Ábrahám izgatottan lépett Sára elé. Alig hitte el, ami vele történt. Istene szólt hozzá, akit régóta szolgált. Nyilvánvalóan az egyik angyala jelent meg neki. Képzeld magad elé Sárát, amint így kérdezgeti az urát: „Mit mondott neked? Kérlek, mondd el!” Ezután lélegzetvisszafojtva várja a választ. Ábrahám először leül, hogy összeszedje a gondolatait, majd szép lassan elmeséli a feleségének, hogy mit mondott neki Jehova. Így idézi fel a szavait: „Menj ki földedről és rokonaid közül, és gyere be arra a földre, amelyet mutatok neked” (Cselekedetek 7:2, 3). A kezdeti lelkesedés után mindketten elmerülnek a gondolataikban, és azon tűnődnek, milyen megbízatást kaptak az imént Jehovától. Hamar kirajzolódik előttük, hogy el kell hagyniuk a biztonságot nyújtó, kényelmes otthonukat, és nomádokként kell tovább élniük. Kétségtelen, hogy Ábrahám fürkészve nézi a feleségét, vajon hogyan fogadja mindezt. Támogatni fogja őt egy ilyen óriási változásban?

Talán nem könnyen tudjuk beleélni magunkat Sára helyzetébe. Lehet, hogy arra gondolsz, Isten még sosem kért tőled vagy a házastársadtól hasonlót. De biztosan elmondhatjuk, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, mint Sára? Anyagias világban élünk, és állandóan azt halljuk, hogy mindennél fontosabb a kényelemre, a javak felhalmozására és a biztonságérzet megteremtésére törekedni. De a Biblia másra ösztönöz minket. Arra, hogy az Istennel ápolt kapcsolatunk legyen minden másnál fontosabb az életünkben (Máté 6:33). Gondolkodjunk most el Sára helyzetén, és kérdezzük meg magunktól: „Én hogyan döntenék?”

Mi lesz a családdal? Kit kell ott hagynia Sárának? Biztosan megterhelő neki érzelmileg, amikor Isten szavaira gondol: „Menj ki földedről és rokonaid közül”. Egy gyengéd, érző asszonyról beszélünk, akinek nyilvánvalóan vannak fiútestvérei, lánytestvérei, unokaöccsei, unokahúgai, nagynénjei és nagybátyjai. El tudjuk képzelni, mennyire szeretheti őket, és talán sosem találkozik velük többé. Mégsem torpan meg, napról napra egyre inkább igyekszik megbarátkozni a gondolattal, hogy útra kelnek.