Jehova Tanúi és a vérkérdés

A VÉR létfontosságú az élethez. Bár ezt már a régi időkben is felismerték, a modern kutatás révén még jobban megérthetjük a vér életfenntartó szerepét.

Az emberi vér átömlesztésének gyakorlata jelentős helyet foglal el a mai modern orvosi gyógykezelés területén. Az orvosi szakterületen dolgozók és sokan mások elfogadott gyógymódnak tekintik a vér átömlesztését az egyik emberből a másikba.¹a Vannak azonban olyan emberek, akik nem fogadják el a vérátömlesztést. Ezek Jehova Tanúi.

Jehova Tanúi nagyon tiszteleik és szeretik az életet. Ezért nem dohányoznak, nem fogadnak el kábítószereket, s nem élnek a magzatelhajtás lehetőségével. A Bibliából megtanulták szentnek tekinteni az életet, olyannak, aminek a védelmén és megőrzésén fáradozni kell mind önmaguk, mind gyermekeik esetében.

Miért ellenzik hát akkor Jehova Tanúi a vérátömlesztést? Van-e valamilyen ésszerű alapja ennek a meggyőződésnek, amelyhez még a halállal szemben is ragaszkodnak? És vajon ebben a kérdésben való állásfoglalásuk teljesen összeegyeztethetetlen a modern orvosi ismerettel és etikával?

Ennek a kérdésnek érdekelnie kellene mindenkit, aki orvosi hivatást gyakorol, mivel az orvos bármikor szembe találhatja magát a vérátömlesztés kérdésével. Ez eléggé valószínű, ugyanis jelenleg több mint hárommillió Jehova Tanúja van világszerte. Valószínűleg néhányan közülük a te lakóterületeden élnek. A következőket azért írjuk, hogy segítsünk az orvosoknak megérteni Jehova Tanúit mint pácienseket, és hogy vegyék fontolóra, hogyan lehet ésszerűen alkalmazkodni nézetükhöz. Először is állásfoglalásuk vallásos alapját vizsgáljuk meg. Azután a 17. oldaltól kezdődően megvizsgáljuk az e nézet kapcsán felmerülő etikai kérdéseket, továbbá képzett orvosoktól idézünk néhány újabbkeletű eredményt és megfigyelést, melyek gyakorlati értékűeknek bizonyulhatnak a vér felhasználásával kapcsolatos nehézségek megoldásában.

Azokat is meghívjuk, hogy pillantsanak bele ebbe a lényeges kérdésbe, akik nem orvosi szakterületen dolgoznak. Jehova Tanúinak a vérrel kapcsolatos állásfoglalása olyan jogokat és alapelveket is érint, melyek kihatással lehetnek mindnyájunkra. Azonkívül, ha ismerjük, mit hisznek és miért hiszik azt, jobban megérthetjük ezt a vitás kérdést, amely gyakran okozott már aggodalmat orvosoknak, bíráknak, illetve bibliakutatóknak. Melyek tehát a kulcsfontosságú tényezők ebben a kérdésben?

Vallási alap

A legtöbb orvos lényegében az orvosi döntés jogkörébe tartozó kérdésnek tekinti a vér felhasználását, mint ahogyan általában naponta döntenek bizonyos gyógyszerek vagy műtéti eljárások kérdésében. Mások Jehova Tanúi állásfoglalását inkább erkölcsi vagy jogi kérdésnek tekintik. Talán az élethez való jog kérdését helyezik előtérbe; azt, hogy mindenki maga döntsön saját testével kapcsolatban, vagy pedig a kormány tartozik megvédeni saját állampolgárainak az életét. Van jelentőségük ezeknek a szempontoknak is. A Jehova Tanúi által képviselt állásfoglalás azonban mindenekelőtt vallásos természetű; olyan állásfoglalás, amely arra épül, amit a Biblia mond.

Sokan talán elgondolkodnak, vajon a fenti állítás megfelel-e a valóságnak. Tisztában vannak azzal, hogy számos egyház támogatja a vér felhasználását, véradó központok számára gondoskodik berendezésről, és felszólít a véradásra. Ésszerűen merül fel tehát a következő kérdés:

Mit mond a Biblia arról, hogy az emberek vért fogadjanak be a testükbe?

Még azoknak az egyéneknek is, akik maguk nem tekintik a Bibliát Isten ihletett Igéjének, el kell ismerniük, hogy a Biblia sokat beszél a vérről. A Biblia első könyvétől az utolsóig a vérről több mint négyszázszor történik említés. Bizonyos bibliaversek különösen a vér életfenntartó képességéről világosítanak fel. Vizsgáljuk meg tehát röviden őket:

A bibliai beszámoló kimutatja, hogy a Teremtő és Életadó már az emberiség történelmének kezdetén nyilatkozott a vér kérdésével kapcsolatban. Közvetlenül a világméretű Vízözön után, amikor Isten először adott az emberekenek jogot az állatok húsának megevésére, azt parancsolta Noénak és családjának: „Minden mozgó állat, amely él, táplálékul szolgálhat nektek. Miként a zöld növényzetet, mind nektek adom azt. Csak a húst a lelkével — vérével — ne egyétek meg” (1Mózes 9:3, 4).

A Teremtő mindenekelőtt étkezési szabályt állított fel olyan időben, amikor az emberiség új kezdettel indult. (Vö. 1Mózes 1:29-cel!) Isten azonban rámutatott, hogy az állatok táplálékul való leölésekor többről van szó, mint csupán étrendről. Mégpedig azért, mert a teremtmény vére az ő életét vagy lelkét képviselte. Egyes bibliafordítók ezért így adják vissza az 1Mózes 9:4-et: „Csak a húst az ő életével, vagyis a vérével ne egyétek meg” (Átdolgozott Standard fordítás; Moffat-féle fordítás).

Ez az isteni szabály tehát nem pusztán étrendi korlátozás volt, mint például az orvosnak az a tanácsa, hogy a beteg tartózkodjon a só vagy a zsír fogyasztásától. A Teremtő egy rendkívül fontos erkölcsi alapelvet határozott meg a vérrel kapcsolatban. Az összes vér kiöntésével, amit ésszerűen ki lehetett folyatni, Noé és leszármazottai tiszteletüket fejezték ki az iránt, hogy az élet a Teremtőtől származik és annak fennmaradása is Tőle függ. Vizsgáljuk meg még behatóbban ezt a kérdést.

A fentebb említett írásszöveg állatvérre vonatkozik. Vajon ugyanez az alapelv vonatkozik az embervérre is? Igen, még erőteljesebben. Isten ugyanis a továbbiakban ezt mondta Noénak: „Azonkívül, hogy lelketek vérét visszakérem . . . Bárki, aki embervért ont, az ő saját vérét ember ontja ki, mert Isten a képére alkotta az embert” (1Mózes 9:5, 6, ÚV.). Ha az állat vérét (amely az állat életét jelképezte) szent jelentőségű dolognak tekintette Isten, nyilvánvalóan az embervér még nagyobb értékkel bíró. Akik ezekkel az isteni utasításokkal összhangban jártak el, nem ontottak embervért, de nem is ettek sem állat-, sem embervért.

Ez a Noénak adott parancs nem volt-e azonban korlátozott vagy ideiglenes érvényű tilalom? Vonatkozik-e ez a későbbi nemzedékekre, még ránk is?

Sok bibliatudós elismeri, hogy Isten itt egy olyan szabályt állított fel, amely nemcsak Noéra és közvetlen családjára vonatkozott, hanem attól az időtől kezdve az egész emberiségre — mivel a valóságban a Vízözön óta minden ember Noé családjából származik (1Mózes 10:32). Például Kálvin János, a teológus és a reformáció egyik vezető személyisége, elismerte a vérre vonatkozó tilalomról, hogy „ezt a törvényt az egész világnak adták, közvetlenül a Vízözön után”.² Továbbá Gerhard von Rad a Heidelberg-i Egyetem professzora úgy utal az 1Mózes 9:3, 4-re, mint „az egész emberiségre vonatkozó rendelet”-re, mert az egész mai emberiség Noétól származik.³

Mivel a vérre vonatkozó törvény összefüggött Istennek azzal a kijelentésével, amely hangsúlyozta az emberi élet iránti komoly tiszteletet, megérthetjük Benno Jákob rabbi megfigyeléseit:

„Következésképpen a két tilalom összetartozik. Ezek az emberiség legalapvetőbb követelményei a szó szoros értelmében . . . A hús evésének engedélye — a vér nélkül — valamint az emberi vér kiontásának a tilalma, jelzik az ember elvi álláspontját az élők világában . . . Egyszóval, a vér tilalmának oka erkölcsi jellegű . . . Később a judaizmus ezt az idézetet használta fel a minden emberre vonatkozó alapvető erkölcsi elvek meghatározásánál.” (A kiemelés tőlünk származik.)⁴

Sőt a későbbiek folyamán a zsidók a Mózes első könyvének (Genezis) kezdeti részéből hét „alaptörvényt” vontak ki; ezek közül ez egyik a Noénak és fiainak adott vérrel kapcsolatos parancs volt.⁵ Igen, annak ellenére, hogy a legtöbb nemzet nem követte, ez a valóságban az egész emberiségre vonatkozó törvény volt (Cselekedetek 14:16; 17:30, 31).

Később Jehova Isten az Izrael nemzetének adott törvényében megtiltotta a gyilkosságot, kihangsúlyozva, hogy a Noénak adott rendelkezés még mindig érvényben van (2Mózes 20:13). Ennek megfelelően Isten ugyanúgy megtiltotta a vér evését is, mondván:

„Ami pedig az Izrael házából való embert, vagy valamelyik közöttük idegenként élő idegen lakost illeti, aki bármilyen vért megeszik, arcomat bizonyosan az ellen a lélek ellen fordítom, aki vért eszik, és valóban kivágom őt az ő népe közül” (3Mózes 17:10).

Az izraeliták csupán egyetlen módon használhatták fel az állatvért: Istennek való áldozatul, elismerve Őt mint Életadót, akinek ők adósai. Ezt mondta nekik: „A test lelke az ő vérében van, és én magam az oltárra adtam azt számotokra engesztelésül lelkeitekért, mert a vér szerez engesztelést a benne levő lélek [vagy élet] által” (3Mózes 17:11).

Mi a helyzet azonban azoknak az állatoknak a vérével, melyeket táplálékszerzés céljából öltek le, nem pedig áldozatul? Isten megmondta az ő imádóinak, hogy a vadász, aki vadat vagy szárnyast fog, abban az esetben öntse ki a vérét, és fedje be a porral: „Mert mindenfajta test lelke a maga vére a benne levő lélek által. Következésképpen ezt mondtam Izrael fiainak: ’Semmiféle test vérét ne edd meg, mert minden test lelke a tulajdon vére. Bárki megeszi azt, kivágattatik’ ” (3Mózes 17:13, 14; 5Mózes 12:23–25).

A vérnek ez a kiöntése nem egyszerűen vallásos szertartás volt; a valóságban kiegészítette a Noénak adott isteni törvényt. Amikor valaki megölt egy állatot, el kellett ismernie, hogy az állat élete Istentől ered és az ő tulajdona. Azáltal, hogy nem ette meg a vért, hanem ’kiöntötte’ az oltárra vagy a földre, az izraelita egyén tulajdonképpen visszaadta a teremtmény életét Istennek.

Ha egy izraelita tiszteletlenséget tanúsított a vér által jelképezett élet iránt, ezt a legnagyobb fokú kihágásnak tekintették. Azt a személyt, aki szándékosan figyelmen kívül hagyta ezt a vérre vonatkozó törvényt, „ki kellett vágni”, kivégezni (3Mózes 7:26, 27; 4Mózes 15:30, 31). Bizonyos fokú vétkesség származott még abból is, ha valaki vért tartalmazó húst evett egy olyan állatból, amely magától múlt ki, vagy amelyet vadállat ölt meg (3Mózes 17:15, 16; vö. 3Mózes 5:3; 11:39-cel!).

Félre lehet-e tenni Istennek a vérre vonatkozó törvényét szükséghelyzet esetén?

A Biblia felelete erre: Nem. Nem volt kivétel, szükség esetén sem. Ez abból is kitűnik, ami Izrael katonáival történt Saul király idejében. Mivel kiéheztek egy hosszú csata után, juhokat és marhákat vágtak le és „nekiestek enni azokat a vérrel együtt”. Éhesek voltak és nem szándékosan ettek vért, de azon sietségükben, hogy mihamarabb húst egyenek, nem gondoskodtak az állatok megfelelő kivéreztetéséről. Vajon az a tény, hogy itt „szükséghelyzetről” volt szó, mentséget szolgáltatott talán eljárásukra? Ellenkezőleg, az Istentől számukra kijelölt király felismerte, hogy eljárásukkal ’vétkeztek Jehova ellen, mivel vérrel együtt ettek’ húst (1Sámuel 14:31–35).

Vajon a vértől való tartózkodás embervérre is vonatkozik?

Igen. Ezt is magába foglalja Isten törvényének a „bármiféle vér” vagy „bármiféle test vérének” evésére vonatkozó tilalma (3Mózes 17:10, 14). Megláthatjuk, hogyan tekintette a zsidó nemzet ezt a törvényt, ha megfigyelünk egy esetet, amelyben néhány olyan zsidóról van szó, akik korábban követték Jézust és hallgattak rá. Az egyik alkalommal jelképesen ’a vérének megivásáról’ szólt, mivel tudta, hogy idővel az ő vérének ki kell folynia áldozati halálával, s hogy ez életet jelent majd azoknak, akik hittel elfogadják áldozatát (János 6:53–58). Mivel nem értették meg, hogy Jézus jelképesen beszél, zsidó tanítványai közül néhányan megütköztek szavain, és felhagytak a követésével (János 6:60–66). Igen, az emberi vér befogadásának még a puszta gondolata is utálatos volt Isten akkori zsidó imádói előtt.

Mi a helyzet a keresztényeknél?

A mózesi törvény rámutatott a Messiás eljövetelére és áldozati halálára. Így, miután Jézus meghalt, az igaz imádókra nézve már nem volt kötelező érvényű a mózesi törvény megtartása (Róma 10:4; 6:14; Kolossé 2:13, 14). A Törvénynek az étkezéssel kapcsolatos korlátozásai, mint amelyek például tiltották bizonyos állatok kövérjének vagy húsának megevését, már nem kötötték őket (3Mózes 7:25; 11:2–8).

Vonatkozik-e a vérre kimondott tilalom a keresztényekre?

Ez a kérdés i. sz. 49-ben merült fel, amikor meg is tárgyalták azt az apostoloknak és Jeruzsálem véneinek a gyűlésén, akik mint vének központi testülete szolgáltak minden keresztény számára. A gyűlést a körülmetélkedéssel kapcsolatos kérdés miatt hívták össze. Ez az apostoli tanács eldöntötte, hogy azoknak a nem zsidóknak, akik elfogadták a keresztényi hitet, nem kell körülmetélkedniük. A megbeszélés során Jézus féltestvére, Jakab felhívta a tanács figyelmét bizonyos egyéb lényeges dolgokra is, melyeket eléggé fontosnak tartott ahhoz, hogy belefoglalják döntésükbe, nevezetesen hogy „tartózkodjanak a bálványok által beszennyezett dolgoktól, a paráznaságtól, a megfojtott állatoktól és a vértől” (Cselekedetek 15:19–21). Visszautalt Mózes írásaira, melyek megvilágítják, hogy Isten már a Törvényszövetség előtt is helytelenítette az erkölcstelen nemi kapcsolatokat, a bálványimádást és a vér evését, ami magába foglalta a vért tartalmazó fojtott állatok húsának az evését is (1Mózes 9:3, 4; 19:1–25; 34:31; 35:2–4).

