A korai keresztényiség és az állam
NÉHÁNY órával a halála előtt Jézus ezt mondta tanítványainak: „mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (János 15:19). De vajon ez azt jelenti, hogy a keresztények ellenséges magatartást vettek fel e világ hatalmaival szemben?
Nem világiak, de nem is ellenségesek
Pál apostol ezt mondta a Rómában élő keresztényeknek: „Minden lélek rendelje alá magát a felsőbb hatalmaknak” (Róma 13:1, NW). Péter apostol ehhez hasonlóan ezt írta: „Engedelmeskedjetek [rendeljétek alá magatokat, NW] azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére” (1Péter 2:13, 14). Nyilván elfogadott alapelv volt a korai keresztények között, hogy alá kell rendelniük magukat az államnak, és annak jogosan kinevezett képviselőinek. Igyekeztek, hogy törvénytisztelő állampolgárok legyenek, és hogy békében éljenek minden emberrel (Róma 12:18).
Az „Egyház és állam” címszó alatt a The Encyclopedia of Religion kijelenti: „Az első három században (A. D.) a keresztény egyház többnyire elszigetelte magát a hivatalos római társadalomtól . . . Ennek ellenére a keresztény vezetők . . . a római törvény iránti engedelmességet és a császár iránti lojalitást tanították, amennyiben az a keresztény hit határain belül volt.”
Tisztelet, nem imádat
A keresztények nem voltak ellenségesek a római császárral szemben. Tiszteletben tartották hatalmát, és megadták neki a rangját megillető tiszteletet. Néró császár uralkodása idején Péter apostol a következőket írta a Római Birodalom különböző részein élő keresztényeknek: „Mindenkit tiszteljetek . . . a királyt tiszteljétek” (1Péter 2:17). A görögül beszélő világban a „király” szót nemcsak a helyi királyokra alkalmazták, hanem a római császárra is. Pál apostol ezt tanácsolta a Római Birodalom fővárosában élő keresztényeknek: „Adjátok meg azért mindenkinek, a mivel tartoztok: . . . a kinek a tisztességgel, a tisztességet” (Róma 13:7). A római császár minden bizonnyal megkívánta a tiszteletet. Idővel még az imádatot is elvárta. A korai keresztények azonban itt húzták meg a határvonalat.
Amikor i. sz. a második században a római prokonzul előtt tárgyalták az ügyét, Polükarposz állítólag kijelentette: „Keresztény vagyok! . . . mi azt tanultuk, hogy . . . Istentől rendelt hatalmaknak és vezetőknek meg kell adni az őket megillető tiszteletet.” Polükarposz azonban inkább meghalt, de nem imádta a császárt. A második századi hitvédő, Antiochiai Theophilosz ezt írta: „jobban tisztelem én a császárt, jóllehet nem imádom, hanem imádkozom érette. Istent imádom, a valódi és igazi Istent.”
A császárokért mondott helyénvaló imák egyáltalán nem függtek össze a császárimádattal vagy a nacionalizmussal. Pál apostol elmagyarázta céljukat: „Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel” (1Timótheus 2:1, 2).
„A társadalom peremén”
A keresztényeknek ez a tiszteletteljes magatartása nem tette őket annak a világnak a barátjává, amelyben éltek. A francia történész, A. Hamman arról számol be, hogy a korai keresztények „a társadalom peremén éltek”. Tulajdonképpen két társadalom peremén is éltek, a zsidó és a római társadalomén, s mindkettő részéről sokszor előítélettel és félreértéssel kerültek szembe.
Pál apostol például, amikor hamisan bevádolták a zsidó vezetők, saját védelme érdekében kijelentette a római helytartónak: „Sem a zsidók törvénye ellen, sem a templom ellen, sem a császár ellen semmit sem vétettem . . . A császárra appellálok!” (Cselekedetek 25:8, 11). Tudván, hogy a zsidók kitervelték a megöletését, Pál Néróhoz folyamodott, elismerve ezáltal a római császár hatalmát. Ezt követően, az első római tárgyalásánál, úgy tűnik, Pált felmentették. De később újra bebörtönözték, és úgy tartják, Néró parancsára végezték ki.
Azzal kapcsolatban, hogy milyen nehéz volt a korai keresztények helyzete a római társadalomban, Ernst Troeltsch szociológus és teológus ezt írta: „Tilos volt minden olyan hivatal vagy hivatás, amely bármilyen vonatkozásban bálványimádattal volt kapcsolatos, vagy a császár imádatával, vagy amelynek bármi köze volt is a vérontáshoz, illetve a halálbüntetéshez, vagy amely révén a keresztények pogány erkölcstelenséggel kerültek volna kapcsolatba.” Vajon ez a helyzet kizárta a békés és kölcsönösen tiszteletteljes viszonyt a keresztények és az állam között?
Adjuk meg a császárnak, amivel neki ’tartozunk’
Jézus egy alapszabályról gondoskodott, hogy majd az vezesse a keresztényeket abban, hogyan viselkedjenek a római állammal, illetve bármely kormánnyal szemben, amikor a következőket mondta: „Adjátok meg . . . a mi a császáré a császárnak; és a mi az Istené, az Istennek” (Máté 22:21). Ez a Jézus tanítványainak szóló tanács éles ellentétben állt sok nacionalista zsidó beállítottságával, akik nehezteltek a római uralom miatt, és kétségbe vonták, hogy jogos volna egy külföldi hatalomnak adót fizetni.
