KÁROMLÁS

Idegen szóval blaszfémia, amely a görög bla·szphé·miʹa szóból ered. A görög szó alapvetően sértő, gyalázkodó, becsmérlő beszédet takar, amely irányulhatott Isten vagy ember ellen is. (Vö.: Je 16:11; Mt 27:39.) Ám a magyar „káromlás” szó általában szűkebb értelmű, és olyan tiszteletlen vagy becsmérlő beszédre utal, amely csak Isten ellen vagy szent dolgok ellen irányul. Ennélfogva ellentétes az Isten imádatával kapcsolatos szavakkal. (Lásd: BECSMÉRLŐ BESZÉD.)

Abból, hogy Isten ősellensége a Di·aʹbo·losz (jel.: ’Ördög’, v. ’Rágalmazó’) nevet kapta, egyértelmű, hogy ő káromolta Istent legelőször. Bár burkoltan és körmönfontan fogalmazott, amikor az Édenben Évához beszélt, azzal, amit mondott, hazugnak állította be a Teremtőt (1Mó 3:1–5). Azóta is elsősorban Sátán az, aki káromlásra bujtogat (Jn 8:44–49).

Az özönvíz előtt, Énós napjaiban az emberek „hívni [kezdték] Jehova nevét”. Valószínűleg ezt nem megfelelően tették, ugyanis minden kétséget kizáróan Ábel már jóval azelőtt a tulajdonnevén szólította meg Istent (1Mó 4:26; Héb 11:4). Amennyiben rossz célra, helytelen módon emberek vagy bálványimádati tárgyak megnevezésére használták Isten nevét, a Jehova nevet – ahogyan azt néhány tudós állítja –, akkor ez istenkáromló tett volt. (Lásd: ÉNÓS.)

A hűséges Jób aggódott amiatt, hogy a gyermekei talán bűnös gondolatokkal „átkozták az Istent szívükben”. Ő maga, amikor nyomorúságokat élt át, „nem vétkezett. . ., és semmi rosszat sem tulajdonított Istennek”, annak ellenére, hogy Sátán istenkáromló módon azt akarta elérni, hogy ’átkozza meg szemtől szemben’ Istent (Jób 1:5, 11, 20–22; 2:5–10). Jób három társa akarva-akaratlanul hamis színben, „gonosznak tüntették fel” Istent, miközben arra céloztak, hogy Jób káromolta Istent, és istenkáromló módjára viselkedett (Jób 15:6, 25; 32:3; 42:7, 8).

Káromlás a törvényszövetség idején: ’A Tíz szónak’ más néven a tízparancsolatnak az első három parancsolata kimondja – és egyben figyelmeztet is arra –, hogy Jehova Isten páratlan állást tölt be, ő a világmindenség szuverén ura, és kizárólagos joga van az imádathoz: „Jehovának, a te Istenednek a nevét méltatlan módon ajkadra ne vedd, mert Jehova nem hagyja büntetlenül azt, aki az ő nevét méltatlan módon felveszi” (2Mó 34:28; 20:1–7). A Törvény elítélte, ha valaki szidta Istent, vagy ha átkozta a fejedelmeket (2Mó 22:28). A Szentírásban az első feljegyzett káromlás ahhoz a férfihoz kötődik, aki izraelita és egyiptomi szülők fia volt. Ez a férfi összeverekedett egy izraelitával, majd „becsmérelte a Nevet, és átkozta”. Jehova halálbüntetést szabott ki, meg kellett kövezni a vétkest, és rendeletbe adta, hogy a jövőben ilyen büntetést kapjon mindenki, aki „becsmérli Jehova nevét”, legyen szó akár izraelitákról, akár a köztük élő jövevényekről (3Mó 24:10–16).

