Jogod van választani

A jelenlegi orvosi hozzáállás (az úgynevezett kockázat/előny elemzés) könnyebbé teszi az orvosok és betegek együttműködését a vér alkalmazásának elkerülésében. Az orvosok különböző tényezőket mérlegelnek, mint például egy bizonyos gyógyszer vagy műtét kockázatait és várható előnyeit. A betegek is mérlegelik az ilyen tényezőket.

Vegyünk egy példát, amely sok embert érinthet — a krónikus mandulagyulladást. Ha neked ez a problémád lenne, valószínűleg orvoshoz mennél. Sőt esetleg kettővel is beszélnél, mivel az egészségügyben dolgozó szakemberek gyakran azt ajánlják, hogy további véleményt is kérjünk esetleg. Egyikük műtétet ajánl. Tájékoztat arról is, hogy ez mit jelent: bizonyos ideig tartó kórházi tartózkodást, némi fájdalmat és költségeket. A kockázatról szólva elmondja, hogy a komoly vérzés nem gyakori, és az ilyen műtétből bekövetkező haláleset is nagyon ritka. De a másik orvos más véleményen van, és azt javasolja neked, hogy próbálj meg egy antibiotikumos kezelést. Megadja, milyen orvosságot szedj, ismerteti veled a siker valószínűségét és a felmerülő költségeket. A kockázattal kapcsolatban kifejti, hogy ez a gyógyszer csak néhány betegnél vált ki életveszélyes reakciót.

Valószínűleg minden orvos fontolóra veszi a kockázatot és az előnyöket, de a kockázatokat és az esetleges előnyöket most neked kell mérlegelned, és figyelembe kell venned olyan egyéb tényezőket is, amelyeket te ismersz a leginkább. (Te vagy a legjobb helyzetben ahhoz, hogy mérlegelni tudd érzelmi és szellemi erődet, a család anyagi helyzetét, a családra gyakorolt várható hatást és a saját etikai törvényeidet.) Mindezek után döntést hozol. Valószínűleg megalapozottan egyezel majd bele az egyik kezelésbe, és utasítod el a másikat.

Ez ugyanúgy történne akkor is, ha a gyermekednek lenne krónikus mandulagyulladása. Körvonalaznák a kockázatokat, az előnyöket, a lehetséges gyógymódokat előtted mint szerető szülő előtt, akit mindez a legközvetlenebb módon érint, és aki felelős a következményekért. Miután az összes szempontot figyelembe vetted, megalapozott döntést hozhatsz ebben a kérdésben, amely érinti gyermeked egészségét, sőt az életét is. Lehet, hogy beleegyezel a műtétbe, vállalva annak kockázatait. Más szülők talán az antibiotikumokat választják azok minden kockázatával együtt. Mint ahogy az orvosok is különböző tanácsokat adnak, a betegek vagy a szülők is különböznek abban, hogy mit vélnek a legjobbnak. Ez jellegzetes vonása a megalapozott (kockázat/előny) döntéshozatalnak.

Mi a helyzet a vér alkalmazásával? Nincs olyan ember, aki, a tényeket objektíven megvizsgálva, letagadhatná, hogy a vérátömlesztés nagy kockázattal jár. Dr. Charles Huggins, a hatalmas Massachusetts-i Általános Kórház vérátömlesztési szolgálatának igazgatója ezt nagyon világosan megfogalmazta: „A vér alkalmazása soha nem volt biztonságosabb. De egyúttal elkerülhetetlenül nem biztonságosnak is kell tekinteni. Ez a legveszélyesebb anyag, melyet a gyógyászat használ” (The Boston Globe Magazine, 1990. február 4.).

Indokoltan adták tehát az orvosi személyzetnek a következő tanácsot: „Újra kell értékelni a vérátömlesztés kockázatai és előnyei közül a kockázatokat, és alternatívákat kell keresni” (Kiemelés tőlünk.) (Perioperative Red Cell Transfusion, National Institutes of Health conference, 1988. június 27—29.).

