A korai keresztények és a világ

KÖRÜLBELÜL kétezer évvel ezelőtt egy nagyon csodálatos dolog történt Közel-Keleten. Isten egyszülött Fiát elküldték égi lakóhelyéről, hogy rövid időre az emberiség világában éljen. Hogyan reagált erre az emberiség nagy része? János apostol megadja a választ: „A világban volt [Jézus] és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt. Az övéi közé jöve [Izraelhez], és az övéi nem fogadák be őt” (János 1:10, 11).

A világ ugyanígy nem fogadta el Jézust, Isten fiát. Miért nem? Jézus elmagyarázta az egyik okát, amikor ezt mondta: „a világ . . . engem gyűlöl; mert én bizonyságot teszek felőle, hogy az ő cselekedetei gonoszak” (János 7:7). Végül is ugyanez a világ — amelyet néhány zsidó vallásvezető, egy edomita király és egy római politikus képviselt — kivégeztették Jézust (Lukács 22:66—23:25; Cselekedetek 3:14, 15; 4:24–28). Mi a helyzet Jézus követőivel? Vajon a világ jobban elfogadja őket? Nem. Halála előtt nem sokkal Jézus felhívta a figyelmüket: „Ha e világból volnátok, a világ szeretné azt, a mi az övé; de mivelhogy nem vagytok e világból, hanem én választottalak ki magamnak titeket e világból, azért gyűlöl titeket a világ” (János 15:19).

Az apostoli időkben

Jézus szavai igaznak bizonyultak. Csupán néhány héttel a halála után apostolait letartóztatták, fenyegették és megverték (Cselekedetek 4:1–3; 5:17, 18, 40). Nem sokkal ezután a buzgó Istvánt meghurcolták a zsidó Szanhedrin előtt és aztán megkövezték (Cselekedetek 6:8–12; 7:54, 57, 58). Később Jakab apostolt I. Heródes Agrippa király kivégeztette (Cselekedetek 12:1, 2). Misszionárius útjai alatt Pált üldözték a diaszpórában élő zsidók ösztönzésére (Cselekedetek 13:50; 14:2, 19).

Hogyan reagáltak a korai keresztények ilyen ellenállásra? Amikor a korai időszakban a vallásos hatalmak megtiltották az apostoloknak, hogy prédikáljanak Jézus nevében, az apostolok kijelentették: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (Cselekedetek 4:19, 20; 5:29). Továbbra is ez volt a hozzáállásuk — valahányszor ellenállás merült fel. Pál apostol mégis azt tanácsolta a római keresztényeknek, hogy ’engedelmeskedjenek a felső [állami] hatalmasságoknak’. Azt is tanácsolta nekik: „Ha lehetséges, a mennyire rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek” (Róma 12:18; 13:1). Éppen ezért a korai keresztényeknek egy nehéz egyensúlyt kellett megvalósítaniuk. Elsődleges uralkodójukként Istennek engedelmeskedtek. Ugyanakkor alárendelték magukat a nemzeti hatalmasságoknak, és megpróbáltak minden emberrel békében élni.

Keresztények a római világban

Még a Római Birodalom első századi világában a keresztények kétségtelenül hasznot meríthettek a Pax Romana vagy Római Békéből, amely a római hadtest védelme alatt állt. A törvény és a rend szilárd szabályai, a jó utak, és a viszonylag biztonságos tengeri utazások egy olyan légkört hoztak létre, amely kedvező volt a kereszténység terjedésére. A korai keresztények minden bizonnyal felismerték kötelezettségüket a társadalom felé, és megfogadták Jézus parancsát: „Adjátok meg a mi a Császáré, a Császárnak” (Márk 12:17). Jusztin vértanú írásában azt bizonygatta a római császárnak, Antoninus Piusnak (i. sz. 138—161), hogy a keresztények „mindenkinél készségesebben” fizetik meg az adójukat. (First Apology, 17. fejezet.) I. sz. 197-ben Tertullianus elmondta a római uralkodónak, hogy az adószedők „hálával tartoznak a keresztényeknek” azért a lelkiismeretes eljárásért, ahogyan az adójukat fizetik. (Apology, 42. fejezet.) Ez volt az egyik módja annak, hogy követték Pál tanácsát, miszerint alá kell rendelniük magukat a felsőbb hatalmasságoknak.

