PRÓFÉCIA

Ihletett üzenet, Isten akaratának és szándékának kinyilatkozása, illetve kinyilatkoztatása vagy kihirdetése. Lehet ihletett erkölcsi tanítás, Istentől jövő parancs vagy ítélet, valamint egy jövőben bekövetkező esemény kihirdetése. Az eredeti nyelveken az alapigék (héb.: ná·váʼʹ; gör.: pro·phé·teuʹó) elsősorban nem a jövendölés gondolatát hordozzák, ám a bibliai próféciák javarészt jövendölések. (Lásd: PRÓFÉTA.)

A következő példákból kiderül, hogy mi az eredeti szavak értelme: Amikor Ezékiel egy látomásban azt az utasítást kapta, hogy ’prófétáljon a szélnek’, akkor mindössze arról volt szó, hogy Isten parancsát kellett elmondania a szélnek (Ez 37:9, 10). Amikor Jézust kihallgatták, néhányan letakarták a fejét, és arcul csapták, majd így szóltak: „Prófétálj nekünk, te Krisztus! Ki ütött meg?” Azok, akik arcul csapták Jézust, nem azt akarták, hogy jövendöljön, hanem hogy azonosítsa őket isteni kinyilatkoztatás által (Mt 26:67, 68; Lk 22:63, 64). A szamáriai asszony felismerte a kútnál, hogy Jézus „próféta”, ugyanis Jézus olyasmiket tárt fel a múltjáról, melyeket csakis isteni sugallat hatására tudhatott (Jn 4:17–19; vö.: Lk 7:39). Ezenkívül egyes szentírási részletekről, mint például Jézus hegyi beszédéről, valamint az írástudókra és a farizeusokra mondott ítéleteiről is elmondható (Mt 23:1–36), hogy azok próféciák, mivel olyan ihletett jövendöléseket tartalmaznak, melyek Isten gondolkodásmódját tükrözik, ahogyan Ézsaiásnak, Jeremiásnak és más korábbi prófétáknak a kijelentései is. (Vö. az Ézs 65:13–16-ot és a Lk 6:20–25-öt.)

Természetesen a Biblia lapjain számos jövendölés olvasható, már a legelső könyveiben vannak erre példák: 1Mózes 3:14–19; 9:24–27; 27:27–40; 49:1–28; 5Mózes 18:15–19.

Minden igaz prófécia Jehova Istentől származik. A próféciáit a szent szellemével közvetíti, illetve olykor az angyalaival, a szelleme által irányított hírvivőivel (2Pt 1:20, 21; Héb 2:1, 2). A Héber Iratokban szereplő próféciák gyakran így kezdődnek: „Halljátok Jehova szavát. . .!” (Ézs 1:10; Jr 2:4). Ebben a felszólításban a ’szó’ nemegyszer ihletett üzenetet, vagyis próféciát jelent (Ézs 44:26; Jr 21:1; Ez 33:30–33; vö.: Ézs 24:3).

Miért állítható, hogy „a Jézus mellett való tanúságtétel ihleti a prófétálást”?

Egy angyal kijelentette János apostolnak látomásban, hogy a Jézus mellett való tanúságtétel „ihleti a prófétálást [szó szerint: ’a prófétálás szelleme’]” (Je 19:10). Pál apostol „az Isten szent titkának” nevezi Krisztust, és elmondja, hogy „őbenne van gondosan elrejtve a bölcsesség és ismeret minden kincse” (Kol 2:2, 3). Ez azért igaz, mert Jehova Isten a Fiának szánta azt a kulcsszerepet, hogy megvalósítsa fenséges szándékát, vagyis azt, hogy a neve legyen megszentelve, és a föld és a lakói legyenek újra olyan állapotban, amilyennek Isten eredetileg akarta. Ezt Isten egy olyan igazgatás által teszi, „mely a meghatározott idők teljességének végén történik, hogy tudniillik ismét egyesít mindent a Krisztusban, az egekben levőket és a földön levőket” (Ef 1:9, 10; vö.: 1Ko 15:24, 25). Nagyszerű szándékának a megvalósítása teljes egészében Jézushoz kötődik (vö.: Kol 1:19, 20), ezért minden prófécia, vagyis az Istentől származó minden ihletett üzenet, melyet a szolgái hirdettek, a Fiáról szól. Ennélfogva, ahogyan a Jelenések 19:10 kijelenti, a prófécia teljes „szelleme” (a prófétálás lényege és célja) az volt, hogy tanúságot tegyen Jézus mellett, aki Jehova elhatározása szerint „az út, az igazság és az élet” (Jn 14:6). Ez az állítás nem csupán azokra a próféciákra igaz, melyek Jézus földi szolgálata előtt lettek kinyilatkoztatva, hanem a későbbiekre is (Cs 2:16–36).