A vér alkalmazásának előnyeivel és kockázataival kapcsolatban az orvosok más-más véleményen vannak. Az egyik gyakran alkalmaz vérátömlesztést, és meg van győződve arról, hogy az megéri a kockázatot. A másik úgy érzi, hogy a kockázatvállalás indokolatlan, mivel ő vér nélküli kezeléssel is jó eredményeket ért el. Végül is, mint betegnek vagy mint szülőnek, neked kell döntened. Miért neked? Azért, mert a te tested, életed, etikád és Istenhez fűződő nagyon fontos kapcsolatod (vagy a gyermekedé) van érintve.

ELISMERIK A JOGODAT

Ma sok helyen elvitathatatlan joga a betegnek eldönteni azt, hogy milyen kezelést fogad el. „A megalapozott döntés törvénye két előfeltételen alapul: az első, hogy a betegnek legyen joga elegendő információt kapni ahhoz, hogy megfontoltan dönthessen az ajánlott kezelésről; a másik, hogy a beteg választhasson: elfogadja vagy elutasítja az orvos ajánlatát . . . Amennyiben a betegeket nem úgy tekintik, mint akiknek jogukban áll igent vagy nemet mondani, vagy feltételhez kötött igent, az ésszerű, megalapozott döntések nagy része lehetetlenné válik” (Informed Consent — Legal Theory and Clinical Practice, 1987).a

Néhány beteg ellenállásba ütközik, amikor megpróbálja a jogát gyakorolni. Ez jöhet egy olyan barátja részéről, akinek határozott véleménye van egy mandulaműtéttel vagy az antibiotikumokkal kapcsolatban. Vagy egy orvos részéről, aki meg van győződve tanácsa helyességéről. Még egy kórházi tisztviselőnek is jogi vagy anyagi érdekek alapján eltérő véleménye lehet.

„Sok ortopéd orvos elhatározza, hogy nem végez műtétet [tanú] betegeken” — mondja dr. Carl L. Nelson. „A mi véleményünk szerint a betegnek joga van elutasítani az orvosi kezelés bármely fajtáját. Ha technikailag gondoskodni lehet a műtét biztonságos lefolyásáról, még az olyan különleges gyógymód kizárásával is, mint a vérátömlesztés, akkor választási lehetőségként ezt is figyelembe kell venni” (The Journal of Bone and Joint Surgery, 1986. március).

A tapintatos beteg nem fog egy orvost olyan gyógykezelés alkalmazására kényszeríteni, amelyben az gyakorlatlan. Amint azt dr. Nelson megjegyezte, sok orvos mégis alkalmazkodhat a beteg hitéhez. Egy német hivatalnok szerint: „Az orvos nem tagadhatja meg a segítségnyújtást  . . . azzal érvelve, hogy Jehova Tanúi gyógykezelése esetén nem élhet minden gyógyászati lehetőséggel. Neki kötelessége segítséget nyújtani még akkor is, ha a számára adott lehetőségek korlátozottak” (Der Frauenarzt, 1983. május—június). Hasonlóképpen a kórházak nemcsak azért léteznek, hogy pénzt hozzanak, hanem azért is, hogy megkülönböztetés nélkül kiszolgáljanak minden embert. Richard J. Devine katolikus teológus kijelenti: „Bár a kórháznak orvosilag minden erőfeszítést meg kell tennie a beteg életének és egészségének megóvása érdekében, biztosítania kell azt is, hogy az orvosi kezelés ne sértse meg [a beteg] lelkiismeretét. Továbbá el kell kerülnie a kényszer minden formáját, kezdve a beteg rábeszélésétől a vérátömlesztést kierőszakoló bírósági végzés megszerzéséig” (Health Progress, 1989. június).

