Barnabás, a „Vígasztalás Fia”

MIKOR kaptál utoljára vigasztalást egy baráttól? És emlékszel, te mikor vigasztaltál utoljára valakit? Időről időre mindannyiunknak szükségünk van bátorításra, és mennyire értékeljük azokat, akik szeretetteljesen megadják ezt nekünk! A vigasztalás azt jelenti, hogy időt szakítunk a hallgatásra, a megértésre és a segítségnyújtásra. Kész vagy ezt megtenni?

Volt valaki, aki példamutatóan ilyen készséget nyilvánított ki: Barnabás, aki „jámbor és Szent Lélekkel és hittel teljes férfiú vala” (Cselekedetek 11:24). Miért mondhatjuk el ezt Barnabásról? Mit tett, amivel kiérdemelte ezt a leírást?

Egy nagylelkű segítő

Valódi neve József volt, az apostolok viszont egy leíró keresztnevet adtak neki, amely teljesen összhangban volt egyéniségével — Barnabás, amely azt jelenti: „Vígasztalás fiaa” (Cselekedetek 4:36). A keresztény gyülekezet csak nemrégiben alakult meg. Néhányan úgy vélik, hogy Barnabás már korábban Jézus tanítványa lett (Lukács 10:1, 2). Akár így volt, akár nem, ez a férfi jól végezte a munkáját.

Röviddel i. sz. 33 pünkösdje után Barnabás, aki ciprusi lévita volt, önként eladott valamilyen földet, és a pénzt az apostoloknak adta. Miért tette ezt? A Cselekedetek könyvében található beszámoló elmondja nekünk, hogy abban az időben a jeruzsálemi keresztények között „elosztatott az egyesek közt, a mint kinek-kinek szüksége vala”. Barnabás nyilvánvalóan látta, hogy szükségben vannak, és melegszívűen tett is az érdekükben valamit (Cselekedetek 4:34–37). Talán tehetősebb ember volt, mégsem habozott felajánlani sem az anyagi javait, sem pedig saját magát a Királyság-érdekek előmozdítására.b F. F. Bruce tudós megállapítja: „Ahol csak olyan embereket vagy helyzetet talált, ahol bátorításra volt szükség, Barnabás megadta mindazt a bátorítást, amire képes volt.” Ez nyilvánul meg egy másik történetben is, amelyben megjelenik.

Körülbelül i. sz. 36-ban a tárzusi Saulus (később Pál apostolnak nevezték), aki ekkorra kereszténnyé lett, megpróbált kapcsolatba lépni a jeruzsálemi gyülekezettel, „de mindnyájan féltek tőle, nem hivén, hogy ő tanítvány”. Hogyan tudta bebizonyítani a gyülekezet előtt, hogy megtérése valódi és nem csupán csel volt, hogy tovább üldözhesse őket? „Barnabás . . . maga mellé vevén őt, vivé az apostolokhoz” (Cselekedetek 9:26, 27; Galátzia 1:13, 18, 19).

Nincs szó arról, hogy Barnabás miért bízott meg Saulusban. Bárhogyan volt is, a „Vígasztalás fia” méltónak bizonyult keresztnevéhez azáltal, hogy figyelt Saulusra, és segített neki kikerülni egy reménytelennek tűnő helyzetből. Bár Saulus azután visszatért szülőföldjére, Tárzusba, a két férfi között barátság alakult ki. Ez jelentőségteljes hatással volt az elkövetkező évekre (Cselekedetek 9:30).

Antiókhiában

Körülbelül i. sz. 45-ben Jeruzsálemet elérték a szíriai Antiókhiában végbemenő rendkívüli fejlődésről szóló hírek: számos görög ajkú lakos vált hívővé abban a városban. A gyülekezet Barnabást küldte el, hogy vegye szemügyre és szervezze meg ott a munkát. Nem is hozhattak volna ennél bölcsebb döntést. Lukács megállapítja: „mikor oda jutott és látta az Isten kegyelmét, örvendeze; és inté [bátorította, Újfordítású revideált Biblia] mindnyájukat, hogy állhatatos szívvel maradjanak meg az Úrban. Mert jámbor és Szent Lélekkel és hittel teljes férfiú vala ő. És nagy sokaság csatlakozék az Úrhoz” (Cselekedetek 11:22–24).

