MANNA

Az izraeliták fő tápláléka a 40 éves pusztai vándorlás alatt (2Mó 16:35). Jehova először Szin pusztájában gondoskodott mannáról az Izrael Egyiptomból való kijövetele (i. e. 1513) utáni második hónap második felében (2Mó 16:1–4). Egészen addig ez volt a táplálékuk, amíg i. e. 1473-ban be nem léptek Kánaán földjére, s el nem kezdték enni az Ígéret földjének termését (Jzs 5:10–12).

A manna a reggeli harmatréteg fölszállásával jelent meg a földön, úgyhogy „a puszta talaján finom szemcsés valami volt, finom, mint a zúzmara a földön”. Amikor az izraeliták először pillantották meg, ezt kérdezték: „Mi ez?”, vagyis eredeti nyelven: „mán húʼ?” (2Mó 16:13–15; 4Mó 11:9). Valószínűleg innen ered a név, vagyis maguk az izraeliták nevezték el ezt az eledelt „mannának” (2Mó 16:31).

Leírása: A manna „fehér volt, mint a koriandermag”, és „úgy nézett ki”, mint a bdelliumgyanta, amely egy viaszhoz hasonló, átlátszó anyag, és alakja a gyöngyre emlékeztet. A manna íze olyan volt, „mint a mézeslepényé” vagy „mint az olajos édes kalácsé”. A mannát kézimalomban megőrölték, vagy mozsárban megtörték, majd pedig megfőzték, illetve kenyeret formáltak belőle, és megsütötték (2Mó 16:23, 31; 4Mó 11:7, 8).

Egyik ma ismert természetes anyagra sem illik rá minden vonatkozásban a mannáról szóló bibliai leírás, ezért nemigen azonosítható semmilyen ma ismert terménnyel. Ennek fő oka az, hogy Jehova csoda útján gondoskodott a mannáról az izraeliták számára. Hogy kaptak-e mannát, az nem függött attól, hogy az év melyik szakában voltak, sem attól, hogy a pusztának éppen melyik részén tartózkodtak. A hatodik napon gyűjtött pluszómernyi manna – melyet sabbaton fogyasztottak el – nem romlott meg, pedig a hét minden más napján a manna tele lett féreggel, és bűzleni kezdett, ha másnapra meghagyták. Sabbaton nem találtak mannát, és ez jól az izraeliták elméjébe véste, hogy meg kell tartaniuk a sabbatot (2Mó 16:19–30).

A családfő vagy személyesen gyűjtötte be a mannát egész háznépének, vagy felügyelte a begyűjtést. Mivel a manna a nap hevétől megolvadt, ezért a családfő bizonyára gyorsan gyűjtötte be a háznépének szükséges körülbelüli adagot, és csak azután mérte le. Akár keveset, akár sokat gyűjtöttek a mannából – attól függően, hogy hány tagú volt a háznép –, az mindig egy ómer (2,2 l) volt fejenként (2Mó 16:16–18). Pál apostol utalt erre, amikor buzdította a korintuszi keresztényeket, hogy anyagi fölöslegüket úgy használják fel, hogy azzal ellensúlyozzák testvéreik hiányát (2Ko 8:13–15).

Szerepe: Jehova hagyta, hogy az izraeliták megéhezzenek a pusztában, és utána gondoskodott számukra a mannáról, hogy megtanítsa nekik: „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Jehova szájának minden kijelentésével él az ember.” Jehova azért tette ezt, hogy ’alázatosságra nevelje, és próbára tegye őket, és jót tegyen velük azután’ (5Mó 8:3, 16). Amikor az izraeliták megunták a mannát, és ’hitvány kenyérnek’ kezdték nevezni, Jehova megbüntette őket a lázadásukért azzal, hogy mérges kígyókat küldött közéjük, úgyhogy sokan meghaltak (4Mó 21:5, 6).

A zsoltáríró úgy utalt a mannára, mint ’égi gabonára’ (Zs 78:24), ’égi kenyérre’ (Zs 105:40) és ’a hatalmasok kenyerére’ (Zs 78:25). Az angyalokat úgy jellemzi a Szentírás, hogy „hatalmas erejűek” (Zs 103:20), ezért ’hatalmasoknak’ nevezhetők. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az angyalok valóban mannát esznek. Arról lehet inkább szó, hogy Isten angyalok által adott mannát az izraelitáknak. (Vö.: Ga 3:19.) Vagy mivel a „hatalmasok” az égben laknak, lehet, hogy ’a hatalmasok kenyere’ kifejezés egyszerűen arra mutat, hogy a manna az égből származott.

Hogy a jövő nemzedékek is láthassák a mannát, Áronnak el kellett helyeznie Jehova előtt egy egyómernyi (2,2 l) mannát tartalmazó korsót. Miután elkészült az arannyal borított szövetségláda, a mannát tartalmazó ’aranykorsót’ ebbe a szent ládába kellett helyezni (2Mó 16:32–34; Héb 9:4). Ám kb. öt évszázaddal később, amikor a szövetségláda átkerült a Dávid által készített sátorból a Salamon építette templomba, az aranykorsó már nem volt meg (2Sá 6:17; 1Ki 8:9; 2Kr 5:10). Betöltötte a szerepét.

Jelképes értelem: Bár a mannáról Isten gondoskodott (Ne 9:20), ez a táplálék nem tartotta örökké életben az izraelitákat. Krisztus Jézus kiemelte ezt, majd hozzátette: „Én vagyok az az élő kenyér, mely az égből szállt alá; ha valaki eszik ebből a kenyérből, örökké élni fog; és bizony a kenyér, melyet én adok, a testem a világ életéért” (Jn 6:30–33, 48–51, 58). Krisztus hűséges követői javukra fordítják ezt az égi mannát, vagyis ’az élet kenyerét’. Úgy élnek vele jelképesen, hogy hitet gyakorolnak Jézus feláldozott testének és vérének megváltó erejében. Ezzel kilátásuk nyílik arra, hogy örökké éljenek vagy az egekben Krisztussal, vagy a földi paradicsomban.

Krisztus a korsóba tett mannára is jelképesen utalt, amikor biztosította szellemmel felkent követőit arról, hogy akik győznek, azok megkapják ’az elrejtett mannát’, egy kiapadhatatlan táplálékforrást, vagyis azt, amit az ilyen táplálék eredményez, ami az ő esetükben az égi halhatatlanságot és romolhatatlanságot jelenti (Je 2:17; 1Ko 15:53).