CSAK BÍRÓSÁGOT NE

Sok ember egyetért azzal, hogy egy bíróságon nincs helye az egyéni orvosi kérdéseknek. Hogyan érintene, ha te az antibiotikumos kezelést választanád, de valaki elmenne a bíróságra, hogy mandulaműtétet erőszakoljon rád? Egy orvos feltehetőleg azt a kezelést akarja alkalmazni, amit ő a legjobbnak vél, de nem tekintheti feladatának azt, hogy törvényes mentséget keresve lábbal tiporja alapvető jogaidat. És mivel a Biblia a vértől való tartózkodást a paráznaság elkerülésével azonos erkölcsi szintre helyezi, a keresztény esetében a vér erőszakos alkalmazása egyenlő lenne a nemi erőszakkal (Cselekedetek 15:28, 29).

Mégis, az Informed Consent for Blood Transfusion (1989) arról számol be, hogy néhány bíróság annyira aggodalmaskodik, ha egy beteg vallási meggyőződése miatt vállalni akar bizonyos kockázatot, „egy-két törvényadta kivételt keres — ha úgy tetszik törvényes kibúvót —, hogy a vérátömlesztést engedélyezhesse”. Mentségként azt próbálják hangoztatni, hogy terhességről vagy felnevelendő gyermekekről van szó. „Mindezek törvényes kibívók” — mondja a könyv. „Az érintett felnőtteknek jogukban áll elutasítani a kezelést.”

Néhányan, akik ragaszkodnak a vérátömlesztéshez, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a Tanúk nem utasítanak el minden gyógymódot. Csupán egyetlen gyógymódot utasítanak el, amely még a szakemberek szerint is sok veszélyt rejt magában. Egy orvosi probléma rendszerint többféle módon oldható meg. Az egyiknek ez a kockázata, a másiknak az. Eldöntheti-e egy bíróság vagy egy orvos atyáskodóan, hogy melyik kockázat szolgálja „leginkább az érdekeidet”? Te vagy az, aki ezt elbírálhatja. Jehova Tanúi határozottan senki más döntését nem kívánják a saját esetükben; ez az ő személyes felelősségük Isten előtt.

Ha a bíróság rád erőltetne egy számodra elfogadhatatlan kezelést, hogyan érintené ez a lelkiismeretedet és az élethez való ragaszkodásodat? D. Konrad Drebinger ezt írta: „Minden bizonnyal az orvosi ambíció egyik megfontolatlan formája lenne egy beteget arra kényszeríteni, hogy lelkiismeretének parancsa ellenére fogadjon el egy adott gyógymódot, hogy fizikailag kezelni lehessen, ha közben lelkileg halálos károsodást okozna neki” (Der Praktische Arzt, 1978. július).

SZERETŐ GONDOSKODÁS A GYERMEKEKRŐL

A vér orvosi alkalmazásával kapcsolatos bírósági esetek főleg gyermekeket érintenek. Egyes esetekben, amikor egy szerető szülő tiszteletteljesen azt kéri, hogy gyermekénél vér nélküli kezelést alkalmazzanak, néhány egészségügyi alkalmazott bírósági támogatást keres, hogy vért adhasson. A keresztények természetesen egyetértenek azokkal a törvényekkel vagy bírósági eljárásokkal, amelyek megakadályozzák, hogy a gyermekeket bántalmazzák vagy elhanyagolják. Talán olvastál már olyan esetekről, amelyekben néhány szülő kegyetlenül bánt egy gyermekkel, vagy megtagadott tőle mindenfajta orvosi kezelést. Milyen tragikus! Egyértelmű, hogy az állam közbeléphet és közbe kell lépnie az elhanyagolt gyermekek védelme érdekében. Mindazonáltal könnyű felismerni, hogy ez mennyire eltér attól, amikor egy gondoskodó szülő magas színvonalú, vér nélküli orvosi kezelést kér.

Ezeknek a bírósági eseteknek a középpontjában általában egy kórházban lévő gyermek áll. Hogyan és miért került oda? Szinte mindig a gondos szülők vitték el, hogy színvonalas orvosi ellátást kapjon. Mert ahogy Jézust is érdekelték a gyermekek, a keresztény szülők is gondoskodnak gyermekeikről. A Biblia beszél arról, hogy ’egy dajka dajkálgatja az ő gyermekeit’. Jehova Tanúi mély szeretetet éreznek gyermekeik iránt (1Thessalonika 2:7; Máté 7:11; 19:13–15).

