KIZÁRÁS

Bűnös személyek bírói kirekesztése vagy kiközösítése egy közösség vagy szervezet tagjai közül. A vallási közösségek esetében a kizárás alkalmazása egy alapelv és alapvető jog, és megfelel annak, amikor valamilyen politikai vagy városi testület halálbüntetést mér ki valakire, illetve száműz vagy kitaszít valakit a közösség tagjai közül. Isten gyülekezetében azért élnek ezzel, hogy tisztán tartsák a szervezetet, legyen szó akár tanításbeli, akár erkölcsi tisztaságról. Fontos élni ezzel a hatáskörrel, hogy egy szervezet hosszú távon fennmaradhasson, és ez különösen a keresztény gyülekezet esetében van így. A gyülekezetnek tisztának kell lennie, és meg kell őriznie Isten helyeslését, hogy Isten fel tudja használni, a gyülekezet pedig képviselhesse őt. Máskülönben Isten kizárja vagy kiirtja az egész gyülekezetet (Je 2:5; 1Ko 5:5, 6).

Jehova kizár bizonyos személyeket: Jehova Isten számos esetben kizárt, vagyis kiközösített személyeket. Halálra ítélte Ádámot, és kiűzte őt és a feleségét, Évát az Éden-kertből (1Mó 3:19, 23, 24). Káin számkivetetté vált, vándor és menekült lett a földön (1Mó 4:11, 14, 16). A bűnt elkövető angyalok a tartaroszba, a sűrű sötétség állapotába lettek vetve, hogy ítéletre tartassanak fenn (2Pt 2:4). Huszonháromezer paráznát irtottak ki Izraelből egyetlen nap alatt (1Ko 10:8). Jehova parancsára megölték Ákánt, amiért lopott a Jehovának szánt dolgokból (Jzs 7:15, 20, 21, 25). A lévita Kórah és a Rúben törzséből származó Dátán és Abirám ki lett irtva a lázadásáért, valamint Mirjam leprával lett sújtva, amelybe végül belehalt volna, ha Mózes nem könyörög érte. Mintegy ki lett zárva Izrael táborából, amíg elkülönítették hét napig (4Mó 16:27, 32, 33, 35; 12:10, 13–15).

A mózesi törvény hatálya alatt: Isten Mózes által adott törvényének súlyos vagy szándékos áthágásáért egy személyt kiirthattak, vagyis megölhettek (3Mó 7:27; 4Mó 15:30, 31). Többek közt az olyan bűnök vonták maguk után ezt a büntetést, mint a hitehagyás, a bálványimádás, a házasságtörés, a vér fogyasztása és a gyilkosság (5Mó 13:12–18; 3Mó 20:10; 17:14; 4Mó 35:31).

A Törvény hatálya alatt csak akkor lehetett a kiirtás büntetését végrehajtani, ha legalább két tanú bizonyította a bűnösséget (5Mó 19:15). Ezeknek a tanúknak kellett az első köveket a bűnösre vetniük (5Mó 17:7). Ezzel bizonyították az Isten törvénye és Izrael gyülekezetének tisztasága iránti buzgalmukat, valamint ez a parancs elrettentette az embereket a hamis, meggondolatlan vagy elhamarkodott tanúskodástól.

A szanhedrin és a zsinagógák: Jézus földi szolgálata során a zsinagógák bíróságokként működtek, ahol azoknak az ügyével foglalkoztak, akik megszegték a zsidó törvényeket. A szanhedrin volt a legfelsőbb bíróság. A római uralom alatt a zsidóknak már nem volt akkora jogkörük, mint amekkorát korábban, a teokratikus uralom idején élveztek. Még ha halálra ítélt is valakit a szanhedrin, a rómaiak tilalma miatt nem mindig hajthatták végre a halálbüntetést. A zsidó zsinagógáknak volt egy kizárási, vagy kiközösítési rendszerük, ennek három fokozata volt, külön elnevezésekkel. Az első fokozat a nid·dújʹ elnevezésű büntetés volt, amely viszonylag rövid idejű kizárást foglalt magában, kezdetben csupán 30 napot. Az, akit ilyen büntetéssel sújtottak, nem élvezhetett bizonyos kiváltságokat. Elmehetett a templomba, de ott többféle korlátozás alatt állt, például a családján kívül mindenkinek 4 könyöknyi (kb. 2 m) távolságot kellett tartani tőle. A második fokozat a chéʹrem volt, amely azt jelenti, hogy valami ’tiltott’ vagy ’Istennek szentelt’. Ez egy súlyosabb büntetés volt. A bűnös nem taníthatott és nem is tanulhatott mások társaságában, és nem vehetett részt a kereskedelemben, csak annyira, hogy megvehesse a létfenntartásához szükséges dolgokat. Ám nem volt teljes mértékben kivetve a zsidó társadalomból, és lehetősége volt rá, hogy visszatérjen. Végül volt még a sam·mát·táʼʹ, a gyülekezetből való teljes kirekesztés. Néhányan úgy gondolják, hogy a kiközösítésnek ez a két utolsó formája megkülönböztethetetlen volt egymástól.

