„Ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak”

MILYEN sokszor siránkoztál így: „Bárcsak ne mondtam volna azokat a szavakat!” Sőt, talán más alkalmakra is visszaemlékszel, amikor nem sikerült bátran kimondani a véleményedet. Így visszatekintve azt gondolhatod: „Bárcsak mondtam volna valamit!”

A Biblia ezt mondja: „ideje [van] a hallgatásnak és ideje [van] a szólásnak” (Prédikátor 3:7). Ez a probléma gyökere — eldönteni azt, hogy mikor beszélj és mikor hallgass. Tökéletlen emberi természetünk gyakran arra ösztönöz bennünket, hogy rossz időben tegyünk és mondjunk dolgokat (Róma 7:19). Hogyan ellenőrizhetjük zabolátlan nyelvünket? (Jakab 3:2).

Módszerek a nyelv megszelídítésére

Annak eldöntéséhez, hogy mikor beszéljünk, és mikor maradjunk csöndben, nem szükséges egy hosszú listát szerkesztenünk, amely minden lehetséges helyzetre érvényes. Inkább arra van szükségünk, hogy olyan tulajdonságok vezessenek, amelyek a keresztény személyiség benső alkotórészei. Melyek ezek a tulajdonságok?

Jézus Krisztus érthetővé tette, hogy a szeretet a legfőbb tulajdonság, amely tanítványait ösztönzi. „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” — mondta (János 13:35). Minél inkább ilyen testvéri szeretetet mutatunk ki, annál jobban fogjuk ellenőrizni a nyelvünket.

Két, egymással összefüggésben lévő tulajdonság szintén rendkívüli módon fog segíteni. Az egyik az alázatosság. Ez képessé tesz minket, hogy ’egymást különbnek tartsuk magunknál’ (Filippi 2:3). A másik a szelídség, amely megtart minket „gonoszat eltűrőnek” (2Timótheus 2:24, 25, Csia fordítás). Jézus Krisztus tökéletes példánk abban, hogyan kellene ezeket a tulajdonságokat gyakorolnunk.

Mivel nehezebb ellenőrizni a nyelvünket, amikor nyomás alatt vagyunk, vegyük figyelembe a Jézus halála előtti éjszakát — azt az időszakot, amikor ’gyötrődött’ (Máté 26:37, 38). Az nem meglepő, hogy Jézus ily módon érzett, mivel minden ember örökké tartó jövője függött attól, hogy Jézus hűséges marad-e Istenhez (Róma 5:19–21).

Ez Jézus számára kétségtelenül annak az időszaka volt, hogy beszéljen égi Atyjához. Ő emiatt elment imádkozni, és megkérte három tanítványát, hogy folyamatosan őrködjenek. Egy rövid idő után visszatért, és alva találta őket. Ekkor Péternek ezt mondta: „Így nem birtatok vigyázni velem egy óráig sem!?” Ez a szerető feddés velejárója volt azoknak a szavaknak, amelyek gyengeségeik megértését mutatták. Jézus ezt mondta: „jóllehet a lélek kész, de a test erőtelen.” Később Jézus újra jött, és alva találta a tanítványokat. Kedvesen szólt nekik, és „elméne és imádkozék harmadszor” (Máté 26:36–44).

Amikor Jézus harmadszor találta alva a tanítványokat, nem volt nyers, de ezt mondta: „Aludjatok immár és nyugodjatok. Ímé, elközelgett az óra, és az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik” (Máté 26:45). Csak az tudja ilyen módon használni a nyelvét nehéz esetben, akinek a szíve szeretettel teli, igazán szelíd és alázatos beállítottságú (Máté 11:29; János 13:1).

Röviddel ezután Jézust letartóztatták és kihallgatták. Ebből az a tanulság számunkra, hogy időnként legjobb hallgatni, még amikor keresztény szolgálatunkban foglalatoskodunk is. Elszántan megvádolva Jézust, a főpapoknak nem állt érdekükben bármit is megtudni az igazságból. Így ebben a robbanásig feszült légkörben Jézus csöndben maradt. (Vö. Máté 7:6.)