A tanács döntését levélben elküldték a keresztény gyülekezeteknek. Ez most benne van a Bibliában az ihletett Szentiratok részeként, melyek hasznosak a „tanításra, . . . a dolgok helyreigazítására” (2Timótheus 3:16, 17). A döntés így szólt:

„A szent szellem és mi magunk jónak láttuk, hogy ne vessünk rátok további terhet, ezeken a szükségeseken kívül: Tartózkodjatok a bálványoknak áldozott dolgoktól, a vértől, a megfojtott állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől gondosan megóvjátok magatokat, jól lesz dolgotok” (Cselekedetek 15:28, 29, ÚV.).

Igen, annak ellenére, hogy a keresztények nem voltak a mózesi törvény alatt, „szükséges” volt tartózkodniuk a vértől. Vajon ez csupán az apostolok személyes véleménye volt? Egyáltalán nem. Amint ők maguk is kejelentették — döntésüket Isten szent szellemével összhangban hozták.

Ezzel a keresztényi rendelettel kapcsolatban Walther Zimmerli, a Göttingen-i Egyetem professzora, (Németország) ezt mondta:

„Az első judeai keresztény gyülekezet döntése, melyről beszámolót találunk a Cselekedetek könyvének 15. fejezetében, különbséget tett a Mózes által adott Törvény között, mely Izraelnek adatott, s a Noénak adott parancs között, mely az egész világnak szólt” (Zürichi bibliamagyarázat).⁶

Az a parancs, hogy ’tartózkodjunk a vértől’, nem csupán étkezési korlátozás volt, hanem komoly erkölcsi követelmény is, ami abból is kitűnik, hogy betartása olyan fontos volt a keresztények számára, mint a ’bálványimádástól vagy paráznaságtól való tartózkodás’.

A korai keresztények és a vérkérdés

A jeruzsálemi tanács ezt a világos döntést küldte ki a keresztény gyülekezeteknek, mégpedig jó eredménnyel. Ezt olvassuk a Cselekedetek 16. fejezetében Pállal és társaival kapcsolatban: „Amint beutaztak városokat, elvitték az ott levőknek a rendeleteket, hogy tartsák meg a Jeruzsálemben levő apostolok és vének döntését. Ezért tehát a gyülekezetek valóban továbbra is erősek maradtak a hitben és növekedtek számban napról napra” (Cselekedetek 16:4, 5).

Vajon a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzett döntés csupán ideiglenes követelmény volt, és nem olyan kötelezettséget jelentett, amely a többi keresztényekre is minden időben vonatkozik?

Egyesek úgy vélik, hogy az apostoli rendelet nem jelentett minden időre szóló kötelességet a keresztények számára. A Cselekedetek könyve ezzel szemben határozottan mást mutat. Azt mutatja, hogy körülbelül tíz évvel azután, hogy a jeruzsálemi tanács meghozta ezt a döntést, a keresztények továbbra is azzal a „döntéssel” összhangban jártak el, hogy „tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, úgyszintén a vértől, a megfojtott állatoktól és a paráznaságtól” (Cselekedetek 21:25). Ez azt mutatja, hogy tisztában voltak a vértől való tartózkodás követelményével, amely nemcsak a pogányok közül egy bizonyos területen megtértekre korlátozódott, és nem is csupán egy rövid időszakra kiterjedően volt érvényben.

De mi volt a helyzet a későbbi évszázadok során, amikor a keresztényiség távoli helyekre is elterjedt? Vizsgáljuk meg a bizonyítékot a Cselekedetek 15:28, 29-ben feljegyzett rendelet kiadását követő évszázadokból.

Eusebius, harmadik századi író, akit az „egyháztörténet atyjának” tekintenek, elmondja, mi történt Lyonban (ma Franciaország) az i. sz. 177. évben. A vallásos ellenségek hamisan azzal vádolták meg a keresztényeket, hogy megesznek kisgyermekeket. Néhány keresztény kínzása és kivégzése során az egyik lány, név szerint Biblias, így felelt a hamis vádakra: „Hogyan is ehetnénk meg gyermekeket — mi, akiknek törvénytelen dolog megenni az állatok vérét.”⁷

Hasonló természetű hamis vádak Tertullianust, a korai latin teológust (kb. i. sz. 160—230), annak kihangsúlyozására indították, hogy bár a rómaiaknak szokásuk volt vért inni, a keresztények nem tettek ilyet. Ezt írja:

„Szégyenkezzetek természetellenes szokásaitok miatt a keresztények előtt. Mi még állatok vérét sem használjuk fel ételeinkben, mert ezek közönséges ételek . . . A bíróságokon vérrel töltött kolbászokat kínáltok a keresztényeknek. Persze tudatában vagytok annak, hogy maga az a dolog, amivel igyekeztek letéríteni őket a helyes útról, törvénytelen előttük. Hogyan lehetséges tehát az, hogy bár biztosak vagytok abban, hogy borzadnak az állat vérétől, mégis elhiszitek, hogy mohón vágyódnak emberi vérre?”⁸

Hivatkozva a Cselekedetek 15:28, 29-re, azután ezt mondja: „A ’vérre’ vonatkozó tilalmat még inkább [tilalomnak] értjük az embervérre.”⁹

Minucius Felix, római ügyvéd, aki körülbelül i. sz. 250-ig élt, ugyanezt a világos gondolatot hangsúlyozza, amikor ezt írta: „Annyira irtózunk az emberi vértől, hogy még a megehető állatok vérét sem használjuk fel ételeinkben.”¹⁰b

A történelmi bizonyíték oly bőséges és világos, hogy John Kaye püspök (1783—1853) egyértelműen leszögezte: „A korai keresztények lelkiismeretesen az apostolok által kijelentett jeruzsálemi rendelettel összhangban jártak el akkor, amikor tartózkodtak a megfojtott állatoktól és a vértől.”¹¹

De vajon a ’korai keresztények’ és Jehova modernkori tanúi az egyedüliek, akik ilyen Biblián alapuló nézetet vallanak?

Egyáltalán nem. A Cselekedetek 15:29-cel kapcsolatban Giuseppe Ricciotti (1890—1964) katolikus bibliai szaktekintély utal a (korábban leírt) Lyon-i eseményre, mint bizonyítékra, mely szerint a korai keresztények nem ehettek vért. Azután hozzáfűzi, „de még az ezt követő évszázadokon át egészen a középkorig is találkozhatunk ennek a korai [vér-]’utálatnak’ a váratlan visszhangjaival, kétségtelenül a rendelet miatt.”¹²

Például a Quinisext-i i. sz. 692-ben, Konstantinápolyban kijelentette: „Az isteni Szentírás megparancsolja nekünk, hogy tartózkodjunk a vértől, a megfojtott állatoktól és a paráznaságtól . . . Ezentúl, ha bárki megpróbálna bármilyen formában állatvért enni, ha papi személy, váltassék le; ha közember, végeztessék ki.”¹³ Hasonlóképpen Ottó von Bamberg (kb. i. sz. 1060—1139) neves püspök és igehirdető, megmagyarázta a Pomeraniában megtérteknek, hogy „ne egyenek semmiféle tisztátalan dolgot vagy azt, ami magától hullott el, vagy megfojtották, vagy bálványoknak áldozták, vagy az állatok vérét.”¹⁴

Még közelebb kerülve korunkhoz, Luther Márton szintén elismerte az i. sz. 49-ben kiadott rendelet érvényességét. Katolikus vallásgyakorlatok és hitnézetek ellen tiltakozva az apostoli tanácsot hajlamos volt egybecsoportosítani későbbi egyházi zsinatokkal, melyek során hozott rendeletek nem képezték a Biblia részét. Luther mégis ezt írta a Cselekedetek 15:28, 29-cel kapcsolatban:

„Nos, ha szeretnénk olyan egyházat, amely ehhez a tanácshoz igazodik [amint az helyes is, mivel ez az első és legfontosabb tanácskozás, melyet maguk az apostolok tartottak], úgy is kell tanítanunk és meg kell követelnünk, hogy ezentúl se fejedelem, se úr, se polgár, se paraszt, ne egyen libát, őzet, szarvast vagy disznót vérben kifőzve . . . A polgárok és parasztok pedig különösen tartózkodjanak vörös kolbásztól és a véres hurkától.”¹⁵

A tizenkilencedik évszázadban Andrew Fuller, akit „talán a legkiválóbb és legbefolyásosabb baptista teológusnak” tartottak, ezt írta a vérnek az 1Mózes 9:3, 4 szerinti tilalmára vonatkozóan:

„Jóllehet ezt Noénak tiltották meg, úgy tűnik, hogy az egész emberiségnek is megtiltották. Ezt a tilalmat nem lehet úgy sem kezelni, mint csupán a zsidóknak szóló szertartási rendelkezést. Ez nemcsak hogy ezen rendelkezések létezése előtti parancs, hanem a pogányokból lett keresztényekre vonatkozóan is kötelezővé vált az apostolok rendeletei révén, Cselekedetek XV. 20. . . . A vér az élet, és úgy tűnik, hogy Isten ezt a maga részéről szent dolognak tekinti.”¹⁶

Megtehetné-e a keresztény, hogy annak alapján, amit egyesek „keresztényi szabadság” gyakorlásának tekintenek, ő is figyelmen kívül hagyja ezt a vérre vonatkozó tilalmat? Egy William Jones nevű pap A keresztény egyház története című könyvében (1762—1846) így válaszol:

„Semmi sem lehet kifejezettebb a Cselekedetek XV. 28, 29-ben levő tilalomnál. Akik ezzel kapcsolatban ’keresztényi szabadság’-ukra hivatkoznak, tudnak-e ebben a kérdésben Isten Igéjének bármely részére rámutatni, ahol ez a tilalom később hatálytalanítva lenne? Ha nem, akkor megkérdezhetjük magunktól: Vajon milyen hatalom alapján — a sajátjáén kívül — lehet Isten törvényei közül bármelyiket is érvényteleníteni?” (106. oldal).

A végkövetkeztetés egyszerű: A szent szellem vezetése alatt az apostoli tanács rendeletet hozott, hogy azok a keresztények, akik szeretnék elnyerni Isten elismerését, ’tartózkodjanak a vértől’ úgy, ahogy azt Isten Noé napjai óta megkövetelte (Cselekedetek 15:28, 29; 1Mózes 9:3, 4). Ezt az Írás szerinti nézetet fogadták el és követték a korai keresztények még akkor is, ha ennek követése az életükbe került. És ezt a követelményt évszázadokon át szükségesként ismerték el a keresztények. Így tehát Jehova Tanúinak az az elhatározása, hogy tartózkodnak a vértől, Isten Igéjére, a Bibliára épül és a keresztényiség történelmében sok példa is alátámasztja.

A vér mint gyógyszer

Eddig a pontig megállapítottuk, hogy a Biblia követelményei szerint az ember nem tarthatja fenn az életét más teremtmény vérével (1Mózes 9:3, 4). Amikor az állat életét kioltják, az életét képviselő vért ’ki kell önteni’, vissza kell adni az Életadónak (3Mózes 17:13, 14). És az apostoli tanács rendelete szerint a keresztények ’tartózkodjanak a vértől’; ez a tilalom embervérre is éppúgy vonatkozik, mint állatvérre (Cselekedetek 15:28, 29).

Vonatkoznak-e azonban ezek a bibliai kijelentések a vérátömlesztésre, mint életmentő orvosi kezelés elfogadására?

Egyes személyek azt állítják, hogy a Biblia megtiltja a vérnek ételként való evését, de ez alapjában egészen más, mintha valaki vérátömlesztést fogad el — olyan orvosi eljárást, amely nem volt ismeretes a bibliai időkben. Helytálló-e ez az állásfoglalás?

A bibliai időkben Isten törvénye kétségkívül különösen a vér táplálékként való fogyasztására utalt. Akkor még nem gyakorolták a vér intravénás adagolását. Annak ellenére azonban, hogy a Biblia közvetlenül nem tárgyalta a vérrel kapcsolatos modern orvosi technikát, a valóságban elvileg mégis sejttette és érintette is ezt.

Figyeljük meg például azt a keresztényeknek adott parancsot, hogy ’tartózkodjanak . . . a vértől’ (Cselekedetek 15:29). Itt nem történik említés semmi olyanról, ami igazolná, hogy jogosan különbséget tehetünk a vér szájon keresztül történő befogadása, illetve a véredényekbe való bejuttatása vagy átömlesztése között. Valójában van-e hát elvileg lényeges különbség ezek között?

Az orvosok jól tudják, hogy az embert lehet szájon át, de lehet vénán keresztül is táplálni. Bizonyos gyógyszereket ugyancsak különböző utakon lehet betáplálni a szervezetbe. Bizonyos antibiotikumokat (baktériumölő szereket) például szájon keresztül lehet bevenni tabletta formájában, de be lehet fecskendezni őket az ember izmaiba vagy vérkeringési rendszerébe (intravénásan) is. Mi lenne, ha miután bevettél egy bizonyos antibiotikumot vagy baktériumölő szert tabletta formájában, s az veszélyes allergiás hatást váltott ki? Figyelmeztetnének, hogy a jövőben tartózkodj attól a gyógyszertől. Ésszerű volna-e úgy gondolkodni, hogy az orvosi figyelmeztetés azt jelenti, hogy nem veheted be a gyógyszert tabletta formájában, de nyugodtan befecskendezheted a véráramodba? Aligha! A hangsúly itt nem az adagolás módján van, hanem inkább azon, hogy teljesen tartózkodj attól az antibiotikumtól. Hasonlóképpen az a rendelet, hogy a keresztények tartózkodjanak a vértől, világosan magába foglalja a vérnek akár szájon át, akár közvetlenül a véráramba való bevitelét a testbe.

Mennyire fontos kérdés ez Jehova Tanúi számára?

Azoknak, akik elismerik, hogy Teremtőjüktől és Életadójuktól függ az életük, el kell határozniuk magukban, hogy engedelmeskednek parancsainak. Erre a szilárd álláspontra helyezkednek Jehova Tanúi. Teljesen meg vannak győződve arról, hogy helyes alkalmazkodni Isten törvényéhez, amely előírja a vértől való tartózkodást. Ezzel nem személyes szeszélyt vagy valamilyen alaptalan fanatikus nézetet követnek. A világegyetem legfelsőbb hatalma, az élet Teremtője iránti engedelmességből utasítják el a vér bevitelét a szervezetükbe, akár evés, akár transzfúzió útján.

A vérkérdés tehát Jehova Tanúi számára magába foglalja a legalapvetőbb alapelveket, melyekre ők mint keresztények az életüket felépítik. A Teremtőjükkel és Istenükkel való viszonyukról van szó. Azonkívül teljes szívükből hisznek a zsoltáros szavaiban: „Jehova bírói döntései igazak; mindenestől igazságosaknak bizonyultak . . . Betartásuk nagy jutalommal jár” (Zsoltárok 19:9, 11, ÚV., [19:10, 12, Károli]).

Egyesek, akik a döntéseknek csupán a rövid időre szóló kihatásait veszik figyelembe, talán kétségbevonják, hogy Istennek a vérre vonatkozó törvénye iránti engedelmességet hasznosnak lehet tekinteni. Jehova Tanúi azonban biztosak abban, hogy a Teremtőjüktől származó utasítások iránti engedelmesség tartós jólétüket szolgálja.

