A Misna és Isten Mózesnek adott törvénye

„AZ A kezdeti benyomásunk, hogy egy már régóta folyó, számunkra soha fel nem fogható témákról szóló beszélgetésbe kapcsolódunk be . . . Az az érzésünk, mintha egy távoli repülőtér tranzitvárójában lennénk. Értjük a szavakat, amelyeket az emberek mondanak, de zavarban vagyunk a jelentésüket, az emberek gondját, különösképpen pedig a hangjukban levő sürgető érzést illetően.” Így jellemzi Jacob Neusner zsidó tudós, milyen érzései lehetnek annak az olvasónak, aki először olvassa a misnát. Neusner hozzáfűzi: „A misna nem kezdődik sehol, és hirtelen véget ér.”

Daniel Jeremy Silver az A History of Judaism című könyvében „a rabbinikus judaizmus lényeges szövegrészének” nevezi a misnát. Sőt, a továbbiakban megjegyzi: „A misna a folyamatos [zsidó] oktatás tananyagának a magvaként váltotta fel a Bibliát.” Miért vált egy ilyen homályos stílusú könyv ilyen fontossá?

A válasz részben ebben a misnából származó kijelentésben rejlik: „Mózes átvette a Thórát Szináj hegyén és átadta Józsuának, Józsua a véneknek, a vének a prófétáknak, a próféták pedig a Nagyzsinat tagjainak” (Aboth 1:1). A misna azt állítja, hogy arról az információról szól, amit Mózes a Sínai-hegynél kapott — Isten Izráelnek adott törvényének íratlan részéről. A nagygyűlés (később Szanhedrinnek hívták) férfiait úgy tekintették, mint akik részét képezik a bölcs tudósok vagy bölcsek hosszú sorának, akik nemzedékről nemzedékre szóban adtak tovább bizonyos tanításokat, mígnem ezek a tanítások végül a misnában kerültek feljegyzésre. De vajon tényszerű ez az állítás? Valójában kik írták a misnát, és miért? A tartalma vajon Mózestől származik, a Sínai-hegyről? Van ma jelentősége számunkra?

Judaizmus templom nélkül

Amikor az Írásokat ihletés alatt megírták, ismeretlen dolog volt hinni abban, hogy az írott Mózesi Törvényhez szóbeli törvényt is kaptak Istentőla (2Mózes 34:27). Sok évszázaddal később a judaizmuson belül a farizeusok csoportja fejtette ki és támogatta ezt a szóbeli törvényről szóló elképzelést. Az i. sz. első század folyamán a szadduceusok és más zsidók is ellenezték ezt a nem bibliai tanítást. Amíg azonban a jeruzsálemi templom volt a zsidó imádati központ, addig a szóbeli törvény másodlagos kérdés volt. A templomi imádat minden zsidó számára szervezettséget és bizonyos fokú stabilitást jelentett.

I. sz. 70-ben azonban a zsidó nemzet elképzelhetetlen mértékű vallási válsággal nézett szembe. Jeruzsálemet elpusztították a római légiók, és több mint egymillió zsidót megöltek. A templom, szellemi életük központja nem volt többé. Lehetetlenné vált a Mózesi Törvény szerinti élet, amely előírta a templomi áldozatot és a papi szolgálatot a templomnál. A judaizmus alapköve megszűnt létezni. Adin Steinsaltz talmudtudós ezt írja: „Az i. sz. 70-ben történt pusztulás . . . miatt sürgető szükség volt arra, hogy újjászervezzék a vallási élet teljes felépítését.” Ami az újjászervezést illeti — megtették.

Johánán ben Zakkáj, aki Hillelnek, a farizeus vezetőnek a tiszteletben álló tanítványa volt, még a templom lerombolása előtt engedélyt kapott Vespasianustól (aki hamarosan császár lett), hogy a judaizmus szellemi központját és a Szanhedrint tegyék át Jeruzsálemből Jabnéba. Steinsaltz magyarázata szerint Jeruzsálem pusztulása után Johánán ben Zakkáj „azzal a kihívással nézett szembe, hogy új központot hozzon létre az emberek számára, és segítsen nekik alkalmazkodni az új körülményekhez, minélfogva most, hogy a templom megszűnt létezni, a vallásos lelkesedést egy másik fókuszpontra kellett átirányítani”. Ez az új fókuszpont a szóbeli törvény volt.

A templom romokban hevert, a szadduceusok és más zsidó szekták pedig semmilyen meggyőző alternatívát nem kínáltak. A farizeusok váltak a zsidó főirányzat képviselőivé, elnyelve az ellenzéket. A vezető rabbik az egységre helyezve a hangsúlyt nem hívatták többé magukat farizeusoknak, mely kifejezés szektás és pártoskodó sejtésekkel teljes. Egyszerűen rabbikként, „Izráel bölcseiként” váltak ismertté. Ezek a bölcsek létrehoztak egy felépítményt, hogy otthont adjanak benne a szóbeli törvényről alkotott elgondolásuknak. Ez szellemi felépítmény volt, sokkal kevésbé sebezhető az emberi támadással szemben, mint a templom.