Jehova Isten már az Édenben történt lázadáskor tanúságot tett „Jézus mellett” a ’magra’ vonatkozó próféciával, mely szerint a ’mag’ végül összezúzza a kígyónak, az ellenségének a fejét (1Mó 3:15). Az Ábrahámmal kötött szövetség egy prófécia is volt egyben, mely ugyancsak a Magról szólt, arról, hogy milyen áldásokat hoz az emberi családra, és hogy győzelmet arat az ellenség és annak ’magva’ felett (1Mó 22:16–18; vö.: Ga 3:16). A jövendölés szerint a megígért Mag, más néven „Siló” ( jel.: ’az, akié; az, akihez tartozik’), Júda törzséből fog származni (1Mó 49:10). Jehova Izrael nemzete által bemutatta, hogy az a szándéka, hogy létrehoz egy ’papokból álló királyságot és egy szent nemzetet’ (2Mó 19:6; vö.: 1Pt 2:9, 10). Azok az áldozatok, melyeket az Izraelnek adott Törvény alapján kellett bemutatni, előképei voltak annak az áldozatnak, melyet Isten Fia ajánlott fel. Izrael papsága pedig annak az égi királyi papságnak volt az előképe, melynek a tagjai Krisztus papjai lesznek, az ő ezeréves uralma alatt (Héb 9:23, 24; 10:1; Je 5:9, 10; 20:6). Következésképpen a Törvény ’Krisztushoz vezető nevelő lett’ (Ga 3:23, 24).

Pál apostol ezt mondta az Izrael nemzetével történt eseményekről: „Ezek pedig mint példák [’előképek’, Kat., B.–D.] történtek velük újra meg újra, és a mi [Krisztus Jézus követői] figyelmeztetésünkre írattak meg, akikhez a világrendszerek vége elérkezett” (1Ko 10:11). Dávid, a nemzet legjelentősebb királya Isten Fiának volt az előképe, és azt a szövetséget, melyet Isten kötött Dáviddal egy örökké tartó királyságra, Jézus Krisztus örökölte (Ézs 9:6, 7; Ez 34:23, 24; Lk 1:32; Cs 13:32–37; Je 22:16). A hűséges királyok által vívott csaták (ezeket az uralkodókat általában Isten prófétái vezették és bátorították) előre mutattak arra a háborúra, amelyet Isten Fia vív majd Királyságának ellenségeivel szemben. Azok a győzelmek pedig, melyekre Isten vezette ezeket a királyokat, Krisztusnak arra a győzelmére mutattak előre, melyet Sátán egyesített erői felett fog aratni, megszabadítva Isten népét (Zs 110:1–5; Mi 5:2–6; Cs 4:24–28; Je 16:14, 16; 19:11–21).

A próféciák közül sok Isten Felkentjének (a Messiásnak v. Krisztusnak) az uralmával, és az azzal együtt járó áldásokkal foglalkozik. Más messiási próféciák Isten Szolgájának az üldözéséről és szenvedéséről szólnak. (Vö.: Ézs 11:1–10; 53:1–12; Cs 8:29–35.) Ahogyan arra Péter apostol is rávilágított, az ókori próféták maguk is „egyre csak azt vizsgálták, hogy mely sajátos időszakra, illetve miféle időszakra mutat a bennük levő szellem Krisztusra [a Messiásra] nézve, amikor az előre tanúskodott a Krisztusra váró szenvedésekről és az ezeket követő dicsőségekről”. Kinyilatkoztatták nekik, hogy a megjövendölt események jóval az ő életidejükön túl teljesednek be (1Pt 1:10–12; vö.: Dá 9:24–27; 12:1–10).

Mivel Krisztus Jézus az, akin beteljesednek ezek a próféciák – ennélfogva igaznak bizonyulnak –, látható, hogy ’az igazság Jézus Krisztus által van’. „Mert bármennyi ígérete van is Istennek, ezek őáltala lettek »igenné«” (Jn 1:17; 2Ko 1:20; vö.: Lk 18:31; 24:25, 26, 44–46). Péter így joggal kijelenthette Jézusról, hogy „mellette tanúskodik az összes próféta” (Cs 3:20–24; 10:43; vö.: Cs 28:23).

