebub által űzöm ki a démonokat, a ti fiaitok ki által űzik ki azokat? Ezért ők lesznek a bíráitok«” (Mt 12:22–27).

A farizeusok kénytelenek voltak elismerni, hogy a démonok kiűzéséhez emberfölötti hatalomra van szükség. Csakhogy azt akarták, hogy a nép ne higgyen Jézusban. Ezért tulajdonították Jézus hatalmát az Ördögnek. Jézus ezután rámutatott, hogy ha az ő okoskodásuk szerint állna a helyzet, logikusan gondolkodva mi lenne annak a kimenetele, így emelve ki okoskodásuk következményeit. Azt felelte, hogy ha az Ördög cimborája lenne, és tönkretenné azt, amit Sátán tett, akkor Sátán valójában önmaga ellen dolgozna (amit egyetlen emberi király sem tenne), és hamarosan megbukna. Ezenkívül felhívta a figyelmüket a ’fiaikra’, vagyis a tanítványaikra, akik szintén azt állították, hogy démonokat űznek ki. Ha a farizeusok okoskodása megállná a helyét, és az, aki démonokat űz ki, Sátán hatalmával tenné ezt, akkor a saját tanítványaik is ezzel a hatalommal cselekednének. Ezt azonban a farizeusok természetesen nem akarták beismerni. Jézus ezért azt mondta, hogy ennélfogva a saját ’fiaik’ a bíráik, akik elítélik őket és az okoskodásukat. Ezek után Jézus kijelentette: „Ha viszont Isten szelleme által űzöm ki a démonokat, akkor valóban utolért benneteket az Isten királysága” (Mt 12:28).

Jézus az érvelése zárásaként kiemelte, hogy senki sem mehet be egy erős ember (Sátán) házába, és nem ragadhatja el a javait, ha nincs hatalmában megkötözni azt az erős embert. A farizeusok hamis vádja szükségessé tette a szent szellem elleni bűnnel kapcsolatos figyelmeztetést, hiszen Isten szelleme által űzött ki démonokat Jézus, így a farizeusok azzal, hogy ezt a munkát kifogásolták, nemcsak a Jézus iránti gyűlöletüket mutatták meg, hanem Isten szent szellemének egyértelmű megnyilvánulását is bírálták (Mt 12:29–32).

Amit Jézus Krisztus mondott a démonok kiűzéséről, azt nem szabad úgy érteni, mintha azt jelentené, hogy a farizeusok ’fiai’ és mindenki más, aki azt állította, hogy démonokat űz ki, mindenképpen Isten eszközei lettek volna. Jézus említést tett olyanokról, akik majd ezt kérdezik: „Uram, Uram, nemde prófétáltunk a te nevedben, démonokat űztünk ki a te nevedben, és sok hatalmas cselekedetet vittünk véghez a te nevedben?” Jézus azonban ezt válaszolja nekik: „Soha nem ismertelek titeket! Távozzatok tőlem, ti, akik törvénytelenséget műveltek!” (Mt 7:22, 23). Az ilyen törvénytelenség cselekvői – mivel nem Jézus Krisztus igaz tanítványai – az Ördög gyermekeinek számítanak. (Vö.: Jn 8:44; 1Jn 3:10.) Bárki tehát, aki közülük azt állítja, hogy démonokat űz ki, nem Isten eszköze, hanem az Ördög cimborája. Amikor Sátán ördögűzésre használ fel embereket, még ha Jézus nevében végzik is azt (vö. Szkéva hét fiának próbálkozásával a Cs 19:13–16-ban), ő nem hasonlik meg önmagával. Ehelyett inkább ezzel a látszólag jó cselekedettel – hogy a démonosságot megszünteti – Sátán átváltoztatja magát „a világosság angyalává”, így növelve hatalmát és befolyását a becsapott személy felett (2Ko 11:14).

