Bűnök meggyónása — Emberi vagy isteni eljárás?

AZ ÉVSZÁZADOK során a gyónás drámai változásokon ment keresztül a katolikusok körében. A katolikus egyház korai éveiben csak a súlyos bűnöket kellett meggyónni és miattuk bűnbánatot tartani. Ezzel kapcsolatban a Religion in the Medieval West című könyv ezt mondja: „A hatodik század utolsó részéig nagyon szigorú volt a vezeklési rendszer. Az egyén életidejében csak egyszer szolgáltatták ki a szentséget, a gyónás nyilvános volt, a vezeklés hosszadalmas és szigorú.”

Mennyire volt szigorú egy ilyen vezeklés? Egy vezeklőnek 1052-ben a belgiumi Brugge-ből mezítláb kellett Jeruzsálembe elmennie! Még 1700-ban mindig találtak katolikusokat szent kutaknál és forrásoknál, amint lehajtott fejjel a jeges vízben térdelve mondogatták vezeklő imáikat” — mondja a Christianity in the West 1400-1700 című könyv. Mivel a vezeklés befejeztéig nem nyerték el a feloldozást, sokan halálukig késleltették gyónásukat.

Mikor kezdődött el a jelenkori gyónási gyakorlat? A Religion in the Medieval West című könyv így állapítja meg: „Franciaországban a hatodik század késői szakaszában vezettek be új vezeklési formát a kelta szerzetesek . . . Ez a fülbe-gyónás volt, mely alkalommal a vezeklő személyesen a papnak gyónta meg bűneit, és ez az eljárás a szellemi tanácsadás szerzetesi gyakorlatának egy bizonyos alkalmazása volt.” A régebbi szerzetesi rend szerint a szerzetesek egymásnak gyónták meg bűneiket, így nyerve szellemi segítséget gyengeségeik legyőzéséhez. Az újabb kori fülbe-gyónás esetében az egyház „a bűnök megbocsátásához való sokkal nagyobb jogot vagy felhatalmazást” igényelt a pap számára (New Catholic Encyclopedia).

Valóban adott Jézus ilyen felhatalmazást némely követőjének? Mit mondott, amiért néhányan így következtetnek?

„A mennyek országa kulcsai”

Egy alkalommal Jézus Krisztus ezt mondta Péter apostolnak: „Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Máté 16:19, Katolikus fordítás). Mit értett Jézus a ’mennyek országa kulcsain’? Jobban megérthetjük ezt, ha megfigyelünk egy másik alkalmat, amikor Jézus a „kulcs” szót használta.

Egyszer Jézus azt mondta a mózesi törvényben jártas zsidó vallási vezetőknek: „Jaj nektek, törvénytudók! Lefoglaltátok a tudás kulcsát, de magatok nem mentek be, akik meg bemennének, azokat akadályozzátok” (Lukács 11:52, Katolikus fordítás). ’Azokat akadályozzátok, akik be akarnak menni’ — de hová? Jézus megmondja nekünk a Máté 23:13-ban: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be” (K. f.) A zsidó papság sokak előtt bezárta az ajtót, elrabolva tőlük a lehetőséget, hogy Jézus Krisztussal az égben legyenek. A „kulcs”, amit ezek a vallási vezetők „elvettek”, nem állt semmilyen kapcsolatban a bűnök bocsánatával. Ez az isteni gondviselés által feltárt ismerethez való kulcs volt.

Hasonlóképpen, a Péternek adott ’mennyek országa kulcsai’ nem jelentettek felhatalmazást arra, hogy Péter az egeket arról tájékoztassa, hogy kiknek a bűneit bocsátották meg, és kiét tartották számon. Sokkal inkább jelképezik azt a nagy kiváltságot, amit Péter kapott azért, hogy szolgálatával az isteni gondviselés által feltárt ismeretet széles körben terjessze, s így az égbe vezető utat megnyissa. Először a zsidók és zsidó prozeliták, majd a szamaritánusok, végül a pogányok érdekében tette ezt meg (Cselekedetek 2:1–41; 8:14–17; 10:1–48).