A korai keresztények hasonlóképpen éreztek. A történelem megmutatja, hogy az Isten iránti engedelmességüket esetenként a legvégsőkig is próbára tették. A Római Birodalomban arra akarták rábírni őket, hogy gyakoroljanak bálványimádatot vagy vegyenek részt erkölcstelenségben. A parancs megtagadása könnyen jelenthette a római arénákba való bevetést, ahol vadállatok tépik szét őket. De azok a keresztények ragaszkodtak a hitükhöz; engedelmeskedtek Istennek.

Gondold csak el, mi mindent foglalt ez magában! A korai keresztények közül azok számára, akik szülők voltak, az Isten törvényéhez való ragaszkodás azt is jelenthette, hogy halált hoznak gyermekeikre. A történelemből mégis úgy tudjuk, hogy azok a keresztények nem fordítottak hátat félelemből vagy hitetlenségből Istennek és az alapelveknek, melyek szerint éltek. Hittek Jézus szavaiban: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hitet gyakorol én bennem, még ha meghal is, életre kel” (János 11:25). Így a közvetlen kockázat vagy veszély ellenére is azok a keresztények az apostoli rendeletnek engedelmeskedtek, hogy tartózkodjanak a bálványoknak áldozott dolgoktól, a paráznaságtól és a vértől. Az Isten iránti hűségük ennyit jelentett nekik.

Ma is ennyit jelent Jehova Tanúinak. Helyesen éreznek erkölcsi kötelezettséget arra vonatkozóan, hogy az imádattal kapcsolatban döntést hozzanak mind önmaguk, mind pedig gyermekeik esetében. Ezért Jehova Tanúi nem törekszenek arra, hogy más valaki, akár egy orvos, akár egy kórházi alkalmazott, akár egy bíró hozza meg helyettük az erkölcsi döntést. Nem akarják, hogy valaki más viselje az Isten iránti felelősségüket, mivel valóban senki más sem teheti meg ezt helyettük. Ez a keresztény személyes felelőssége Istene és Életadója iránt.

Öngyilkosság-e a vér elutasítása?

Balesetből, betegségből vagy műtéti beavatkozásból adódó nagy vérveszteség esetén általában vérátömlesztéseket alkalmaznak az élet megmentése érdekében. Így, amikor az emberek azt hallják, hogy valaki elutasítja a vért, úgy érzik, hogy az illető a valóságban a saját életét veszi el. Így van-e ez?

Vajon „öngyilkosságról” vagy az illetőnek a „meghalásához való jogáról” van-e szó, midőn valaki elutasítja a vérátömlesztést?

Öngyilkosságnak azt nevezzük, amikor valaki a saját életét oltja ki. Ez önpusztítási kísérlet. De még ha valaki csak keveset tud is Jehova Tanúi hitnézeteiről és vallásgyakorlatáról, az is megláthatja, hogy ők nem kísérlik meg az önpusztítást. Bár elutasítják a vérátömlesztést, szívesen vesznek igénybe egyéb orvosi segítséget. The American Surgeon című lap egyik cikkében a következő helyes megállapítás szerepelt:

„Általában valamilyen orvosi kezelés elutasítása nem egyenértékű az ’öngyilkossággal’. Jehova Tanúi keresik az orvosi segítséget; az orvosi kezelésnek csupán egyetlen fajtáját utasítják el. Magának az orvosi kezelésnek vagy bizonyos részeinek az elutasítása nem ’bűntény’, melyet az egyén önmaga elpusztítására törekedve tesz, miként az öngyilkosság esetében.” (A kiemelés tőlünk származik.)¹⁷

Robert M. Byrn professzor a Fordham Law Review című lapban kihangsúlyozta, hogy ’az életmentő gyógykezelés elutasítása és az öngyilkossági kísérlet annyira eltérőek a törvény gyakorlatában, mint az almák és a narancsok.’¹⁸ Továbbá Dr. David Pent, Arizona államból, a következőt jegyezte meg egy orvosokból álló gyűléshez szólva:

„Jehova Tanúi úgy érzik, hogy ha meghalnak azért, mert nem hajlandók vérátömlesztést elfogadni, éppen úgy a hitükért halnak meg, mint a korai keresztény mártírok évszázadokkal ezelőtt. Ha ez orvosi szempontból passzív öngyilkosság, vannak néhányan orvosok a hallgatóság sorai között, akik dohányoznak és ez valószínűleg ugyanolyan passzív öngyilkosságot jelent.”¹⁹

Mit mondjunk arról a gondolatról, hogy az átömlesztés elutasításával Jehova Tanúi a „maghaláshoz való jogukat” gyakorolják? Valójában Jehova Tanúi szeretnének életben maradni. Ezért keresnek orvosi segítséget. Azt azonban nem tehetik meg és nem is fogják megtenni, hogy megsértsék mélyen gyökerező és a Biblián alapuló vallásos meggyőződésüket.

Bíróságok gyakran támogatták azt az alapelvet, hogy minden egyénnek szuverén joga van saját testének sérthetetlenségéhez, ami végső soron azt jelenti, hogy mindenkinek saját felelőssége eldönteni, milyen sorsa legyen a testének. Valóban nem azt szeretnéd-e te is, ha magad dönthetnél ezekben a kérdésekben, amikor beteg vagy, vagy kórházban fekszel? Mivel a te életedről, a te egészségedről és a te testedről van szó, nem neked kellene-e a végső szót kimondani azzal kapcsolatban, hogy tegyenek-e veled valamit vagy sem?

Ennek az értelmes és erkölcsös nézőpontnak ésszerű tanulságai vannak. Az Amerikai Orvosi Társaság egyik füzetecskéjében ezt olvassuk: „Magának a betegnek kell végső fokon döntenie abban, hogy vajon megpróbálja-e alávetni magát az orvos által javasolt kezelésnek, illetve műtétnek, vagy pedig megkockáztatja, hogy anélkül maradjon életben. Ez az illető egyén természetes joga, melyet a törvény elismer.” „A betegnek joga van megtagadni a beleegyezését életmentő kezelés alkalmazásához. Ennek megfelelően feltételeket, kikötéseket és korlátozásokat szabhat saját belátása szerint.”²⁰

Ez éppen úgy érvényes a vérátömlesztésre vonatkozóan, mint minden egyéb „életmentő kezelés” esetében. Dr. H. Narr jogász Tübingenből (Németország) leszögezte: „Az orvosnak a gyógyításhoz való jogát és kötelezettségét korlátozza a saját test feletti önrendelkezési jog alapvető szabadsága. Ugyanez vonatkozik egyéb orvosi beavatkozásra, így a vérátömlesztés elutasítására is.”²¹

Teljesen érthető, hogy egyesek borzadnak már annak a gondolatától is, hogy valaki elutasítsa a vért, ha kockázatos, sőt végzetes lehet az elutasítás. Sokan úgy érzik, hogy az élet a legelső, s hogy az életet minden áron meg kell menteni. Valóban az emberi élet megőrzése a társadalom egyik legfontosabb érdeke. De vajon ez azt jelenti, hogy a „élet megőrzése” bármilyen és mindennemű alapelvet megelőzhet?

Válaszul idézzük Norman L. Cantor-t, a Rutgers Jogi Iskola tanársegédét, aki rámutatott:

„Az emberi méltóságot csak fokozza az, ha engedjük, hogy az egyén döntse el, milyen hitnézetekért érdemes meghalnia. Korszakokon át az emberek számtalan nemes vallási és világi célt tekintettek önfeláldozásra méltónak. Bizonyára a legtöbb kormány és társadalom, a miénket is beleértve, nem tekinti az élet szentségét a legfelsőbbrendű értéknek.”²²

Cantor úr példát is említett arra, hogy a háborúk folyamán egyesek készek voltak a szenvedéssel és halállal is szembenézni, miközben a „szabadságért” vagy „demokráciáért” harcoltak. Vajon honfitársaik erkölcsileg helytelennek minősítették az ilyen elvekért hozott áldozatokat? Eljárásukat nemtelennek ítélte-e a nemzetük, mivel a férfiak közül némelyek özvegyeket és árvákat hagytak hátra maguk után, akiknek gondoskodásra volt szükségük? Úgy érzed-e, hogy ügyvédeknek és orvosoknak bírósági végzéseket kellett volna kijárni, hogy megakadályozzák ezeket az embereket abban, hogy áldozatot hozzanak elveikért? Nem nyilvánvaló-e tehát, hogy a veszélyek vállalásában az elvhez való ragaszkodásért nem Jehova Tanúi és a korai keresztények az egyedüliek? A valóságban az ilyen elvhez való ragaszkodást sokan nagyrabecsülik.

Itt érdemes újra kihangsúlyozni, hogy bár Jehova Tanúi nem fogadnak el vérátömlesztést, örömmel fogadnak el bármilyen más gyógykezelést, amely elősegítheti életben maradásukat. Miért erőltetne vagy kényszerítene tehát valaki bárkire is egy bizonyos orvosi kezelést, amely teljes mértékben sérti az egyén elveit és legbensőségesebb vallásos hitnézeteit?

És mégis történhet ilyen. Egyes orvosok és kórházi tisztviselők még bíróságokhoz is fordulnak törvényes felhatalmazásért, hogy vérátömlesztést kényszerítsenek az egyénre. Azokkal kapcsolatban, akik ilyen eljárást követtek, dr. D. N. Goldstein ezt írta a The Wisconsin Medical Journal:

„Azok az orvosok, akik erre az álláspontra helyezkedtek, megtagadták az összes mártírok áldozatait, akik dicsőséget szereztek a történelemnek az elvhez való magasztos hűségük által, amihez még saját életük árán is ragaszkodtak. Azokat a betegeket ugyanis, akik inkább a biztos halált választják, mintsem hogy megsértsenek egy vallásos meggyőződést, ugyanabból a fából faragták, mint azokat, akik életükkel fizettek az Istenbe vetett hitükért, vagy akik inkább a kínoszlopot választották, minthogy elfogadják az erőszakos alámerítést . . . Kötelességünk az élet megmentése, de ugyanakkor azt is megkérdezhetjük magunktól, vajon nem kötelességünk-e megvédelmezni a feddhetetlenséget és megőrizni a személyes eredetiségnek azt a néhány vonását, amely fellelhető még az egyre megosztottabb társadalomban is . . . Egy orvos se keressen jogi vagy törvényes támogatást arra, hogy megmentsen egy testet a lélek elpusztítása árán. A beteg élete az ő saját tulajdona.”²³

Az orvos szerepe

Láthattuk, hogy Jahova Tanúi szilárd vallásos hitnézeteik következtében kerülik mind az élelmiszerben levő, mind az orvosi úton felhasznált vért. De hogyan érint ez az álláspont másokat, mint például azokat az orvosokat, akik beteg tanúkat kezelnek?

Az orvosok az élet megmentésére vagy meghosszabbítására adták át magukat? Ez a hivatásuk. Következésképpen, mivel az orvos azt tanulta, hogy a vérátömlesztést szokásos orvosi gyakorlatnak tekintse, nagyon elkeserítő lehet számára, ha egy súlyos, vagy sok vért vesztett betege elutasítja a vért. Jóllehet a betegnek a Biblia szerint kiiskolázott lelkiismerete talán nem engedi meg a vérátömlesztést, ugyanakkor az orvosnak is van lelkiismerete, és olyan erkölcsi szabályokat követ, melyek rendkívül fontosak számára.

Kövesse-e az orvos a saját orvosi kiképzését és meggyőződését, amikor úgy érzi, hogy — bár a beteg elutasítja azt — vérátömlesztésre van szükség az illető életének megmentéséhez?

Kétségtelen, hogy ilyen esetekben kényes helyzet áll elő. De mindnyájan megkérdezhetnénk: Ha én lennék olyan helyzetben, melyben az én lelkiismeretem mint betegé, összeütközésbe kerülne a kezelőorvos őszinte meggyőződésével, nézetem szerint melyik eljárást kellene követni? Figyeljük meg, mit mondott ezzel kapcsolatban dr. Williamson, az Orvosi etika és hivatásgyakorlat első (amerikai) országos Kongresszusán:

„Bizonyára az orvos első gondolata a beteg jóléte kell hogy legyen. Mivel az élet a Teremtő ajándéka az egyén számára, az elsődleges döntés jogosan a beteget illeti meg, mivel a beteg annak az ajándéknak a tulajdonosa . . . Az orvos kezelje a beteget a beteg vallásának előírásai szerint, és ne erőszakolja saját vallásos meggyőződéseit a betegre.” (A kiemelés tőlünk származik.)²⁴

Van egy másik ok is, mégpedig törvényes vagy jogi ok, amiért nem szabad a beteg lelkiismeretét semmibe venni. Amint Byrn professzor írta a Fordham-i Jogi Szaklap-ban: „Nem azt akarom mondani, hogy az orvost arra kötelezi a beteg választása, hogy az orvosi lelkiismeret ellen tegyen valamit . . . Azt azonban igenis mondom, hogy nem lehet a betegre nézve kötelező érvényűnek tekinteni az orvos lelkiismeretét, hogy bármit is a beteg választása ellenére tegyen, s így lehet, hogy az orvosnak csupán az a joga vagy választása marad meg, hogy ne tegyen semmit se. A közölt beleegyezés törvénye értelmetlenné válna, ha a beteg választását alárendelnénk a lelkiismeretes orvosi döntésnek.” (A kiemelés tőlünk származik.)²⁵

Ilyen esetben fennáll az a lehetőség, hogy az orvos ’nem tesz semmit’, vagyis visszavonul az esettől; de vajon ez az egyedüli választási lehetőség? A „Gyors műtéti beavatkozás felnőtt Jehova Tanúinál” című cikkében dr. Robert D. O’Malley így nyilatkozik: „A vérátömlesztés elutasítását a beteg részéről nem szabad mentségül használni arra, hogy felhagyjunk az orvosi hivatás gyakorlásával.”²⁶

Akkor tehát mit tehet egy orvos ilyen esetben? Dr. J. K. Holcomb a következőt nyilatkozta egy orvosi kiadványban:

„Mi, orvosok kétségtelenül csalódottságot, sőt talán még bosszúságot is érzünk, amikor egy makacs beteg elutasítja annak elfogadását, amit mi a legjobb gyógykezelési formának tekintünk. De érezhetünk-e így becsületesen, amikor a beteg vallásos hitnézetet hoz fel indokként, amiért vonakodik elfogadni egy bizonyos kezelést? Ha becsületesek vagyunk önmagunkhoz, elismerjük, hogy sok betegünknél készek vagyunk az ideális gyógykezelésnél kevesebbel is beérni a mindennapi gyakorlatunk során . . . Ha megtehetjük ezt orvosi meggyőződésünk ellenére, nem kellene-e hasonlóképpen készeknek lennünk megtenni a tőlünk telhetőt, amikor egy beteg meggyőződése, különösen vallásos meggyőződése megakadályozza, hogy azt a gyógykezelési formát ajánljuk fel neki, amit mi a legkívánatosabbnak tekintünk? Azok a betegek, akik vallásos okokat hoznak fel a vérátömlesztések stb. elutasításához, általában tisztában vannak a döntésükkel együtt járó orvosi kockázattal, de mégis hajlandók vállalni ezt a kockázatot, s csupán azt kérik, hogy tegyük meg azt, ami tőlünk telik.”²⁷

Van azonban még egy másik oldala is a dolognak, és ez az erkölcsi oldal. John J. Paris, a szociál-etika professzora rámutatott: „Nagy a nézetazonosság az orvosi és az erkölcsi közösségek véleménye között abban, hogy senkit sem lehet erkölcsileg kötelezni arra, hogy alávesse magát ’különleges’ orvosi kezelésnek. Ha pedig a betegnek nincs erkölcsi kötelessége valamilyen ’különleges’ gyógykezelés elfogadására — bármennyire is általánossá vált az a rendszeres orvosi gyakorlatban —, az orvosnak nincs erkölcsi kötelessége ilyen kezelést alkalmazni a betegnél, de még a bírónak sem, hogy elrendelje azt.”²⁸ Jehova Tanúi esetében, akik a Biblia szerint vezetik életüket, a vérátömlesztés mindenképpen ’különleges’ kezelésnek számít. Sőt erköcsileg tiltott dolog számukra.