A szóbeli törvény állandósulása

Jóllehet a jabnei rabbinikus akadémia (Jeruzsálemtől 40 kilométerre nyugatra) volt most a fő központ, egész Izráelben, sőt még a távoli Babilonban és Rómában is kezdtek gombamód szaporodni a szóbeli törvényt tanító egyéb akadémiák. Ez azonban problémát okozott. Steinsaltz ekképpen magyarázza: „Amíg az összes bölcs összegyűlt, és a tudományos munka fő részét a [jeruzsálemi] férfiak egy csoportja végezte, addig megőrződött a hagyomány egységessége. De a tanítók és a különböző iskolák megalakításának az elszaporodása . . . a kifejezésformák és kifejezésmódok túltengését hozta létre.”

A szóbeli törvény tanítóit tannaitáknak hívták, mely kifejezés a „tanulmányoz”, „ismétel” vagy „tanít” jelentésű arám szó gyökéből ered. Ez jól kiemelte, hogy a szóbeli törvényt intenzív ismétlés és memorizálás módszerével tanulták és tanították. A szóbeli hagyományok memorizálásának a megkönnyítésére minden szabályt vagy hagyományt egy rövid, tömör mondatba sűrítettek. Minél kevesebb szóból állt, annál jobb volt. Stilizált, költői formára törekedtek, és gyakran kántálták vagy énekelték a mondatokat. Ezek a szabályok azonban nem voltak rendszerezve, és tanítónként nagyban eltértek egymástól.

Akiba ben Joszéf (i. sz. körülbelül 50—135) volt az első rabbi, aki a sok különböző szóbeli hagyományt konkrét formába és rendszerbe foglalta. Steinsaltz ezt írja vele kapcsolatban: „Tevékenységét kortársai annak a mezőgazdasági munkásnak a munkájához hasonlították, aki kimegy a szántóföldre, és találomra mindenfélét, amit csak talál, a kosarába tesz, aztán hazamegy, és minden fajtát különválogatva elrendez. Akiba számos rendszerbe nem szedett témakört áttanulmányozott, és külön kategóriákba sorolta őket.”

I. sz. a második században — több mint 60 évvel Jeruzsálem pusztulása után Bar Kohba vezetésével egy második jelentősebb zsidó felkelés tört ki Róma ellen. A lázadásnak újból szerencsétlenség lett a következménye. Akiba és sok tanítványa a csaknem egymillió zsidó áldozat között volt. A templom újjáépítéséhez fűzött minden remény eloszlott, amikor Hadrianus római császár tiltott területnek nyilvánította Jeruzsálemet a zsidók számára; ez alól csak az az időszak volt a kivétel, amikor a templom elpusztításának az évfordulója volt.

Az Akiba után élt tannaiták sosem látták a jeruzsálemi templomot. A szóbeli törvény hagyományainak a rendszerezett tanulmányozási mintája azonban „templomukká”, azaz imádati központjukká vált. A munkát, amelyet Akiba és tanítványai a szóbeli törvény eme rendszerezésének a megszilárdításában elkezdtek, Juda Hanászi, az utolsó tannaita folytatta.

A misna elkészítése

Juda Hanászi Hillel és Gamálielb leszármazottja volt. A Bar Kohba vezette felkelés idején született, és az i. sz. második század vége felé, és a harmadik század elején ő lett Izráelben a zsidó közösség feje. A hanászi cím ’fejedelmet’ jelent, és a zsidó társai szemében betöltött állására utal. Sokszor egyszerűen csak Rabbiként utalnak rá. Juda Hanászi a saját akadémiájának és a Szanhedrinnek is a vezetője volt először Bét-Searímben, később pedig Zipporiban, Galileában.

Juda Hanászi felismerte, hogy a Rómával kapcsolatos jövőbeni viszályok veszélyeztethetik a szóbeli törvény átadását, ezért elhatározta, hogy rendszerezi a szóbeli törvényt, ami majd biztosítja a megőrzését. Összehívta akadémiájára korának legkiválóbb tudósait. A szóbeli törvény minden egyes pontját és hagyományát megvitatták. E megbeszéléseknek az összegzését hihetetlenül tömör mondatokba vonták össze, a héber próza költői stílusának szigorú mintáját követve.

Ezeket az összegzéseket a főbb témakörök szerint hat nagyobb részbe, azaz Rendbe sorolták. Juda a Rendeket 63 szakaszra, azaz traktátusra osztotta fel. Ezzel a szellemi felépítmény elkészült. Addig az ideig mindig szóban adták át az effajta hagyományokat. De további védelemként megtették a végső forradalmi lépést — mindent rögzítettek írásban. Ezt a lenyűgöző, új, írott rendszerezést, amely otthont adott a szóbeli törvénynek, misnának nevezték el. A misna név a héber sa·nahʹ szógyökből származik, és azt jelenti, hogy ’ismétel’, ’tanulmányoz’ vagy ’tanít’. Ez az arám tenaʼʹ megfelelője, amelyből a tan·na·ʼimʹ szó származik, ezt a kifejezést alkalmazták a misna tanítóira.