A próféciák célja és a beteljesedésük ideje: A próféciák, legyenek akár jövendölések, akár pusztán ihletett utasítások, feddések, hasznára váltak azoknak, akik eredetileg kapták őket, illetve a későbbi időszakokban is javára válnak mindazoknak, akik hisznek Isten ígéreteiben. A próféciák egyrészt arról győzték meg azokat, akiknek eredetileg nyilatkoztatták ki őket, hogy Isten szándéka nem változik az évek, sőt az évszázadok múlásával, másrészt arról, hogy ragaszkodik az ígéreteihez és mindahhoz, ami az általa kötött szövetségben le van fektetve. (Vö.: Zs 77:5–9; Ézs 44:21; 49:14–16; Jr 50:5.) Dániel próféciája például olyan értékes gondolatokat tárt fel, melyek hidat képeztek aközött, hogy lezárult a Héber Iratoknak, azaz a Szentírás keresztény kor előtt készült könyveinek a megírása, és aközött, hogy eljött a Messiás. A Dániel könyve jövendöl világméretű eseményekről, egyebek mellett egymást követő világhatalmak felemelkedéséről és bukásáról. Ezek a próféciák a következőkről biztosították a perzsa, görög illetve római uralom századaiban élő zsidókat (valamint az utánuk élő keresztényeket): Isten előrelátásában nem volt egyetlen „vakfolt” sem; az ő idejükben történő események meg lettek jövendölve; és Jehova szándéka továbbra is a biztos megvalósulás útján haladt. Ezek a próféciák egyrészt megvédték őket attól, hogy mulandó világhatalmakba vessék a hitüket és a reménységüket, másrészt felkészítették a hűségeseket arra, hogy bölcsen éljék az életüket. (Vö.: Dá 8:20–26; 11:1–20.)

Mivel sok prófécia ezeknek az őszinte személyeknek az életében teljesedett be, ez arról győzte meg őket, hogy Istennek van hatalma arra, hogy a szándékával összhangban cselekedjen, és senki nem akadályozhatja meg őt ebben. Ez bizonyította, hogy egyedül Jehova az igaz Isten, és csakis ő képes előre megmondani, milyen események fognak megtörténni, és előidézni azt, hogy meg is történjenek (Ézs 41:21–26; 46:9–11). Emellett a próféciák abban is segítettek ezeknek a személyeknek, hogy jobban megismerjék Istent, tisztábban értsék az akaratát és azokat az erkölcsi irányadó mértékeket, melyek a tetteiben és az ítélethozatalában vezérlik. Így még inkább összhangba hozhatták az életüket ezekkel (Ézs 1:18–20; 55:8–11).

Számos prófécia először azokra vonatkozott, illetve azokon teljesedett be, akik az elhangzásukkor éltek. Sok arról szólt, hogy Isten ítéletet hajt végre Izraelen és a környező nemzeteken, valamint megjövendölték, hogy elbukik Izrael és Júda, ám azt követően Isten helyreállítja a nemzetet. Ugyanakkor ezek a próféciák a későbbi nemzedékeknek is értékesek voltak, így a keresztény gyülekezetnek is, mind az i. sz. első században, mind napjainkban. Pál apostol ezt írta: „Mert mindazt, amit régebben megírtak, a mi oktatásunkra írták meg, hogy kitartásunk által és az Írásokból származó vigasztalás által reménységünk legyen” (Ró 15:4). Isten szándéka és az erkölcsi irányadó mértékei változhatatlanok (Ma 3:6; Héb 6:17, 18), ezért az a mód, ahogyan Izraellel bánt, feltárja, hogyan járna el hasonló helyzetben más időszakokban. Jézus és a tanítványai tehát jogosan vonatkoztattak a saját napjaikra olyan próféciákat, melyek igazak voltak századokkal korábban is (Mt 15:7, 8; Cs 28:25–27). Más próféciák egyértelmű jövendölések voltak, néhány konkrétan és egyedülálló módon Jézus földi szolgálatáról és az azt követő eseményekről szólt (Ézs 53.; Dá 9:24–27). A próféciák segítettek azoknak, akik a Messiás megjelenésének az idején éltek, hogy azonosítani tudják Jézust, illetve bizonyították azt, hogy Jézus Istentől küldetett, és az üzenete is tőle származott. (Lásd: MESSIÁS.)