A beteg és orvos közötti együttműködés

Mindenki, aki ebben a kérdésben érdekelt, nyugodt lehet afelől, hogy Jehova Tanúi nem fanatikus emberek, akik mindenfajta orvosi kezelést elutasítanak. Emlékezzünk vissza arra, hogy Lukács, aki a vér elleni bibliai beszámolót feljegyezte, maga is orvos volt (Kolossé 4:14). Így, ha Jehova Tanúi megbetegednek vagy baleset éri őket, nem keresnek valamilyen csodás, „hitből való gyógyulást”. Ehelyett inkább orvosi segítséghez folymodnak. Eközben természetesen nem igyekeznek megszabni az orvosoknak, hogyan végezzék orvosi gyakorlatukat, még a saját egyéni esetük megoldásánál sem. Az egyetlen dolog, amire következetesen kérik az orvosokat, hogy az ő esetükben ne használjanak vért.

A tanúk nagyon tisztelik az orvosi szakterületen dolgozók képzettségét és képességét. Őszintén értékelik azokat az orvosokat, akik felhasználják tehetségüket és ügyességüket a beteg kezelése során, de ezt mégis a beteg lelkiismeretével és hitnézetével összhangban teszik. A tanúk elismerik, hogy bátorságot igényel az orvos részéről úgy végezni műtétet, hogy nem használhat fel vért. Azonkívül ahhoz is nagyfokú bátorság kell, hogy az ember orvostársai nézeteivel ellentétesen cselekedjék és kész legyen orvosi gyakorlatát még olyan körülmények között is folytatni, melyek orvosilag nem érik el az optimális sikerlehetőséget.

Természetesen Jehova Tanúi tisztában vannak azzal, hogy bizonyos műtéti beavatkozások oly sok vérveszteséggel járhatnak, hogy az orvos őszintén azt gondolhatja: a műtétet nem lehet lebonyolítani a tanúk által meghatározott feltételek mellett. A legtöbb műtétet azonban valóban végre lehet hajtani vér nélkül. Igaz, az orvosok úgy érezhetik, hogy ha vért nem használnak, csak fokoznák a műtét veszélyét. A tanúk azonban készek szembenézni ezzel a megnövekedett kockázattal a szakképzett orvosok bátor segítségével.

A Pennsylvaniai Egyetem orvosi megbeszélésén dr. William T. Fitz egy érdekes esetről számolt be. Egy harmincnégy éves betegről volt szó, akinek vastagbél-daganata erőteljesen vérzett. A férfi, Jehova Tanúja, elmondta az orvosoknak, hogy „örömmel aláveti magát bármilyen műtéti eljárásnak, amíg nem adnak neki vért”. Az orvosok beleegyeztek, hogy végrehajtják a műtétet, s megígérték, hogy nem alkalmaznak vért. A műtét alatt és után a vérveszteség olyan nagymérvű lett, hogy a beteg hemoglobin szintje, ami normálisan 14—15 gramm, leesett 2,4 grammra. Mégsem halt meg. Állapota inkább állandósult, majd vérsejtszáma növekedni kezdett. Az orvosok azon ígéretéről szólva, hogy nem alkalmaznak vért, dr. Francis Wood, az Orvosi Minisztérium Elnöke ezt mondta: „Azt hiszem, teljesen jogos volt ígéretet tenni. A beteg ugyanis meghal, ha nem műtik meg. Volt némi esélye arra, hogy felépüljön vérátömlesztés nélküli műtét után; szerintem tehát teljesen jogos volt megadni neki az esélyt a saját feltételei mellett.”²⁹

Orvosok felmentése a felelősség alól

Az orvosok nehéz helyzetben vannak bármilyen súlyos esetnél alkalmazott kezelés során, mivel az összes rendelkezésükre álló lehetőség vagy eljárás felhasználásának elmulasztásáért pert lehetne indítani ellenük, majd felelősségre lehet vonni őket. Jehova Tanúi azonban készek vállalni a felelősséget a vérátömlesztés elutasítása miatt. Aláírnak olyan nyilatkozatot, amely az orvosi kart és magát a kórházat felmenti a vér nélküli műtétből eredő ártalom felelőssége alól, továbbá megvédi őket az esetleges perrel vagy bírsággal szemben.

Az Amerikai Orvosi Társaság ajánlott egy űrlapot — „Vérátömlesztés elfogadása elleni tiltakozás” — olyan betegeknek, akik vallásos nézetük miatt nem fogadnak el vérátömlesztést. Ez áll benne: „Kérem (kérjük), hogy se vért, se semmilyen vérszármazékot ne adjanak ․․․․․․․․․․․․․․․․․․․․․․-nak a kórházi kezelés során, még akkor sem, ha akár a főorvos, akár az alorvosok ezt a fajta kezelést látnák szükségesnek az élet megőrzése vagy az egészség javulása érdekében. Felmentem (felmentjük) a főorvost, az alorvosokat és a kórház személyzetét mindennemű felelősség alól, bármilyen nemkívánatos következményei legyenek is álláspontom(unk)nak a vér vagy a vérszármazékok felhasználásának elutasítása miatt.”³⁰ Ezt az iratot a beteg keltezéssel és aláírásával látja el, illetve a jelenlevő tanúk is aláírják. Egy közeli rokon, mint például a házastárs vagy a szülő (gyermek esetében) is aláírhatja az ívet.

Jehova Tanúinak azt a hajlandóságát, hogy vállalják a személyes felelősséget állásfoglalásukért, már az a tény is tükrözi, hogy közülük legtöbben hordanak magukkal egy aláírt kártyát: „Nem kérek vérátömlesztést!” Ez az okirat jelzi, hogy az aláírott személy felismeri és vállalja a vér elutasításával járó esetleges bonyodalmakat vagy veszélyeket. Így még ha eszméletlen állapotban vinnék is az orvos elé vagy kórházba, ebből az aláírt nyilatkozatból világosan kitűnik szilárd állásfoglalása.

Felelősségre lehet-e vonni az orvost vagy a kórházat, amiért nem adtak vért?

Az University of San Francisco Law Review egy cikk jelent meg, amely ezzel a kérdéssel foglalkozott. Megmagyarázta, hogy Warren Burger bíró, aki az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának legfőbb igazságügyi szaktekintélye, kijelentette, hogy rosszakaratú eljárás gyanújának „nem lenne alapja” abban az esetben, ha az előbb említetthez hasonló nyilatkozatot írnak alá. A cikkben még ez állt:

„Bűntény vádjának lehetősége még kevésbé jöhet számításba. Az egyik szaktekintély, aki áttanulmányozta az irodalmat, így nyilatkozott: ’Nem találtam semmilyen jogalapot arra, hogy az orvos . . . a bűnöző . . . felelősségét viselné, amiért elmulasztott átömlesztést kényszeríteni egy olyan betegre, aki erre nem volt hajlandó.’ A kockázat inkább egy képzelődő jogi elme terméke, mintsem valóságos lehetőség.”³¹

Az Angliában uralkodó helyzettel kapcsolatban az Energencies in Medical Practice ezt mondja: „Ha a helyzetet világosan megismertették a beteggel, ő pedig meghal vérátömlesztés nélkül, semmilyen eljárást nem lehet indítani az orvos ellen, mert egyetlen beteget sem lehet kényszeríteni vagy kötelezni arra, hogy megőrizze életét valamilyen különleges vagy rendkívüli módszer alkalmazásával.”³²

Az orvos, aki műtétet szándékozik végrehajtani a betegen, természetesen szeretné világosan megmagyarázni, milyen lehetséges veszélyekkel jár a vér elutasítása. De miután megtette ezt, az orvosnak nem kell erkölcsi kötelezettséget éreznie, hogy még ezen túlmenően nyomást gyakoroljon a betegere a kérdéssel kapcsolatban. Bizonyára ellentétben állna az erkölcsösséggel, ha igyekezne „kimeríteni” a beteget, vagy megijeszteni úgy, hogy beleegyezzen a dologba, amikor a beteg korábban már határozottan döntött a vér elfogadása ellen.

Mivel Jehova Tanúi készségesen vállalják a felelősséget döntésükért, az orvosok jogilag, sőt erkölcsileg is mentesek mindenféle kötelezettség alól, s így nem kell váltig erőszakolniuk a vért senkire. Számos erkölcsös és őszinte orvos ezt az álláspontot fogadja el szívesen. „Nem lehet elég nyomatékosan figyelmeztetni az önrendelkezéshez való emberi jog csorbítása ellen, beleértve a beteg önrendelkezési jogát is” — írta G. Halnisch Hamburgból (Németország). „Az orvosnak adott azon felhatalmazást, hogy olyan kezelést alkalmazzon, melyet helyesnek ítél, de amely a beteg kívánsága ellen van, egyértelműen el kell vetni” (Deutsche Medizinische Wochenschrift).³³

Tekintettel erre az emberi jogra, egyes országokban jogi és orvosi kiadványok ismételten figyelmeztettek, hogy a beteg kívánságai ellenére alkalmazott átömlesztés miatt az orvost vagy a kórházi vezetőséget felelősségre lehet vonni testi sértés vádjával, vagy bizonyított hivatali hűtlenség miatt be lehet perelni és bírság fizetésére kötelezni.

Mit mondjunk azzal kapcsolatban, amikor vért adnak a betegnek anélkül, hogy közölnék vele, esetleg eszméletlen állapotban?

Sok őszinte orvos úgy érzi, hogy bizonyos helyzetekben, mind például a végső stádiumban levő rák esetében kedvesség a beteg iránt, ha nem adnak neki teljes felvilágosítást az állapotáról. Jóllehet a vélemények eltérnek azt illetően, hogy mennyire helyes elhallgatni a részletes felvilágosítást a beteg állapotáról, merőben más viszont az, amikor az orvos szándékosan alkalmaz olyan kezelést, amelyről tudja, hogy a beteg megtiltotta annak alkalmazását. A New York State Journal of Medicine című folyóiratban dr. Bernard Garner és munkatársai a fenti nézet mellett szálltak síkra. Elismerték, hogy bizonyos esetekben az orvos hagyta, hogy a beteg tanú elveszítse az eszméletét és azután adott neki vért, azt gondolva: ’Amiről a beteg nem tud, az nem fog fájni neki.’ Ezzel kapcsolatban kihangsúlyozták: „Bár emberbaráti indíték állhat mögötte, etikailag nézve mégiscsak rendkívül ízléstelen dolog.”³⁴

Ezt az állítást világosan alátámasztja Marcus L. Plante, a Michigani Jogi Egyetem jogász professzora. Azt írja, hogy „az orvosnak bizalomra épült kapcsolata van a betegével, s ez teljes mértékben kötelezi arra, hogy sohasem vezeti félre a beteget, sem szóval, sem hallgatásával, annak az orvosi eljárásnak a természetét és jellegét illetően, amelyet alkalmazni szándékozik”.³⁵

Így tehát törvénysértést követ el az az orvos, aki megígéri, hogy nem ad vért, de alattomban mégis megteszi azt. Például a nyugatnémetországi Medical Tribune rámutatott, hogy „semmi sem változik azzal, ha a beteg elveszti az eszméletét.” Ez azért van így, mivel a ’vérátömlesztés elutasítása egy beszámítható beteg részéről akkor is érvényben marad, ha az elveszíti eszméletét.³⁶ Még nyomatékosabban kihangsúlyozva a kérdést a kansasi Legfelsőbb Bíróság, kimondja:

„ . . . Minden embert a saját teste uraként ismerünk el, és kifejezetten elutasíthatja az életmentő sebészeti beavatkozást, vagy egyéb orvosi kezelést, ha épp elmével rendelkezik. Az orvos jogosan hiheti, hogy egy műtét vagy kezelési forma kívánatos vagy szükséges, mégsem engedi meg a törvény, hogy a saját ítéletével helyettesítse a betegét, valamilyen mesterkedéssel vagy félrevezetéssel.” (A kiemelés tőlünk származik.)³⁷

Következésképpen, az orvosi hivatás erkölcsi felfogásával ellentétben van megtévesztő módon vért adni Jehova Tanúi valamelyikének. Az ilyen eljárás miatt törvényesen felelősségre lehet vonni az orvost.

A szülői felelősség tiszteletben tartása

Ennek az ügynek valószínüleg azt a szempontját támadják a leghevesebb érzelmek, ahol gyermekről van szó. Mindnyájan elismerjük, hogy a gyermekeknek szükségük van gondoskodásra és védelemre. Az istenfélő szülők különösen értékelik ezt. Mélységesen szeretik gyermekeiket és különösen érzik az Istentől kapott felelősségüket, hogy gondoskodjanak róluk, valamint döntéseket hozzanak maradandó jólétük érdekében (Efézus 6:1–4).

A társadalom szintén elismeri a szülői felelősséget, s tudomásul veszi, hogy elsősorban a szülők azok, akik felhatalmazást kaptak gyermekeik gondviselésére és arra, hogy ők döntsenek helyettük. Ebből teljesen ésszerűen következik, hogy a vallásos hitnézetek valamiféleképpen befolyásolják ezt. Bizonyára a gyermekek előnyére válik, ha szüleik vallása hangsúlyozza a róluk való gondoskodást. Ez a helyzet Jehova Tanúi között, akik semmiképpen sem szeretnék elhanyagolni gyermekeiket. Istentől jövő kötelességüknek tekintik, hogy gondoskodjanak számukra élelemről, ruházatról, hajlékról és egészségről. Ezen túlmenően a gyermekeikről való gondoskodás valódi értékelése megköveteli tőlük, hogy erkölcsösséget, illetve a helyes dolgok iránti tiszteletet plántáljanak a gyermekükbe. Amint már korábban megemlítettük, az első keresztények ebben példamutatóknak bizonyultak; a szülők erre tanították gyermekeiket, és ugyanakkor ők maguk is személyesen e kihangsúlyozott erkölcsi tanítás szerint éltek. A történelem elmondja, hogy esetenként egész családokat tettek ki a halálnak a római arénákban, mivel a szülők nem voltak hajlandók megsérteni lelkiismereti hitnézeteiket.

Mindnyájan tisztában vagyunk azzal, hogy a szülői tanítás és erkölcsi példa hiánya hozzájárulhatott ahhoz, hogy sok fiatal ma nem ismeri az alapvető értékeket; nemtörődömségükkel veszélyeztetik saját egészségüket és életüket, de egyben mások életét is, mialatt gátlástalanul hajszolják az élvezeteket. Nemde sokkal előnyösebb azoknak a fiataloknak a helyzete, akiknek a szülei erkölcsösségre és a magasabb rendű alapelvek iránti tiszteletre buzdítanak? Azok a szülők, akik Jehova Tanúi, nagy szeretetet tanúsítanak gyermekeik iránt és Istenük iránt is, midőn felhasználják a Bibliát gyermekeik segítésében, hogy erkölcsös személyekké váljanak. Így, amikor ezek a gyermekek elég idősek már ahhoz, hogy megtudják, mit mond a Biblia a vérről, ők maguk is támogatják szüleik döntését, hogy ’tartózkodjanak a vértől’ (Cselekedetek 15:29).