De ez még nem volt minden, amit tett. Giuseppe Ricciotti tudós szerint „Barnabás gyakorlati ember volt, és azonnal megértette, hogy munkához kell látnia annak érdekében, hogy biztosítsa a bőséges aratást egy ilyen ígéretes virágzás után. Emiatt elsősorban aratómunkásokra volt szükség.” Mivel ciprusi volt, Barnabás valószínűleg hozzászokott a nem zsidókkal ápolt kapcsolatokhoz. Lehet, hogy különösen alkalmasnak érezte magát arra, hogy a pogányoknak prédikáljon. Mégis kész volt arra, hogy másokat is bevonjon ebbe az izgalmas és bátorító tevékenységbe.

Barnabás Saulusra gondolt. Nagyon valószínű, hogy Barnabás tudott a prófétai kinyilatkoztatásról, melyet Anániás kapott Saulus megtérése idején, mely szerint a korábbi üldöző most ’választott edény, hogy hordozza Jézus nevét a pogányok előtt’ (Cselekedetek 9:15). Így Barnabás elindult Tárzus felé — amely mintegy 200 kilométer csak oda —, hogy megkeresse Saulust. Ők ketten társakként egy teljes évig együtt végezték a munkát, és ebben az időszakban történt, hogy „a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek” (Cselekedetek 11:25, 26).

Klaudius uralkodása alatt súlyos éhínség sújtotta a Római Birodalom különböző részeit. A zsidó történész Josephus szerint Jeruzsálemben „élelmiszerhiány miatt sok ember meghalt”. Így a tanítványok Antiókhiában „elhatározták, hogy a szerint, a mint kinek-kinek közöttük módjában áll, küldenek valamit segítségül a Júdeában lakozó atyafiaknak: A mit meg is cselekedének, elküldvén a vénekhez Barnabás és Saulus keze által.” Miután teljesen elvégezték ezt a megbízást, mindketten visszatértek János Márkkal Antiókhiába, ahol a gyülekezeti próféták és tanítók közé számláltattak (Cselekedetek 11:29, 30; 12:25; 13:1).

Különleges misszionáriusi megbízatás

Azután egy rendkívüli esemény történt. „Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és bőjtölének, monda a Szent Lélek: Válaszszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, a melyre én őket elhívtam.” Gondold csak el! Jehova szelleme azt parancsolta, hogy ők ketten egy különleges megbízatást kapjanak. „Ők annakokáért, miután kibocsáttattak a Szent Lélektől, lemenének Szeleucziába; és onnét elevezének Cziprusba.” Barnabást szintén joggal nevezhették apostolnak, vagyis olyan valakinek, akit elküldtek (Cselekedetek 13:2, 4; 14:14).

Miután átutaztak Cipruson, és megtérítették Sergius Paulust, a sziget római tartományi kormányzóját, tovább mentek Pergába, Kis-Ázsia déli partvidékére, ahol János Márk elvált tőlük, és visszatért Jeruzsálembe (Cselekedetek 13:13). Úgy tűnik, eddig Barnabásé volt a vezető szerep, talán mivel ő volt a tapasztaltabb társ. Ettől kezdve azonban Saulus veszi át a vezetést (akire most úgy utalnak, mint Pál). (Vesd össze: Cselekedetek 13:7, 13, 16; 15:2.) Vajon Barnabás megsértődött e miatt a fejlemény miatt? Nem, érett keresztény volt, és alázatosan elismerte, hogy Jehova a társát is erőteljes módon felhasználja. Jehova azt akarta, hogy általuk más területeken is halljanak a jó hírről.

Valójában még mielőtt kettőjüket kiűzték a pisidiai Antiókhiából, az egész terület hallott Isten szaváról Páltól és Barnabástól, és többen elfogadták az üzenetet (Cselekedetek 13:43, 48–52). Ikóniumban „mind zsidóknak, mind görögöknek nagy sokasága lőn hívővé”. Ez arra indította Pált és Barnabást, hogy több időt töltsenek ott, „bátran prédikálva az Úrban, ki . . . adja vala, hogy jelek és csodák történjenek az ő kezeik által”. Meghallva az összeesküvést ellenük, hogy megkövezik őket, mindketten bölcsen elmenekültek, és Likaóniában, Listrában és Derbében folytatták a munkát. A Listrában átélt életüket fenyegető tapasztalatok ellenére Barnabás és Pál továbbra is kitartottak, „erősítve a tanítványok lelkét, intvén [bátorítva őket, Úf], hogy maradjanak meg a hitben, és hogy sok háborúságon által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Cselekedetek 14:1–7, 19–22).