Ezenfelül egészen addig, míg keresztény alapelveik engedték, a korai keresztények megpróbáltak békében élni felebarátaikkal. De ez nem volt könnyű. Körülöttük a világ nagyon erkölcstelen volt, és átitatta a görög—római bálványimádás, amelyhez a császárkultusz is hozzájárult. A pogány római vallás alapjában véve államvallás volt, így bármilyen gyakorlat visszautasítását állam iránti ellenségeskedésnek tekinthettek. Hogyan érintette ez a keresztényeket?

Az oxfordi egyetem professzora, E. G. Hardy ezt írta: „Tertullianus felsorol sok dolgot, amit egy lelkiismeretes kereszténynek lehetetlen volt megtenni, mivel bálványimádáshoz tartozott: pl. az eskü, amely szokás volt a szerződéseknél; az ünnepek alkalmával az ajtók kivilágítása stb.; mindenféle pogány vallásos ceremónia; a játékok és a cirkusz; a világi [pogány klasszikus] irodalom hivatásos tanítása; köztisztviselői állások” (Christianity and the Roman Government).

Igen, nehéz volt a római világban úgy élni, hogy valaki el ne árulja keresztény hitét. A francia katolikus író, A. Hamman ezt írja: „Egy lépést sem lehet tenni anélkül, hogy az ember ne botlana egy istenségbe. Helyzetének nehéz voltát napról napra érzi a keresztény: a társadalom peremén él . . . Problémák minden pillanatban adódhatnak, a házban, az utcán, a piacon . . . A kereszténynek, akár római polgár, akár nem, az utcán kalapot kell emelnie a templomok és a szobrok előtt. Hogy vonhatná ki alóla magát anélkül, hogy gyanút ne keltene, viszont hogyan teljesíthetné a tiszteletadást anélkül, hogy ezzel ne azt igazolná, hogy köze van a bálványokhoz? Ha kereskedő, és előfordul, hogy pénzt kér kölcsön, a prefektus előtt köteles esküt tenni az istenek nevére . . . Ha közhivatalt vállal, az áldozatbemutatás elengedhetetlen. Ha besorozzák, hogyan vonhatná ki magát a katonai szolgálattal járó eskü és szertartások alól?” (La vie quotidienne des premiers chrétiens [95—197].) (Így éltek az első keresztények, i. sz. 95—197.)

Jó állampolgárok, mégis rágalmazzák őket

Körülbelül i. sz. 60-ban vagy 61-ben, amikor Pál Rómában várta kihallgatását Néró császár előtt, a zsidó vezetők a korai keresztényekkel kapcsolatban ezt mondták: „Efelől a felekezet (szakadás, szekta) felől pedig annyit tudunk, hogy mindenütt ellene mondanak neki” (Cselekedetek 28:22, Csia fordítás). A történelmi feljegyzés igazolja, hogy a keresztények ellen beszéltek — azonban igazságtalanul. E. W. Barnes a The Rise of Christianity című könyvében elmondja: „Ezekben a korai hiteles dokumentumokban a keresztény mozgalmat úgy mutatták be, mint ami alapjában véve erkölcsös és törvénytisztelő. Tagjai jó állampolgárok és lojális alattvalók kívántak lenni. Kerülték a pogányság hibáit és vétkeit. A magánéletben arra törekedtek, hogy békében éljenek felebarátaikkal és megbízható barátok legyenek. Azt tanulták, hogy legyenek józanok, iparkodók és éljenek tisztán. Ha az őket körülvevő általános korrupció és feslettség közepette alapelveikhez lojálisak maradtak, akkor becsületesek és szavahihetők voltak. Szexuális irányadó mértékeik magasak voltak: a házassági köteléket tiszteletben tartották és a családi élet tiszta volt. Ilyen erények mellett nem lehettek kellemetlen állampolgárok, ahogyan egyesek gondolták. Mégis hosszú időn keresztül megvetették, rágalmazták és gyűlölték őket.”