Érezze-e az orvos, hogy vért kellene adnia a gyermeknek a szülők kifejezett kívánsága ellenére, sőt talán még a gyermek kívánsága ellenére is?

Őszintén szólva, a szülői felelősség jól megalapozott jogának figyelembevételével az orvos részéről az erkölcsileg és az alapelvek szerinti helyes és következetes álláspont az, ha elismeri a szerető, aggódó szülők felelősségét, hogy maguk döntsenek a kiskorú gyermekeiket érintő dolgokban.

Ezzel kapcsolatban dr. A. D. Kelly, a Kanadai Orvosi Társaság titkára azt írta, hogy „a kicsinyek szülei, illetve az eszméletüket vesztett betegekhez legközelebb álló rokonok jogosultak a beteg akaratának tolmácsolására, s hogy nekünk el kell fogadnunk és tiszteletben kell tartanunk a kívánságukat . . . Nem tudok lelkesedni egy olyan döntőbíróság eljárásáért, amely délután 2-kor összeül, hogy kivegye a gyermeket a szülői felügyelet alól.”³⁸

Egyesek az orvosi és jogi szakterületen felismerték, hogy a beszámítható felnőttnek joga van elutasítani a vérátömlesztést. Azt a nézetüket azonban fenntartották, hogy amennyiben a szülők megtagadják az engedélyt a gyermekük esetében, az átömlesztést bírósági rendelettel rá kell kényszeríteni a gyermekre. Ebből az álláspontból azonban hiányzik az alapvető következetesség és összhang, amint azt a Forensic Science című folyóirat kimutatja:

„Ezek szerint feltételezzük, hogy a bíróságok hajlandók más vallást előírni a gyermekeknek, mint a szüleiké, amikor a statisztikai adatok azt mutatják, hogy a gyermekek nagy többsége ugyanabban a vallásban nevelkedik fel, mint a szüleik, és általában követik is azt? Vajon ez nem legalább olyan megsértése lenne a gyermekek vallásos jogainak a bíróságok részéről, mint azoké a jogoké, melyeket a bíróság megvédeni igyekszik a szülők számára az [alkotmány] első módosítása alatt, midőn megtiltja, hogy vérátömlesztést adjanak felnőttek akarata ellenére? Vajon a bíróságok lényegében nem egy másik vallást írnak elő a gyermekeknek akkor, amikor vallási alapon hajlandók megtagadni a vérátömlesztést a szülőktől, de ugyanakkor megengedik azt ugyanazon szülők gyermekei számára?”³⁹

Gyakran egy másik súlyos erkölcsi következetlenség is rejlik abban, ha vérátömlesztést akarnak ráerőszakolni egy kisgyermekre, akinek a szülei valamely más gyógymód alkalmazását kérik. Bizonyára kórházakban az egyik szobában az orvosok talán vérátömlesztést akarnak ráerőszakolni egy kisgyermekre, míg ugyanakkor egy másik közeli kórteremben más orvosok talán törvényes magzatelhajtásokat végeznek, mellyel csupán néhány hónappal fiatalabb életeket oltanak ki, mint azé a gyermeké, akire vérátömlesztést akarnak rákényszeríteni, hogy ’megmentsék az életét’. Ez az állapot arra késztette a gondolkodó embereket, hogy mérlegeljék, vajon mindig az ’életmentés’ a valódi szándék az erőszakkal alkalmazott vérátömlesztések esetében.

Figyeljük meg a hatóságilag elrendelt orvosi kezelés esetleges hatásait, melyek megfosztanak a szülői felelősség jogától. Skóciában A. D. Farr, a vérátömlesztési módszerek főiskolai előadója a következőket írta a felnőttekre és a gyermekekre erőszakolt vérátömlesztéssel kapcsolatban:

„Egy vallásos kisebbség hitnézetének az érvénytelenítésével kiterjesztjük az érvénytelenítést az egész alapelvre, mely szerint a felnőttnek megengedjük, hogy elfogadjon vagy elutasítson valamilyen orvosi kezelést. . . . Az állam fokozatosan átveszi a döntés meghozatalának jogát az egyéntől. Ily módon szűnnek meg a szabad országok szabadok lenni és alakulnak diktatórikus kormányformákká. A náci Németországban tulajdonképpen azzal nyomták el végül a szabadságot és a magánélethez való jogot, hogy a gyermekeket elszakították a szülőktől, illetve besorolták őket a ’Hitlerjugend’ mozgalomba. Ez nem pusztán szeszélyes okoskodás akar lenni. A szabadság értékes és viszonylag ritka tulajdon, aminek megőrzésén féltő szeretettel kell munkálkodni azokban az országokban, ahol még létezik. Bármilyen jogsérelem vagy túlkapás az egyén szabadságában, eggyel több a kelleténél.”⁴⁰

Ezen túlmenően, ha az orvos őszintén hiszi, hogy a gyermeknek szüksége van vérátömlesztésre, vajon ez azt jelenti, hogy semmilyen más gyógymód nem felel meg? Vagy inkább azt jelenti, hogy az ő nézete szerint a vérátömlesztés valószínűleg nagyobb sikerrel jár, mint egyéb gyógykezelési formák? Ezzel kapcsolatban egy bírói tanács az Amerikai Egyesült Államokban ezt írta a Guides to the Judge in Medical Orders Affecting Children című kiadványában:

„Ha választani lehet az eljárások között — ha például az orvos olyan eljárást ajánl, amelynek 80%-os sikere van, de amelyet a szülők helytelenítenek, a szülőknek viszont nincs kifogásuk egy olyan eljárás ellen, melynek csupán 40%-os a sikerlehetősége —, az orvosnak az orvosilag nagyobb kockázattal járó, de a szülők részéről nem kifogásolt eljárást kell választania.”⁴¹

Ezek a bírók azt is elmondták, hogy „az orvosi szakismeret nem kielégítően előrehaladott ahhoz, hogy az orvos képes legyen ésszerű bizonyossággal előre megmondani, vajon a betege életben marad-e vagy meghal, vagy szenved-e maradandó testi károsodást vagy torzulást.” Nincs ebben sok igazság? Avagy nem maguk az orvosi szaktekintélyek hangsúlyozzák-e, hogy legjobb esetben is csak azt mondhatják, hogy valószínűleg mi fog történni? Éppen ezért számos köztiszteletben álló orvos és sebész késznek bizonyult együttműködni Jehova Tanúival, ellátni igen jó orvosi gyógykezeléssel fiatalokat és időseket egyaránt, közben tiszteletben tartva a Bibliára alapozott meggyőződésüket a vérrel kapcsolatban.

Az „egész ember” kezelése

Az orvosi területen dolgozó személyek közül egyre többen felismerik, mennyire fontos a beteggel, mint „egész emberrel” bánni. Ami kezelésre szorul, az nemcsak a pajzsmirigy, vagy a máj, hanem az egész személy —, egy olyan ember, akinek érzései és hitnézetei vannak, melyek a valóságban befolyásolhatják, hogy miként reagál a kezelésre. A Texas Medicine című vezércikkében dr. Grant F. Begley azt írta, hogy „amikor egy betegséget kezelek, mely a gondjaimra bízott személy testét, elméjét és szellemét érinti, az a döntő, amit ő hisz. Az ő hitnézetei, és nem az enyéim idézik elő, hogy félelmet, kételyt vagy bűntudatot érez. Ha a betegem nem hisz a vérátömlesztésekben, nem számít, hogy én mit gondolok arról.”⁴²

Az „egész ember” kezelése egyúttal humánus és gyakorlatias is, figyelembe véve a végzetes következményeket, amelyek abból adódhatnak, ha másként járnak el. „Az éleslátású orvosnak” — mondja buzdítólag dr. Melvin A. Casberg a The Journal of the American Medical Association című szaklapban, „tisztában kell lennie a testnek, az elmének és a szellemnek ezekkel az egymástól különálló, de egymással összefüggő vonásaival, és fel kell ismernie, hogy a test meggyógyítása egy elme vagy szellem letörésével csupán részleges győzelem lehet, vagy éppen egy végső kudarc.”⁴³

Ezek figyelembevételével az orvos bölcsen jár el és az „egész embert” részesíti gyógykezelésben, amikor tiszteletben tartja betege vallásos meggyőződését a vér felhasználásával kapcsolatban.

Vajon az állásfoglalásuk orvosi szempontból ésszerűtlen?

Bár Jehova Tanúinak a vérátömlesztés elleni alapvető kifogása vallási alapon áll, sokan ésszerűtlennek tartják ezt az álláspontot orvosi szempontból tekintve. De valóban az-e? Mivel a tanúk állásfoglalása a vérrel kapcsolatban orvosi kérdéssel függ össze, hasznos lesz röviden megvizsgálnunk, milyen következménye lehet a vér elutasításának.

Csak az Egyesült Államokban, Japánban és Franciaországban mintegy 15 millió egység vért (egy egység 500 cm³) ömlesztenek át évente. Helyénvaló megkérdezni: Vajon mindezt a vért az élet megmentése végett szükséges adni?

A Párizsban összegyűlt 800 európai orvos arra a következtetésre jutott, hogy a „vért túl gyakran tekintik ’csodaszernek’, és adják a betegnek, akár van rá szüksége, akár nincs.” Ezek az orvosok különösen helytelenítették az egyszeri kismennyiségű egyetlen-egység átömlesztést, mely — ahogy ők mondják — „100 eset közül 99-ben hiábavaló”.⁴⁴ Az Egyesült Államokban végzett vizsgálat kimutatta, hogy egyes helyeken a végrehajtott átömlesztések 72%-a ’szükségtelen vagy vitatható’.⁴⁵

Dr. Rune Eliasson Stokholmból, Svédországból, bátorkodott úgy nyilatkozni, hogy „sok orvos — talán félrevezetve attól a hatástól, melyet a szó gyakorol az elmére —, engedte, hogy túl könnyen megvakítsa a dicsfény, melyet ők maguk vontak a vérátömlesztés köré, úgyhogy ennek a kezelési formának az előnyeit és hátrányait nem látják kellő megvilágításban”.⁴⁶

Akár egyetértesz a vallási okokkal, melyek miatt Jehova Tanúi nem fogadják el a vérátömlesztést, akár nem, „ennek a kezelési formának az előnyei és hátrányai” megérdemlik, hogy megvizsgáljuk őket. Ez különösképpen helyénvaló, mivel egyes bírák az átömlesztést tárgyalva azt ajánlották, hogy a beteg kívánságait valamilyen eltérő kezeléssel kapcsolatban figyelembe kell venni, ha komoly kockázattal jár a szokásos kezelés.

A vér — bonyolult és egyedülálló

Míg egyesek talán elhirtelenkedve kiáltanák ki ’öngyilkosság’-nak a vér elutasítását, a kérdésnek józan megközelítése megkívánja, hogy elismerjük: némi bizonytalanság, sőt konkrét veszély is jár a vérátömlesztéssel.

Az orvosok tisztában vannak azzal, hogy mennyire bonyolult összetételű a vér. Ez már a vértípusok kérdésében is megnyilvánul. A tájékoztató jellegű tanulmányok azt állítják, hogy mintegy tizenöt-tizenkilenc ismert vércsoportrendszer létezik. Ezek egyikéről, az Rh-vércsoportrendszerről, a vérről nemrég kiadott egyik könyv azt mondja, hogy elméletileg „jelenleg csaknem háromszáz különböző Rh-típust lehet azonosítani”.⁴⁷

Egy további vonása az egyes személyek vére bonyolultságának és egyedülállóságának a benne levő ellenanyag (antitest) változatossága. Egy tudóstalálkozón Zürichben, Svájcban, egy angol kriminálbiológus csoport kimutatta, hogy az ellenanyagok oly sokfélék, hogy minden egyes személynek a véréről elmondható, hogy sajátos és egyedülálló. A tudósok abban reménykednek, hogy képesek lesznek „rekonstruálni egyetlen vérfoltból minden egyén személyiségi képét, aki vérnyomot hagy maga után”.⁴⁸

Az a tény, hogy a vér rendkívül bonyolult szövet, amely személyenként különbözik, jelentős szerepet játszik a vérátömlesztés kérdésében. Ezt a pontot hangsúlyozta nemrég dr. Herbert Silver, a Hartford (Connecticut állam fővárosa) Kórház Véradó és Immunohematológiai (Vérimmunológia) Osztályának orvosa. Az írta, hogy ha csak azokat a vértényezőket veszi figyelembe, melyekről vizsgálatot lehet készíteni, „1:100 000-nél is kisebb lehetőség van arra, hogy valakinek pontosan olyan vért adjanak, amilyen az övé”.⁴⁹

Következésképpen akár van vallásos okokon alapuló ellenvetése valakinek a vérátömlesztés ellen, akár nincs, sokan elutasíthatják a vért, mivel az lényegében szervátültetés, ami a legjobb esetben is csak részben egyeztethető össze a saját vérével.

Vérátömlesztések — mennyire valóságos a veszélyük?

Az orvosok tudják, hogy mindenféle gyógyszer bizonyos fokú kockázattal jár, még olyan általános orvosságok esetében is, mint az aszpirin és a penicillin. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy egy olyan bonyolult anyaggal történő kezelés, mint amilyen az emberi vér, bizonyos veszélyt rejt magában. De tulajdonképpen mennyi veszélyt? És ez milyen hatással lehet az orvos nézőpontjára Jehova Tanúi álláspontjával kapcsolatban?

A tények becsületes mérlegelése bizonyítja, hogy a vérátömlesztést becsületesen olyan eljárásnak kell tekinteni, amely komoly veszélyt rejt magában, sőt a halál lehetőségét is.⁵⁰

Dr. C. Ropartz, az Átömlesztések Központi Osztályának vezetője a franciaországi Rouenben úgy nyilatkozott, hogy „egy üveg vér olyan, mint egy bomba”. Mivel a veszélyes következmények általában csak bizonyos idő eltelte után jelentkeznek, hozzáfűzte: „Ráadásul időzített bomba is lehet a beteg számára.”⁵¹ Az Egyesült Államok egyik kormánykiadványában egy cikk jelent meg a vérrel kapcsolatos veszélyekről, amely ezt tartalmazta:

„A véradást úgy lehet tekinteni, mintha valaki élesre töltött pisztolyt küldene egy gyanútlan vagy felkészületlen személynek. . . . Miként az élesre töltött pisztoly esetében, biztonsági billentyű vagy gomb vezérli a vérátömlesztéseket is. De mennyien haltak bele pisztolylövés-sérülésbe, mivel azt hitték, hogy a billentyű ’biztosított’ helyzetben van?”⁵²

Vajon jól tájékozott orvosok elvethetik-e a feltárt veszélyeket, mint túlzásokat?

Aligha, mivel a valóságos veszélyekről általában tájékoztatják az orvosokat. „Semmilyen biológiai terméknél — írta Winfield S. Miller a Medical Economics című kiadványában — nincs nagyobb helyzeti lehetőség a végzetes hibákra az orvosi gyakorlatban, mint a vér esetében. Már több orvos is megtanulta saját szomorúságára, hogy minden üveg vér a véradóközpontokban egy üveg nitroglicerin is lehet.”⁵³

A beteg vagy a családja talán nincs is tudatában a veszélynek, csak amikor már túl késő. Dr. J. Garrott Allen, a Standford Egyetem vezető vérszakértő orvosának megállapítása szerint a vérátömlesztések legalább 3500 amerikait ölnek meg évente, és további 50 000-nek okoznak károsodást.⁵⁴ Alapos okunk van azonban azt hinni, hogy ez a valóságban alábecsülése a tényleges helyzetnek. Például a Southern Medical Journal legútóbbi becslése szerint „3000 és 30 000 között mozog azoknak a haláleseteknek a száma, melyek vérátömlesztések miatt következtek be”, ami valószínűleg eléggé óvatos becslés.⁵⁵ És ne felejtsük el, hogy ezek a számadatok csak egy országra vonatkoznak, a világ többi részéről nem is beszélve.