„Amit a földön megköttök”

Amit Jézus Péternek mondott, azt később elismételte tanítványainak. Ezt mondta: „Bizony mondom nektek: amit megköttök a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldotok a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Máté 18:18, K. f.). Mire hatalmazta itt fel Krisztus a tanítványait? A szövegösszefüggés azt mutatja, hogy Jézus itt arról az ügyintézésről beszélt, melyet a hívők és a gyülekezet között kellett alkalmazni, a bűnbánatot nem tartó gonosztevőktől való tisztántartás érdekében (Máté 18:15–17).

Az Isten törvényét súlyosan megsértő ügyekben a gyülekezet felelős embereinek ítélkezniük kellett, hogy a gonosztevőt „megkötik” (bűnösnek találják), vagy „feloldják” (felmentik). Azt jelentette ez, hogy az ég az emberek döntését fogja követni? Nem. Robert Young bibliakutató úgy mutat rá erre, hogy a tanítványok az ég döntését követően hoztak meg minden döntést, nem pedig azt megelőzve. Young azt állítja, hogy a 18-as verset szó szerint így kellene olvasnunk: Amit megköttök a földön, „az olyan lesz, amit (már) megkötöttek az égben”.

Valójában ésszerűtlen azt gondolni, hogy bármely tökéletlen ember olyan döntést hozhatna, mely az égi bíróságon levőkre nézve megkötött érvényű lenne. Sokkal ésszerűbb azt mondani, hogy Krisztus kijelölt képviselői az ő irányítását követik azért, hogy a gyülekezetet tisztán tartsák. Ezt annak az alapján teszik meg, hogy az égben már lefektetett alapelvek szerint hoztak döntéseket. Maga Jézus vezeti őket ennek megtételében (Máté 18:20).

Képes bármely ember is „Krisztust, mint atyai bírót” olyan mértékben képviselni, hogy egy hittestvére örökké tartó jövőjét meghatározza? (New Catholic Encyclopedia). A papok, akik meghallgatják a gyónásokat, többnyire mindig feloldozást adnak még akkor is, amikor „úgy tűnik, hogy kimondatlanul bár, de meg vannak győződve arról (a katolikus teológusok), hogy kevés olyan ember van, aki valóban sajnálja, hogy vétkezett” (The New Encyclopedia Britannica). A valóságban mikor hallottál utoljára olyan papról, aki visszautasította volna egy gonosztevő feloldozását vagy felmentését? Valószínű azért van ez így, mert a pap nem gondolja, hogy joga van megítélni azt, hogy egy bűnös bűnbánatot tart-e vagy sem. De ha ez az eset áll fenn, akkor miért formál jogot arra, hogy feloldozást adjon?

Képzelj el egy bíróságot, melyben egy könyörületes bíró sablonosan felmenti a bűnözőket, még a visszaeső törvényszegőket is, mivel azok átestek bűnük elismerésének szertartásán, és azt mondták, hogy sajnálják. Míg ez az eljárás a gonosztevőket kielégítheti, a könyörületességről alkotott ezen téves nézet azonban komolyan alááshatja az igazságosság iránti tiszteletet. Lehetséges az, hogy a katolikus egyház gyakorlata szerinti gyónás valójában megkeményíti az embereket a bűn elkövetésében? (Prédikátor 8:11).

„A gyónás semmi hajlamot nem fejleszt ki arra vonatkozóan, hogy a jövőben próbáld elkerülni a bűn elkövetését — mondja Ramona, aki lévén hét éves kora óta katolikus, gyónási tapasztalatára emlékszik vissza. Hozzáfűzi még: — A gyónás azt az elképzelést fejleszti ki benned, hogy Isten mindent megbocsátó, és tökéletlen tested bármi elkövetésére is vezet téged, ő majd megbocsát. Nem fejleszti ki benned a helyes cselekvésére irányuló hajlamot.”a

De mi a helyzet Jézusnak a János 20:22, 23-ban feljegyzett szavaival? Itt azt mondta tanítványainak: „Vegyetek Szent Szellemet! Akiknek vétkeit megbocsátjátok, azoknak megbocsátják azokat, akikéit megtartjátok, azoknak megtartják” (Csia fordítás). Nemde Jézus itt kifejezetten felhatalmazta tanítványait a bűnök megbocsátására?

