10. Hogyan bizonyult életmentőnek a keresztény várakozás az első századi júdeai keresztények számára?

¹⁰ A keresztényeknek, akik Jézus Krisztus jelenlétére és az ő Királysága eljövetelére vártak, mindenkor ébereknek kellett lenniük. A helyes keresztény éberség tette képessé a júdeai keresztényekt arra, hogy felismerjék Jeruzsálem közelgő pusztulásának a jelét, amiről Jézus beszélt nekik (Lukács 21:20–24). Amikor Cestius Gallus i. sz. 66-ban megtámadta Jeruzsálemet, az éber keresztények kihasználták a rómaiak hirtelen és megmagyarázhatatlan visszavonulását, és elmenekültek a városból, valamint a környező júdeai területekről. A korai egyháztörténészek, Hegesippus, Eusebius és Epiphanius szerint, a júdeai keresztények a Jordánon túl kerestek menedéket azon a helyen, amit Pellának hívtak. Mivel szellemi vonatkozásban nagyon is éberek voltak, ez megmentette őket a biztos haláltól vagy attól, hogy fogságba essenek, amikor a római seregek i. sz. 70-ben Titus tábornok vezetésével visszatértek és elpusztították Jeruzsálemet. Milyen boldogok lehettek azok a keresztények, amiért éberek maradtak!

¹² A keresztényeknek a paruziára kellett összpontosítaniuk a figyelmet. Ez azt jelenti, hogy nap mint nap Krisztus „jelenlétének” várásában kellett élniük. Ernst Benz, az egyháztörténet professzora ezt írja: „A ’végső dolgok’ első dolgokká lettek a sürgősség értelmében a korai egyház hithű tagjainál. Hitük központi tartalma és reménységük: az eljövendő Isten Királysága.” Még ha nem érkezett is el a Királyság az ő életidejük alatt, a várakozásnak ez a helyes magatartása megóvta a keresztényeket attól, hogy szellemileg elszenderegjenek és belemerüljenek Sátán világába (1János 2:15–17).