Az Amerikai Sebészi Kollégium egyik gyűlésén dr. Robert J. Baker beszámolt arról, hogy a ’vér ártalmas hatásai sokkal nagyobbak annál, mint ahogyan korábban hitték, melynek során minden 20 beteg közül egynél ellenhatás fejlődik ki’. Hányan vannak ezzel tisztában? Rámutatva arra, miért kell, hogy ez a beszámoló érdekeljen minket, dr. Charles E. Auggius, egy nagy véradó központ igazgatóhelyettese hozzáfűzte: „A beszámoló félelmet keltő, de a valóságnak megfelelő, mivel ugyanezzel a nehézséggel találja magát szembe a világ minden intézete.”⁵⁶

Van-e kilátásban valamilyen segítség? Sokan, talán éppen az orvosi szakterületen dolgozók közül úgy érezhetik, hogy a tudomány erőteljesen nyomul előre a vérátömlesztéssel járó veszélyek legyőzése felé. De amint a Surgery című folyóirat legútóbbi számában olvashatjuk: „Komoly újkeletű nehézségek kerültek előtérbe a széles körben alkalmazott átömlesztéssel kapcsolatban, mégpedig olyanok, melyeket a legútóbbi öt évben figyelembe sem vettek, s így jelenleg elhomályosítják majdnem az összes nehézségeket, melyek a véradó központok vezetőinek, klinikusoknak és vizsgálatot végző személyek lelkiismeretét kísértették a klinikai vérgyűjtés első 40 éve folyamán.”⁵⁷

Melyek a fennálló veszélyek?

Anélkül, hogy túlzottan kihangsúlyoznánk a veszélyek létezésének tényét, röviden megvizsgálhatunk néhányat e veszélyek közül. Jóllehet számos orvos ismeri a következő tájékoztatást, talán másoknak segít felismerni, hogy — bár Jehova Tanúi állásfoglalása elsősorban vallási okokon alapul — álláspontjuk orvosilag is előnyös.

A Hematológia című tankönyv a következő táblázatot tartalmazza:⁵⁸

Az átömlesztéssel járó reakciótípusok

Láz

Fehérvérsejt antitestek (vagy ellenanyagok)

Vérlemezke ellentestek

Pirogének (lázkeltők)

Allergia

Hemolízis

(inkonpatibilis átömlesztés)

Betegség átvitele

Szérum hepatitis

Malária

Szifilisz

Cytomegalovírus infekció

Nagymérvű baktérium fertőzöttség

Szív túlterheltség

Citrát mérgezés

Kálium mérgezés

Rendellenes vérzés

Inkonpatibilis átömlesztés

Nagyméretű átömlesztés

Isosensibilitás

Átömlesztéses kaemosiderosis

Vegyes

Vérrögös visszérgyulladás

Légembólia

Idegen anyag beadása

Az átömlesztéssel járó ilyen reakaciótípusok valóban veszélyesek, ugyanis képesek halált előidézni. Vizsgáljunk meg közülük néhányat.

A táblázat először is az „azonnali” reakciók közül mutat be néhányat. A láz, vagy lázat előidéző reakciót rendszerint sikeresen lehet kezelni. Amint azonban James W. Linman orvosprofesszor elmondja, a fellépő „súlyos lázreakciók eléggé megterhelőek lehetnek ahhoz, hogy életveszélyessé váljanak bizonyos akut betegek esetében”.⁵⁸ A helytelenül párosított vércsoport vérreakciót indít el, melynek során gyors ütemben pusztulnak a vörösvérsejtek, ami veseelégtelenséget, sokkállapotot, illetve halált idézhet elő. A vérreakciók különösen veszélyesnek bizonyulhatnak azoknál a betegeknél, akiknél érzéstelenítést alkalmaznak, mivel a tüneteket csak akkor lehet észrevenni, amikor már túl késő.⁵⁹

A „betegség átvitele” szintén szerepel a lehetséges reakciók felsorolása között. Van-e valamilyen jelentős veszély ezen a téren?

A B-hepatitisz (szérumhepatitisz) különös kockázattal járó veszélye a vérátömlesztésnek. A donor (véradó) vére, anélkül, hogy gyanú felmerülne, tartalmazhat hepatitis vírust, ami kárt tehet a vért kapó beteg egészségében, sőt még meg is ölheti őt. Minél több átömlesztést kap valaki, annál nagyobb az eshetősége annak, hogy megkapja a szérumhepatitisz fertőzést. És ehhez nem is kell nagy vérmennyiség. Egy cseppnél kevesebb is elegendő; megkaphatod a betegséget már a fertőzött vérnek egymilliomod milliliternyi részétől is.⁶⁰

Mennyi valószínűsége van annak, hogy megkapod a hepatitist (fertőző májgyulladást) vérátömlesztés következtében? Ez bizonyos mértékben attól függ, hogy az ember hol él, hisz a hepatitisnek a vérátömlesztés következtében előforduló gyakoribb fellépése olyan országokban figyelhető meg, ahol a vér egy része fizetett „adományozóktól” származik, tehát olyan emberektől, akik eladják a vérüket.

A gyakran orvosi folyóiratokban olvasható becslés szerint a betegek egy százalékánál vérátömlesztés következtében fellép a hepatitis.⁶¹ A tények azonban azt mutatják, hogy a százalékszám a valóságban sokkal magasabb. Ez azon múlik, hogy a szérumhepatitisz lappangási ideje mintegy hat hónapig tart, úgyhogy a betegség általában csak a vérátömlesztés után hosszabb idővel lép fel. Dr. John B. Alsever és dr. Peter van Schoonhoven a következőket írták az Arizona Medicine című folyóiratban:

„A megjelenésének gyakorisága az utóbbi tíz-tizenöt év folyamán a nagyobb helységek vérbankjaiban a visszamenőleg klinikailag felállított tanulmányoknál evidenssebb betegeknél állt fenn. Ha azonban a vérkapót 2 és 4 havi időközönként gondosan megvizsgálják, mintegy tízszer gyakoribb fertőzést állapítanak meg.”⁶²

Vizsgáljuk meg a dolgot egy másik nézőpontból. Gyakran halljuk, hogy az Egyesült Államokban évente 30 000 vérátömlesztéses hepatitis fordul elő 1500—3000 halálesettel.⁶³ Ha ez így volna, akkor is ez elég rossz lenne. Ámde a fertőző betegségek elleni küzdelem állami központjának értesítése egyik óvatos becslése szerint a szérumhepatitisz-esetek száma 200 000-re vagy még többre rúg.⁶⁴ És ki tudná felbecsülni a vérátömlesztések által előidézett hepatitisek összes számát egész Észak- és Dél-Amerikában, Európában, Afrikában és Ázsiában?

Természetesen egyes személyek a vérátömlesztés következményekénti hepatitist igazolt kockázatnak tekintik. Egy orvos így érvelhet: „Számomra jobb, ha a betegem él hepatitisszel, akit én még kezelhetek, minthogy meghaljon, mivel nem kapott vérátömlesztést.” Ámde az ilyen érvelés nem érvényes alap arra, hogy a vérátömlesztésnek lelkiismereti okokból való megtagadását „öngyilkosságnak” és elfogadhatatlannak tekintsük.

Vajon a beteg aránylag biztos lehet abban, hogy a vérátömlesztés által megkapott hepatitist túléli?

A józan tény az, hogy a szakemberek felvilágosítása szerint mintegy 10-12 százaléka azoknak, akik vérátömlesztés útján szérumhepatitiszt kapnak, ennek következtében meghalnak.⁶⁵ A negyven éven felüli személyeknél a halálozási szám 20 százalék, vagyis ötből egy.⁶⁶ A hatvan éven felüli fertőzött betegek fele meghal hepatitisben.⁶⁷

Azonkívül nincs biztos módszer arra, hogy az átömlesztésekből eredő májbetegségek súlyos veszélyét kiküszöböljék. A The Journal of Legal Medicine elismeri, hogy „a jelenleg ismert vértárolási módszerek közül egynek sincs vírusellenes tulajdonsága. Bármilyen körülmény vagy módozat, amely elpusztítaná, vagy akár legyöngítené a hepatitis-vírust, a vért vagy vérrészecskéket is elpusztítaná”.⁶⁸

Mit mondhatunk azonban a kísérleti módszerekről, amelyekkel szeretnék felismerni a fertőzött vért, illetve kiküszöbölni a fertőzöttséget? Dr. M. Shapiro, a Dél-afrikai Vérátömlesztési Központból nemrég rámutatott, hogy „még a legérzékenyebb vizsgálatok esetében is minden 8 közül csak egy esetben vagy talán még annyiban sem kerülhető el az átömlesztés utáni hepatitis a donorok vérének laboratóriumi szűréseivel.”⁶⁹

Következésképpen, még ha a szérumhepatitisz volna az átömlesztéssel járó betegség egyetlen veszélye is, orvosi szempontból ítélve alapos oka lehetne valakinek arra, hogy fenntartásai legyenek a vér elfogadásával kapcsolatban. A tényleges helyzet valójában az, hogy a májgyulladás csupán egyike a sok egyéb kockázatnak. Figyeljük meg a következőket:

„A vért veszélyes orvosságnak kell tekinteni, és ugyanolyan elővigyázattal kell kezelni, mint például a morfiumot.”⁷⁰ Ezekkel a szavakkal fejezte be H. Busch professzor, az átömlesztési gyógykezelés igazgatója az észak-németországi sebészek kongresszusán tartott beszámolóját. Beszédében megemlített egy dilemmát a vérátömlesztéssel kapcsolatban. Kijelentette: ahhoz, hogy a donortól (véradótól) levett vér optimális biológiai értékű lehessen, a levételtől számított 24 órán belül kell átömleszteni: ezután az idő után az anyagcserével kapcsolatos kockázatok megnövekednek a tárolt vérben beállt változások következtében. Másfelől a vért legalább hetvenkét órán át kell tárolni, különben szifilisz fertőzöttség veszélye kerül előtérbe. Azonkívül a szifiliszes vér azonosításával kapcsolatos vizsgálatok nem teljesen megbízhatók, mivel nem képesek kimutatni a szifiliszt a korai stádiumában. Nem szükséges itt részletezni azt az ártalmat, amit egy szifilisszel fertőzött vért kapó személy vagy a családja szenved el.

A német beszámoló a továbbiakban hangsúlyozta a vérátömlesztéseknek azt a veszélyét is, hogy hozzájárultak cytomegalovírus fertőzöttség és malária terjedéséhez. A cytomegalovírus főleg gyermekekre nézve ártalmas. Nagyon is alapos okkal figyelmeztették tehát a német orvosokat a vérátömlesztésekkel könnyen együttjáró „nagyon súlyos, sőt halálos következményekre”. Az Amerikai Orvostársaság pedig kimutatta, hogy „a megnövekedett világkörüli utazások miatt, melyek során szolgálati utat járó személyek endemikus (ahol fertőző betegség tömegesen fordul elő) területekről térnek vissza, megnövekedett a maláriás esetek száma a vérátömlesztésben részesült személyeknél.”⁷¹

A trópikus égöv alatti területeken számos egyéb betegség is van, melyet tovább lehet adni vérátömlesztések útján, mint például a Chagas-kórt (melynek során minden tízből egy beteg meghal), afrikai trypanosomiasis (afrikai álomkór), framboesia (fertőző bőrbetegség) és filariassis (fonalféreg betegség).⁷²

Egy másik veszély, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, a vér nagyfokú baktérium-szennyezettsége. Bizonyos baktériumfajták még lehűtött vérben is képesek szaporodni, s így súlyos veszélyt jelentenek mindenkinek, aki később kap abból a vérből. Bár kevesebb beteg tapasztal ilyen komplikációt, mint mondjuk a májbetegséget (szérumhepatitiszt), a következmények végzetesek azokra nézve, akik mégis beleesnek. Az elhalálozási arány 50% és 75% között mozog.⁷³

Vajon mit tartogat a jövő a vérátömlesztésekkel kapcsolatos veszélyeket illetően? „Az átvitt betegségek listája” — számol be róla dr. John A. Collius, a Washingtoni Orvostudományi Egyetemről, „változni és bizonyára növekedni fog, majd egyre fokozottabb lehet a nyugtalanság, amint egyre több (daganattal) összefüggő vírust azonosítanak az emberi vérben”.⁷⁴ Éppen ezért sok kórházban már megkívánják a betegtől, hogy írjon alá egy lemondó nyilatkozatot vagy egyezményt, miszerint nem fogja felelősségre vonni sem az orvost, sem a kórházat a vérátömlesztésekből adódó ártalmakért.⁷⁵

A vérrel kapcsolatos orvosi kockázatok közül ennek a néhánynak az áttekintése vajon azt jelenti, hogy Jehova Tanúinak főleg orvosi szempontok miatt van kifogásuk a vérátömlesztés ellen? Nem, nem ez a helyzet. A vérátömlesztés elutasításának alapvető oka a Biblia ide vonatkozó kijelentése. Az ő tiltakozásuk alapjában véve vallási, nem pedig orvosi természetű. Mindazonáltal maga az a tény, hogy a vér befogadása komoly kockázatokkal járó dolog, csak hangsúlyozza — még orvosi szempontból is — annak az álláspontnak az ésszerűségét, melyet Jehova Tanúi követnek.

Egyéb gyógymódok

Ha Jehova Tanúinak álláspontja fanatikus volna, melynek semmi alapja nincs, s amellyel elkerülhetetlenül bajt hoznának magukra és talán még másokra is, akkor is volna ok az aggodalomra. Ezzel kapcsolatban joggal meg lehetne kérdezni:

Vajon Jehova Tanúinak ez a vallásos nézete annyira összeegyeztethetetlen az emberi társadalom irányadó mértékeivel és az orvosi ismeretekkel, hogy nem lehet ésszerű módon hozzá alkalmazkodni?

A tényeken alapuló válasz az, hogy a Bibliára alapozott tiltakozásukhoz a vér ellen a legtöbb esetben lehet alkalmazkodni egyéb más természetű gyógymód felhasználásával.

Közismert, hogy például az előre megválasztható műtét eseteiben az orvos ’felépítheti a beteg vérét’ előtte és utána is, például aminosavakkal, valamint szájon keresztül vagy injekció formájában beadható vasvegyületekkel⁷⁶c, ez csökkentheti az átömlesztés szükségességét. A nagymérvű hypothermia (a beteg testhőmérsékletének csökkentése) előnyösnek bizonyult a műtét során bekövetkező vérveszteség csökkentéséhez, még csecsemők esetében is.⁷⁸ Hasonlóképpen a vérnyomáscsökkentés csökkentheti kis véredények vérzését a műtét során. Ami pedig talán a legsikeresebbnek bizonyult, az a gondos figyelem, melyet még a legkisebb bevágott véredény elzárására is fordítanak. Az American Journal of Obstetrics and Gynecology az egyik orvos, aki már sok Jehova Tanúján hajtott végre műtétet, ezt mondta:

„Kétségtelen, hogy ha az átömlesztés lehetősége nélkül kell operálnod, az megköveteli a sebészi készséged javítását. Egy kissé körültekintőbbnek kell lenned minden vérző véredény megfelelő lefogásában.”⁷⁹

Ha a beteg sok vért vesztett a műtét során vagy esetleg baleset következtében, ésszerű-e az a nézőpont, hogy nincs egyéb gyógymód, minthogy vért adjanak neki?