Természetesen minden szülő hoz olyan döntéseket, amelyek hatással vannak gyermekei biztonságára és életére: Vajon gázt vagy olajat használ a család az otthon fűtésére? Elviszik-e a gyermekeket egy hosszú autóútra? Járhat-e úszni? Ezek a dolgok kockázatokat foglalnak magukba, akár élet-halál kérdéssé is válhatnak. De a társadalom méltányolja a szülők körültekintését, így a gyermekeiket érintő szinte valamennyi kérdésben elismerten az ő véleményük a döntő.

Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága 1979-ben világosan megfogalmazta: „A családokra vonatkozó törvény alapkoncepciója azon a feltételezésen nyugszik, hogy a szülő rendelkezik azzal az érettséggel, tapasztalattal és az élet nehéz döntéseihez szükséges ítélőképességgel, ami egy gyermekből hiányzik . . . Önmagában az a tény, hogy a szülő döntése [egy orvosi kérdésben] kockázatokat foglal magában, nem adja át automatikusan a döntéshozatal jogát egy képviselet vagy egy államhivatalnok számára” (Parham v. J.R.).

Ugyanabban az évben a New York-i Fellebbviteli Bíróság a következő döntést hozta: „A legfontosabb szempont annak megítélésében, hogy egy gyermeket meg akarnak-e fosztani a kielégítő orvosi ellátástól . . . az, hogy a szülők, az összes meglévő körülményt figyelembe véve, gondoskodtak-e elfogadható orvosi kezelésről gyermekük számára. A vizsgálat eredményét nem lehet olyan kitétellel összegezni, vajon a szülő ’jó’ vagy ’rossz’ döntést hozott-e, mivel az orvostudomány gyakorlatának jelenlegi állása, annak óriási előrehaladása ellenére, igen ritkán teszi lehetővé, hogy ilyen végleges következtetéseket vonjunk le. Ugyanakkor a bíróság nem vállalhatja a szülőt helyettesítő szerepet sem” (In re Hofbauer).

Nézzük újra azt a példát, ahol a szülőknek a műtét és az antibiotikumok között kell választaniuk. Minden gyógymód kockázattal járhat. A szerető szülők felelőssége mérlegelni a kockázatokat, az előnyöket és más tényezőket, majd döntést hozni. Ezzel kapcsolatban dr. Jon Samuels (Anesthesiology News, 1989. október) javasolta a Guides to the Judge in Medical Orders Affecting Children átvizsgálását, ami a következő álláspontot képviselte:

„Az orvosi ismeretek nem kellően fejlettek ahhoz, hogy annak alapján az orvos képes legyen biztonsággal megjósolni: életben marad-e a betege vagy meghal . . . Ha különböző eljárások között lehet választani — ha például az orvos egy olyan eljárást javasol, amelynek sikerére 80 százalék az esély, de ezt a szülők kifogásolják, viszont nincs kifogásuk egy olyan módszer ellen, amely csupán 40 százalékos sikerrel biztat —, akkor az orvosnak a szakmailag esetleg kockázatosabb, ellenben a szülők által nem kifogásolt módszert kell alkalmaznia.”

Tekintettel a vér orvosi alkalmazásának azokra a halálos veszélyeire, amelyek már ismertek, valamint arra, hogy ma már léteznek más hatásos módjai is a kezelésnek, vajon nem a vér elkerülése jelentené-e a még kevesebb kockázatot?

