Római utak — Az ókori építészet emlékművei

MELYIK a legjelentősebb római emlékmű? A Colosseumra gondolsz, melynek romjait Rómában láthatjuk? Ha az alapján szeretnénk mérlegelni, hogy mely római építmények maradtak fenn legtovább, vagy melyek voltak nagy hatással a történelemre, akkor a római utakra kell gondolnunk.

Nem csak árucikkek és hadseregek vonultak a római főutakon. Egy feliratokat vizsgáló tudós, Romolo A. Staccioli azt mondja, hogy az utak „vittek eszméket, művészi irányzatokat, filozófiai és vallási doktrínákat”, köztük a kereszténység tanításait is.

A római utakat már az ókori időkben is emlékműveknek tartották. Századokon keresztül építették ki a rómaiak azt a jól használható úthálózatot, mely végül 80 000 kilométernél is hosszabb volt, és ma több mint 30 ország területén haladna át.

Az első legfontosabb via publica, vagyis közút, Appius útja, azaz a Via Appia volt, melyet az utak királynőjének tartottak. Ez kötötte össze Rómát Brundisium (ma Brindisi) városával, melynek kikötője a Kelet kapuja volt. Az út Appius Claudius Caecus római tisztviselőről kapta a nevét, aki i. e. 312 körül kezdte meg ennek kiépítését. A Via Salaria és a Via Flaminia utak is Rómát szolgálták. Mindkettő kelet felé, az Adriai-tenger irányába vitt, utat nyitva a Balkán-félszigethez és a Rajna, illetve a Duna vidéke felé. A Via Aurelia északi irányba indult, a Pireneusi-félsziget és Gallia felé. A Via Ostiensis pedig Ostia irányába, Róma kedvelt kikötőjébe tartott, ahol az Afrikába induló és onnan érkező hajók kötöttek ki.

Róma legnagyobb építési vállalkozása

Az utak már akkor is fontosak voltak Róma városának, amikor az ott lakók még nem építették ki az új útjaikat. A város olyan helyen épült fel, ahol a régi útvonalak összetalálkoztak a Tevere folyó alsó részén levő egyetlen gázlónál. Ókori források szerint a rómaiak a már létező, fellelt utakat a karthágóiak módszerével korszerűsítették. De a rómaiak igazi elődjei az „útépítő szakmában” valószínűleg az etruszkok voltak. Ezeknek az utaknak a romjait még ma is láthatjuk. Tehát már a római kor előtt is sok forgalmas földút létezett ebben a térségben. Ezeket valószínűleg arra használták, hogy az állatokat az egyik legelőről a másikra tereljék. De az ilyen utakon nehézkes volt közlekedni, mivel száraz időben porosak, esős időben pedig sárosak voltak. A rómaiak gyakran ezekre a földutakra építették rá a saját útjaikat.

A római utakat gondosan megtervezték, és úgy építették meg, hogy azok masszívak, jól használhatók és tetszetősek legyenek. Ideális esetben a kezdőpontot és a célállomást összekötő útvonal a lehető legrövidebb volt. Ez a magyarázata annak, hogy sok útszakasz miért hosszú és egyenes. Legtöbbször azonban az utaknak követniük kellett a terep felszíni formáját. A római építészek a hegyes vidékeken, hacsak lehetett, az utakat a hegyoldalak középmagasságában és a napos oldalon építették. Mivel az utaknak ilyen volt a fekvésük, a használóik nem voltak annyira kitéve a kedvezőtlen időjárási viszonyoknak.

De hogyan is építették a rómaiak az utakat? Bár több módszert használtak, most azt vizsgáljuk meg, amit a régészeti ásatások mutatnak.

Először az út nyomvonalát határozták meg. Ezt a munkát az akkori kor földmérőinek adták ki. Az ezt követő kimerítő ásási munkákat légiósok, kubikosok vagy rabszolgák végezték. Két párhuzamos árkot ástak, melyek között a távolság legalább 2,5 méter, de általában 4 méter volt, sőt a kanyarokban még ennél is nagyobb. Az elkészült út a két oldalán levő járdával együtt akár 10 méter széles is lehetett. Széles vájatot képezve a két árok közötti földet ezután elhordták. Addig ástak, míg el nem érték a szilárd földréteget. Ezt követően a vájatot három-négy, különböző anyagból álló réteggel töltötték fel. Az elsőt nagy kövekből vagy kőtörmelékből képezhették, a másodikat kavicsból vagy lapos kövekből, melyeket talán még cementtel is összekötöttek. A felső réteg pedig ledöngölt kavics vagy zúzott kő volt.

Néhány római út felülete egyszerűen tömörített murvából állt. Azonban az ókori világ csodálatát a kikövezett utak vívták ki. Ezek felületét nagy kőlapokból alakították ki, melyeket általában helyben található sziklákból faragtak. Az úttest kissé domború volt, hogy elősegítsék az esővíz elvezetését az út közepétől a két szélén levő árokba. A leírt építési technológia hozzájárult ezeknek az emlékműveknek a maradandóságához, és ahhoz, hogy ezek közül néhány egészen napjainkig fennmaradjon.

Körülbelül 900 évvel azután, hogy a Via Appia megépült, Procopius bizánci történész „csodálatos”-nak találta. Az útfelszínt alkotó kőlapokról ezt írta: „Bár nagyon régen lettek lerakva, és rengeteg lovas kocsi halad át rajtuk nap mint nap, az állapotuk mit sem változott, és a felületük is sima maradt.”