James W. Linman professzor néhány olyan tényt tár fel a Hematology-ban, melyek jó alapul szolgálnak a válaszok kiértékeléséhez:

„A vér nem frissítő vagy élénkítő szer; nem gyorsítja meg a seb gyógyulását, de nem is csökkenti a fertőzöttséget; az oxigénhordozó képességét pedig ritkán, ha egyáltalán lehet meghatározó tényezőnek tekinteni a sebészetben. Az átömlesztés csupán növeli a teljes térfogatot, fokozza a vér oxigénhordozó képességét, és normálplazma alkotórész alapnak bizonyul.”⁸⁰ (A kiemelés tőlünk származik.)

Figyeljük meg először a ’teljes vértérfogat növelésének’ a kérdését. Rendszerint, amikor valaki nagy mennyiségű vért veszít, a sokk és halál elkerülése érdekében elsősorban arra van szüksége, hogy visszakapja az elvesztett folyadékmennyiségét. A Dél-afrikai Orvostársaság kongresszusán, az egyik vérátömlesztési szakértő megmagyarázta, hogy az ember 1,5 liter vért is veszíthet, és vörösvértesteinek több mint 60%-a mégis megmarad,⁸¹ ami elegendő mennyiség a szövet táplálásához. Az embernek azonban több folyadékra van szüksége a véredényeibe, hogy fenntartsa a vörösvértestek keringését.

Az angol Anaesthesia című szaklap beszámolt arról, hogy a vér nélküli oldatok hatékonyabban képesek előidézni ezt, mint a vérátömlesztések, mivel nem csökkentik a szív működőerejét, ez pedig egy olyan komplikáció, ami gyakran együttjár a vérátömlesztéssel. A cikk elmondja, hogy bizonyos esetekben, melyeknél nyilvánvalóan elegendő mennyisőgű teljes vér képtelen volt meghozni a kívánt eredményt, trauma (sérülés) esetében, a vér nélküli oldatok gyakran hoztak drámai jelentőségű javulást. A cikk tehát megjegyzi:

„Még olyan esetben is, ahol megfelelő mennyiségű teljes vér áll rendelkezésre, kétséges, hogy az-e a helyesen megválasztott folyadék, melyet a kezdeti kezeléshez a nagy vérveszteséget szenvedett betegeknél gyorsan át kell ömleszteni.”⁸²

Nem ésszerű-e, hogy az ember normális módon egy egység (500 cm³) vért is veszíthet, vagy még annál is többet anélkül, hogy az végzetes következményekkel járna? Sokan egy teljes egység vért adtak, és utána folytatták napi tevékenységüket. Klinikai vizsgálatok kimutatták, hogy egy olyan személy, akinek ’nagy vértérfogata van, még két liter (2000 cm³) teljes vérveszteséget is képes elviselni’, s csak arra van szüksége, hogy vér nélküli oldatokkal helyettesítsék az elveszett folyadékmennyiséget.⁸³

Mit mondjunk azonban arról, hogy ’növeljük a vér oxigénhordozó képességét’? Az orvosok tudják, hogy az ilyen egyéb oldatok valójában nem „vérhelyettesítők”. Miért nem? Azért, mert a vörösvértestekben levő hemoglobin szállít oxigént az egész testbe. A vér nélküli oldatok nem tartalmazzák ezt.

Annál a betegnél, aki nagy mennyiségű vért vesztett, kell-e teljes vért vagy koncentrált vörösvérsejteket (vvsejt suspensio) adni neki ahhoz, hogy oxigén legyen testének minden részében?

Ezt a nézőpontot gyakran hangsúlyozzák, de vajon összhangban van-e a tényekkel?

Minden embernek normálisan 14 vagy 15 gramm hemoglobin van 100 cm³ vérében. Az orvosok általában arra az álláspontra helyezkednek, hogy ’mesterséges körülmények között a 10,3—10,5 grammos szinten tartott hemoglobin képezi a szokásos műtéti beavatkozás még biztonságos alsó határát.⁸⁴ A valóságban azonban az egyén hemoglobinjéből sok van tartalékban megfeszített erőkifejtés esetére; így az ágyhoz kötött beteg általában még 5 vagy 6 gramm mennyiséggel is jól érzi magát.⁸⁵ M. Keith Skyes, a Londoni Egyetem klinikai érzéstelenítéssel foglalkozó professzora nemrégen rámutatott: „Bár a legtöbb központ a 9—10 gramm/%-os értéket tekinti választóvonalnak a műtétek elvállalása és elvetése között, ki kell hangsúlyozni: nincs végső bizonyíték arra, hogy e megadott szint feletti értékek ’biztonságosak’ vagy talán az alattuk mozgó értékek különös kockázatot jelentenének a műtét során. Ésszerűtlennek tűnik tehát valamilyen tetszőleges értéket kiválasztani, s azt tekinteni elfogadható hemoglobin szintnek.”⁸⁶ Hasonlóképpen dr. Jeffrey K. Raines, a Massachusetts-i kórház orvosa is kijelentette: „Sokkal alacsonyabb szintre engedhetjük süllyedni a hematorit-et, (a sejtes elemek térfogatát) mint azt korábban gondoltuk. Általában úgy véltük, hogy a betegnek legalább 10-es hemoglobinnal kell rendelkeznie, ma azonban már tudjuk, hogy ez valójában nem így van.”⁸⁷ Dr. Ricardo Vela az anaesthesiai osztály munkatársa Madridban, Spanyolországban, tapasztalta ezt olyan betegekkel, akik Jehova Tanúi voltak. Azt írta, hogy a rendkívül alacsony hemoglobin-szinteket, melyeket korábban megengedhetetlennek tekintettek, „megdöbbentően jól tűrték a betegek”.⁸⁸

Van azonban ennek a dolognak egy másik vonatkozása is, melyet még egész terjedelmében nem mértek fel még az orvosi szakterületen sem.

Vajon az átömlesztés azonnal megnöveli-e a vér oxigénszállító képességét?

Sokan úgy gondolják, hogy növeli; az Anaesthesia című szaklap nemrégiben egy szerkesztőségi cikkében azonban ezt a jelentőségteljes pontot hangsúlyozta: „Érdemes megjegyezni azt is, hogy a citrátban tárolt vörösvérsejtek hemoglobinja legalább 24 óráig nem teljes mértékben alkalmas oxigén szállításra a szövetekbe . . .; a gyors vérátömlesztéseket tehát elsősorban csupán térfogatnövelésnek lehet tekinteni a kezelés kezdeti szakaszában.”⁸⁹ Az Ohioi Állami Egyetem kutatói rájöttek, hogy ez a tárolt vérben beálló vegyi változások miatt van. Vizsgálataik kimutatták, hogy a több mint tíz napig tárolt vér „nem javítja, hanem még inkább gátolja az oxigénszállítást, közvetlenül az átömlesztés után”. Azt tapasztalták még, hogy az oxigénszállítás huszonnégy órával később még mindig a normális szint alatt mozgott.⁹⁰

Milyen vérnélküli folyadékokat lehet vérátömlesztések helyett felhasználni? Hatékonynak bizonyulnak-e? Milyen előnyökkel járnak?

Valószínűleg a leginkább rendelkezésre álló és leggyakrabban felhasznált plazmapótló az egyszerű (0,9%-os) sóoldat. Könnyű elkészíteni, nem költséges, stabil és vegyileg összeférhető az emberi vérrel.⁹¹ A Hartmann-féle Ringer-oldat egy dúsított elektrolitos vagy kristályos oldat, amit sikerrel használtak már súlyos égési sérülések esetén, illetve olyan műtétek során, ahol a betegek vérfolyadék-térfogatuknak a 66%-át veszítették el.⁹²

Egy további megközelítése a vesztett vérnek kolloidokkal való pótlása, ilyen például a dextrán. Ez olyan klinikai cukoroldat, amely értékesnek bizonyult műtétek, égési sérülések és sokk-kezelés során.⁹³ Esetenként kombinálják pufferezett sóoldattal, hogy mindkettő a legjobb hatást fejtse ki. Haemaccel és hidroxyethyl keményítő-oldatot is alkalmaztak már jó eredménnyel különböző műtéti helyzetben, mint plazmatérfogat-növelőket.⁹⁴d

E folyadékok közül mindegyiknek megvan a maga sajátos tulajdonsága és előnye. A kényszer (baleseti) helyzeteket illetően azonban az Anaesthesia-ban ez áll:

„Kezdetben, a helyzet akut stádiumában a folyadék pontos megválasztása — hacsak nem kifejezetten ártalmas — viszonylag nem lényeges. Később azonban, mihelyt sikerült megnövelni a keringés-térfogatot, mérlegelni kell az arra az egyedi estre vonatkozó különleges követelményeket.”⁹⁵

Ez azt jelenti talán, hogy ezeket a folyadékokat kizárólag szükséghelyzetekben lehet alkalmazni? Egyáltalán nem! „Minden fontosabb műtététi típus”-sal kapcsolatban írták a Kentucky Orvostudományi Egyetem sebészei a következőket:

„Száz beteg közül mindegyik több mint 1000 ml vért vesztett a műtét során, de ennek a mennyiségnek kétszeresét, esetleg háromszorosát kapta Hartmann-oldat formájában. A műtét utáni elhalálozás és megbetegedés aránya nem a vér hiányának volt tulajdonítható a helyette alkalmazott közeg miatt . . . A makacsul fennmaradó hagyomány ellenére, mely szerint a vér az egyedüli hatásos pótszere a vérveszteségnek, a részben vagy teljesen vért helyettesítő sóoldatok felhasználásának gyakorlata egyre nagyobb teret hódít számos központban.”⁹⁶

Bár Jehova Tanúi vallási okok miatt nem fogadják el a vért, nincs semmilyen ellenvetésük vérnélküli plazmatérfogat-növelők alkalmazása ellen. Az orvos nézőpontjából tehát ezek a készítmények rendelkeznek olyan előnyökkel, hogy fel lehessen használni őket a beteg tanúk kezelése során. Ennek még számos egyéb előnye is van.

„A vér nem biológiai helyettesítőit — írja E. A. Moffitt professzor Kanadából —, nagy mennyiségben lehet előállítani és tárolni hosszú időn át . . . A vérátömlesztés veszélyei, a plazmapótlók előnyei: a baktérium- vagy vírusfertőzés elkerülése, átömlesztéssel együttjáró reakciók és Rh-érzékenység kiküszöbölése.”⁹⁷

Más figyelemre méltó előnye is van még a plazmanövelők alkalmazásának. Az emberi vér tárolása során vegyi anyagokat kell hozzáadni a természetes alvadás meggátlása érdekében. Később, amikor egy betegnek adnak ebből a vérből, a hozzáadott vegyi anyagok megbolygatják az illető saját vérének azt a természetes képességét, hogy megalvadjon; s további vérveszteség állhat elő. Dr. Melvin Platt szívsebész felhívta a figyelmet arra, hogy ez a probléma elkerülhető, ha egy „semleges anyagot”, mint például Ringer-féle tejsav oldatot alkalmaznak tárolt vér helyett.⁹⁸

Nagysebészet vér nélkül

Azok a bátor orvosok, akik készek voltak megműteni Jehova Tanúit vér felhasználása nélkül, gyakran nagyon sokatmondó tapasztalatot szereztek. Jól tükrözik ezt a nyitott szívsebészetben nemrég mutatkozó fejlemények. A múltban rendszerint igen nagy mennyiségű vért használtak fel. A Texasi Szívsebészeti Intézet egy sebészekből álló csoportja azonban dr. Denton Cooley vezetése alatt elhatározta, hogy megpróbálkozik műtéteket végrehajtani Jehova Tanúin. Mivel az orvosok nem tölthették meg a műtéthez szükséges szív-tüdő pumpát vérrel, de nem alkalmazhattak vért a műtét során, sőt utána sem, vérnélküli plazmaszaporítókat alkalmaztak. Dr. Cooley így számol be: „Annyira lenyügöztek minket Jehova Tanúival kapcsolatos eredmények, hogy ezt az eljárást kezdtük felhasználni minden szívbetegünk esetében. Meglepően jó eredményeket értünk el, s ezt alkalmaztuk (szív)átültetéses betegeinknél is.” Hozzáfűzte: „Szerződésünk van Jehova Tanúival, hogy semmilyen körülmények között nem adunk nekik vért. A betegek viselik tehát az ezzel járó kockázat veszélyét, mivel még nem is készítünk elő vért számukra.”⁹⁹

Milyen eredményei vannak hosszú távon a felnőtteken és gyermekeken végrehajtott ’vérnélküli szívsebészetnek’? Dr. Jerome H. Kay, Kaliforniából ezt írta: „Mindezideig hozzávetőlegesen 6000 nyitott szívműtétet hajtottunk végre a Los Angelesi Szent Vince Kórházban. Mivel betegeink többségénél nem használunk fel vért, az a benyomásunk alakult ki, hogy ez jobbat tesz betegeinknek.”¹⁰⁰ Egy Kanadában lefolytatott vizsgálat különleges részletekkel szolgált, s rámutatott, hogy amikor vér helyett vérnélküli folyadékokat, például dextránt vagy Ringer-oldatot használtak fel, a „halálesetek száma 11%-ról 3,8%-ra csökkent.”¹⁰¹ Ezt a fajta sebészeti eljárást sikeresen alkalmazták Jehova Tanúin és gyermekein még Norvégiában, Ausztráliában, Dél-Afrikában, Angliában és Japánban is.

Tapasztalt sebészek azonban tudják, hogy az általános sebészeti betegek nagyobb mennyiségű vért igényelnek, mint azok, akik súlyosabb műtétre szorulnak, mint például a nyitott szívsebészet esetében. Mi történt Jehova Tanúival, akik általánosabb műtéteken esnek át, melyeknél rendszerint jelentős mennyiségű vért használnak fel?

„Nagysebészet Jehova Tanúin” címen egy New York-i orvosokból álló csoport beszámolt számos kiterjedt sebészi beavatkozást igénylő esetről, mint például rákos szervek teljes eltávolításáról, s rámutatott, hogy a sebészi műveletek pontos betartása mellett ezek az eljárások vér nélkül is elvégezhetők.¹⁰² Egyéb, sikeresen végrehajtott eljárások között — vér felhasználása nélkül — szerepelnek komoly fej- és nyaki műtétek, kiterjedt hasműtét és hemipelvestomia (láb vagy csípő amputálása).¹⁰³ Miután egy nagy agyi aneurysmát (verőértágulatot) távolított el egy beteg tanúnál, dr. J. Posnikoff kivonta magát „a legtöbb idegsebész jelenlegi véleménye alól, mely szerint a vérátömlesztés nélkülözhetetlen” az ilyen agyműtétnél. Arra buzdította a többi sebészt, hogy „rutinszerűen ne tagadjanak meg nagyműtétet azoktól, akiknek talán nagymértékben szükségük van rá, de erkölcsi okokból nem fogadhatnak el vérátömlesztést.”¹⁰⁴

Dr. Philip R. Roen az alábbi következtetésre jutott a „Kiterjedt urológiai sebészet vérátömlesztés nélkül” című cikkében:

„Az olyan Jehova Tanúival szerzett tapasztalataink, akiknél műtéti beavatkozásra volt szükség, megmutatták nekünk, hogy a vérátömlesztés még olyan esetben sem teljesen szükségszerű, melynél alacsony a hemoglobin szint — olyan alsóhatárnál sem, mint 5 gm/100 ml . . . Jehova Tanúinak az az állásfoglalása, hogy elutasítják a vérátömlesztést, komoly nehézséget és kihívást jelent az urológus számára a szükséges nagy és kiterjedt műtéti eljárások során. Az ilyen betegeket nem lehet és nem szabad sorsukra hagyni vallásos hitnézeteik miatt. Mi nem vonakodtunk bármilyen és bármennyi javallt sebészi eljárást végrehajtani az előírt vérpótlók mellett.”¹⁰⁵

Te mit teszel?