Jézus azonban nem maradt csöndben, amikor a főpap követelődzött: „Esküvel kényszerítlek az élő Istenre, mondd meg, te vagy-e a Messiás, az Isten Fia?” (Máté 26:63, Katolikus fordítás). Mivel Jézust eskü alatt kényszerítették, ideje volt, hogy beszéljen. Ezért így válaszolt: „Te mondád. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben” (Máté 26:64).

A nagy jelentőségű nap folyamán Jézus tökéletes ellenőrzést gyakorolt a nyelve felett. Esetében a szeretet, a szelídség és az alázatosság a személyiségének veleszületett része volt. Hogyan alkalmazhatnánk mi ezeket a tulajdonságokat nyelvünk ellenőrzésére, amikor nyomás alatt vagyunk?

A nyelv ellenőrzése, amikor dühös vagy

Amikor dühbe gurulunk, gyakran elveszítjük a nyelvünk feletti ellenőrzést. Például Pál és Barnabás egyszer különböző véleményen voltak. „Barnabás azt tanácsolá, hogy vegyék maguk mellé Jánost, ki Márknak hívatik. Pál azonban azt tartá méltónak, hogy a ki elszakadt tőlük Pamfiliától fogva, és nem ment velök a munkára, ne vegyék maguk mellé azt. Meghasonlás támada azért, úgyhogy elszakadának egymástól” (Cselekedetek 15:37–39).

Michael,a aki néhány évig építkezési beruházáson dolgozott, ezt mondja: „Volt egy személy az építkezés helyszínén, akit jól ismertem és becsültem. De úgy tűnt, hogy állandóan hibát talál a munkámban. Úgy éreztem, hogy megbántott és felingerelt, de magamban tartottam az érzéseimet. Egy nap azonban a dolgok felszínre kerültek, amikor megkritizálta egy munkámat, amely éppen elkészült.

Kiadtam magamból minden felgyülemlett érzésemet. A pillanat hevében elfelejtkeztem arról, hogy ez milyen rossz benyomást kelthet mindenkiben, aki körülöttünk van. A nap hátralévő részében sem beszélni nem akartam vele, sem látni nem akartam őt. Most már tudom, hogy nem kezeltem megfelelően a nehézséget. Sokkal jobb lett volna hallgatni, és akkor beszélni, amikor már lenyugodtam.”

Örömmel mondhatjuk, hogy ezt a két személyt a keresztényi szeretet arra indította, hogy eloszlassák a nézeteltérésüket. Michael megmagyarázza: „Néhány őszinte beszélgetés után jobban megértettük egymást, és most már szoros barátságban vagyunk.”

Amint Michael megtanulta, ha dühösek vagyunk, néha bölcs dolog hallgatni. „A ki higgadt lelkű, az értelmes férfiú” — mondja a Példabeszédek 17:27. A megkülönböztető képesség (higgadt lélek) és a testvéri szeretet segíteni fog nekünk ellenőrizni benső kényszerünket, hogy ne mondjuk ki azt, ami fájdalmat okozó. Ha megbántanak minket, négyszemközt beszéljünk a másik személlyel, szelíd és alázatos szellemben a béke helyreállítása végett. Mi van akkor, ha már megtörtént a haragkitörés? Akkor a szeretet arra fog indítani bennünket, hogy lenyeljük a büszkeségünket, és alázatosan igyekezzünk változtatásokat eszközölni. Ekkor van ideje a szólásnak, hogy megbánást fejezzünk ki, és begyógyítsuk a fájdalmas érzéseket őszinte beszélgetés által (Máté 5:23, 24).