„Aki nincs ellenünk, az mellettünk van”: Egy alkalommal János apostol ezt mondta Jézusnak: „Tanító, láttunk valakit, aki a te nevedet használva űzött ki démonokat, és próbáltuk őt megakadályozni ebben, mert nem jött velünk.” Ez az ember nyilván sikeresen űzött ki démonokat, hiszen Jézus ezt válaszolta: „nincsen senki, aki hatalmas cselekedetet visz véghez az én nevemben, és mindjárt képes lenne szidalmazni engem”. Jézus tehát megparancsolta, hogy ne próbálják megakadályozni azt az embert, „mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van” (Mk 9:38–40). Azok közül, akik hittek Jézusban, nem mindenki követte személyesen őt és az apostolait a szolgálatban. Abban az időben a törvényszövetség még érvényben volt Isten akarata szerint, és Isten még nem léptette életbe Jézus Krisztus által az új szövetséget, illetve még nem alapította meg az elhívottakból álló keresztény gyülekezetet. Csak i. sz. 33 pünkösdjétől – miután Jézus az áldozata révén eltávolította a Törvényt – vált szükségessé, hogy aki Krisztus nevében szolgál, az csatlakozzon ehhez a gyülekezethez, melynek tagjai megkeresztelkedtek Krisztusba (Cs 2:38–42, 47; Ró 6:3). Ezután Isten már nem foglalkozott úgy a vér szerinti Izrael nemzetével, mint addig, hanem ’szent nemzeteként’ ismerte el a keresztény gyülekezetet (1Pt 2:9; 1Ko 12:13).

A test cselekedetei közül egy: Meglehet, hogy a spiritizmus gyakorlói azt hiszik, hogy amit tesznek, az „szellemi gyakorlat”, ám Isten Szava nem a szellem cselekedetének vagy gyümölcse részének nevezi, hanem a test cselekedetének. Érdemes megfigyelni, hogy milyen utálatos dolgok vannak test cselekedetének minősítve: „paráznaság, tisztátalanság, gátlástalan viselkedés, bálványimádás, spiritizmus gyakorlása [szó szerint: ’gyógyszer és kábítószer használata’], ellenségeskedések, viszálykodás, féltékenység, haragkitörések, perlekedések, meghasonlások, szekták, irigykedések, italozós tivornyázások, dorbézolások és effélék.” A bűnös test vágyaira, nem pedig a szellem dolgaira apellál, és az apostol figyelmeztet, hogy „akik ilyeneket gyakorolnak, nem öröklik Isten királyságát” (Ga 5:19–21, Int).

Gyakorlóira örök pusztulás vár: Nagy Babilont – melyet a tengerbe kell vetni, úgy, hogy soha többé ne találják meg – a Jelenések könyve szerint egyebek között ezzel a bűnnel vádolják: „azzal, hogy spiritizmust gyakoroltál, félrevezetted az összes nemzetet” (Je 18:23). A spiritizmust gyakorlók örök pusztulásáról a Jelenések könyve kijelenti: „a gyávák, hitetlenek, szennyükben undorítók, gyilkosok, paráznák, spiritizmust gyakorlók [szó szerint: ’gyógyszert és kábítószert használók’], bálványimádók és az összes hazug osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban lesz. Ez jelenti a második halált” (Je 21:8, Int).

Mágia, egy spiritizmushoz kapcsolódó szokás: A mágia kapcsolódik a spiritizmushoz. Efézusban sokan hittek Pál prédikálásának, és közülük „elég sokan összehordták könyveiket, és mindenki előtt elégették őket” (Cs 19:19). A „mágiával” fordított görög pe·riʹer·ga szó, melynek jelentése ’kíváncsiság’, szó szerint ’dolgok a munka körül’, tehát felesleges dolgok, vagyis azoknak a ténykedéseit jelöli, akik gonosz szellemek segítségével tiltott dolgok után kutatnak (Int; Vine’s Expository Dictionary of Old and New Testament Words. 1. köt. 261. o.).

Jeruzsálem ellen szóló prófécia: Jehova a hűtlen Jeruzsálem elleni egyik kijelentésében ezt mondta: „Lealacsonyodsz, úgyhogy a földből szólsz majd, és mintha a porból szólnál, olyan halkan fog hallatszani beszéded. Hangod a földből szól majd, mint a szellemidézőé, és a porból fog csipogni beszéded” (Ézs 29:4). Ez előremutatott arra az időre, amikor az ellenség Jeruzsálemre tör, és nagyon alantas állapotba juttatja, úgyszólván porrá zúzza. Ezzel összhangban, amit Jeruzsálem lakói mondanak, az lentről, megalázottságukból száll fel. Olyan lesz, mintha egy szellemidéző úgy beszélne, hogy lágy, lassú, halk, elfojtott és elhaló hang jönne a föld porából. Az Ézsaiás 29:5–8 azonban feltárja, hogy Jeruzsálemnek meg kell szabadulnia.