VÁROS

Sűrűn benépesített terület, amely a kisvárosnál vagy falunál méretében, jelentőségében vagy a lakosok számában nagyobb. A „város”-nak fordított héber ʽír szó közel 1100-szor fordul elő a Szentírásban. Olykor a qir·jáʹ (kisváros) szót használják a szinonimájaként vagy paralelizmusként (gondolatritmusként), például a következő esetekben: „Ezután majd Igazságosság városának [ʽír], Hűséges városnak [qir·jáʹ] neveznek téged” vagy „miért nem hagyták el a dicséret városát [ʽír], az ujjongás városát [qir·jáʹ]?” (Ézs 1:26; Jr 49:25).

A Héber Iratok beszél még „települések”-ről (héb.: chacé·rímʹ), „alárendelt városok”-ról (héb.: bá·nóthʹ) és „falvak”-ról (héb.: kefá·rímʹ) is, de ezek abban különböztek a „városok”-tól, hogy nem voltak fallal körülvéve, hanem a nyílt vidék részének tekintették őket (1Sá 6:18). Ha a külvárosban vagy egy megerősített város közvetlen közelében helyezkedtek el, akkor a fallal körülvett város alárendelt városaiként, szó szerint ’leányai’-ként utaltak rájuk (4Mó 21:25, lásd még: Haft., lábj.; lásd: ALÁRENDELT VÁROSOK). A mózesi törvény jogilag is megkülönböztette a fallal körülvett városokat a fallal körül nem vett településektől és falvaktól. Ha egy fallal körül nem vett településen élő személy eladta a házát, mindig joga volt visszavásárolni, vagy ha nem tudta, akkor a jubileumi évben visszakapta. Ezzel szemben, ha egy fallal körülvett városban élő személy adta el a házát, akkor egy éven belül ki kellett váltania, különben visszavonhatatlanul a vevő tulajdona lett, hacsak nem lévita városban lévő házról volt szó (3Mó 25:29–34). Ez a megkülönböztetés a Keresztény Görög Iratokban is megfigyelhető. Ott a poʹlisz szó jelentése általában ’város’ (körül van véve fallal), a kóʹmé szóé pedig rendszerint ’falu’ (nincs körülvéve fallal). A Márk 1:38-ban szereplő görög kó·moʹpo·lisz szót úgy is lehet fordítani, hogy ’kisváros’ vagy szó szerint ’faluváros’. (Vö.: Int.) János azt írja Betlehemről, hogy ’a falu, ahol Dávid volt’, míg Lukács (figyelembe véve, hogy Roboám megerősítette a falut) városként említi (Jn 7:42; Lk 2:4; 2Kr 11:5, 6).

Legelőször Káin épített várost, és a fia után Énóknak nevezte (1Mó 4:17). Ha voltak is más városok az özönvíz előtt, ezek elpusztultak az i. e. 2370-ben bekövetkezett vízözönben, és a nevük velük együtt feledésbe merült. Az özönvíz után a Sineár földjén lévő Bábel, Erek, Akkád és Kalné volt Nimród királyságának a magja. Nimród később kiterjesztette uralmát, amikor É-on, a Mezopotámiai-alföld területén megépítette Ninivét, Rehobót-Írt, Kalahot és Reszent (melyeket összefoglalóan „a nagy város”-nak neveznek) (1Mó 10:10–12). Ábrahám, Izsák és Jákob patriarchák viszont egyetlen várost sem építettek, hanem jövevényként sátrakban éltek, még akkor is, amikor a Kánaán és Egyiptom területén fekvő városokban és falvakban jártak (Héb 11:9). Jóval később azonban azok a kémek, akik beléptek Kánaán földjére, azt a hírt hozták, hogy azon a vidéken sok, rendkívüli mértékben megerősített város van (4Mó 13:28; 5Mó 9:1).