Nem sokkal ezután az izraeliták többsége azt a vétket követte el, hogy tiszteletlenül zúgolódni kezdett Jehova ellen. Emiatt Isten azt a büntetést szabta ki rájuk, hogy a pusztában kellett vándorolniuk 40 évig, és a húszévesnél idősebbeknek ott, a pusztában kellett meghalniuk (4Mó 14:1–4, 11, 23, 29; 5Mó 1:27, 28, 34–39). Istent gyalázó viselkedésük odáig fajult, hogy arról beszéltek, megkövezik Isten hűséges szolgáit (4Mó 14:10). Habár Kórah, Dátán és Abirám valójában Isten két képviselője, Mózes és Áron ellen beszéltek becsmérlően, mégis, mielőtt Isten kivégezte a három lázadót és a háznépeikhez tartozókat a sátraik előtt, Mózes azt mondta azoknak, akik szemlélői voltak az eseményeknek, hogy ’meg fogják tudni, hogy ezek a férfiak Jehovával szemben voltak tiszteletlenek’, mivel megvetették a teokratikusan kinevezett szolgáit (4Mó 16:1–3, 30–35).

Még ha valaki nem is mondott semmit Isten ellen, de áthágta Isten szövetségének a törvényeit, az kétségtelenül egyenértékű volt azzal, mintha ’becsmérlően beszélt volna Jehováról’, vagy káromolta volna. Míg azok, akik nem szándékosan szegték meg Isten törvényét, irgalmas bánásmódban részesültek, addig azoknak, akik szándékosan, tudatosan vétkeztek – akár izraeliták voltak, akár jövevények –, meg kellett halniuk, amiért becsmérlően beszéltek Jehováról, és megvetették a szavát és a parancsolatait (4Mó 15:27–31; vö.: 5Mó 31:20; Ne 9:18, 26).

A Héber Iratokban olvashatunk másokról is, akik káromolták Istent, köztük Éli pap fiairól (1Sá 3:12, 13) és a pogány asszír elöljáróról, a rabsakéról (2Ki 19:4–6, 22, 23). Az ártatlan Nábótot káromlással vádolták, majd hamis tanúk vallomása alapján megölték (1Ki 21:10–13). A későbbi időszakokban Isten elítélte a hamis prófétákat, akik nyugtatgatták a Jehovával szemben tiszteletlen személyeket (Jr 23:16, 17). Jehova egyértelműen arra figyelmeztette a gyalázóit, hogy megkapják méltó jutalmukat „a saját keblükbe” (Ézs 65:6, 7; vö.: Zs 10:13; Ézs 8:20–22). Izrael hitehagyottá vált, ezért gyalázat érte Jehova nevét a nemzetek között (Ézs 52:4, 5; Ez 36:20, 21).

Idővel a rabbinikus tanítások azt a téves felfogást támogatták, hogy a 3Mózes 24:10–23 tiltja a Jehova név kiejtését, mert az káromlásnak minősül. Ezenkívül a talmudi hagyományok azt írták elő, hogy a vallási bírák – amikor olyan tanúvallomást hallgatnak meg, mely szerint a vádlott káromló szavakat mondott – szaggassák meg a ruháikat, követve a 2Királyok 18:37-ben és a 19:1–4-ben leírtakat (The Jewish Encyclopedia. 1976, III. köt. 237. o.; vö.: Mt 26:65).

Példák a káromlásra a Görög Iratokban: Pál apostolnak a Róma 2:24-ben feljegyzett szavaiból kiderül, hogy mit jelent alapvetően a bla·szphé·miʹa szó. Ebben a versben az apostol a görög bla·szphé·meʹó igét használja, idézve az előbb említett Ézsaiás 52:5-öt és Ezékiel 36:20, 21-et.