Azt, akit bűnösként kitaszítottak, vagyis teljesen kirekesztettek, úgy tekintették, mint aki méltó a halálra, jóllehet a zsidóknak nem volt joguk ahhoz, hogy kivégezzék az ilyen személyt. Mindazonáltal a kirekesztésnek az a formája, amelyet alkalmaztak, nagyon hatásos fegyver volt a zsidó közösségben. Jézus megjövendölte, hogy a követőit ki fogják zárni a zsinagógákból (Jn 16:2). Mivel néhány zsidó, köztük néhány elöljáró, félt attól, hogy kizárják, vagyis „kiközösítik”, nem merte megvallani Jézust (Jn 9:22, Rbi8, lábj.; 12:42). Egy példa a zsinagógából való kizárásra annak a meggyógyított vak férfinak az esete, aki jót mondott Jézusról (Jn 9:34).

Jézus a földi szolgálata során utasításokat adott arra, hogy mit kell tenni, ha valaki súlyos bűnt követ el a másikkal szemben, de ez a bűn olyan természetű, hogy – megfelelően rendezve – nem kell bevonni a zsidók gyülekezetét az ügybe (Mt 18:15–17). Arra buzdított, hogy komoly erőfeszítéseket téve segítsék a helytelenül cselekvőket, ugyanakkor védjék meg a gyülekezetet a megrögzött bűnösökkel szemben. Akkoriban Isten egyetlen gyülekezete, ami létezett, Izrael gyülekezete volt. ’Szólni a gyülekezetnek’ nem azt jelentette, hogy az egész nemzetnek, vagy egy adott közösség összes zsidó tagjának kellett bíráskodnia a bűnös felett. Voltak zsidó vének, akiknek ez volt a feladatuk (Mt 5:22). Azokat a bűnösöket, akik még ezekre a személyekre sem hallgattak, úgy kellett tekinteni, ’mint egy nemzetekből valót, és mint egy adószedőt’, akikkel a zsidók nem ápoltak kapcsolatot. (Vö.: Cs 10:28.)

Keresztény gyülekezet: A Héber Iratok alapelvei alapján a Keresztény Görög Iratok mind parancs, mind precedens által felhatalmazást ad a keresztény gyülekezetből való kizárásra, vagyis a kiközösítésre. Ezzel az Istentől kapott jogkörrel élve a gyülekezet megőrizheti a tisztaságát és az Isten előtti helyeselt állapotát. Pál apostol a ráruházott hatalmával élve elrendelte egy vérfertőző parázna kiközösítését, aki az apja feleségével követett el paráznaságot (1Ko 5:5, 11, 13). Akkor is élt ezzel a jogkörrel, amikor kiközösítette Himéneuszt és Alexandert (1Ti 1:19, 20). Úgy tűnik viszont, hogy Diotrefész helytelen módon akart kiközösíteni másokat (3Jn 9, 10).

Többek között a következő bűnök vezethetnek a keresztény gyülekezetből való kiközösítéshez: paráznaság, házasságtörés, homoszexualitás, kapzsiság, zsarolás, tolvajlás, hazugság, részegség, szidalmazás, spiritizmus, gyilkosság, bálványimádás, hitehagyás és meghasonlás támasztása a gyülekezetben (1Ko 5:9–13; 6:9, 10; Tit 3:10, 11; Je 21:8). Irgalmas módon azt, aki szektákat mozdít elő, kétszer is figyelmeztetik, mielőtt kiközösítik. A keresztény gyülekezetben ugyanaz az alapelv érvényes, mint amelyet a Törvény is kimond, vagyis hogy két vagy három tanúnak kell bizonyítékokat felhozni a vádlott ellen (1Ti 5:19). Azokat, akikről bebizonyosodott, hogy bűnt gyakoroltak, a Szentírással összhangban megfeddték a ’szemlélők’ előtt, például azok előtt, akik tanúskodtak a bűnös viselkedésről, hogy mindannyiukban legyen egy egészséges félelem, és ne kövessenek el ilyen bűnt (1Ti 5:20; lásd: FEDDÉS).

A Szentírás arra is figyelmezteti a keresztény gyülekezetet, hogy szakítsák meg a társas érintkezést azokkal, akik rendetlenül, vagyis nem megfelelő módon járnak, de nem tettek olyat, ami miatt teljesen ki kellene közösíteni őket. Pál a következőket írta a tesszalonikai gyülekezetnek az ilyen személyről: „szakítsátok meg vele a társas érintkezést, hogy megszégyenüljön. De azért ne tekintsétek ellenségnek, hanem továbbra is intsétek mint testvért” (2Te 3:6, 11, 13–15).

Ám azokkal kapcsolatban, akik keresztények voltak, de aztán megtagadták a keresztény gyülekezetet, vagy kizárták őket abból, Pál apostol a következő utasítást adja: „ne keveredjetek többé egy társaságba” az ilyen személyekkel; és János apostol ezt írta: „soha ne fogadjátok az otthonotokba, s ne is köszönjetek neki soha” (1Ko 5:11; 2Jn 9, 10).

A kiközösítetteknek lehetőségük van visszatérni a gyülekezetbe, ha őszinte megbánást mutatnak (2Ko 2:5–8). Ez védelem a gyülekezet számára is, mert elejét veszi annak, hogy túljárjon az eszükön Sátán, és hogy egyik végletből a másikba esve először elnézőek legyenek a helytelenül cselekvőkkel szemben, aztán pedig túl ridegekké váljanak, nem bocsátva meg nekik (2Ko 2:10, 11).