ABBA

Az arámi ʼab·báʼʹ szó az ʼáv szónak a határozott névelős, nyomatékosított formája, és szó szerinti jelentése: ’az apa’ vagy ’ó, Atya’. A gyermekek ezzel a bizalmas kifejezéssel szólították meg az édesapjukat, és körülbelül olyan meghittséget fejez ki, mint magyarul az „apuka”, de közben ugyanolyan méltóságteljes, mint az „apa” vagy „atya” szó, mely közvetlen és tiszteletteljes megszólítás is egyben. Tehát ez nem annyira cím volt, mint inkább kedveskedő megszólítás, és a gyermekek első szavai közé tartozott.

Ez az arámi szó háromszor fordul elő a Szentírásban. Az eredeti görög szövegben mindig transzliterált, vagyis betű szerint átírt formában szerepel, és a magyarban is mindig ilyen formában olvasható. Minden esetben közvetlenül mögötte áll a görög ho pa·tér ʹ szó fordítása, melynek szó szerinti jelentése: ’apa’ vagy ’atya’, illetve megszólító formulaként: ’ó, Atya’. Kivétel nélkül mindig az égi Atyára, Jehovára utalnak vele.

Márk feljegyzése szerint Jézus akkor szólította meg Jehova Istent ezzel a kifejezéssel, amikor a halála előtt nem sokkal a Gecsemáné-kertben a következő szavakkal imádkozott hozzá: „Abba, Atyám, minden lehetséges neked; távolítsd el tőlem ezt a poharat! De ne az legyen, amit én akarok, hanem amit te akarsz” (Mk 14:36). Ennél az esetnél láthatjuk, amint egy fiú buzgón fohászkodik szeretett atyjához, és azonnal biztosítja is őt arról, hogy mindenáron engedelmes marad.

A másik két előfordulás Pál leveleiben található, mégpedig a Róma 8:15-ben és a Galácia 4:6-ban. Az „Abba” szó mindkét helyen azokkal a keresztényekkel kapcsolatban szerepel, akiket elhívtak, hogy Isten szellem által született fiai legyenek, így ez a szó az Atyjukkal ápolt kapcsolatuk meghittségét fejezi ki. Noha ők ’Isten rabszolgái lettek’, és ’áron vették meg őket’, de ugyanakkor a szerető Atya háznépéhez tartozó fiak is, és a szent szellem egyértelműen tudomásukra hozta az Úr Jézus által, hogy ilyen helyzetben vannak (Ró 6:22; 1Ko 7:23; Ró 8:15; Ga 4:6).

Némelyek úgy vélik, hogy amikor együtt használják az ʼAb·báʼʹ és az „Atya” szót, nem pusztán arról van szó, hogy arámiból lefordítják a szöveget görögre, hanem arról, hogy az ʼAb·báʼʹ először egy gyermek bizalmát és alárendeltségét fejezi ki, majd az „Atya” azt, hogy felnőttként értékeli ezt a gyermeki kötődést és az ahhoz párosuló felelősséget. Ezekből a bibliaversekből egyértelműen látszik, hogy a keresztények az apostoli időkben is használták az Istenhez intézett imáikban az ʼAb·báʼʹ kifejezést.

Idővel, az i. sz. első századokban ezt a kifejezést a zsidó rabbik tiszteletbeli címeként kezdték használni, és a Babilóniai Talmudban is megtalálható ilyenformán (Berakhoth 16b). A zsidó szanhedrin alelnöke ekkor már viselte az ʼáv, vagyis a szanhedrin atyja címet. Később aztán a kopt, az etióp és a szír egyházak püspökeire is alkalmazták ezt a titulust, sőt, kifejezetten az alexandriai püspök címe lett, vagyis a keleti egyház ezen részének ő lett az „apukája”, azaz „pápája”. A magyar „apát” és „apátság” szó egyaránt az arámi ʼab·báʼʹ szóból ered. A latin Vulgata fordítója, Jeromos ellenezte, hogy az ő idejében a katolikus szerzetesek megszólítására használták az „apát” címet, és úgy érvelt, hogy ezzel megsértik Jézusnak a Máté 23:9-ben adott utasítását: „Ezenkívül senkit se hívjatok atyátoknak a földön, mert e g y a ti Atyátok, az égi.”