Az is káromlásnak számít, ha egy személy magának, illetve másnak tulajdonítja Isten tulajdonságait vagy azokat a jogokat, melyek Őt illetik. (Vö.: Cs 12:21, 22.) A zsidó vallási vezetők káromlással vádolták Krisztus Jézust, amiért azt állította, hogy némelyek bűnei megbocsáttattak (Mt 9:2, 3; Mk 2:5–7; Lk 5:20, 21), és meg akarták kövezni mint istenkáromlót, mivel Isten Fiának mondta magát (Jn 10:33–36). Amikor Jézus elmondta a szanhedrinnek, hogy mi Isten szándéka vele, és hogy milyen magas állásba fogja helyezni őt, a főpap megszaggatta a ruháit, és káromlással vádolta Jézust, majd e vád miatt a szanhedrin halálra méltónak ítélte Jézust (Mt 26:63–66; Mk 14:61–64). Mivel a rómaiak nem hatalmazták fel a zsidó vallási vezetőket arra, hogy halálbüntetést hajtsanak végre, ezért mielőtt a vallási vezetők Jézust Pilátus elé vitték, ravaszul megváltoztatták az ellene felhozott vádjukat, most már nem káromlással, hanem zendüléssel vádolták (Jn 18:29–19:16).

Jézus Istennek a Fia, illetve a közvetlen képviselője volt, ezért az ellene felhozott vádakat is joggal nevezhetjük káromlásnak (Lk 22:65). Ehhez hasonlóan, mivel a szent szellem Istentől ered, és ez a tevékeny erő elválaszthatatlan tőle, Jézus valóban kijelenthette, hogy létezik „a szellem elleni káromlás”, ami a Biblia alapján megbocsáthatatlan bűn (Mt 12:31; Mk 3:28, 29; Lk 12:10). A Szentírásból az figyelhető meg, hogy a káromlások a szívből erednek (Mt 15:19; Mk 7:21, 22). Minden bizonnyal gonosz szívállapotú személy az, aki szántszándékkal káromolja a szellemet. Az az eset, amely kapcsán Jézus erről a megbocsáthatatlan bűnről beszélt, rávilágít, hogy a szellem elleni káromlás nem más, mint szembeszegülés Isten szellemének a tevékenységével. Ennek hátterében nem megtévesztés, emberi gyengeség vagy gyarlóság áll, hanem tudatos, szándékos ellenszegülés. A farizeusok a saját szemükkel látták, hogy Jézus Isten szellemével hajtott végre jótetteket, mégis önző okokból Belzebubnak, Sátánnak, az Ördögnek tulajdonították ezt az erőt, ennélfogva káromolták Isten szent szellemét (Mt 12:22–32; vö.: Héb 6:4–6; 10:26, 27).

Jézushoz hasonlóan Istvánt is istenkáromlással vádolták, és ő is mártírhalált halt (Cs 6:11–13; 7:56–58). Pál, még Saulként, istenkáromló volt, és próbálta a keresztényeket a „hitük megtagadására [szó szerint: ’káromlásra’] kényszeríteni”. Ám miután maga is tanítvánnyá vált, el kellett szenvednie azt, hogy a zsidók káromlóan ellentmondtak neki, és voltak olyanok Efézusban, akik azt állították, hogy a tanításaival káromolja Artemisz istennőt (Cs 13:45; 19:37; 26:11; 1Ti 1:13). Pál kiközösítette Himéneuszt és Alexandert, átadva „őket Sátánnak, hogy fegyelmezés által megtaníttassanak arra, hogy ne szóljanak káromlást” (1Ti 1:20; vö.: 2Ti 2:16–18). Jakab arról írt, hogy a gazdagok könnyen abba a csapdába eshettek, hogy „káromolják azt a kiváló nevet”, amelyről elneveztettek a tanítványok (Jk 2:6, 7; vö.: Jn 17:6; Cs 15:14). A Szentírás szerint „az utolsó napokban” sok istenkáromló lesz (2Ti 3:1, 2), ahogyan azt a Jelenések könyve is megjövendöli, illetve jelképekben is ábrázolja (Je 13:1–6; 16:9–11, 21; 17:3).