Ez a két dinamikus prédikáló nem hagyta, hogy megfélemlítsék. Ellenkezőleg, visszatértek, hogy építsék az új keresztényeket azokon a helyeken, ahol egyszer már szembenéztek a heves ellenállással, és valószínűleg segítettek a képesített férfiaknak, hogy átvegyék a vezetést az új gyülekezetekben.

A körülmetélkedés kérdése

Úgy 16 évvel i. sz. 33 pünkösdje után Barnabás egy történelmi jelentőségű esemény részese volt a körülmetélkedés kérdését illetően. „Némelyek pedig, kik Júdeából jöttek alá [a szíriai Antiókhiába], így tanítják vala az atyafiakat: Ha körül nem metélkedtek Mózes rendtartása szerint, nem idvezülhettek.” Barnabás és Pál tapasztalatból tudták, hogy ez nem így van, és megvitatták ezt a kérdést. Ahelyett, hogy a hatalmukat bizonygatták volna, inkább felismerték, hogy ez olyan kérdés, amelyet rendezni kell a testvérek egész közösségének javára. Így a kérdést Jeruzsálemben a vezető testület elé tárták, ahol beszámolójuk segített abban, hogy az ügy rendeződjön. Azután Pál és Barnabás — akikről úgy beszéltek, mint „szeretteink . . ., kik életüket tették koczkára a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért” — azok között volt, akiket kijelöltek, hogy közöljék a döntést az Antiókhiában élő testvérekkel. Amikor felolvasták és megbeszélték a vezető testület levelét, a gyülekezet ’megörült a bátorításnak’ (Úf), és ’megerősödött’ (Cselekedetek 15:1, 2, 4, 25–32).

„Meghasonlás”

Ilyen sok kedvező beszámoló után talán úgy érezhetjük, soha nem tudnánk Barnabás példája szerint élni. A „Vígasztalás fia” azonban ugyanolyan tökéletlen volt, mint a legtöbben közülünk. Mialatt ő és Pál második misszionáriusi útjukat tervezték, hogy meglátogassák a gyülekezeteket, nézeteltérés támadt közöttük. Barnabásnak feltett szándéka volt, hogy unokatestvérét, János Márkot vigyék magukkal, Pál viszont úgy gondolta, hogy ez nem volna helyes, mivel János Márk az első misszionáriusi útjukon elhagyta őket. Így „meghasonlás támada azért, úgyhogy elszakadának egymástól, és Barnabás maga mellé véve Márkot, elhajózék Cziprusba; Pál pedig Silást választván maga mellé, elméne” a másik irányba (Cselekedetek 15:36–40).

Milyen szomorú! Mégis, ez az esemény valami mást is elárul nekünk Barnabás egyéniségéről. „Barnabás maradandó érdemének tudható, hogy kész volt vállalni a kockázatot, és másodszor is megbízott Márkban” — mondja egy tudós. Ahogyan ez az író feltételezi, könnyen lehet, hogy „a bizalom, melyet Barnabás táplált iránta, segített neki, hogy helyreállítsa önbizalmát, és ösztönzőleg hatott az újbóli elkötelezettségeit illetően”. Amint kiderült, ez a bizalom teljesen indokolt volt, mivel egy napon még maga Pál is elismerte Márk hasznos voltát a keresztény szolgálatban (2Timótheus 4:11; vesd össze: Kolossé 4:10).

Barnabás példája arra indíthat bennünket, hogy időt szánjunk a lehangoltak meghallgatására, megértésére és bátorítására, valamint hogy gyakorlati segítséget nyújtsunk, amikor csak észre vesszük, hogy szükség van rá. A beszámoló a készségéről, melyet kimutatott abban, hogy testvéreit szelídséggel és bátran szolgálta, valamint a kiváló eredményekről, melyek ebből származtak, már önmagában is bátorító. Milyen áldás, hogy napjainkban a mi gyülekezeteinkben is vannak olyan személyek, mint amilyen Barnabás volt!

[Lábjegyzetek]

[Kép a 23. oldalon]

Barnabás „jámbor és Szent Lélekkel és hittel teljes férfiú vala”