Jézus földi szolgálatának befejezése után a Héber Iratok és a benne található próféciák a kiegészítői lettek Jézus tanításainak, lényeges háttérismeretet nyújtva. A keresztények ezeknek tükrében szemlélték és azonosították be a későbbi eseményeket, valamint értették meg a jelentőségüket. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy még hitelesebben és meggyőzőbben prédikáljanak és tanítsanak, ezenkívül ahhoz is, hogy bátran és magabiztosan nézzenek szembe az ellenségeskedéssel (Cs 2:14–36; 3:12–26; 4:7–12, 24–30; 7:48–50; 13:40, 41, 47). A korai ihletett kinyilatkoztatásokban sok olyan erkölcsi útmutató is található, melyek hasznosak „a tanításra, a feddésre, a kiigazításra, az igazságosságban való fegyelmezésre” (2Ti 3:16, 17; Ró 9:6–33; 1Ko 9:8–10; 10:1–22). Péter annak köszönhetően, hogy látta az elváltozást, tanúságot nyert amellett, hogy igazak a próféciák, és ezt jelentette ki: „Következésképpen még biztosabb nálunk a prófétai szó; és jól teszitek, ha figyelmet fordítotok rá, mint egy sötét helyen – a szívetekben – fénylő lámpára” (2Pt 1:16–19; Mt 16:28–17:9). Ennélfogva a keresztény kor előtt kinyilatkoztatott próféciák kibővítették Jézus tanításait, és a próféciák által irányította Isten a keresztény gyülekezetet fontos döntések meghozatalában, például a nem zsidó hívőkkel kapcsolatban (Cs 15:12–21; Ró 15:7–12).

A próféciáknak egy másik célja a figyelmeztetés volt, sürgős lépések megtételére adva útmutatást. Jó példa erre az, amikor Jézus felhívta a figyelmet, hogy pusztulás vár Jeruzsálemre, és olyan állapotok lesznek, amelyek azt jelzik majd a követőinek, hogy ki kell menekülniük a városból egy biztonságos helyre (Lk 19:41–44; 21:7–21). Hasonlóképpen próféciákat tartalmazó figyelmeztetések olvashatók Krisztus jelenlétéről is. (Vö.: Mt 24:36–42.)

Amikor pünkösdkor kitöltetett a szent szellem, a keresztények természetfölötti ajándékokat kaptak, például képesek voltak prófétálni, valamint olyan nyelveken szólni, melyeket soha nem tanultak. Néhány (de nem feltétlenül minden) esetben a prófétálás ajándékának köszönhetően jövendölések születtek. Például Agabusz is jövendölt (Cs 11:27, 28; 21:8–11), így a keresztény gyülekezet, illetve az egyes keresztények fel tudtak készülni vészhelyzetekre vagy megpróbáltatásokra. Az apostolok és a tanítványok által írt kanonikus levelekben szintén szerepelnek ihletett jövendölések. Ezek figyelmeztettek az eljövendő hitehagyásra, és annak megnyilvánulásaira; emellett Isten ítéletére és ítéletének a végrehajtására; kinyilatkoztattak korábban nem értett tantételbeli igazságokat, és érthetővé tették a már meglévőket (Cs 20:29, 30; 1Ko 15:22–28, 51–57; 1Te 4:15–18; 2Te 2:3–12; 1Ti 4:1–3; 2Ti 3:1–13; 4:3, 4; vö.: Júd 17–21). A Jelenések könyve is tele van próféciákkal, ezek figyelmeztetésül szolgálnak, hogy megérthesse az olvasó „az idők jeleit” (Mt 16:3), és sürgősen lépéseket tehessen (Je 1:1–3; 6:1–17; 12:7–17; 13:11–18; 17:1–12; 18:1–8).

Ám Pál a korintusziaknak írt első levelében rávilágít arra, hogy a természetfölötti ajándékok, egyebek mellett az ihletés általi prófétálás, el lesznek távolítva (1Ko 13:2, 8–10). A bizonyítékok amellett szólnak, hogy az apostolok halála után nem kapták meg más keresztények ezeket az ajándékokat, mivel azok betöltötték a céljukat. Természetesen erre az időre már megvolt a teljes bibliai kánon.