Ugyanúgy, ahogyan Jézust sem értette meg az ókori világ, nem értette meg a keresztényeket sem, és ezért gyűlölte őket. Mivel visszautasították a császár és a pogány istenségek imádatát, ateizmussal vádolták őket. Ha egy katasztrófa történt, őket hibáztatták, hogy haragra ingerelték az isteneket. Mivel nem vettek részt az erkölcstelen játékokban vagy a vérengző gladiátormutatványokban, társadalomellenesnek, sőt ’az emberiség gyűlölőinek’ tartották őket. Az ellenségeik azt állították, hogy a családokat felbomlasztja a keresztény „szekta” és éppen ezért veszélyes a társadalom stabilitására. Tertullianus olyan pogány férjekről számolt be, akik inkább eltűrték, ha a feleségük házasságtörést követ el, mint hogy kereszténnyé váljon.

A keresztényeket kritizálták, mivel az abortusz ellen voltak, ami elterjedt szokás volt abban az időben. Ellenségeik mégis azzal vádolták őket, hogy gyermekeket ölnek meg. Azt állították, hogy az összejöveteleiken a feláldozott gyermekek vérét isszák. Ugyanakkor ellenségeik megpróbálták arra kényszeríteni őket, hogy egyenek véres kolbászt, tudva azt, hogy ez ellentmond lelkiismeretüknek. Így ezek az ellenállók saját vádjaikat hazudtolták meg. (Tertullianus: Apology, 9. fejezet.)

Mint új szektát, megvetették őket

Kenneth Scott Latourette történész ezt írta: „Más vádak sorozatának is ki volt téve a keresztényiség, azzal gúnyolták, hogy nemrég jött létre, és szembeállították riválisainak [a júdaizmus és a görög—római pogány vallások] ősrégi voltával” (A History of the Expansion of Christianity, 1. kötet, 131. oldal). I. sz. a II. század kezdetén a római történész, Suetonius a keresztényiséget „egy új és ártalmas babonának” nevezte. Tertullianus azt bizonyította, hogy már magát a keresztény nevet is gyűlölték, és a keresztényiség egy nem kedvelt szekta volt. Robert M. Grant, amikor arról számolt be, hogyan tekintették a Római Birodalom hivatalnokai a keresztényeket a második században, ezt írta: „Az alapvető nézetük az volt, hogy a keresztényiség egyszerűen egy szükségtelen és valószínűleg ártalmas vallás” (Early Christianity and Society).

Erőszakos térítéssel vádolták őket

A Les premiers siècles de l’Eglise (Az egyház első évszázadai) című könyvében a Sorbonne professzora, Jean Bernardi ezt írta: „[A keresztényeknek] mindenfelé kellett menniük, és mindenhol, mindenkivel beszélniük kellett. Az utakon és a városokban, a nyilvános tereken és az otthonokban. Akár jól fogadták őket, akár nem. A szegényekkel és a vagyonnal terhelt gazdagokkal. Az alacsony sorsúakkal és a római provinciák kormányzóival . . . Utakon, hajókon kellett utazniuk, és el kellett jutniuk a földnek mind végső határáig.”

Vajon tényleg ezt tették? A bizonyítékok alapján kétségtelenül ezt tették. Léon Homo professzor elmondja, hogy a közvélemény ellene volt a korai keresztényeknek a „lelkes térítésük” miatt. Latourette professzor megállapítja, hogy míg a zsidók elvesztették buzgóságukat a térítés iránt, „a keresztények másrészről erőszakos misszionáriusokként tevékenykedtek, és ezáltal haragot ébresztettek”.