Hogyan tudtak az utak áthaladni a természeti akadályokon, köztük a folyókon? Az egyik megoldást a hidak jelentették, melyek közül néhány még mindig áll, bizonyítékát adva az ókori rómaiak kimagasló szakmai tudásának. Talán kevésbé ismertek a római úthálózat alagútjai, pedig ezek megépítése még nagyobb kihívás volt, ha figyelembe vesszük a kor szakmai ismeretét és a rendelkezésre álló eszközöket. Egy forrásmű ezzel kapcsolatban ezt írja: „a római építészetnek évszázadokon keresztül nem volt párja.” Ennek egyik példája a Furlo-szorosnál épített alagút a Via Flaminián. Az építészek gondos tervezése után, i. sz. 78-ban egy 40 méter hosszú, 5 méter széles és 5 méter magas alagutat vájtak a tömör sziklába. Ez elképesztő teljesítmény volt, ha arra gondolunk, hogy milyen eszközök voltak abban az időben. Ennek az úthálózatnak a kiépítése az egyik legnagyobb emberi vállalkozás volt.

Eszmék terjedése és az utazók

Katonák, kereskedők, igehirdetők, színészek, gladiátorok és más utazók mind-mind igénybe vették ezeket az utakat. Egy nap körülbelül 25-30 kilométert lehetett megtenni gyalog. Különféle formájú, általában henger alakú mérföldkövek adtak tájékoztatást a távolságokról. Ezeket egymástól 1480 méterre, azaz egy római mérföldre helyezték el. Voltak pihenőhelyek is, ahol az utazók lovat válthattak, ennivalót vehettek, sőt egyes állomásokon meg is szállhattak. Később több ilyen kiszolgálóhely kisebb várossá nőtte ki magát.

Röviddel Krisztus születése után Augustus császár rendelkezett az utak karbantartásáról. Tisztviselőket nevezett ki, akik egy vagy több út felügyeletét látták el. Ő állíttatta fel a Forum Romanumon azt a mérföldkövet, amely úgy vált ismertté, mint milliarium aureum, azaz arany mérföldkő. Arannyal bevont rézbetűkkel feliratozták az oszlopot, mely méltó módon jelezte, hogy minden római út ott ért véget Itáliában. Innen jött az a szólás, hogy „minden út Rómába vezet”. Augustus térképeket is készíttetett a birodalom úthálózatáról, melyek ki voltak állítva. Úgy tűnik, hogy az úthálózat kiválóan szolgálta az akkori emberek szükségleteit, és minden szempontból megfelelt a kor kívánalmainak.

Hogy könnyebbé tegyék az utazást, egyes ókori utazók még útleírásokat vagy útikalauzokat is vittek magukkal. Ezek tájékoztattak a pihenőhelyek közötti távolságokról, és felsorolták az egyes állomásokon elérhető szolgáltatásokat. Mivel az ilyen útleírások sokba kerültek, csak a tehetősebbek tudták megfizetni.

Ennek ellenére a keresztény evangéliumhirdetők sokszor messzire utaztak. Úgy, mint a kortársai, Pál apostol is, ha keletre tartott, gyakran a tengeri utazást választotta, kihasználva a térségben uralkodó szelek erejét (Cselekedetek 14:25, 26; 20:3; 21:1–3). Nyáron a mediterrán térségben ezek a szelek nyugat felől fújtak. Amikor azonban Pál nyugat felé vette az irányt, legtöbbször szárazföldön, vagyis a római utakon közlekedett. Ezt figyelembe véve tervezte meg második és harmadik misszionáriusi útját (Cselekedetek 15:36–41; 16:6–8; 17:1, 10; 18:22, 23; 19:1).a I. sz. 59 táján Pál a Via Appián ment Rómába, és útközben találkozott hívőtársaival a forgalmas Forum Appiin, vagyis Appius piacterén, mely Rómától délkeleti irányban 74 kilométerre található. Innen 14 kilométerre Róma felé, a Három Taverna pihenőhelyen is várták őt testvérek (Cselekedetek 28:13–15). Körülbelül i. sz. 60-ban Pál azt mondhatta, hogy a jó hírt az akkor ismert „egész világon” prédikálták (Kolosszé 1:6, 23). Többek között az úthálózat is hozzájárult, hogy ez megvalósulhasson.

A római utak valóban egyedülálló és maradandó emlékművek, ezenkívül segítették, hogy Isten Királyságának jó híre messzire eljusson (Máté 24:14).

[Lábjegyzet]

[Kép a 14. oldalon]

Egy római mérföldkő

[Kép a 15. oldalon]

A Via Appia Róma külvárosában

[Kép a 15. oldalon]

Az ókori Ostia egyik útja Olaszországban

[Kép a 15. oldalon]

Ókori lovas kocsik keréknyomai Ausztriában

[Kép a 15. oldalon]

Római útszakasz és mérföldkövek Jordániában

[Kép a 16. oldalon]

Sírok romjai a Via Appia mentén Róma közelében

[Kép a 16. oldalon]

A Furlo-alagút a Via Flaminián a Marche régióban

[Kép a 16—7. oldalon]

A Ponte di Tiberio (Tiberius császár hídja) a Via Aemilián Riminiben

[Kép a 17. oldalon]

Pál találkozik hívőtársaival a forgalmas Forum Appiin, vagyis Appius piacterén

[Képek forrásának jelzése a 15. oldalon]

Bal szélen, Ostia: ©danilo donadoni/Marka/age fotostock; jobb szélen, útszakasz és mérföldkövek: Pictorial Archive (Near Eastern History) Est.