Csak ezt az egy bibliaverset olvasva úgy tűnik, igen. Azonban amikor ezeket a szavakat a Máté 18:15–18 beszámolójával együtt vizsgáljuk meg, valamint figyelembe vesszük mindazt, amit a Biblia a gyónásról és a megbocsátásról tanít, milyen következtetésre jutunk? A János 20:22, 23-ban Jézus arra adott tanítványainak felhatalmazást, hogy távolítsák el a gyülekezetből a megbánást nem tanusító, súlyos bűnöket elkövetőket. Ugyanakkor Krisztus arra is felhatalmazta követőit, hogy tanúsítsanak könyörületet és megbocsátást a megbánást tanúsítók iránt. Jézus nyilvánvalóan nem azt mondta, hogy tanítványainak minden bűnüket meg kell vallaniuk egy papnak.

A gyülekezetben levő felelős személyek így felhatalmazást kaptak arra, hogy hogyan döntsenek a súlyos bűnt elkövetők esetében. Az ilyen döntéseket Isten szent szellemének vezetése alatt hozták meg, és ezek összhangban voltak Isten azon irányításával, melyet Jézus Krisztuson és a Szentíráson keresztül adott. (Vö. Cselekedetek 5:1–5; 1Korinthus 5:1–5, 11–13.) Ezek a felelős férfiak az égi utasításra válaszoltak, nem helyezve saját döntéseiket az égi döntés fölé.

„Valljátok meg egymásnak bűneiteket”

Mikor helyénvaló a keresztények számára egymásnak megvallaniuk bűneiket? Komoly bűn esetében (nem minden kis hiba esetén) az egyénnek meg kell azt vallania a gyülekezet felelős tagjainak. Még ha a bűn nem is olyan súlyos, de az elkövetőjének lelkiismerete rendkívüli módon nyugtalanítja őt, a bűn megvallásának és szellemi segítség keresésének nagy értéke van.

Ebben a tekintetben a bibliaíró Jakab ezt mondja: „Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért” (Jakab 5:14–16, Ö. f.).

Ezekben a szavakban nincs semmi ösztönzés a formai, szertartásos fülbe-gyónásra. Inkább, amikor a keresztényt annyira terheli a bűn, hogy úgy érzi, nem tud imádkozni, magához hívhatja a gyülekezet kinevezett véneit vagy felvigyázóit, és ők imádkoznak majd vele. Szellemi felépülése érdekében Isten Szavának olaját is alkalmazni fogják (Zsoltárok 141:5; vö. Lukács 5:31, 32; Jelenések 3:18).

Figyelemre méltó Alámerítő Jánosnak az a figyelmeztetése, hogy „teremjetek tehát a megbánáshoz méltó gyümölcsöt” (Máté 3:8; vö. Cselekedetek 26:20). Az igazi bűnbánatot tartó vétkes abbahagyja bűnös útját. Dávidhoz, Izrael ősi királyához hasonlóan az a bűnös, aki megvallja bűnét Istennek, megbocsátást nyer. Dávid azt írta: „Bűnömet végül bevallottam neked és nem takargattam tovább vétkemet. Ezt mondtam: ’Megvallom kihágásaimat Jehovának.’ És te megbocsátottad a bűneimből eredő tévelygésemet” (Zsoltárok 32:5).

A vezeklések nem nyerhetnek el ilyen megbocsátást. Csak Isten részesíthet ebben. Ő figyelembe veszi a tökéletes igazságszolgáltatás követelményeit, de megbocsátása kifejezi az emberiség iránt érzett szeretetét. Megbocsátása a Jézus Krisztus váltságán alapuló ki nem érdemelt kedvesség megnyilvánulása is, és kizárólag azokra a megbánást tanusító bűnösökre terjed ki, akik elfordultak az Isten szemében gonosznak minősülő tettek cselekvésétől (Zsoltárok 51:7 [51:9, Károli]; Ésaiás 1:18; János 3:16; Róma 3:23–26). Csak azok nyerhetnek örökké tartó életet, akiknek Jehova Isten megbocsátott. Az ilyen megbocsátás elnyerése érdekében Isten eljárása szerint kell megvallanunk bűneinket nem emberi eljárás szerint.

[Lábjegyzet]

[Kép a 7. oldalon]

Dávid megvallotta bűnét Jehovának, aki megbocsátott neki