Pál később ezt mondta a Rómában élő keresztényeknek: „Annakokáért szükség engedelmeskedni, nem csak a haragért, hanem a lelkiismeretért is. Mert azért fizettek adót is; mivelhogy [a kormányzati »felsőbb hatalmak«] Istennek szolgái, kik ugyanabban foglalatoskodnak. Adjátok meg azért mindenkinek, a mivel tartoztok: a kinek az adóval, az adót; a kinek a vámmal, a vámot” (Róma 13:5–7). A keresztények ugyan nem voltak része a világnak, de kötelességük volt, hogy becsületes, adófizető polgárok legyenek, fizetve az államnak a szolgáltatásokért (János 17:16).
De vajon Jézus szavai csupán az adófizetésre korlátozódnak? Mivel Jézus nem határozta meg pontosan, mi a császáré, és mi az Istené, ezért vannak határesetek, amelyekben a körülményeknek megfelelően kell döntenünk, illetve aszerint, ahogyan megértettük a Biblia egészét. Más szavakkal, a bibliai alapelvek fényében néha a keresztény lelkiismeretén múlik, hogyan dönt, mit adhat meg egy keresztény a császárnak.
Ügyelni az egyensúlyra két szembenálló követelmény között
Sok ember hajlamos elfelejteni, hogy miután Jézus azt mondta, adjuk meg a császárnak, ami a császáré, még hozzátette: „és a mi az Istené, [adjuk meg] az Istennek.” Péter apostol rámutatott, hogy mi az elsődleges a keresztények számára. Rögtön azután, hogy tanácsot adott, rendeljék alá magukat a „királynak”, vagyis a császárnak, és az ő „helytartóinak”, Péter ezt írta: „Mint szabadok, és nem mint a kiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái. Mindenkit tiszteljetek, az atyafiúságot szeressétek; az Istent féljétek; a királyt tiszteljétek” (1Péter 2:16, 17). Az apostol rámutatott, hogy a keresztények Isten szolgái, nem egy emberi uralkodóéi. Bár ki kell mutatniuk a megfelelő megbecsülést és tiszteletet az állam képviselői iránt, de ezt Isten félelmében kell tenniük, akinek a törvényei a legfőbbek.
Péter évekkel korábban nem hagyott kétséget afelől, hogy Isten törvényei előbbre valók az ember törvényeinél. A zsidó Szanhedrin olyan közigazgatási testület volt, amelyre a rómaiak polgári és vallási hatalmat bíztak. Amikor a Szanhedrin megparancsolta Jézus követőinek, hogy ne tanítsanak tovább Krisztus nevében, Péter a többi apostollal együtt tiszteletteljesen, de határozottan így válaszolt: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Cselekedetek 5:29). Nyilvánvaló, hogy a korai keresztényeknek ügyelniük kellett az egyensúlyra, hogy Istennek is engedelmeskedjenek, és hogy megfelelő módon rendeljék alá magukat az emberi hatalmaknak. Tertullianus i. sz. a harmadik század elején ezt így fogalmazta meg: „Ha minden a császáré, akkor mi marad Istennek?”
Megalkuvás az állammal
Az idő múlásával fokozatosan gyengült az a beállítottság, amelyet az első századi keresztények az állammal kapcsolatban kialakítottak. A hitehagyás, melyről Jézus és apostolai jövendöltek, virágzott i. sz. a második és harmadik században (Máté 13:37, 38; Cselekedetek 20:29, 30; 2Thessalonika 2:3–12; 2Péter 2:1–3). A hitehagyott keresztényiség megalkudott a római világgal, átvette pogány ünnepeit és filozófiáját, s nem csupán a polgári szolgálatot, hanem a katonai szolgálatot is elfogadta.
Troeltsch professzor ezt írta: „A harmadik századtól kezdve a helyzet egyre nehezebb lett, mivel a keresztények közül egyre többen kerültek magasabbra a társadalmi ranglétrán, illetve kiemelkedőbb hivatalba a hadseregben és a hivatalos körökben. A [nem bibliai] keresztény írások több részében is méltatlankodó, felháborodott tiltakozások találhatók az ellen, hogy ilyesmiben részt vesznek; másrészt viszont megalkuvásra való próbálkozásokat is találunk — érveket a nyugtalan lelkiismeret lecsendesítésére . . . Konstantin idejétől kezdve ezek a nehézségek megszűntek; nem voltak többé súrlódások a keresztények és a pogányok között, s minden állami hivatal tárva-nyitva állt.”
I. sz. a negyedik század vége felé a keresztényiségnek ez a megrontott, megalkuvó formája lett az államvallás a Római Birodalomban.
A kereszténység — a katolikus, ortodox és protestáns egyházak képviseletében — a történelme folyamán mindvégig továbbra is megalkudott az állammal, mélyen belemerülve annak politikájába, és támogatva háborúit. Sok őszinte egyháztag, aki megbotránkozott ezen, kétségtelenül örömet érez, amikor megtudja, hogy vannak napjainkban olyan keresztények, akik megőrzik az első századi keresztények beállítottságát az állammal való viszonyukban. A következő két cikk ezt fogja tárgyalni részletesebben.
[Kép az 5. oldalon]
Néró császár, akiről Péter ezt mondta: „a királyt tiszteljétek”
[Forrásjelzés]
Musei Capitolini, Róma
[Kép a 6. oldalon]
Polükarposz inkább meghalt, de nem imádta a császárt
[Kép a 7. oldalon]
A korai keresztények békés, becsületes, az adójukat megfizető állampolgárok voltak