Miért építettek városokat? Az emberek több okból kezdtek városokat építeni: egyrészt védelmül, másrészt az ipar és a kereskedelem érdekében, illetve a vallás hatására. A régészek által feltárt templomok számából és méretéből ítélve kétségkívül a vallás volt az egyik legfőbb mozgatórugója sok ókori város megépítésének. Példa erre Bábel városa és a vallásos célra épített tornya. Építői ezt mondták egymásnak: „Gyertek! Építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek a teteje az egeket éri, és szerezzünk magunknak hírnevet, nehogy szétszóródjunk az egész föld színén” (1Mó 11:4–9). Egy másik ok, amelynek nagy szerepe volt abban, hogy az emberek városokba tömörüljenek, az volt, hogy az emberek féltek, hogy győzni akaró, harcias személyek rabszolgasorba kényszerítik őket. Mindig bekerítették és fallal vették körbe a városokat, valamint bezárták a kapukat éjszakára és veszélyes időkben (Jzs 2:5; 2Kr 26:6).

A városlakók sokszor mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztak, és ezt a város falain túl végezték, de egy átlagos földműves mégsem a birtokán élt, hanem a városban. Mások a kézművesiparban tevékenykedtek. A városok gyakorlatilag raktárterületek, kereskedelmi központok és piacok voltak. Egyes városok, mint Tírusz, Szidón és Joppé elsősorban hajózási és cserekereskedelmi központok lettek, ugyanis ezeknél a városoknál voltak a tengeri útvonalak és a szárazföldi karavánutak csomópontjai (Ez 27.).

Sok város egyszerű faluként kezdte, majd akkorára növekedett, hogy város lehetett belőle, sőt olykor nagy városállammá nőtte ki magát, amely több százezer ember életét meghatározta. Ezzel a növekedéssel együtt járt az is, hogy a kormányzási és bírói hatalom néhány politikai és katonai vezető kezében összpontosult, és gyakran előfordult, hogy tulajdonképpen egy zsarnok papi osztály gyakorolta a hatalmat, amely meghatározta a város életét. Ezért aztán a világ színterén megjelenő izraelita városok nagyon különböztek a meglévő városoktól, hiszen az izraelita városokban az uralom teokratikusan kijelölt tisztviselők kezében volt, akiknek kötelességük volt érvényre juttatni az Istentől kapott alkotmányos törvényeket. Jehova volt a nemzet Királya, Törvényadója és Bírája, és ha a látható képviselői maradéktalanul eleget tettek a kötelességeiknek, a nép örült (Ézs 33:22; Ezs 7:25, 26; Pl 29:2).

A városok helyének megválasztása: Több tényező is befolyásolta a városok helyének megválasztását. Mivel általában elsődleges szempont volt a város védelme, ezért az ókori városok rendszerint magaslatokra épültek. Igaz, hogy így mindenki láthatta a várost, de nem volt könnyű megközelíteni (Mt 5:14). Kivétel volt ezalól, ha a tenger vagy egy folyó partján helyezkedett el. A természet adta védelmen kívül gyakran masszív falakkal vagy falrendszerrel és tornyokkal vették körbe a városokat, és néhány esetben sáncárkot ástak a város köré (2Ki 9:17; Ne 3:1–4:23; 6:1–15; Dá 9:25). A városok növekedésével néha ki kellett bővíteni a falakat, hogy a város nagyobb területet öleljen fel. A falakon voltak bejáratok, melyeket erős kapukkal biztosítottak, és ezek a kapuk az elhúzódó ostromnak is ellen tudtak állni. (Lásd: ERŐDÍTMÉNYEK; FAL; KAPU, KAPUBEJÁRÓ.) A falakon kívül voltak a mezők, a legelők és a külvárosok, melyek támadás idején sokszor védtelenek voltak (4Mó 35:1–8; Jzs 21:41, 42).

Egy város helyének megválasztásánál elengedhetetlen volt, hogy legyen megfelelő vízkészlet a közelben, és ezt a szempontot semmiképp sem hagyhatták figyelmen kívül. Ezért ideális volt, ha a város határain belül voltak források vagy kutak. Némely esetben, különösen Megiddó, Gibeon és Jeruzsálem esetében a föld alatt voltak csatornák és vízvezetékek, melyek lehetővé tették, hogy a falakon kívülről a városba jusson a víz (2Sá 5:8; 2Ki 20:20; 2Kr 32:30). Nemegyszer vízgyűjtőket és víztárolókat építettek, hogy a csapadékos időszakban felfogják és tárolják a vizet, hogy később is felhasználhassák. Volt olyan, amikor a területen egymást érték a víztárolók, mivel minden család azon igyekezett, hogy legyen saját vízkészlete (2Kr 26:10).