Figyelembe véve Jehova Tanúi állásfoglalását a vérrel kapcsolatban, felhívtuk a figyelmet az ügy néhány fontosabb szempontjára. Megvizsgáltuk, minek alapján utasítják el a vért, majd megláthattuk, hogy a Biblián alapuló vallási okok miatt teszik azt. Áttekintettük továbbá az ügy etikai (erkölcsi) kérdéseit, s kimutattuk, hogy mindenkinek joga van meghatározni, mit tegyen a testével, s hogy maga döntsön az önmagát és gyermekeit érintő orvosi kezelés kérdésében. Az orvosi szerep taglalásánál megláthattuk, hogy a beteg hitnézetei szerinti kezelése összhangban van az orvosi hivatásgyakorlat alapvető irányelveivel. Majd a vérátömlesztés orvosi vonatkozásait tárgyalva, rámutattunk arra, hogy Jehova Tanúi állásfoglalásához lehet orvosilag alkalmazkodni. Orvosi esetek bizonyítják, hogy a legtöbb helyzetben szakértelemmel rendelkező bátor orvosok képesek eredményesen kezelni Jehova Tanúit vér felhasználása nélkül.

Bár mindez igaz lehet, ne tekintsük ezt úgy, mint egy érdekes kérdés elvont megtárgyalását. Mindannyian kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy ezt az információt kell felhasználnunk annak eldöntésénél, hogy mit is tegyünk személy szerint.

Mitévő legyen az orvos?

A sok megviszgált kérdés fényében az orvosnak fel kellene ismernie, hogy Jehova Tanúi nem „öngyilkos” vallásos fanatikusok, akik minden orvosi kezeléssel szembeszegülnek. Ehelyett inkább ésszerűen gondolkodó, erkölcsös emberek, akik azon vannak, hogy életben maradjanak; szeretik az életet és a jó egészséget, s ezért is keresik a magas színvonalú orvosi kezelést. Jó volna, ha az orvos megértené azt is, hogy Jehova Tanúi komolyan átgondolták vallásos hitnézeteiket és teljesen meggyőződtek arról, hogy ők maguk és családtagjaik nem fogadhatnak el vért. Amikor tehát a vér ilyen vonatkozású elutasításával kerülnek szembe, az orvosok ne tekintsék ezt valamilyen érzelmi fellángolásnak, amit figyelmen kívül lehet hagyni. Ez fontos vallási meggyőződés, amit tiszteletben kell tartani, megbecsülni.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Ez azt jelenti: ahhoz, hogy kellőképpen tiszteletet tanúsítsunk időtálló alapelvek iránt, nem szabad vért ráerőszakolni Jehova valamelyik tanújára. Igaz, előfordulhat, hogy a vallási meggyőződésükhöz való igazodás vagy alkalmazkodás miatt az orvosnak talán változtatni vagy alakítani kell szokásos gyógykezelési módszerén. De ha hosszú távon vizsgáljuk a dolgokat, nem jobb-e bizonyos fokig korlátozni az orvosi kezelést vallásos meggyőződéssel, mint engedni, hogy az alapvető vallásos hitnézeteket korlátozza, előírja vagy felülbírálja a jelenlegi orvosi gyakorlat? Kiegyensúlyozott szemlélet bizonyítja, hogy ez így van. Azáltal, hogy együttműködik Jehova tanújával, az orvos kinyilváníthatja az emberi jogok iránti valódi elkötelezettségét, illetve tiszteletét a vallásos lelkiismeret szabad gyakorlása iránt. Ugyanakkor az „egész embert” fogja kezelni, s olyan gyógymódokat fog alkalmazni, melyek a beteg fizikai gyógyítását szolgálják, de nem ártanak neki sem érzelmileg, sem szellemileg. Ez a betegnek maradandó javára válik, s egyben kellő méltóságot szerez azoknak az alapvető erkölcsi (etikai) szabályoknak, melyek megtartására az orvos fogadalmat tett.

Mit mondjunk Jehova Tanúiról vagy másokról, akik érdekelve vannak abban, hogy Isten Igéjét alkalmazzák életükben?

A vérrel kapcsolatos kérdés megvizsgálásának fokoznia kellene az ember tiszteletét a Biblia tilalma iránt a vérrel való életmentést illetően.

Minden keresztény helyesen teszi, ha elhatározza, hogy továbbra is szilárdan ragaszkodik a hitéhez. Az orvosi személyekkel való kapcsolatában a keresztény nyilvánítson ki ésszerűséget és együttműködésre kész szellemet, s ugyanakkor világosan közölje, hogy bármilyen felkínált orvosi kezelésnek összhangban kell lennie vallásos hitnézeteivel, mint például azzal, hogy elutasítja a vér elfogadását. Ha műtét válna szükségessé, fontos, hogy jó előre tárgyalja meg az orvosokkal a vérrel kapcsolatos keresztényi állásfoglalását, hogy biztosítékot kapjon tőlük arra vonatkozóan, hogy semmilyen körülmények között nem alkalmaznak vért sem a műtét alatt, sem azután. És ha valamelyik orvos úgy érzi, nem tudja végrehajtani a műtétet anélkül, hogy vért alkalmazna, mivel a keresztény ezt előre tudja, egy másik orvos szolgálatai után nézhet.

Jehova Tanúi azzal, hogy igyekeznek Istennek a vérre vonatkozó törvénye szerint eljárni, kinyilvánítják értékelésüket aziránt, hogy életük a Teremtőtől és Életadótól származik és fennmaradása is Tőle függ. Ő kijelentette a Bibliában, hogy a keresztény boldogsága és későbbi élete a jövőben hitre és engedelmességre épül (1János 2:3–6). Ezért a korai keresztények készek voltak inkább veszélyeztetni jelenlegi életüket, minthogy vallásos hitnézeteikkel ellentétesen cselekedjenek. Jehova Tanúi ma ugyanolyan határozottan ragaszkodnak az Istenhez fűződő jó kapcsolatukhoz. Ők tehát továbbra is engedelmeskedni fognak a bibliai parancsnak, hogy ’tartózkodjanak a vértől’ (Cselekedetek 15:29).

UTALÁSOK

  1. Richard M. Titmuss professor: The Gift Relationship (1971), 27. o.

  2. Calvin’s New Testament Commentaries; The Acts of the Apostles, II. kötet 50. o.

  3. Gerhard von Rad: Genesis — A Commentary (1961), 128. o.

  4. B. Jacob: Genesis (1974), kiadók: E. L. és W. Jacob; 64. o.

  5. W. Gunther Plaut: The Torah: A Modern Commentary, Genesis (1974), 86. o.

  6. Zürcher Bibelkommentare 1. Mose 1:11 (1967), 330. o.

  7. William Jones: The History of the Christian Church (1837), 106. o.

  8. Rudolf Arbesmann fordításában: Tertullian, Apologetical Works, and Minucius Felix, Octavius (1950), 33. o.

  9. The Ante-Nicene Fathers, IV. kötet, 85, 86. o.

 10. The Ante-Nicene Fathers, IV. kötet, 192. o.

 11. John Kaye, Lincoln püspöke: The Ecclesiastical History of the Second an Third Centuries (1845), 146. o.

 12. Giuseppe Ricciotti: The Acts of the Apostles (1958), 243. o.

 13. Philip Schaff és Henry Wace: Nicene and Post-Nicene Fathers of the Christian Church, XIV. kötet, 395. o.

 14. C. Dogson fordításában: Tertullian (1842), I. kötet 109. o.

 15. Luther’s Works (Church and Ministry III.), 41. kötet 28. o. Kiadó: Eric W. Gritsch

 16. The Complete Works of the Rev. Andrew Fuller (1836), 751. o.

 17. The American Surgeon, 1968. júliusi száma 542. o.

 18. Fordham Law Review, 1975. 44. kötet, 23, 24. o.

 19. American Journal of Obstetrics an Gynecology, 1968. június 1-jei száma, 395. o.

 20. Medicolegal Forms with Legal Analysis (1976), 24, 38. o.

 21. Medical Tribune (németben), 1976. március 19-jei száma, 30. o.

 22. Rutgers Law Review, 1973. XXVI. kötet, 244. o.

 23. The Wisconsin Medical Journal, 1967. augusztusi száma, 375. o.

 24. The Journal of the American Medical Association, 1966. szept. 5-i száma, 794., 795. o.

 25. Fordham Law Review, 1975. 44. kötet, 29. o.

 26. The Journal of Abdominal Surgery, 1967. június, 160. o.

 27. The Cape County Journal, 1967. júniusi száma, 5. o.

 28. University of San Francisco Law Review, 1975. nyári száma, 28. o.

 29. Surgery, Gynecology and Obstetrics, 1959. áprilisi száma, 503., 504. o.

 30. Medicolegal Forms with Legal Analysis (1976), 85. o.

 31. University of San Francisco Law Review, 1975. nyári száma, 27, 28. o.

 32. Emergencies in Medical Practice (1971), 564. o. Kiadó: C. Allan Birch

 33. Deutsche Medizinische Wochenschrift, 1975. dec. 19., 2622. o.

 34. New York State Journal of Medicine, 1976. májusi száma, 766. o.

 35. Fordham Law Review, 1968. 36. kötet, 651. o.

 36. Medical Tribune (németben), 1976. márc. 19-i száma, 30. o.

 37. Natanson v. Kline et al, 186 Kan. 393, 350 P.2d 1093, 1104.

 38. Canadian Medical Association Journal, 1967. febr. 18-i száma, 432. o.

 39. Forensic Science, 1972. július, 135. o.

 40. A. D. Farr: God, Blood and Society (1972), 115. o.

 41. Crime and Delinquency, 1968. április, 116. o.

 42. Texas Medicine, 1970. december, 25. o.

 43. The Journal of the American Medical Association, 1967. július 3., 150. o.

 44. Ouest-France, 1975. március 10-i száma

 45. Drugs (1973), 6. kötet, 130. o.

 46. Obstetrik och gynekologi (1962), 206. o. Kiadó: Carl Gemzell

 47. A. D. Farr: God, Blood and Society, (1972) 32. o.

 48. Die Welt 1975. október 14.

 49. The Journal of the American Medical Association, 1976. április 12. 1611. o.

 50. Maxwell M. Wintrobe prof.: Clinical Hematology, (1974) 474. o.

 51. Le Concours Médical, 1972. április 1-jei száma, 2598. o.

 52. Oasis, 1976. febr. 23., 24. o.

 53. Medical Economics, 1967. december 11-i száma, 96. o.

 54. The National Observer, 1972. jan. 29-i száma. 1. o.

 55. Southern Medical Journal, 1976. áprilisi száma, 476. o.

 56. Chicagó-i Tribune, 1969. okt. 10-i száma, 2. o.

 57. Surgery, 1974. februári száma, 274, 275. o.

 58. James W. Linman prof.: Hematology (1975), 991. o.

 59. Journal of Forensic Sciences, 1969. januári száma, 87. o.

 60. Richard M. Titmuss prof.: The Gift Relationship (1971), 142. o.

 61. Journal of Hygiene, 1974. októberi száma, 173. o.; Southern Medical Journal, 1973. áprilisi száma 477. o.

 62. Arizona Medicine, 1974. áprilisi száma, 263. o.

 63. Annals of the New York Academy of Sciences, 1975. jan. 20-i száma, 191. o.

 64. The American Journal of the Medical Sciences, 1975. szeptemberi, októberi száma, 276., 281. o.; Morbidity and Mortality Weekly Report, 1976. május 7-i száma, 3. o.; Inspection News, 1972. novemberi, decemberi száma, 18. o.

 65. Scandinavian Journal of Infectious Diseases, 1974. 6. kötet, 286. o.

 66. James W. Linman prof.: Hematology (1975), 994. o.

 67. Richard M. Titmuss prof.: The Gift Relationship (1971) 147. o.

 68. The Journal of Legal Medicine, 1976. júniusi száma,19. o.

 69. South African Medical Journal, 1976. jan. 24-i száma, 107. o.

 70. Die Welt, 1974. dec. 9-i száma

 71. General Principles of Blood Transfusion (1973), 15. o.

 72. Tropical Diseases Bulletin, 1972. szeptemberi száma 828., .848. o.

 73. James W. Linman prof.: Hematology (1975), 995. o.

 74. Surgery, 1974. februári száma, 275. o.

 75. Medicolegal Forms with Legal Analysis, (1976) 83. o.

 76. The Journal of Thoracic and Cardiovascular Surgery, 1974. júl., 3. o.

 77. Mayo Clinic Proceedings, 1976. novemberi száma, 725. o.

 78. Medical World News, 1970. dec. 4-i száma, 7. o.

 79. American Journal of Obstetrics and Gynecology, 1968. jún. 1., 395. o.

 80. James W. Linman prof.: Hematology (1975), 985. o.

 81. South African Medical Journal, 1976. jan. 24-i száma, 107. o.

 82. Anaesthesia, 1968. júliusi száma, 395, 396. o.

 83. Archives of Surgery, 1969. januári száma, 52. o.

 84. Anaesthesia, 1968. júliusi száma 413. o.; Mayo Clinic Proceedings, 1976. novemberi száma, 726. o.

 85. Postgraduate Medicine, 1959. novemberi száma, A44. o.

 86. Canadian Anaesthetists’ Society Journal, 1975. januári száma, 8. o.

 87. RN Magazine, 1975. májusi szám, 38. o.

 88. Bibliotheca Haematologica „Intentional Hemodilution“ , 1975. 41. szám, 270. o.

 89. Anaesthesia, 1975. márciusi száma, 150. o.

 90. Columbus-i (Ohio) The Dispatch, 1972. aug. 31. száma, 1B o.

 91. Anaesthesia, 1968 júliusi száma, 418., 419. o.

 92. Annals of the New York Academy of Sciences, 1968. aug. 14. száma, 905. o; The Journal of the American Medical Association 1971. márc. 29-i száma, 2077. o.

 93. P. L. Mollison prof.: Blood Transfusion in Clinical Medicine (1972), 150., 153.o.

 94. Surgical Clinics of North America, 1975. júniusi száma, 671. o.

 95. Anaesthesia, 1968. júliusi száma, 416. o.

 96. The Journal of the American Medical Association, 1968. febr. 5. 399., 401. o.

 97. Canadian Anaesthetists’ Society Journal, 1975. januári száma 12. o.

 98. The Elks Magazine, 1976. augusztusi száma, 14. o.

 99. A San Diego Union, 1970. dec. 27-i, vasárnapi száma, A-10. o.

100. The Journal of the American Medical Association, 1973. dec. 3-i száma, 1231. o.

101. A Toronto Star, 1975. nov. 22-i száma, A8. o.

102. New York State Journal of Medicine, 1976. májusi száma, 765., 766. o.

103. The Journal of the American Medical Association, 1968. febr. 5-i száma, 399. o.

104. California Medicine, 1967. 124., 127. o.

105. New York State Journal of Medicine, 1972. okt. 15-i száma, 2526., 2527. o.

[Lábjegyzetek]