I. sz. a második században a római filozófus, Celsus kritizálta a keresztény prédikálási módszereket. Azt állította, hogy a keresztényiség csak a műveletlen emberek számára volt és ’csupán ostobákat, rabszolgákat, asszonyokat és gyermekeket tudott meggyőzni’. Azzal vádolta a keresztényeket, hogy belenevelik „a hiszékeny emberekbe”, hogy „józan gondolkodás nélkül higgyenek”. Azt állította, hogy új tanítványaiknak ezt mondják: „Ne kérdezzetek semmit; csak higgyetek.” Mégis, Origenész szerint maga Celsus elismerte, hogy „nem csupán az egyszerű emberek voltak azok, akiket Jézus tanításai arra vezettek, hogy elfogadják az Ő vallását”.

Ellenzik az ökumenizmust

A korai keresztényeket még azért is kritizálták, mivel azt állították, hogy náluk van az igazság az egyedül igaz Istenről. Nem voltak nyitottak az ökumenizmusra vagy a vallásköziségre. Latourette ezt írta: „Az akkori kor legtöbb hitétől eltérően [a keresztények] elleneztek más vallásokat . . . A más imádatokat jellemző nagymértékű toleranciával ellentétben kijelentették, hogy náluk van a tagadhatatlan igazság.”

I. sz. 202-ben Septimius Severus császár kiadott egy rendeletet, amely megtiltotta, hogy a keresztények térítsenek. Ez azonban nem állította meg őket abban, hogy tanúskodjanak a hitükről. Latourette leírja az eredményt: „Azzal, hogy visszautasította a kompromisszum megkötését az akkori kor elterjedt pogányságával, valamint a társadalom sok hagyományával és erkölcsi szokásaival, [a korai keresztényiség] összetartozást és szervezetet fejlesztett ki, amelyek szembehelyezték a társadalommal. A szakítás, amely szükséges volt ahhoz, hogy csatlakozzanak hozzá, egy olyan meggyőződést adott a híveinek, amely az erő forrását képezte az üldözések ellen és a buzgóság forrását a megtérni szándékozók megnyerésében.”

Ezek szerint a történelmi beszámoló nyilvánvaló. A legtöbb esetben a korai keresztények, mialatt arra törekedtek, hogy jó állampolgárok legyenek és békés életet éljenek minden emberrel, visszautasították, hogy ’a világ része’ legyenek (János 15:19, New World Translation). Tisztelték a hatóságokat. De ha a császár megtiltotta nekik a prédikálást, nem volt más választásuk, minthogy tovább prédikáljanak. Megpróbáltak békében élni minden emberrel, de visszautasítottak minden kompromisszumot az erkölcsi irányadó mértékekkel és a pogány bálványimádással kapcsolatban. Mindezek miatt megvetették, rágalmazták, gyűlölték és üldözték őket, ahogyan Krisztus előre megmondta, hogy ezzel fognak szembenézni (János 16:33).

Vajon továbbra is elkülönültek a világtól? Vagy pedig az idő múlásával azok, akik azt állították, hogy a keresztényiség gyakorlói, változtattak a hozzáállásukon ezen a területen?

[Oldalidézet a 4. oldalon]

„Helyzetének nehéz voltát napról napra érzi a keresztény: a társadalom peremén él”

[Oldalidézet a 6. oldalon]

„A keresztényiség [ki volt téve annak], hogy azzal gúnyolják, nemrég jött létre, és szembeállították . . . riválisainak ősrégi voltával”

[Kép a 3. oldalon]

Mivel a keresztények visszautasították a császár és a pogány istenségek imádatát, ateizmussal vádolták őket

[Forrásjelzés]

Museo della Civiltà Romana, Róma

[Kép a 7. oldalon]

Az első századi keresztényeket úgy ismerték, mint akik a Királyság-üzenet buzgó prédikálói

[Kép forrásának jelzése a 2. oldalon]

Címlap: Alinari/Art Resource, N.Y.