Jézus szemléltetései hasonlítottak korábban élt próféták allegorikus kijelentéseihez. (Vö.: Ez 17:1–18; 19:1–14; Mt 7:24–27; 21:33–44.) Szinte az összes szemléltetésében voltak olyan jövendölésszerű részletek, melyek beteljesedtek az elhangzásuk idején. Némelyik lényegében erkölcsi alapelveket tartalmaz (Mt 18:21–35; Lk 18:9–14), míg néhány olyan időszakokat ölel fel, melyek egészen Jézus jelenlétéig vagy ’a világrendszer befejezéséig’ tartanak (Mt 13:24–30, 36–43; 25:1–46).

Többszöri beteljesedés: Az, ahogyan Jézus és a tanítványai alkalmazták a próféciákat, azt mutatja, hogy a jövendölést tartalmazó próféciák többször is beteljesedhetnek. Például Pál a saját napjaira vonatkoztatva idézte Habakuknak azt a próféciáját, mely először akkor teljesedett be, amikor Babilon elpusztította Júdát (Ha 1:5, 6; Cs 13:40, 41). Jézus, amikor említést tett Dániel próféciájáról, mely ’a pusztító utálatosságról’ szól, rávilágított, hogy ennek az akkor élő nemzedéken kell teljesednie; ugyanakkor a prófécia szerint ’az utálatosság’ kapcsolódik ’a vég idejéhez’ is (Dá 9:27; 11:31–35; Mt 24:15, 16). Az, hogy Mihály „feláll”, a bibliai bizonyítékok alapján azt jelenti, hogy Jézus Krisztus mint király megkezdi a tevékenységét Jehova szolgái érdekében (Dá 12:1; lásd: MIHÁLY). Jézus a világrendszer befejezéséről mondott próféciájában ugyancsak említést tett arról, hogy eljön majd királyi hatalommal, de erre nem került sor az i. sz. első században (Mt 24:29, 30; Lk 21:25–32). Tehát ennek a próféciának is kettős beteljesedése van. M’Clintock és Strong Cyclopædiája (1894, VIII. köt. 635. o.) a következőket írja a próféciák kettős beteljesedéséről: „Úgy tűnik, ezt szem előtt tartva kell értelmezni Urunk jövendölését, melyet a hegyen mondott, és amelynek a teljesedése egyrészt Jeruzsálem bukásához, másrészt pedig a keresztény rendszer végéhez kapcsolható.”

A próféciák típusai: Azonkívül, hogy Jehova közvetlen kijelentésekre ösztönözte a prófétáit (akik talán eljátszották a gondolatokat jelképekkel [1Ki 11:29–31], v. allegorikus megfogalmazásban közölték azokat), más jellegű próféciákat is közölt. Vannak olyan személyek, akik előképei voltak a Messiásnak, Krisztus Jézusnak. Ilyen a már korábban említett Dávid, valamint Melkisédek, aki pap és király is volt (Héb 7:15–17), Mózes, a próféta (Cs 3:20–22) és mások. Nem szabad elfelejteni, hogy ezek a személyek nem minden vonatkozásban voltak előképek. Például az, amikor Jónás három napig a nagy hal gyomrában volt, azt jelképezte, hogy Jézus három napig a seolban lesz. Viszont az, hogy Jónás vonakodott elfogadni a megbízatását, illetve életének más eseményei nem állíthatók párhuzamba előképként Isten Fiának az életútjával. Jézus azt mondta magáról, hogy „nagyobb van itt Salamonnál”, ugyanis a bölcsessége és királyi uralmának a békéje hasonlít Salamonéhoz, sőt, felülmúlja azt. De ellentétben Salamonnal Jézus nem követett el semmilyen bűnt (Mt 12:39–42).

Isten jelképes drámák által is közölte a gondolatait. Némely bibliai személy és nemzet életéből vett részlet olyan jövőbeli eseményeket jelképez, melyeknek szerepük van Jehova szándékának a megvalósulásában. Pál beszél egy ilyen ’jelképes drámáról’, melynek a szereplője Ábrahám két fia, az egyik Sárától való, a másik a rabszolganőtől, Hágártól. Az apostol rávilágít, hogy ez a két asszony két szövetséget ’jelent’. Maguk az asszonyok nem voltak szövetségek előképei, de a jelképes drámában jelképes asszonyokként jelennek meg, akik két szövetség hatálya alatt szültek gyermekeket. Ennélfogva Hágár azt a földi Jeruzsálemet jelképezi, mely nem fogadta el a Szabadítót, akire a törvényszövetség mutatott előre, ezenkívül még azután is ragaszkodott a Törvényhez, hogy Isten érvénytelenítette azt. A földi Jeruzsálem és a gyermekei tehát a Törvény rabszolgái voltak. Másfelől Sára, a szabad asszony ’a fenti Jeruzsálemet’ jelképezi, Isten szervezetének égi részét, mely egy feleséghez hasonlítható, és amely az Ábrahámmal kötött szövetségben megjövendölt dolgokkal összhangban szül fiakat (Ga 4:21–31; vö.: Jn 8:31–36). Noé napjainak az özönvize bemutatta, hogy mi vár azokra, akik elvetik Isten útjait, az özönvizet megelőző állapotok pedig azoknak az állapotoknak voltak az előképei, melyek Krisztus jelenlétekor lesznek (Mt 24:36–39; vö.: 1Ko 10:1–11).