A misna célja nem az volt, hogy egy végleges jogszabálygyűjteményt állítson fel. Inkább a kivételekkel foglalkozott, feltételezve azt, hogy az olvasó ismeri a fontosabb alapelveket. Tulajdonképpen azt összegezte, amit a rabbinikus akadémiákon Juda Hanászi idejében tárgyaltak és tanítottak. A misnát a szóbeli törvény további megvitatása vázlatának szánták, egy váznak vagy alapot teremtő keretnek, amire építeni lehet.

A misna ahelyett, hogy feltárna valamit is a Sínai-hegynél kapott Mózesi Törvényből, a szóbeli törvénynek — a farizeusok által bevezetett elméletnek — a kialakulásába ad bepillantást. A misnában feljegyzett információ némi fényt derít a Keresztény Görög Iratok kijelentéseire, valamint a Jézus Krisztus és a farizeusok között történt bizonyos vitákra. Elővigyázatosságra van azonban szükség, mert a misnában található elméletek az i. sz. második századból származó zsidó nézőpontokat tükrözik. A misna az összekötő kapocs a második templom időszaka és a talmud között.

[Lábjegyzetek]

[Kiemelt rész a 26. oldalon]

A Misna felosztása

A misna hat Rendre oszlik. Ezek a Rendek 63 kisebb könyvet, azaz traktátust tartalmaznak, melyek fejezetekre és mishnayotra, vagyis bekezdésekre (nem versekre) vannak felosztva.

1. Zeraim (Magvetések)

Ezek a traktátusok az élelemért mondott imákról szóló fejtegetéseket és mezőgazdasággal kapcsolatos fejtegetéseket tartalmaznak. Idetartoznak a tizedre, a papi részekre, a mezőről való szedegetésre és a sabbath évekre vonatkozó szabályok is.

2. Mauéd (Ünnepi idő)

Ebben a Rendben a traktátusok a sabbath-tal, az engesztelés napjával és más ünnepekkel kapcsolatos törvényeket tárgyalják.

3. Násim (Asszonyok)

Ezek a traktátusok a házasságot, a válást, a fogadalmakat, a nazíreusokat és a feltételezett házasságtörés eseteit tárgyalják.

4. Nezikin (Károk)

Ebben a Rendben a traktátusok a polgári törvénnyel, a tulajdonjoggal, a bíróságokkal és büntetésekkel, a Szanhedrin működésével, a bálványimádással, az eskükkel és az Atyák szakaszaival (Aboth) kapcsolatos témaköröket ölelik fel.

5. Kodósim (Szentségek)

Ezek a traktátusok az állat- és gabonaáldozatokkal kapcsolatos szabályzatokat, valamint a templom méreteit tárgyalják.

6. Tóhorausz (Tisztasági törvények)

Ez a Rend a rituális tisztaságot, fürdést, kézmosást, bőrbetegségeket és a különböző tárgyak tisztátalanságát tárgyaló traktátusokból áll.

[Kiemelt rész a 28. oldalon]

A Misna és a keresztény görög iratok

Máté 12:1, 2: „Abban az időben a vetéseken át haladt Jézus szombatnapon; tanítványai pedig megéheztek, és kezdték a kalászokat tépni és enni. Látván pedig ezt a farizeusok, mondának néki: Ímé a te tanítványaid azt cselekszik, a mit nem szabad szombatnapon cselekedni.” A Héber Iratok nem tiltják azt, amit Jézus tanítványai tettek. A misnában azonban egy 39 tevékenységet tartalmazó listát találunk, melyek végzését sabbath napon a rabbik tiltották (Shabbath 7:2).

Máté 15:3: „Ő pedig felelvén monda nékik: Ti meg miért hágjátok át az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által?” A misna megerősíti ezt a magatartást (Szanhedrin 11:3). Ezt olvassuk: „Az Írástudók szavainak [megtartására] nagyobb szigorúság vonatkozik, mint [az írott] Törvény szavainak [megtartására]. Ha egy ember azt mondaná: »Nem kötelező imaszíjat viselni«, ezzel a Törvény szavait sérti meg, nem vétkes; [de ha azt mondaná]: »Öt felosztásnak kell benne lenni«, ezzel az Írástudók szavaihoz hozzátesz, vétkes” (Herbert Danby: The Mishnah, 400. oldal).

Efézus 2:14: „Mert ő [Jézus] a mi békességünk, ki egygyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat.” A misna ezt mondja: „A Templom-hegyen belül volt egy rácskerítés (a Soreg), tíz tenyér magas” (Middoth 2:3). A nem zsidóknak tilos volt ezen a ponton túlhaladniuk, és belépniük a belső udvarokba. Pál apostol jelképesen erre a falra utalhatott, amikor i. sz. 60-ban vagy 61-ben az efézusiaknak írt, amikor ez a fal még állt. A jelképes fal a törvényszövetség volt, amely már régóta elválasztotta a zsidókat és a nem zsidókat. Krisztusnak az i. sz. 33-ban bekövetkezett halála alapján azonban ez a fal megszűnt.