DICSŐSÉG

A Héber Iratokban a ká·vódhʹ szót fordítják a legtöbbször úgy, hogy „dicsőség”. Ennek a héber szónak az alapvető jelentése az, hogy ’súlyosság’. (Vö. az 1Sá 4:18-cal, ahol az ehhez a főnévhez kapcsolódó ká·védhʹ melléknevet úgy fordították, hogy „nehéz”.) Vagyis a dicsőség szó olyasmire utalhat, ami miatt egy személynek vagy valaminek „súlya van” a szemünkben, vagyis jelentős a számunkra, ilyen lehet például a gazdagság (Zs 49:16), a magas tisztség vagy a hírnév (1Mó 45:13). A ká·vódhʹ szó görög megfelelője a do ʹxa, amelynek az eredeti jelentése: ’vélemény, hírnév’. Ám a Keresztény Görög Iratokban már ’dicsőség’ értelemben használatos. Egyebek mellett hírnévre vagy tiszteletre utal (Lk 14:10), illetve fenségre (Lk 2:9; 1Ko 15:40), és olyasmire, ami tiszteletet szerez a tulajdonosának, illetve az alkotójának (1Ko 11:7).

A Szentírás gyakran Jehova Istennel kapcsolatban említi a dicsőséget. Egy forrásmű szerint a dicsőség szó a következő jelentéstartalmat hordozza az ilyen írásszövegekben: „Ha emberrel kapcsolatban használják, akkor [a ká·vódhʹ] arra utal, ami miatt egy személy mély benyomást kelt, illetve elismerésre tart számot, legyen szó akár anyagi javakról, akár kiemelkedő [tekintélyről, fontosságról]. Istennel kapcsolatban pedig azokra a dolgokra utal, amelyek jelentőssé teszik Istent az emberek szemében” (G. Kittel: Theologische Wörterbuch zum Neuen Testament. 1935, II. köt. 241. o.). Vagyis a dicsőség szó utalhat a mindenható Isten hatalmának egy-egy lenyűgöző megnyilvánulására. Ezért írja például a Biblia, hogy a látható égitestek „hirdetik Isten dicsőségét” (Zs 19:1). A Sínai-hegyen „Jehova dicsősége” több félelmetes jelenség által nyilvánult meg, például „emésztő tűz” által (2Mó 24:16–18; vö.: 2Mó 16:7, 10; 40:34).

Jézus első csodájával kapcsolatban a Biblia ezt írja: „Jézus. . . nyilvánvalóvá tette dicsőségét” (Jn 2:11). A dicsőség szó itt Jézus csodatévő hatalmának egyik lenyűgöző megnyilvánulására utal, amely a megígért Messiásként azonosította őt. (Vö.: Jn 11:40–44.) Egy másik alkalommal Jézus így imádkozott: „Atyám, dicsőíts meg magad mellett azzal a dicsőséggel, amely megvolt nekem melletted, mielőtt a világ lett” (Jn 17:5). Jézus ekkor arra a felmagasztalt pozícióra utalt, amelyet az égben élvezett, mielőtt a földre jött. Jehova úgy válaszolt erre az imára, hogy „megdicsőítette Szolgáját, Jézust”, vagyis feltámasztotta őt, és felvitte magához az égbe (Cs 3:13–15). Jézus elváltozásakor a jelenlévő apostolok „látták a dicsőségét” (Lk 9:29–32). Ez a dicsőség Jézus ’nagyszerűségével’, azaz uralkodói méltóságával van kapcsolatban, amelyet akkor kellett megkapnia, amikor elkezdte gyakorolni királyi hatalmát a ’jelenléte’ idején (2Pt 1:16).

Isten szolgái azt a buzdítást kapják, hogy „mindent Isten dicsőségére” tegyenek (1Ko 10:31). Isten dicsősége abban mutatkozik meg, hogy tiszteletet adnak neki, és dicsérik őt. Egy személy jó viselkedése arra indíthat másokat, hogy ’dicsőséget adjanak Istennek’ (Mt 5:16; 1Pt 2:12). A keresztények, akik elfogadják Jehova vezetését, átváltoznak „dicsőségről dicsőségre”, egyre jobban igyekezve visszatükrözni Isten dicsőségét (2Ko 3:18). Azonban nem szabad az emberektől jövő dicsőségre vágyniuk, ahogyan azt néhányan az első században tették (Jn 12:42, 43). Jézus és Pál apostol kiváló példát mutattak abban, hogy nem keresték és nem is fogadták el a dicsőséget az emberektől (Jn 5:41; 8:50; 1Te 2:5, 6).