A Szentírásban vannak olyan helyek, melyek előképek. Például a Sion-hegyen fekvő Jeruzsálem olykor Jehova szervezetének égi részét jelképezi, a szellemmel felkent keresztények ’anyját’ (Ga 4:26). ’Az Új Jeruzsálem’ – melynek a tagjai a megdicsőített keresztény gyülekezetből kerülnek ki – Krisztus égi ’menyasszonyát’ jelképezi (Je 21:2, 9–14; vö.: Ef 5:23–27, 32, 33; Je 14:1–4). Másfelől Jeruzsálem rossz dolgot is jelképezhet, mivel a lakosai összességében véve hűtlenek voltak (Ga 4:25; vö.: Ez 16:1–3, 8–15; lásd: JERUZSÁLEM: A város jelentősége). Más helyek, melyek előképek voltak: Szodoma, Egyiptom, Megiddó, Babilon és a Hinnom-völgy, más néven Gyehenna (Je 11:8; 16:16; 18:2; Mt 23:33).

A Bibliában a hajlék a hozzá tartozó felszereléssel és az ott végzett tevékenységekkel együtt egy előképi minta. Pál apostol feltárja, hogy a hajlék eszközei, a rendeltetése és az ott bemutatott áldozatok az égi valóságoknak egy mintáját alkották, ’az égi dolgoknak egy mintaképi ábrázolatát és árnyékát’ (Héb 8:5; 9:23, 24).

A próféciáknak és a magyarázataiknak a próbára tétele: János – szem előtt tartva a hamis próféták tevékenységét – figyelmeztette a keresztény társait, hogy ne higgyenek minden „ihletett kijelentésnek”, azaz próféciának. Arra ösztönözte őket, hogy ’tegyenek próbát az ihletett kijelentésekkel, hogy lássák, vajon az Istentől származnak-e’ (1Jn 4:1). Az apostol megemlít egy tantételt, Krisztus testben való eljöttét; e tantételt alapul véve lehet megállapítani, hogy Istentől származik-e egy ihletett kijelentés. Nyilván nem azt akarta ezzel mondani, hogy ez az egyetlen kikötés, inkább egy olyan példát hozott fel, amelyről éppen akkor talán a legtöbbet vitáztak (1Jn 4:2, 3). Az egyik lényeges feltétel az, hogy a próféciának összhangban kell lennie Isten kinyilatkoztatott szavával és akaratával (5Mó 13:1–5; 18:20–22), és elengedhetetlen, hogy ez az összhang teljes legyen, máskülönben nem jelenthető ki a próféciáról, hogy igaz, a magyarázatáról pedig, hogy helyénvaló. (Lásd: PRÓFÉTA: Az igaz és a hamis próféták azonosítása.) Az első századi keresztény gyülekezetben voltak olyanok, akik megkapták az ’ihletett kijelentések tisztánlátásának’ az ajándékát (1Ko 12:10), aminek köszönhetően tanúskodni tudtak a próféciák hitelessége mellett. Jóllehet, ez a természetfölötti képesség is megszűnt, mégis ésszerű arra következtetni, hogy a próféciák megfelelő megértését továbbra is lehetővé teszi Isten a gyülekezet által, főként a megjövendölt ’vég idején’, de nem csoda útján, hanem az által, hogy a gyülekezet tagjai szorgalmasan kutatják és tanulmányozzák a próféciákat, valamint összevetik azokat az aktuális állapotokkal és eseményekkel. (Vö.: Dá 12:4, 9, 10; Mt 24:15, 16; 1Ko 2:12–14; 1Jn 4:6; lásd: MEGFEJTÉS.)