Az ókori városok építésénél ugyanaz a cél és szándék vezérelte az embereket, ezért ezeknek a városoknak nagyon hasonló volt az elrendezése és az alaprajza. És mivel az évszázadok alatt alig változott valami, egyes városok még ma is éppen úgy néznek ki, mint 2-3 évezreddel ezelőtt. Amikor az ember belépett egy ilyen ókori városba, egy nagy, nyílt területen, a város piacán, vagyis közterén találta magát, ahol mindenfélét adtak és vettek, valamint ahol a szerződéseket kötötték, és tanúk előtt hitelesítették (1Mó 23:10–18; 2Ki 7:1; Ná 2:4). Ez volt az a közterület, ahol a hírek gazdát cseréltek (Ne 8:1, 3; Jr 17:19), itt tanácskoztak a bírák (Ru 4:1–10), és itt tölthette az éjszakát egy utazó, ha netalán senki sem hívta be magához (Bí 19:15–21). Olykor más szálláslehetőségek is voltak a városban a látogatók számára (Jzs 2:1; Bí 16:1; Lk 2:4–7; 10:35; lásd: FOGADÓ).

Voltak olyan városok, amelyek különleges célt szolgáltak: például Pitom és Ramszesz, melyet az izraelita rabszolgák raktárvárosnak építettek a fáraó számára (2Mó 1:11); Salamon raktárvárosai, szekereinek városai és a lovasainak városai (1Ki 9:17–19); Josafát raktárvárosai (2Kr 17:12). 48 város a lévitáké volt, ebből 13 a papoké lett, 6 pedig menedékváros volt, ahová azok menekülhettek, akik nem szándékosan öltek embert (4Mó 35:6–8; Jzs 21:19, 41, 42; lásd: MENEDÉKVÁROSOK; PAPOK VÁROSAI; SZEKEREK VÁROSAI).

Sok ókori város méretére lehet következtetni a falmaradványokból, a lakosok számát viszont nem lehet biztosan megbecsülni. Ninivéről megtudhatjuk, hogy nagyon nagy metropolis volt: ’Ninive, a nagy város, ahol több mint százhúszezer ember él, akik még a jobb és bal kezük között sem tudnak különbséget tenni’ (Jón 4:11; 3:3).

A Bibliában szereplő városneveknek általában van jelentése, és valamilyen célja volt az elnevezésüknek: sok név árulkodik arról, hogy a város hol található, milyen, kitől származnak a lakosai, sőt olykor a prófétai jelentősége is feltárul belőle (1Mó 11:9; 21:31; Bí 18:29). Ha két városnak ugyanaz volt a neve, olykor a megkülönböztetés végett a névhez hozzátették még annak a törzsnek a nevét, amelyiknek a területén feküdt. Ilyen volt ’a júdai Betlehem’, mivel volt egy Betlehem Zebulon területén is (Bí 17:7; Jzs 19:10, 15). A beékelt városok egy törzs olyan városai voltak, melyek egy másik törzs területén belül helyezkedtek el (Jzs 16:9; lásd: BEÉKELT VÁROSOK).

Jelképes értelem: A Héber Iratokban a városok jelképes értelemben is előfordulnak (Pl 21:22; Jr 1:18). Azt látjuk a Bibliából, hogy Jézus is használta a városokat a szemléltetéseiben (Mt 12:25; Lk 19:17, 19), és Pál is a szóképeiben (Héb 11:10, 16; 12:22; 13:14). A Jelenések könyvében a városok több mindent szemléltetnek: „a szent várost”, melyet a nemzetek tipornak (Je 11:2); ’a nagy várost’, melyet szellemi értelemben Szodomának és Egyiptomnak neveznek (Je 11:8); a ’nagy várost, Babilont’ (Je 18:10–21; 17:18); valamint „a szent várost, az Új Jeruzsálemet [amely alászáll] az égből, az Istentől, felkészítve, mint a férje számára felékesített menyasszony” (Je 21:2–27; 22:14, 19; 3:12).