A keresztények természetesen sok dolgot mérlegelnek, ha a gyermeküknek műtétre van szüksége. Minden műtét kockázattal jár, akár használnak vért, akár nem. Melyik sebész ad garanciát? A szülők talán tudják, hogy gyakorlott orvosok komoly sikereket értek el a vér nélküli sebészetben Tanú gyerekeken. Ezért, még ha egy orvos vagy egy kórházi alkalmazott más véleményen is van, nem ésszerűbb-e számukra együttműködni a szerető szülőkkel, mint feszültséggel járó és időigényes jogi csatát vívni? Vagy a szülők esetleg átszállíthatják gyermeküket egy másik kórházba, ahol a személyzetnek már van tapasztalata az ilyen esetek kezelésében, és hajlandó is ennek megfelelően cselekedni. Valójában a vér nélküli kezelés valószínűleg kiváló gondoskodást jelent majd, és hozzásegítheti a családot a „törvényes orvosi és nem orvosi célok” megvalósításához, mint azt már korábban említettük.

[Lábjegyzet]

[Kiemelt rész a 18. oldalon]

TÖRVÉNYES FELMENTÉSEK

Talán szeretnéd tudni, miért próbálnak egyes orvosok és kórházak minél gyorsabban bírósági jóváhagyást szerezni a véradáshoz. Ennek oka sokszor a felelősség súlya.

Ez azonban nem helytálló akkor, amikor Jehova Tanúi azok, akik a vér néküli kezelést választják. Az Albert Einstein Orvosi Kollégium (USA) egy orvosa ezt írja: „A legtöbb [Tanú] kész aláírni az American Medical Association formanyomtatványát felmentve ezáltal az orvosokat és kórházakat a felelősség alól; továbbá általában magukkal hordanak egy úgynevezett ’Az orvos figyelmébe’ című okmányt (kártyát). Egy saját kezűleg aláírt, dátummal ellátott ’A vérkészítmények elutasítása’ formanyomtatvány jogerős írásbeli megállapodás” (Anesthesiology News, 1989. október).

Igen, Jehova Tanúi együttműködésük jeléül törvényes biztosítékot adnak arra, hogy az orvost vagy a kórházat nem terheli felelősség az általuk kért, vér nélküli gyógymód alkalmazása miatt. Az egészségügyi jogszakértők azt ajánlják: Minden Tanú hordjon magánál egy „Orvosi okmány” elnevezésű kártyát. Ezt évenként meg kell újítani, és alá kell írni az érintettnek és a tanúknak, akik gyakran a legközelebbi hozzátartozók.

1990 márciusában Ontario (Kanada) Legfelsőbb Bírósága megerősített egy döntést, amely a következő magyarázatot fűzte egy ilyen okmányhoz: „A kártya egy érvényes álláspontot rögzítő írásbeli nyilatkozat, amit annak tulajdonosa jogosan tekinthet az orvossal történt megállapodásnak.” A Medicinsk Etik (1985) című újságban Daniel Andersen professzor ezt írta: „Ha van egy félreérthetetlen írásbeli nyilatkozat, amelyben a beteg kijelenti, hogy ő Jehova Tanúinak egyike, és semmilyen körülmények között sem fogad el vért, akkor a beteg önrendelkezési jogának tiszteletben tartása megkívánja, hogy ezt az óhaját vegyék figyelembe éppen úgy, mintha azt szóban közölte volna.”

A Tanúk egy kórházi formanyomtatványt is aláírnak. Azon a nyomtatványon, amit az egyik freiburgi (Németország) kórházban használnak, arra is van hely, hogy az orvos leírja azokat a kezeléssel kapcsolatos információkat, amiket a betegnek adott. Az egységes szöveg pedig, ami az orvos és a beteg aláírása fölött van, következő: „Én, mint Jehova Tanúi Vallásszervezetének tagja kategorikusan elutasítom az idegen vér vagy vérkomponensek alkalmazását műtétem során. Tudatában vagyok annak, hogy a tervezett és szükséges eljárás az esetleges vérzési komplikációk miatt így nagyobb kockázattal jár. Miután minderről alapos magyarázatot kaptam, így a veszélyek ismeretében kérem, hogy a műtétet idegen vér vagy vérkomponensek felhasználása nélkül hajtsák végre” (Herz Kreislauf, 1987. augusztus).