Amikor nem a hallgatás a megoldás

A düh vagy az ingerültség előidézheti nálunk, hogy azt a módszert alkalmazzuk a minket megbántó személlyel szemben, hogy nem beszélünk vele. Ez nagyon káros lehet. „Házasságunk első évében voltak olyan alkalmak, amikor néhány napig egyáltalán nem beszéltem a férjemmel — vallja be Maríab. — Ezek általában nem nagy problémák miatt voltak, inkább kis ingerültségeknek a felhalmozódása következtében. Addig rágódtam ezeken a bosszúságokon, amíg hegyként tornyosuló akadállyá nem váltak. Aztán eljött a pillanat, amikor nem bírtam tovább, és beszüntettem a beszélgetést a férjemmel addig, míg csalódottságom el nem múlt.”

María hozzáteszi: „Egy bizonyos bibliavers — »a nap le ne menjen a ti haragotokon« — segített helyreigazítani a gondolkodásomat. A férjem és én keményen dolgoztunk azon, hogy javítsunk a kommunikáción, hogy a problémák ne tornyosuljanak fel. Nem volt könnyű, de tízévi házasság után boldogan mondhatom, hogy a fagyos hallgatás időszakai sokkal ritkábbak. Azonban el kell ismernem, még mindig azon dolgozom, hogy ellenőrzés alatt tartsam ezt a hajlamot” (Efézus 4:26).

Amint María felfedezte, amikor feszültség van két ember között, nem az a megoldás, hogy beszüntetjük a kommunikációt. Ebben a helyzetben a neheztelés valószínűleg növekszik, és a kapcsolat esetleg kárt szenvedhet. Jézus azt mondta, hogy ’sietnünk kellene megegyezni’ (Máté 5:25, Cs). „A helyén mondott ige” segíthet nekünk a ’békét követni’ (Példabeszédek 25:11; 1Péter 3:11).

Akkor is szükséges kibeszélnünk magunkat, amikor segítségre van szükségünk. Ha egy bizonyos szellemi gond miatt szenvedünk, vonakodhatunk attól, hogy másokra terhet rójunk. De ha csöndben maradunk, a gond egyre rosszabbodhat. Kinevezett keresztény vének törődnek velünk, és ha engedjük, ők kétségkívül buzgók, hogy segítsenek. Ez annak az ideje, amikor beszélnünk kellene (Jakab 5:13–16).

Legfőképpen azonban rendszeresen kellene beszélnünk Jehovához szívből jövő ima révén, ahogy Jézus tette. Valóban, ’öntsük ki szívünket’ égi Atyánk előtt (Zsoltárok 62:9; vö. Zsidók 5:7).

„Ideje a szólásnak” Isten Királyságáról

A keresztény szolgálat egy isteni megbízatás, amelyet el kell végeznünk, mielőtt eljön a vég. Még soha nem volt ennyire létfontosságú, hogy Jehova szolgái a Királyság jó hírét hirdessék (Márk 13:10). Az apostolokhoz hasonlóan az igaz keresztények ’nem tehetik, hogy amiket láttak és hallottak, azokat ne szólják’ (Cselekedetek 4:20).

Természetesen nem mindenki akarja hallani a jó hírt. Tulajdonképpen, amikor Jézus kiküldte a tanítványait prédikálni, azt tanácsolta nekik, ’tudakozzák meg, ki méltó’. Mivel Jehova soha senkit nem erőltet az imádatára, nem fogunk állandóan beszélni valakinek, aki hajthatatlanul visszautasítja a Királyság-üzenetet (Máté 10:11–14). De örömmel beszélünk Jehova királyi uralmáról azoknak, akik „örök életre választattak vala” (Cselekedetek 13:48; Zsoltárok 145:10–13).

A szeretet, a szelídség és az alázatosság olyan tulajdonságok, amelyek segítenek minket, hogy ellenőrizzük tökéletlen hajlamunkat, amikor meggondolatlanul beszélünk, vagy görcsös hallgatásba burkolózunk. Amint növekednek bennünk ezek a tulajdonságok, mi még jobban felszereltek leszünk, hogy különbséget tegyünk, mikor helyes és mikor helytelen beszélnünk.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 23. oldalon]

Jó kommunikáció által a gondok megoldhatók