Igazság szerint a vér nélküli kezelés bizonyos esetekben kisebb kockázattal jár, mint a hagyományos. De a lényeg itt az, hogy a Tanú betegek készséggel felmentik az egészségügyi személyzetet minden szükségtelen felelősség alól, így ők arra összpontosíthatnak, amit vállaltak, azaz az emberek gyógyítására. Ez az együttműködés mindenki számára hasznos, amint arra Dr. Angelos A. Kambouris a „Major Abdominal Operations on Jehovah’s Witnesses” című írásában rámutatott:

„A műtét előtti megállapodást a sebészekre nézve is kötelezőnek kell tekinteni, és ragaszkodni kell hozzá függetlenül attól, hogy a beteg állapota hogyan alakul a műtét alatt és után. [Ez] jó hatással van a műtét előtt álló betegre, a sebész figyelmét pedig a törvényes és filozofikus szempontokról a sebészeti és technikai szempontokra tereli, lehetővé téve ezzel, hogy a beavatkozást optimális módon hajtsa végre és betege érdekeit szolgálja” (The American Surgeon, 1987. június).

[Kiemelt rész a 19. oldalon]

„Az orvosi technológia indokolatlan mértékű alkalmazása az egészségügyi ellátás jelenlegi növekvő költségeinek egyik fő tényezője . . . A vérátömlesztés ebből a szempontból különösen fontos az ár és a nagy kockázat miatt. Ennek megfelelően a vérátömlesztés az American Joint Commission on Accreditation of Hospitals osztályozása szerint ’nagy tömegű, nagy kockázatú és nagy hibaszázalékú’ ” („Transfusion,” 1989. július—augusztus).

[Kiemelt rész a 20. oldalon]

Németország: „A betegnek az a joga, hogy maga dönthessen, megelőzi a segítségnyújtás és az életben tartás elvét. Következésképpen: nem szabad vérátömlesztést alkalmazni a beteg akarata ellenére” („Herz Kreislauf,” 1987. augusztus).

Japán: „Az orvosi világban nincs ’abszolút’. Az orvosok úgy vélik, hogy a modern orvostudomány irányvonala a legjobb, és követik annak irányát, de nem erőltethetik annak minden részét mint ’abszolútot’ a betegekre. A betegeknek rendelkezniük kell a döntés szabadságával” („Minami Nihon Shimbun,” 1985. június 28.).

Anglia: „Az orvos (vagy akárki más) részéről ráerőszakolni egy betegre a kezelést erkölcsi és törvényes szempontból egyaránt helytelen . . . Egy kezelés erőltetésében az a meggyőződés jut kifejezésre, hogy az orvos rendelkezik a jobb ismerettel, és hogy a beteg hálás lesz majd, ha felépül. Ez önző beállítottság, és nem olyan, amelynek jogosultságát valaha is bizonyította volna a tapasztalat” (Journal of Medical Ethics, 1981. szeptember).

[Kiemelt rész a 21. oldalon]

„Szorosan összetartónak és szeretetteljesnek találtam a családokat [Jehova Tanúi körében]” — számol be dr. Lawrence S. Frankel. „A gyerekek jól neveltek, figyelmesek és tisztelettudóak . . . Talán még szolgálatkészebben is reagálnak az orvosok utasításaira, mint mások, amely az orvosi beavatkozásba való beleegyezésüket is kifejezi, ameddig azt a hitük megengedi.” (Department of Pediatrics, M. D. Anderson Hospital and Tumor Institute, Houston, USA, 1985)

[Kiemelt rész a 22. oldalon]

„A gyógyászati könyörtelenség a hatalommal való visszaélést jelenti, és a gyermeket nem szabad úgy tekinteni, mint egy eszközt az orvos kezében, aki személyes meggyőződése alapján bátorkodik olyan orvosi beavatkozásokat végezni, amelyek ellentétben állnak a család óhajával” (Dr. Alexandre Minkowski, La Croix, 1988. március 17.).